Az éghajlat változásai Európában és a Kárpát-medencében a XIII Az éghajlat változásai Európában és a Kárpát-medencében a XIII. századig

Az éghajlat rövidtávú ingadozásának lehetséges okai és bizonyítékai A Kárpát-medence és Európa éghajlatának alakulásában az Észak-Atlantikum meghatározó jelentőségű. Természettudományos, régészeti és írott források tanulsága szerint az Észak-atlanti térség éghajlatában az utóbbi két évezred során viszonylag komoly ingadozások, a mainál melegebb és hűvösebb, illetve nedvesebb és szárazabb periódusok figyelhetők meg, amelyek jelentős hatást fejtettek ki a kontinens távolabbi területeinek éghajlatára is. Az ingadozások kialakulása több okra vezethető vissza, de semmiképp nem hozható összefüggésbe azokkal a csillagászati okokkal, amelyeket a jégkorszakok kiváltóiként tartunk számon.

Az egyik ok az „izlandi alacsony nyomású légköri akciócentrum” működése. Ez a részint topográfiai okokra, részint a szárazföld–tenger termodinamikai különbségei miatt kialakuló felszíni alacsony nyomású képződmény felelős elsősorban az Európában csapadékot és változékony időjárást okozó ciklonok kialakulásáért. A másik fontos akciócentrum az Azori-szigetek térségében található állandó magas nyomású központ. A két terület közötti nyomáskülönbség (bárikus gradiens) a nyugati szelek rendszerébe illeszkedő légcirkulációt hoz létre. Ez a észak-atlanti oszcilláció (North Atlantic Oscillation – NAO), ami kapcsolatban áll a Sarkvidék felett kialakuló és az egész félgömb éghajlatát befolyásoló arktikus oszcillációval (Arctic Oscillation – AO). Amikor a gradiens nagy, a nyugatias szelek és az Észak-Atlanti-áramlás egyaránt erős, amikor a gradiens kisebb, a szél és a tengeráramlási rendszerek gyengülnek.

A légcirkuláció, a nyugatias szelek erőssége a két terület közötti nyomáskülönbség nagyságától függ. Megfigyelések szerint a bárikus gradiens nagysága az utóbbi 150 évben 20-30 éves periódusú ingadozást mutatott. Az akció centrumok közti bárikus gradiens nagysága alapvetően a felszíni energiabevételben kialakuló különbségektől, vagyis a napsugárzás erőségétől, a felszíni hőmérsékleti gradienstől függ. Ennek változásai a globális légcirkuláció, a szélövezetek átrendeződését is előidézhetik. A nagyobb hőmérsékleti kontraszt erősebb légkörzést indít el. A melegebb periódusokban a pólus felé, a hideg időszakokban az egyenlítő felé mozdulnak a szélövezetek. Ez a csapadékviszonyokat is befolyásolja. A hideg periódusok Európa Ny-i részén nagyobb csapadékkal, míg a melegebb időszakok szárauabb klímával járnak.

A vulkánkitöréseknek is van klímamódosító hatása A vulkánkitöréseknek is van klímamódosító hatása. A közeledő lemezszegélyek mentén elhelyezkedő tűzhányók explóziós kitörései több millió tonna finom vulkáni port juttathat az atmoszférába. A magasabb szélességek kitörései csak az érintett félgömbön éreztetik a hatásukat, míg az egyenlítő környéki (+-20°) kitörések hamuja mindkét félgömbőt „beárnyékolja”. A kitörések finom pora a sztratoszféráig juthat és kb. 1 hónap alatt megkerüli a Földet. Először alacsonyabb szélességek fölött jelenik meg, majd feljut a sarkvidéki területek fölé is. Kihullása is eszerint történik: a sarkvidékek légterében marad meg tovább. A planetáris albedó növekedése következtében csökken a felszíni hőmérséklet, gyengül a globális cirkuláció. Később a helyzet megfordul a növekvő pólus-egyenlítő hőmérsékleti kontraszt miatt. A hatások évekig eltarthatnak.

A Mt. Pinatubo (Fülöp-szk A Mt. Pinatubo (Fülöp-szk., Luzon) 1991 júniusi kitörése 0,2-0,3 °C-os lehülést okozott az első évben a globális felszínközeli középhőmérsékletben. A hatás csak 1994-re szűnt meg.

Az óceánfelszíni áramlások hatása is szerepet játszik az európai éghajlatváltozásokban. A kelet-grönlandi és a Labrador-áramlás hideg, kis sótartalmú vizet szállít az Északi Jeges-óceán medencéjéből. Dél felé és jelentősen hűti Grönland, a kanadai szigetvilág és Labrador éghajlatát. Az észak-atlanti áramlás melegebb, sósabb vizet szállít Észak felé. Ágai – mint az Irminger-áramlás – elérik Grönland, Izland és az észak-atlanti szigetek partjait, alkalmassá téve azokat a megtelepedésre. Az áramlás mozgatója egy kiterjedt hidegvíz süllyedési övezet Izland és Kelet-Grönland között. Az ide érkező tengervíz lehűl, sótartalma megnövekszik a környező tengervízhez képest és a mélybe süllyed. A hőmérséklet és sótartalom különbsége által kiváltott (termohalin) áramlások indulnak az óceánfenéken az Egyenlítő irányába, mozgásban tartva az áramlási köröket.

