Varga Róbert: A reneszánszkori vadászat A vadászat volt a középkor legfőbb szórakozása és mulatsága. Már a gyermekek is gyakorolták a vad űzését, hiszen a vadászat fogásainak, módszereinek megtanulása a legjobb felkészülés volt az igazi feladatra, a harcra. Játékos begyakorlása a halálosan komoly tudnivalóknak a békebeli haditorna. A XV. századból valók az Estei Hyppolit bíboros, esztergomi érsekről szóló, vadászattal kapcsolatos leírások, amelyekből kitűnik, hogy a gyermekként Magyarországra érkezett Hyppolit már hároméves korában jól megülte a lovat, mint ez szokás volt. A sólyommal való fácánvadászat mellett hamarosan a szarvasűzésben is jártasságot szerzett. Egyik felnőttkori medvevadászatának leírása szerint a módszerek nem változtak a Nagy Lajos korától eltelt mintegy 150 év alatt: ugyanúgy kerítették be a gyalogos és lovas hajtók, űzték a kutyák, és terítették le végül a vadászok dárdával a félelmetes hírű nagyvadat.  A medvére nem távolról, íjjal vagy nyílpuskával vadásztak, a közvetlen közelről elhajított dárda vagy dobógerely volt a küzdelem eszköze.

Vadászati felszerelés Ugyanazokkal a fegyverekkel vadásztak, mint amelyeket a hadba vonulók használtak, íjjal, lándzsával ejtették el a vadat. A jól betanított ló a vadászatoknak legalább olyan fontos kelléke volt, mint a háborúknak. Korabeli ábrázolások szerint a XIV. században párhuzamosan használták az ősi reflexíjat és a számszeríjat, anélkül, hogy a korszerűbbnek számító számszeríj kiszorította volna az előbbit. Ezeknek a fegyvereknek is megvolt a maguk speciális szerepe: a reflexíjat használója nyugodtan alkalmazhatta nagy embertömegben is, mivel függőlegesen kellett tartani. A számszeríjat lóháton nehezebb volt tartani és felajzani, a reflexíjból leadott percenkénti kb. 36 lövéssel szemben csak 5-6 lövés volt a teljesítménye, hatása és ereje azonban vitathatatlanul felülmúlta elődjét, a belőle kilőtt nyílvessző átütötte a szegecselt vértet is.

Mulatság és szórakozás Mulatság és szórakozás mellett nem utolsósorban a zsákmányszerzés is célja volt a vadászatnak. A vaddisznó húsát ették az egész középkoron át, húsa és bőre tette kedvelt zsákmánnyá a szarvast, őzet, nyulat. Nagy szerepe volt az öltözködésben a prémeknek is, ruhadíszként, bélésként, takaróként egyaránt felhasználták őket. Megbecsülték a medve kemény szőrét is, szőnyegek, kocsipokrócok készültek belőle, viselték a medvebőr bundát és kucsmát is. Az elejtett állatok csontjai is feldolgozásra kerültek, számtalan csontgomb, övcsat, egyéb ruhadísz készült belőlük. 

A kutya szerepe A vadászatok  egyik főszereplője volt a kutya. Miután a kutyákkal való vadászat legalább olyan ősi mesterség a magyarságnál, mint a solymászat, gyanítható, hogy az agár és a vizslafélék kitenyésztése sokkal régebben megtörtént, mint azt a kutatás feltételezi. Ez a két fajta a kétféle terepen történő vadászathoz idomult: az agár a sík vidékek gyengébb szimatú, de gyors lábú futóbajnoka, a látására támaszkodva cserkészi be a vadat. A vizsla, mint neve is mutatja, a sűrű erdőben vizslatva, szimatolva nem a szemével, hanem az orrával követi a zsákmányt. Nyelvemlékeinkben sokáig csak az eb szó szerepelt: a kutya még 1493-ban is kis kunyhó jelentésben szerepelt.

Szokások Magyarország volt a közvetítője a keleti vadászmódszereknek. Az üldözéses lovas vadászat és a lovas solymászat elképzelhetetlen volt a sok embert megmozgató, kitartó és türelmes betanítás, emberek, lovak, kutyák és sólymok összehangolt munkája nélkül. Nem véletlenül találkozunk magas tisztségek viselőivel a fővadászok, ebhordozók és solymászok között. Nagy királyi vadászatok alkalmával, élen a királyi párral felkerekedett az egész udvar. Követte őket a vadászok, solymászok, agarászok, apródok, lovászok, szakácsok és szolgák egész hada, nem maradtak el az udvari kancellária jegyzői, valamint az udvari papság sem.

Vadaskertek a középkorban A középkorban a királyon kívül csak egy-két főúr engedhette meg magának, hogy vadaskertet tartson. A buda-nyéki, csepeli, visegrádi, dömsödi vadaskertek a 15. században virágzó területek voltak, némelyiket pompás reneszánsz ízléssel rendezték be. A vadaskertek létesítésének célja elsősorban a vadtartás és a vadtenyésztés volt. Ilyen helyeken nagyobb vadmennyiséget lehetett tartani, mint szabad területen, de egyúttal gondoskodni is kellett a vadról. Elsősorban az élelem és az ivóvíz biztosítása volt fontos. A megfelelő faállomány nemcsak az élelmezést, hanem a vadnak szükséges takarást is szolgálta: ahogy a középkorban a „vadkert” gyümölcsöst is jelentett, úgy a későbbi időkben is azt látjuk, hogy az ilyen területeken gyümölcsfák voltak, amelyek vadtáplálékul szolgáltak. A vadaskertek létrehozásában állattelepítési célok is megjelentek. Más égtájakról behozott vadat tartottak itt, hogy elterjesszék azokat a Kárpát-medencében. Ilyen vadfaj a dám, amely sokáig kizárólag a vadaskertek lakója volt, de előfordulnak itt egzotikus állatok is, amelyek meghonosítása nem sikerült, vagy csak kedvtelésből, gyönyörködtetés céljából tartották őket, meghonosítási cél nélkül (pl. Mátyás király oroszlánjai a nyéki vadaskertben).