A KÖRNYEZET VÁLTOZÁSAI AZ UTOLSÓ JÉGKORSZAK IDEJÉN EURÓPÁBAN

Az ember környezetformáló tényezővé válása óta a természet és társadalom fejlődése kölcsönhatásban megy végbe. A környezet meghatározza a társadalom fejlődésének alapvető feltételeit, míg a társadalom egyre gyarapodó ismeretei, tökéletesedő technikai eszközei segítségével igyekszik - nemritkán rosszul értelmezett- érdekeinek megfelelően átalakítani a környezetet. A természeti tényezők és az emberi tevékenységek együttesen járulnak hozzá a környezet átalakulásához, másrészt a földrajzi környezet befolyást gyakorol a társadalom fejlődésére. A földrajzi környezet természetes összetevői közül a geológiai és geomorfológiai folyamatokat, mint adottságokat tekintjük, mivel ezek között ritkák (vulkánkitörések, földrengések, földcsuszamlások, stb.) a történelmi időskálán értelmezhető időn belül végbemenő jelenségek. A természeti környezet történelmi időtávon belül bekövetkező változásait általában az éghajlat ingadozásai okozzák, hiszen az éghajlat a legfontosabb meghatározója a fauna, a vegetáció, a domborzati viszonyok, a vízhálózat vagy a talaj fejlődésének.

A környezeti változások történeti következményei nagymértékben függnek az ökológiai hatás időtartamától. Néhány hét, hónap, esetleg egy év drasztikus környezeti hatásainak, viharainak, szárazságainak vagy földrengéseinek társadalmi következményei vitathatatlanok. Ahhoz, hogy egy környezeti anomália a forrásokban is fellelhető módon váljon történelemformáló tényezővé, arra van szükség, hogy fejlődésének egy kritikus pontján érje a társadalmat. 1242 januárjában Batu kán seregei a befagyott Dunán keresztül rohanták le és fosztották ki a Dunántúlt. Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a Dunán évszázadonként többnyire csupán hat-hét alkalommal keletkezik erős jégpáncél, akkor az 1241-42-es befagyást joggal tekinthetjük történelmi balszerencsének is. Hasonlóan ismert, hogy 1458 telén Hunyadi Mátyás királlyá választása idején szintén befagyott a Duna. A két említett esemény között a folyó legalább 15-20 alkalommal befagyott, a történelemben – leszámítva néhány feljegyzést – ezek nem hagytak nyomot.

Hasonlóan nehezen ragadható meg az emberöltőnél hosszabb időtávon beálló környezeti, éghajlati változások hatása a forrásokban. A XVII. század mainál hidegebb éghajlatára utalnak a németalföldi festők befagyott holland csatornákon korcsolyázó polgárokat ábrázoló életképei, ám a lehűlés folyamatára csak kevés utalás található a mégoly részletes forrásokban is.

A több éves, évtizedes, vagy évszázados történeti átalakulásokat többnyire nem önmagukban a környezet változásai indították el. A hosszú távú történeti folyamatok alakulását demográfiai, politikai, katonai, gazdasági vagy éppen környezeti tényezők kölcsönhatásai együttesen határozhatják meg. A klímaváltozások története a Föld légkörének történetével azonos időre, tehát több milliárd évre tekint vissza. Ha ehhez az időtávhoz viszonyítunk, akkor a jelenkor egy hideg periódusnak tekinthető, mivel a pólusokat jégtakaró borítja, holott ezek jelen tudásunk szerint a földtörténeti idő 90 %-ában jégmentesek voltak. Ha azonban az emberiség néhány millió éves történetét választjuk időhorizontul, akkor a jelenkorban egy melegedési periódusban vagyunk, hiszen 10-12 000 éve ért véget az utolsó nagy eljegesedés. A jég visszahúzódása után a környezet robbanásszerű változásokon ment át.

