A kis jégkorszak

Az éghajlattörténeti kutatásban a „kis jégkorszak" szűkebb értelemben az európai gleccser előrenyomulások időszakát jelenti a XIV.-XIX. században; tágabban az egész korszak éghajlatának jellemzésére használják Az éghajlatban a „középkori optimum” időszakához képest kedvezőtlen változások következtek be. A források Európa különböző részeiről – így a Kárpát-medencéből is – a mezőgazdaság számára egyre romló feltételekről tudósítanak. A korszak kezdetét illetően megoszlik a kutatók véleménye. Pfister szerint a lehűlés a XIV. század elején vette kezdetét, míg Bradley ezt az 1560-as évekre teszi. Az éghajlat rosszabbra fordulásának jeleit a grönlandi normann telepesek érzékelték a XIII. század elején, feljegyzéseik szerint a jég egyre gyakrabban zárta el az Izland és az Európa felé vezető tengeri utat.

A grönlandi normannok nagy területeket kalandoztak be a kanadai szigetvilág keleti részén és a Baffin-öbölben találkoztak a romló megélhetési feltételek elől dél felé húzódó eszkimókkal A XIII. század első felétől rendszeresen kereskedtek és háborúztak az őslakókkal. Az észak-atlanti térség általános lehűlése, a tengeri hajóutak rendszeres befagyása következtében a XIV., század közepe táján minden kapcsolat megszakadt az észak-amerikai viking telepekkel. Az utolsó európai írásos feljegyzés az észak-amerikai normann telepekre vonatkozóan 1347-ből származik. A XV. század során az életfeltételek egyre nehezebbé váltak a grönlandi telepesek számára is. A régészeti leletek tanulsága szerint a romló táplálkozás miatt a telepesek körében betegségek ütötték fel a fejüket. A szórványos kapcsolatok Európával a XVI. század elejéig fennmaradtak, ám amikor 1540-ben egy Hanza kereskedelmi hajó kikötött Grönlandon már egyetlen élő normann telepest sem találtak a tengerészek.

Európában a XIV. században azért alakult ki kritikus helyzet, mert az európai népesség lélekszáma elérte a 70-80 milliós értéket, amely a korabeli mezőgazdaság eltartóképességének felső határát jelentette. Ezt súlyosbította még az éghajlat hűvösebbre fordulása. A XIII. század végére megtorpant az a technikai fejlődési folyamat, amely az európai civilizáció gazdasági sikereit megalapozta. A középkorban elért technikai színvonalat csak a XVIII. században voltak képesek minőségileg meghaladni. A XIV-XV. század Ebben a gazdasági és demográfiai szempontból már rendkívül kiélezett helyzetben jelentkezett Európában a „kis jégkorszak” éghajlatromlásának hatása a XIV. század elején. Ez az évszázad jelentette az átmenetet a „középkori optimum" és a „kis jégkorszak" között. A század első évei jelentik a fordulópontot, amely követően Európa-szerte nyilvánvalóvá váltak az éghajlatromlás jelei.

Az egyébként sem kedvező adottságú, a középkori optimum idején lakottá vált és művelésbe vont mezőgazdasági területek Skandináviában, az Alpokban és a Brit-szigetek északi területein művelhetetlenné váltak, s ettől jóval csekélyebb mértékben, de csökkent a kontinens kedvezőbb természeti adottságú területeinek eltartóképessége is. A század első évtizedeiben gyakoribbá váltak a csapadékos évek, amelyek rossz terméssel és éhínségekkel jártak, főképp Nyugat- és Észak-Európában. A kedvezőtlenebbé váló éghajlati feltételeknek számos jele mutatkozik a forrásokban. Az Alpok a Német- és Lengyel-középhegység számos bányájában be kellet szüntetni a termelést a járatokat a növekvő csapadék következtében elöntő víz miatt.