A "Broecker-conveyor" egyszerűsített képe (Az ábrán egyes jelöli a koncentrált vízsüllyedési körzetet az Atlanti-óceán északi részén, amely lényegében a jelenlegi globális vízkörzési rendszer motorja, kettessel a meleg felszíni áramlást, hármassal pedig a hideg mélyvizi áramlást jelöltük.)

Az így kialakult rendszert Wallace Broecker amerikai kutató után Broecker-féle szállítószalagnak nevezik. Ha Izland térségében a felszíni víz kiédesedik, nem tud lesüllyedni, a szállítószalag tehát leáll. Ez közvetlen hatást gyakorol a hőmérsékleti és csapadékviszonykra Európában. Feltételezhető, hogy a holocén során több esetben előfordult, hogy a „szállítószalag” leállt vagy legyengült, jelentős klímaromlást idézve elő a kontinensen, közvetve a Kárpát-medencében. Európa nyugati területén ez főleg az évi középhőmérséklet csökkenésében, míg Keleten – a ciklon tevékenység gyengülése miatt – inkább a szárazodásban nyilvánult meg. Az elmúlt két évezred során lezajlott klímaingadozásokra több területről találhatók bizonyítékok. A kelet-grönlandi Nansen-fjord üledékeinek vizsgálata során a kutatók két jellegzetes éghajlatjelző üledéket különítettek el.

A rétegzetlen „diamicton”, kavicsos agyag, amely enyhébb körülmények között rakódott le. Ekkor a vízfelület jobbára nem volt befagyva, főleg úszó jéghegyekformájában jelent meg a tengeri jég. A másik jellegzetes üledéknél, amelynél finom agyag és a köves agyag rétegei váltakoznak, hidegebb körülményeket jelez, amikor a fjord vize periodikusan hosszabb időszakokra befagyott. Az üledékekben jellegzetes a hidegebb, illetve a melegebb környezethez kötődő foraminifera fajokat is megfigyeltek. Az üledék és foraminifera vizsgálatok eredményei szerint a 730 és 1100 közötti időszak viszonylag meleg lehetett, míg az 1150 és 1370 körüli évek meglehetősen hidegek voltak az észak-atlanti térségben. A grönlandi belföldi jégtakaró déli peremén és középső részén fúrással vett jégminták oxigénizotópos vizsgálati eredményei szintén alátámasztják egy melegebb periódus létét a VIII-X. századtól a XII-XIV. századig. Az eredmények szerint ezt a melegebb periódust a XIII-XIV. században követte a kis jégkorszak nyitányát jelentő lehűlés a területen.

Az Észak-atalanti áramlás meleg víztömegei és a sarkvidéki hideg víztömegek közti határ áthelyeződései az utolsó eljegesedéstől napjainkig.

A X. század végéig visszamenő izlandi feljegyzések is alátámasztják a fenti eredményeket. Számos forrás egybehangzó állítása szerint a szigetet meghódító normann telepesek dús vegetációt (a ma jobbára hiányzó fákat is beleértve) találtak Izlandon. A Kárpát-medencét a honfoglalástól a XX. századig érintő éghajlati változások történeti léptékű vizsgálatához célszerű tágabb időkeretet választani. Ez a keret az utóbbi kétezer év lehet, mivel a megelőző évezred klímaváltozásai határozták meg az elődeink által a honfoglalás idején talált környezeti állapotokat.

A római optimum kora Az első fontos időszak az ún. római optimum kora, ami a Kr. e. I. században kezdődött. A Földközi-tenger medencéjében meleg, mérsékelten száraz klíma jellemzi ezt az időszakot. Magasabb szélességeken is enyhébbek a telek és szárazabbak a nyarak ebben a periódusban. A felmelegedés következtében emelkedett a tengerek szintje. A Földközi-tenger medencéjében a császárkor végére a tenger szintje több mint egy méterrel állt magasabban a korábbi időszakhoz képest. A feljegyzések tanulsága szerint Egyiptom földközi-tengeri partvidékén az augusztust leszámítva minden hónapban hullott csapadék.

A császárkorban a szőlő és gabona termesztés egyre északabbra hatolt a birodalom területén. Domitianus uralkodása alatt, a Kr.u. I. század végén még rendelet tiltotta a szőlőtermelést az Alpoktól északra fekvő területeken. Ezt az intézkedést a III. században Probus vonta vissza alkalmazkodva a termelés megváltozott éghajlati feltételeihez. A IV. század közepére Britannia önellátóvá vált borból! Grynaeus András dendrológiai rekonstrukciója alapján Pannóniában és a Kárpát-medence egészén szintén igen enyhe éghajlat uralkodhatott.