Európa arculatának alakításában az ember megjelenését követő időszakban az utolsó jégkorszaknak volt a legfontosabb szerepe. Nem ez volt azonban az első (és valószínűleg nem az utolsó) jégkorszak a Föld történetében. Geológiai bizonyítékok alapján tudjuk, hogy 290 millió éve (Permo-karbon), 440 millió éve (késő ordovíciumi), 670 millió éve (új-proterozoikumi), 950 millió éve (középső-proterozoikumi) és 2300 millió éve (korai-proterozoikumi jégkorszak) bolygónk jelentős területeit borította jég. Európában az utolsó jégkorszak több hullámban zajlott le. 2,4 millió évvel ezelőtt két kisebb eljegesedési fázissal kezdődött (Biber és Duna), majd 800 000 évvel ezelőtt vette kezdetét az igazán erős lehűlés.

A jégtakaró a legnagyobb kiterjedését 3-400 000 éve érte el A jégtakaró a legnagyobb kiterjedését 3-400 000 éve érte el. Ekkor a jég déli határa a Brit-szigeteken a Temze vonalán, onnan a Rajna-torkolatán a Német-középhegységen, a Kárpátok északi előterén át, Kijev irányában húzódott. Három nagy eljegesedési központ alakult ki: Brit-szigetek, Skandinávia és az Alpok. A jégtakaró legnagyobb vastagsága elérte a 2,5 kilométert. Ekkor az átlaghőmérséklet 5 °C-kal lehetett alacsonyabb a mainál. A jégkorszakon belüli eljegesedési fázisok között melegebb időszakok (hosszabb interglaciálisok és rövidebb interstadiálisok) is voltak. Ezekben a szakaszokban a hőmérséklet a mainál is magasabbra emelkedett. Az interglaciálisokban a jégtakaró helyén vegyes és lomboserdő, illetve melegkedvelő állatfajok jelentek meg. Dél-Anglia területéről az egyik interglaciális korából víziló és oroszlán csontok kerültek elő. Ez is alátámasztja a feltétételezést az interglaciálisok rendkívül enyhe klímájára vonatkozóan.

A pleisztocén éghajlat legfőbb jellegzetessége nem az egyenletesen hideg klíma, hanem az évi középhőmérséklet gyors és nagy amplitúdójú (akár 15 °C-ot is meghaladó) ingadozása geológiai értelemben rövid időn belül. A periódikusan előrenyomuló jégtakaró Észak-Európa képét teljesen átformálta. Eltűnt a korábbi növényzet és talaj, átalakult a domborzat: jég vájta tavak (Finn tóhátság) és a jég szállította hordalékból (moréna) dombvonulatok alakultak ki.

Az utolsó eljegesedés idején (40. 000-15 Az utolsó eljegesedés idején (40.000-15.000 évvel ezelőtt Európa nagy részén a Pecsora folyótól (Észak-Ural) az Ibériai- félszigetig a Cro-magnoni ember kis vadász-gyűjtögető közösségei éltek. Fő zsákmányuk a mamut, gyapjas orrszarvú, bölény, jávorszarvas és őz voltak a leletek és a barlangrajzok tanulsága szerint. Szibéria és Alaszka közt a Berring-szoros helyén szárazföldi kapcsolat állt fenn. Ebből az időszakból vannak régészeti leletek, amelyek arra utalnak, hogy az ember megtelepedett Alaszka jégmentes területein. Az albertai „jégmentes folyosón” át a Kordillerák és a Hudson-öböl Laurentiumi eljegesedési központja közt a a kontinens belseje felé vándoroltak ember csoportok. Ez a folyosó több ezer éven át járható volt az eljegesedés középső fázisa idején és újra megnyílt kb. 12.000 éve.

