1956-os forradalom és szabadságharc Készítette: Sulok Zsófia Hajnalka

Az 1956-os forradalom és a nemzetközi háttere 1953.03.05-én meghalt Sztálin és az addigi szovjet belső hatalmi egyensúly megbomlott. Ehhez nagyban hozzájárult Hruscsov személyisége is, mivel politizálásával hol jobb, hol rosszabb viszonyt alakított ki az Egyesült Államokkal és szövetségeseikkel. (Hruscsov hullámvasútja) Ennek hatása Európában is érzékelhető volt. Ausztriából 1955-ben kivonultak az oroszok, így Ausztria független állammá vált (Osztrák államszerződés). Ugyanebben az évben az NSZK NATO tagország lett (újra felfegyverzik), így ennek hatására (is) a szovjetek létrehozták a keleti blokkot tömörítő Varsói-szerződést, amellyel legalizálták a megszállt országokban való tartózkodásukat. 1954-ben Vietnámot demarkációs vonallal kettéosztották; északon kommunista, amíg délen Amerika-barát köztársaság jött létre. 1956-ban kitört a szuezi-válság (francia és izraeli csapatok támadták meg Egyiptomot) , Lengyelországon és Magyarországon, pedig a kommunista rendszert leváltani kívánó forradalmak robbantak ki. Az 1956-ban Magyarországon és Budapesten történt eseményeket a magyar nép nagy része forradalomként élte át. A forradalmat leverő intervenciós szovjet hadsereg ellen fegyveresen küzdő hazafiakat szabadságharcosokként tisztelték. A szovjet erők támogatásával hatalomra kerülő Kádár kormány forradalomként deklarálta az eseményeket, s csak 1989-ben hangzott el hivatalosan, hogy 1956-ban Magyarországon népfelkelés volt. 1953-ban Sztálin halálát követõen az új moszkvai vezetés változtatásokat tervezett a külpolitikában. Júniusban Moszkvába rendelték a vezetõ kommunista magyar politikusok egy csoportját. Kíméletlenül bírálták az MDP politikáját, ami robbanással fenyegetõ helyzetet teremtett az országban. A részleges szovjet politikai irányváltáshoz szükséges biztos háttér megteremtését, a gazdasági csõd elhárítását célozták az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) vezetõinek javaslatai és a konkrét személyi változások, elsõsorban Nagy Imre kijelölése miniszterelnökké Rákosi Mátyás helyett. A szovjet szándék nem a magyarországi szocialista rendszer reformját célozta, hanem a fenyegetõ válság megoldását, kezelését, nehogy bármilyen incidens megzavarja a tervezett óvatos külpolitikai nyitást. Például: nem tetszett nekik, hogy az MDP néhány éves uralma a gazdasági összeomlás szélére juttatta az országot. Nagy Imre katasztrófával fenyegetõ helyzetben kényszerült elvállalni az ország vezetését Nagy Imre

A forradalom kapujában 1956 nyarára a szovjet vezetés elérkezettnek látta az idõt az újabb politikai intervencióra, hiszen a helyzet már nemcsak a Kremlben, de az egész szocialista táboron belül nyugtalanságra adott okot: félõ volt, hogy Magyarországon „váratlan, kellemetlen esemény” történik. Ennek valószínûségét növelte a lengyelországi Poznanban bekövetkezett megmozdulás, ahol a biztonsági erõk fegyverrel verték szét az élet- és munkakörülményeik javításáért tüntetõ munkásokat. Rákosit– az elsõ titkárt egészségi állapotára való tekintettel, érdemei elismerése mellett mentették fel legfõbb funkciójából, de továbbra is az Országgyûlés és a Központi vezetőség tagja maradt. Rákosi helyett Gerő Ernőt választották. Egyre erõsödtek a korábbi tendenciák. Kiteljesedett a sajtó lázadása. A Nagy Imre félreállítása után visszahozott erõltetett iparfejlesztés megerõsítette az ország szembenállását a rendszerrel. Továbbra is válságos volt a lakáshelyzet. Rosszak voltak a munkakörülmények, az üzemekben nem törõdtek a munkavédelemmel. A gondokat tetézte a fizetésekben mutatkozó indokolatlan aránytalanság.  A párton belül kialakult ellenzéki csoportosuláshoz az írók, újságírók után felsorakozott az értelmiség, majd 1956 õszére szinte az egész magyar társadalom. A hatalom gyengének és tehetetlennek mutatkozott. 1956. október 6-án, Budapesten kivégzett társaival együtt ünnepélyes körülmények között eltemették Rajk Lászlót. A temetést követõen a diákok mozdultak elõször, akik antisztálinista jelszavakat kiabálva tüntettek Budapest belvárosában. Szegeden a DISZ-bõl kiválva megalakították önálló, független szervezetüket, a MEFESZ-t, melyhez még október 23-a elõtt az ország valamennyi területérõl csatlakoztak a felsõoktatás diákjai. A diákok e lépése több mint a forradalom felé vivõ út egyik állomása, ez már maga volt a forradalom.  Az 1956. október 22-én, a Budapesti Mûszaki Egyetemen megtartott diákgyûlés még tovább ment. Nemcsak a MEFESZ-hez való csatlakozás mellett döntöttek, hanem a lengyelországi események hatására összeállították követeléseiket, és a varsói változásokkal való szolidaritás érdekében tüntetést hirdettek másnapra. Szakítva az eddigi formákkal, követelésekkel fordultak a párthoz, és azok alátámasztására utcai demonstrációt hirdettek. Tizenhat pontjukban már követelték a szovjet csapatok kivonását és a többpártrendszer újbóli megteremtését.  Rákosi Mátyás Gerő Ernő Tüntető diákok