A válság első hulláma 1313 és 1321 között alakult ki, amikor Európában csaknem egy évtizeden keresztül a teljes tenyészidőszak hűvös és rendkívül csapadékos volt. Az 1303-1328 közötti időszakban különösen hideg telek jellemezték Nyugat Európa éghajlatát, míg az 1350-es évekig átlagos, szélsőségektől mentesek voltak a telek. 1340 körül az északi viking hajózó utak használhatatlanná váltak az Izland és az észak-atlanti szigetek körül megjelenő nagy tömegű jég miatt. A hajózó utak délre helyeződtek át. Az éghajlatromlás az Északi-tenger partvidékén különösen súlyos következményekkel járt: egyre gyakoribbá és veszélyesebbé váló a viharok, vihardagályok és szökőárak pusztítottak a németalföldi partokon. A XIII. században négy nagy ár összesen 2-300 000 áldozatot követelt. Az 1421-es és 1446-os árak 200 000-nél több ember életet oltottak ki, míg az 1570 novemer1-2-án pusztító vihardagálynak már a becslések szerint 400 000 halálos áldozata volt a Bretagne-tól a Fríz-szigetekig terjedő területen.

Az 1340-es években jelentős területek maradtak műveletlenek Európában egyrészt az éhínség okozta népességcsökkenés, másrészt a föld kimerülése, és az igavonó állatok pusztulása miatt. Az alultáplált, éhező európai népességet érte 1348 és 1350 között a Belső-Ázsiából behurcolt pestis első hulláma, amelynek az európai népesség egyharmada áldozatául esett. A Kárpát-medencében a járvány 1349 és1369 között pusztított. Az itteni népességét kevéssé érintették a pestis csapásai, a viszonylag ritkán lakott és mezőgazdálkodás számára kedvező lehetőségeket kínáló területeken nem jöhetett létre a nyugat-európai típusú tartós ellátási válság. A magyar gazdaság számára viszont a XIV. század általános európai válsága, amely hihetetlenül felértékelte az élelmiszerexportra képes európai perifériákat, döntő módon hozzájárult a közép-európai és észak-itáliai területeket ellátó magyar marhaexport útvonalainak és intézményeinek kiépüléséhez.

Európa Nyugati részén az 1350-töl az 1370-es évekig uralkodóan csapadékos volt a klíma, váltakozóan kemény és enyhébb telekkel. Az Alpokban a fahatár a mainál 100-200 méterrel alacsonyabbra húzódott, a gleccserek 1350 és 1380 között nyomultak legjobban előre a középkor folyamán. Angliában többszörösére emelkedett a májusi fagyos napok száma. A kelet Európai síkságon ezzel szemben éppen az éghajlat szárazabbá válása okozta a legnagyobb gondot. A század éghajlatát hideg telek és szárazságok jellemzik Oroszországban. A szárazság 1360 és1380 között érte el a maximumát. Közép-Európában az éghajlat kevésbé drasztikus változáson ment át, bár itt is szaporodnak az extrém időjárási helyzetekre vonatkozó források. Gyakoribbá váltak az árvizek (1316, 1317,1346 és 1349) és a különösen hideg telek (1317, 1342, 1352 és 1364). A Balaton vízszintje a mainál több mint egy méterrel magasabbra emelkedett. A XV. század klímatörténeti vonatkozásban átmeneti időszaknak tekinthető. Nem figyelhetők meg erőteljes melegedési, vagy hűlési tendencia Nyugat-Európában A hűvös-csapadékos időjárás, míg Keleten a szárazság maradt jellemző a század folyamán.

A XVI. század A XVI. század első harmadában a telek váltakozva sokkal melegebbek, vagy sokkal hidegebbek voltak az átlagosnál. A tavaszok hűvösebbek, a nyarak hűvösebbek és csapadékosabbakká váltak. A század középső időszakában a tavasz és a nyár melegebbé vált az ún. „kis meleg korszak" idején az azori-anticiklon időlegesen felerősödő hatása miatt. Az alpi gleccserek is visszahúzódtak ebben az időszakban. A XVI. század utolsó harmadában, 1560 táján jelentkezett a kis jégkorszak legnagyobb lehűlése. A telek, tavaszok és a nyarak egyaránt hidegebbé váltak, de a nyarak karaktere változott meg a legdrámaibb módon. Svájcban a XVI. század végén a mai átlaghoz képest 0,8 °C-kal hűvösebbek és 20%-kal csapadékosabbak voltak a nyarak. Az 1550-es évek közepének meleg-száraz nyarai az egész kontinensen a század végére hűvössé és csapadékossá váltak Az évi középhőmérséklet közel 1 °C-kal csökkent.