Radiokarbon adatok alapján valószínűsíthető, hogy Ausztrália benépesülése is ekkor, kb 40.000 éve történt a szárazra került Nagy-Szunda illetve Timor selfen át. Ekkor a Kis-Szunda szigetek közötti szorosokat leszámitva száraz lábbal lehetett Ázsiából Ausztráliába jutni. A kontinensek belsejében is nagyobb felhőzöttség és csapadék volt jellemző a globális cirkuláció átrendeződése miatt. A Kaszpi-tenger több száz km-re északra nyúlt be a Kelet-Európai Síkság területébe, a mainál többször nagyobb kiterjedést érve el. A Csád tó A szahara déli peremén hatalmas beltóvá nőtt: kiterjedése többszöröse volt a Kaszpi-tenger mai méretének. A szahara középső résén talált sziklarajzok vizi környzetről árulkodnak. Egyiptomtól az Atlasz-hg-ig terjedő sávban nedves szavanna körülmények uralkodhattak Kr. e. 6.000 és 2800 közt. Zsiráf, elefánt, viziló, oroszlán voltak jellgzetesek a területen.

Az egykori vizi környezetre utaló sziklarajzok a Tasszili-hg-ből

Észak-Amerikában A Sziklás-hegységben a mai Nagy Sóstó helyén található Bonneville-tó 50.000 km2-es kiterjedést és 300 m-es mélységet ért el. Európában a jégtakaró utolsó foltjai 6-7000 éve olvadtak el. Észak-Amerikában és Grönlandon a jégtakaró kb 2000 évvel később olvadt el. A jégkorszakot követő melegedési periódus csúcspontja 5-6000 éve a „közép holocén optimum", vagy mogyoró fázis idején volt. Európa völgyi gleccserei erősen visszahúzódtak, ekkor érték el posztglaciális minimumukat. Az évi középhőmérséklet ekkor 1-3°C-kal magasabb lehetett a mainál. A közepes szélességeken uralkodóvá váló anticiklonális klíma (a szélövezetek pólus irányú eltolódása miatt) ekkor szárazabbá tette Európa és Észak-Amerika belső területeit.

Jégkorszak végének és a Holocénnek a hőmérsékleti változásait mutatja be az ábra. Az utóbbi 5000 év lehűlési fázisait a szakirodalom Matthews javaslatára neoglaciálisoknak, míg az enyhébb periódusokat Lamb nyomán „optimumoknak" nevezi.

A magas szélességeken nagy területeken jelent meg a növény- és az állatvilág, majd az ember a visszahúzódó jégtakarót követve. Kialakultak a halak és költöző madarak maihoz hasonló vándorlási útvonalai. Egyes állatfajok eltüntek, mint pl. a mamut és a vadló Észak-Amerikában. A tenger szintje közel 100 méterrel emelkedett (egyes időszakokban akár 5m/évszázad sebességgel), ami megszüntette a szárazföldi összeköttetést Ázsia és Amerika között a Berring-szoroson és a Brit-szigetek és Európa között a Dogger-banken át. A tengerszint emelkedése Kr. e. 15.000 körül kezdődött, a Würm jégtakaró intenzív olvadásával párhuzamosan. Legintenzívebb fázisai Kr. e. 8000 és 5000 közt amikor a Skandináv jégtakaró kb. a mai méretére zsugorodott, ill. a tenger elöntötte a Hudson-öblöt. A korábban jéggel borított területek (Skandinávia, a Hudsun-öböl környéke) jelentős mértékű izosztatikus emelkedésen mentek keresztül a jégtakaró olvadása után.

A Würm belföldi jégtakaró kirejedése és az olvadását követő izosztatikus emelkedés Észak európában.

A tenger előrenyomulása jelentős népességmozgást váltott ki: a partvidékek halászattal, sólepárlással foglalkozó népessége a szárazföld belseje felé vette az irányt. A partvonal változása gyakran vihardagályok okozta katasztrófákkal járt.

A partvonal módosulása különösen komoly következményekkel járt ÉNy-Európában és a közelkeleten. Szíria és Plesztína partvonala a jégkorszak idején a mainál többszörte szélesebb volt a tenger előrenyomulása összezsugorította a művelhető parti sávot. Az új helyzetre adott válaszként is értekelhető az első városok megjelenése a térségben (Jerikó, Kr. e. 9.000 körül). A környezet átalakulása, a csapadékmennyiség csökkenése indíthatta el növények és állatok domesztikációjának folyamatát is. Az első erre utaló régészeti leletek a Zagrosz-hegységből Kr. e. 9.000-ből származnak.