A telek mainál enyhébb voltára utal az a tény is, hogy a Duna vaskapui szakaszán Traianus császár által Kr. u. 101-106 között építtetett kőhidat a rómaiak 170 éven át zavartalanul használták. A híd számos, a mederbe épített pilléren nyugodott, így tehát csak abban az esetben maradhatott fenn sértetlenül, ha az említett időszakban a Dunán nem képződtek nagy jégtorlaszok.

A népvándorlás korának éghajlatromlása A Kr. u. IV. században véget ért a „római optimum éghajlat” időszaka, amely lehetővé tette a mezőgazdaság fellendülését a császárkorban. Az éghajlati-környezeti viszonyok kedvezőtlenebbé válása számos regionális létfenntartási válság kialakulásában játszott szerepet a középkor első századaiban. Az éghajlatváltozás magasabb szélességeken elsősorban lehűlés, míg alacsonyabb szélességeken inkább a csapadék mennyiségének csökkenése formájában jelentkezett. A Kárpát-medence tágabb környezetében, Eurázsia területén két olyan övezet is található, ahol a történeti folyamatok alakulása jelentős mértékben az éghajlati változások következményeitől függött. Ezek az eurázsiai sztyepp és az Arab-félsziget félsivatagos vidékei.

Az eurázsiai sztyeppén, az északon a szibériai és a kelet-európai erdőségek, délen a Kaszpi- és a Fekete-tenger, valamint az Eurázsiai-hegységrendszer vonulatai által határolt folyosón a Kr. u. I. évezred idején nomád népek éltek, s vándoroltak a környezeti feltételekhez és a katonai lehetőségekhez igazodva. A Kr. u. IV. századtól kezdődően több egymást követő száraz időszak állt be. A szárazodás első csúcspontja a IV. században volt. Súlyosan érintette az eurázsiai sztyeppei folyosó nomád népeit, mivel az évente csak egyszer legeltethető füves területek hozama jelentősen csökkent. Belső és Közép-Ázsiában számos folyó és tó száradt ki, még a Kaszpi-tenger szintje is a mainál lényegesen alább szállt. A szárazodás maximuma Kr.u. 600 körül következett be. Közép-Ázsia túllegeltetett peremvidékein megindult a sivatagosodás folyamata.

Éghajlat- és környezettörténeti adatok alapján feltételezhető, hogy a VI. és a IX. század közötti időszakban mindhárom magyar szállásváltásban ökológiai okokra visszavezethető ellátási válságok is szerepet játszottak. Ezzel párhuzamos, a Kárpát-medence története szempontjából kevésbé fontos, ám az egyetemes történelem nézőpontjából jelentősebb következményekkel járt az Arab-félsziget VI-VII. századi ökológiai-társadalmi válsága. A Közel-Kelet. a Mediterráneum szárazságai, az eurázsiai sztyepp területekhez hasonlóan, a IV. század folyamán kezdődtek, átmeneti mérséklődés után a szárazság második maximuma a VII-VIII. században következett be, amikor a késő római és kora középkori világ olyan fontos városi központjai omlottak össze, mint Ephesus és Antiochia. A vízellátás ellehetetlenülése miatt Dél-Itália és Görögország belső területei is elnéptelenedtek.

A VII. század során a vízhiány súlyosbodása miatt végül összeomlottak, az ültetvények kiszáradtak. A létfenntartási válságot súlyosbította az is, hogy a beduin rablócsapatok távoltartására a régió két nagyhatalma, a Bizánci és a Szasszanida Birodalom ütközőállamokat hozott létre az Arab-félsziget kijáratánál. Ez megakadályozta, hogy a válságot expanzióval, rablóhadjáratokkal oldják meg a félsziget népei, így kialakult a társadalomtörténetben „lezárt palack” helyzetnek nevezett szituáció. Számos próféta lépett fel különféle programokkal, akik közül Mohamed bizonyult a legsikeresebbnek. Színre lépése a szárazság, a válság csúcspontja idejére esett, nem csoda hát, hogy tanai futótűzként kezdtek terjedni Az iszlám terjesztését szolgáló szent háború, a „dzsihad” már Mohamed életében kezdetét vette. A legnagyobb katonai sikereket majd a próféta utódai, a kalifák érték el.

A hódítás három irányban – Kelet (Közép-Ázsia, Kína), Nyugat (Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget), Észak (Bizánc) – folytatódtak. 717-718-ban a próféta seregei ostrom alá vették Konstantinápolyt, s ha a Bizánci Birodalom elbukott volna, az iszlám erős hadállásokat építhetett volna ki Dél- és Kelet-Európában több, mint hét évszázaddal az oszmán hódítást megelőzően, mivel Európának ezeken a területein a kereszténység pozíciói ekkor még ingatagok voltak. Bizánc ostroma azonban a „görögtűz” bevetésének köszönhetően kudarccal végződött, ami hosszabb időre elzárta az iszlám északi terjedésének útját.

Az arab hódítások a 7.-8. században