A déli területeken is meghatározóvá vált poláris légtömegek hatásai először az európai civilizáció marginális területein jelentkeztek, 1580-ban a tengeri jég teljesen elzárta az Izland és Grönland közötti Dán-szorost. Az Alpokban a gleccserek periodikus előnyomulásai az 1580-as években újra kezdődtek, és a századforduló idején fejeződtek be. A XVI. század utolsó évtizedében egész Európában katasztrofális mezőgazdasági termések, ellátási válságok és járványok jellemzőek. A szőlőtermelés a Kárpát-medencétől Ausztrián át a déli német területekig szinte lehetetlenné vált. Kevés és rosszminőségű szőlő termet, drágává téve a bort, ami a serfőzés fellendülésének kedvezett az érintett területeken. A Kárpát-medencében békeidőben ezek a hatások önmagukban talán még kivédhetőek lettek volna, ám Magyarország legtermékenyebb déli és középső területei a mohácsi csatavesztéstől kezdődően tartósan hadszíntérré váltak.

Történeti demográfiai adatok tanúsága szerint az Ottomán-birodalom ellenőrzése alá került és a határvidéki területek népessége túlélte a török hódítás első időszakát. A demográfiai katasztrófa csak a XVI-XVII. század fordulóján következett be. Ekkor a környezeti válság hatásait felerősítette a tizenötéves háború folyamatos hadiállapota. A lehűlés erősségét mutatja, hogy 1595 és 1608 között a Duna példátlan módon három télen (1595, 1602 és 1608) erősen „által fagyott”, ráadásul a tenyészidőszak hónapjai is szokatlanul hűvösek és csapadékosak voltak. Az ökológiai és a katonai-politikai hatások összegződése szörnyű pusztulást okozott, a török hódoltság és a határvidék faluhálózata nagyobbrészt elpusztult. Ez vezetett a maradék népesség khász városokba való meneküléséhez. A Kárpát-medence népességének súlypontjai a középső részéről átkerültek a mezőgazdálkodás számára jóval kedvezőtlenebb lehetőségeket kínáló Felvidékre és Erdélyre.

A XVII. század A XVII. század első évtizedeit az éghajlati szélsőségek erősödése jellemzi Európában. Az időjárás a két véglet között ingadozott. A különösen jellemző hideg téli időjárásért valószínűleg a Skandinávia és a Baltikum felett kialakuló anticiklonból kiáramló hideg kontinentális légtömegek tehetők felelőssé. A század középső évtizedeire a szárazság jellemző. Csak a nyarak csapadékviszonyai voltak valamelyest kiegyensúlyozottak A XVII. század utolsó harmadában, az 1670-es 80-as években jelentkezett a kis jégkorszak következő nagy lehűlése. A lehűlés okai közt egyes kutatók a említik a Maunder napfolt minimum(1645-1715) hatását, amikor a naptevékenység erőssége, a Nap energiatermelése csökkent.