Diktatúra,forradalom,megtorlás Az addigi békés megmozdulás ettől kezdve csapott át fegyveres felkeléssé. Miután a Rádió védői közül valaki a tömegbe lőtt, az épület felmentésre érkező katonáktól a tüntetők fegyvereket kaptak és zsákmányoltak. Este 11-kor elindult a Rádió ostroma, amely a tüntetők győzelmével zárult másnap reggel. A politikai vezetés leginkább egy lassú gépezethez hasonlóan reagált a vezetés az eseményekre. Előbb visszahelyezték Nagy Imrét a Politikai Bizottságba és az Elnöki Tanács miniszterelnökévé nevezték ki, valamint a Titkárságba eddig háttérbe szorult, "hazafiak" kerültek. Ennek ellenére a hatalom által reflektorfénybe került szereplők mindegyike - Nagy Imre is - még "ellenforradalmi bandák"- ról beszélt. A sorsdöntő kérdésekről a felkelők a Szabad Kossuth Rádión keresztül értesültek. Mivel sem a kijárási tilalom, sem a határidők nem csillapították a közhangulatot, a vezetés egyre inkább veszített hiteléből. A harcok eredményeképpen a szovjetek 24-én reggelig megközelíteni sem tudták a Rádiót, így azt hajnalban elfoglalták a felkelők. Az adást azonban ekkor már átkapcsolták a Parlamentben kialakított szükségstúdióba. Az események 23-án, délután 3-kor kezdődtek a Március 15. téren, a Petőfi Sándor szobornál. Miközben fiatal színészként, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, a 10-15 ezres tömeg zúgta a refrént: "A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk / Hogy rabok tovább nem leszünk!"Ezután a Bem térre vonuló tömeg forradalmi dalokat énekelt és jelszavakat skandált:  "Szabadságra szavazunk / Kossuth címert akarunk!; Nagy Imrét a kormányba / Rákosit a Dunába!; Munkás-paraszt gyerekek / Együtt megyünk veletek!; Ruszkik haza / Ruszkik haza!; Aki, magyar, velünk tart."  A forradalom jelképévé vált, a vörös csillagos címertől megfosztott, lyukas magyar zászló ezen a délutánon született és került fel egyre több ház falára. A Nyugati-pályaudvarnál a műszakból hazaérkező munkások, és a városszerte csatlakozó járókelők egyre növelték a tömeget. Délután a Bem-szobornál közel 50 ezer tiltakozó hallgatja Bessenyei Ferenc színművész előadásában a Szózatot. Az esti órákban már 200 ezres tömeg lehetett a Parlamentnél. Voltaképpen eddig tudjuk könnyen követni a történéseket, mert este 6-7 órától az események ellenőrizhetetlenné váltak, hiszen a megmozdulások a város három különböző pontjára korlátozódtak. A legtöbben Nagy Imrét követelték a Parlament előtt. A Városliget mellett összegyűlt tömeg a 8 méteres Sztálin szobrot döntötte le, majd lángszóróval darabolta fel. A szobor hatalmas fejét a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színházhoz vontatták, ahol egy zsákutcát kifejező útjelző táblát helyeztek rá. A tüntetők harmadik csoportja a Bródy Sándor utcába sietett, hogy a Rádióban bemondassák az előző este megfogalmazott követeléseiket.  Ehelyett Gerő Ernő beszédét sugározták, aki még aznap reggel visszatért Belgrádból és "nacionalista tüntetésnek" minősítette az eseményeket, majd kemény megtorlással fenyegetőzött.