A lehűlés mértéke Közép és Nyugat-Európában meghaladta az évi 0,5°C-ot a XX. századi átlaghoz képest. Ezt jelzi, hogy 1676 decemberében, majd 1684 februárjában a befagyott Temzén vásárokat rendeztek. Különösen hideg volt 1683-84 tele, amikor Angliában a feljegyzések szerint a föld 4 láb mélyen (több, mint egy méter) átfagyott, a Csatorna és az Északi-tenger partján 30-40 km szélességben jég képződött. Az évi középhőmérséklet ekkor 1°c-kal elmaradt a XX. századi átlagtól. A déli irányba terjeszkedő poláris vizet és jeget követve 1690 és 1728 között az Orkney-szigeteken többször, a kelet-skóciai Aberdeen közelében pedig egy alkalommal megjelentek kajakjaikon az eszkimók. A poláris víztömegek déli terjeszkedése egyes területekre kedvező hatást gyakorolt. A korábban csak a norvég partoknál megtalálható heringek óriási rajokban jelentek meg a Dogger-bank környékén a XVI-XVII. században kiegészítő élelemforráshoz juttatva a túlnépesedett nyugat-európai partvidék népességét. A korabeli holland történetírók ezért a „hering évszázadának" nevezték a XVII. századot.

Az éghajlatromlás egyenes következményeként súlyos ellátási zavarok jelentkeztek az európai mezőgazdaság peremterületein. Az Északi-tenger norvég partvidékét hátrányosan érintették ezek a változások A norvég királyi udvar Trondheimből Oslóba költözött ebben az időben és a skandináv államok közötti vezető szerep is mindinkább a dánok, majd a svédek kezébe csúszott át. Az 1690-es években Finnország elveszítette népességének egyharmadát, a tömeges skót kivándorlás eredményeként az észak-írországi telepesek létszáma a XVII. század végére elérte a 100 000 főt. A XVIII. század A XVIII. század éghajlattörténeti vonatkozásban két egységre osztható. A század elején a Maunder-minimum véget ért, a napsugárzás erőssége jelentősen nőtt, amit felmelegedés követett. Minden évszak középhőmérséklete emelkedett, a nyár esetében ez még a XX. századi referencia időszakot is meghaladta.

Az 1730-as évektől a hőmérséklet újra csökkenni kezdett, a nyarak kivételével minden évszak időjárása hűvös-hideggé és meglehetősen szárazzá vált. Később a tavaszok és az őszők időjárása hűvösebbé vált, de a nyarak melegek és csapadékosak maradtak. 1750 táján a kontinens nyugati felén több egymást követő év szárazabb és népélelmezésben azonnal éreztette hatását. Az 1780-as években gyakoriak voltak a szélsőséges időjárású nyarak. 1784, 86 és 88 nyara is aszályos volt Franciaországban. A kialakuló ellátási válság fontos szerepet játszott a forradalom előkészítésében 1789-ben. A XVII-XVIII. század fordulóján az előző századfordulóhoz hasonló, ám annál lényegesen hosszabb ideig tartó összetett válsághelyzet alakult ki a Kárpát-medencében. A mezőgazdálkodás éghajlati-környezeti feltételei a XVII. század utolsó és a XVIII. század első harmadában továbbra is kedvezőtlenek voltak.

A tartós mezőgazdasági válság ráadásul akkor következett be, amikor a török elleni felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc terheit viselte az ország. Ennek a környezeti-mezőgazdasági-politikai-katonai válsághelyzetnek a „természetes” következményei voltak az éhínségek és a járványok. A XVII-XVIII. század fordulóján kialakult ellátási válság talán legkritikusabb éve az 1709-es esztendő volt. Ezt a XVIII. század első felének kiegyensúlyozottabb időszaka követte. A század első évtizedeiben a tél kivételével minden évszak középhőmérséklete emelkedett, a 20-as években elérte a XX. századi szintet. A század derekán új lehűlési hullám kezdődött a kontinens egészén, amely elmélyült a XIX. század első felében. A XIX. Század A XIX. század egyes kutatók szerint a kis jégkorszak hőmérsékletei mélypontját jelenti. A hőmérsékletcsökkenésben a megélénkült vulkáni tevékenység is szerepet játszott.

Az 1810-1830 közötti Dalton-napfoltminimum szintén a napsugárzás gyengülése révén a klíma hidegebbé válásához járult hozzá. A legerősebb lehűlés az 1810-es éveket követő évtizedekben jelentkezett. Különösen az őszök váltak hideggé. Ez a lehűlési hullám főként a Brit-szigetek mezőgazdaságára gyakorolt kedvezőtlen hatást. 1846-ban a szokatlanul hűvös és nedves időjárás miatt felütötte a fejét egy Amerikából behurcolt gombabetegség. Mivel az Ír- szigeten a burgonya népélelmezési cikknek számított a kitört fertőzést éhínség követte. A hatéves éhínség és a vele járó tífuszjárvány több mint egymillió ember életét követelte és hatalmas kivándorlási hullámot indított el az Egyesült Államok felé. A lehűlési trend a XIX. század második felére megtört. A század 60-as éveire a tavaszok átlaghőmérséklete elérte a XX. századi átlag szintet, amit fokozatosan megközelített a téli átlag hőmérséklet és az éves csapadék mennyiség is.

A hónapok, évszakok éghajlatának általános jellegzetességei a Kárpát-medencében a kis-jégkorszak idején A klímattörténeti rekonstrukció havi hőmérsékleti és csapadék idősorainak tanulmányozása alapján a jelenkori éghajlathoz képest a tavaszelő és a nyárelő időjárásának eltérése tűnik leginkább szembe a kis jégkorszak idején. A márciusok időjárása különösen a kis jégkorszak leghidegebb periódusai idején vált különösképpen hideggé. A XVII.-XVIII.. század fordulóján egy (1697), XVIII. században két (1780, 1785), míg a XIX. század első felében három alkalommal (1814, 1830, 1850) márciusig megmaradt a jégtakaró a Dunán. A márciusra vonatkozó éghajlattörténeti források alapján sokkal gyakoribbak a hőmérsékleti, mint a csapadék anomáliák. A kisjégkorszak időszakából csupán elvétve van adatunk enyhe márciusi időjárásról, a márciusi hőmérsékleti anomáliák döntő többsége negatív anomália volt.

Az éghajlattörténeti rekonstrukció hőmérsékleti indexének 50 éves átlagai alapján feltárul a klímaváltozás két sajátossága: az idősor márciusai jobbára hűvösek-hidegek voltak és a hűvös-hideg tartományon belül bizonyos ciklikus változások történtek. A XVI. század első felének nagy negatív anomáliája valamelyest eltúlzott, ami a kevés forrás torzító hatásának tudható be. Az éghajlattörténeti rekonstrukció szerint a márciusi hőmérsékleti sor egyik leghidegebb időszaka a XVII. század második fele volt. A kis jégkorszak júniusainak időjárását leíró forrásokban kevés a hőmérsékleti anomáliára utaló adat, annál több a pozitív csapadék anomáliát jelző forrás. A csapadék mennyiség 50 éves átlagainak idősora a XVI. század második felének negatív átlagának kivételével tartósan csapadéktöbbletet mutat. Az éghajlat a XVII. század első felében vált igazán csapadékossá, csúcspontjai pedig a XVII. század második felére és a XVIII. század második felére estek.

A téli és a nyári félév egészére vonatkozóan hasonló eredményeket kapunk: a téli félévben (októbertől márciusig) a hőmérsékleti idősor, míg a nyári félévben (áprilistól szeptemberig) a csapadékidősor mutat a klímaváltozás szempontjából értelmezhető tendenciákat. A nyári félév csapadékidősorai a kis jégkorszak idején kis mértékű, de tartós csapadéktöbbletet jeleznek. A szárazabbá válás folyamata a XVIII. század közepén kezdődött. Az éghajlattörténeti rekonstrukció téli félévre vonatkozó hőmérsékleti idősorának 50 éves átlagai a kis jégkorszak idején tartósan hűvös-hideg időjárást jeleznek. Az évszázados hőmérséklet és csapadék változási tendenciákra vonatkozó éghajlattörténeti rekonstrukció adatai szerint a Kárpát-medencében a XVI. század kezdetétől a XVIII. század végéig az évek mérsékelten hűvösek és tartósan csapadékosak voltak. A XIX. század első felének éghajlata enyhébbé és kevésbé csapadékossá vált. A kis jégkorszak lezárultát ezért a XIX. század közepére, vagy végére teszi a kutatók többsége.