Október 26-án az előzetes várakozásokkal szemben nem csökkentek, ellenkezőleg, fokozódtak és szélesedtek a harcok a fővárosban. A fegyveres felkelők és a hozzájuk egyre nagyobb számban csatlakozott sorkatonák, az óriási és egyre növekvő erőfölény ellenére, megtartották legfőbb bázisaikat, sőt, új ellenállási gócok szerveződtek. Pesten a VIII–IX. kerületben voltak a legerősebbek, ellenőrzésük alatt tartották a főbb közlekedési útvonalakat, a Nagykörutat a Petőfi hídtól az Oktogonig, a Rákóczi és az Üllői utat. A legjelentősebb egységek az Iván Kovács László  vezette Corvin közi és a Bárány János irányítása alatt álló Tompa utcai csoportok voltak. A spontán alakult fegyveres csoportok taktikája az volt, hogy figyelőik állandóan szemmel tartották a főbb közlekedési útvonalakat, megtámadták az arra vonuló szovjet katonai egységeket, majd a támadást követően azonnal visszahúzódtak a szűkebb mellékutcákba, ahová a szovjet páncélosok nem tudták és nem merték követni őket. Sikereiket a gyalogsággal alig támogatott, régi típusú páncélosok ellen egyaránt köszönhették jobb helyismeretüknek, a lakosság feltétlen és önfeláldozó támogatásának, valamint kifogyhatatlan találékonyságuknak. A páncélosok támadását nemegyszer házi készítésű fegyverrel, az úgynevezett Molotov-koktéllal, vagy akár fegyvertelenül is meg tudták akadályozni harckocsi aknát imitáló palacsintasütőket helyezve az úttestre, vagy azzal, hogy olajjal locsolták föl a kövezetet, megbénítva így a páncélosok mozgását. A kilőtt vagy felgyújtott járművek pedig kiváló útakadállyá váltak a következő ütközetben, így minden szovjet veszteség kétszeresen erősítette az erejükben egyre jobban bízó fegyvereseket. Az események – elsősorban a helyi hatalom magatartásától függően – négy típusba sorolhatók. Egyes helyeken a párt- vagy katonai vezetés erőszakos eszközökkel meg tudta akadályozni a helyi hatalomátvételt. A második csoportba tartoznak azok a területek, ahol a hatalom agresszivitása nem hozta meg a kívánt hatást, sőt akciója olaj volt a tűzre, és teljes összeomlását, a forradalmi erők hatalomátvételét eredményezte. Harmadik lehetőségként az ország számos városában – köztük több megyeszékhelyen – jószerivel ellenállás nélkül adta át helyét a régi vezetés az új, forradalminak. Végül voltak területek, ahol még csak szerveződőben voltak a forradalmi erők, így a helyi vezetést nem érte komolyabb kihívás, támadás. Budapest 1956 Vidéki katonák Győrött is véres harcok zajlottak A Molotov-koktél népszerű fegyver volt

Leszámolás a forradalommal A bűnüldöző és igazságszolgáltató szervek reorganizációja, a MUK fölött aratott győzelem és a moszkvai tárgyaláson elért eredmények után igazi lendületet kapott a megtorlás, amelynek éle ekkor már nem az egész társadalom, hanem meghatározott cselekmények és csoportok ellen irányult.  A Kremlben kapott jóváhagyás birtokában egymás után tartóztatták le a snagovi csoport politikus tagjait, és kezdték meg a vizsgálatokat.  Áprilisban felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, amit a nyár folyamán további öt népbíróság követett Budapesten, valamint Győr-Sopron, Baranya, Csongrád, Pest és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben. Ez lett az a jogi intézmény, amely alkalmasnak bizonyult a politikai perek tömegének tárgyalására, a megfelelően szigorú ítéletek meghozatalára. A megtorlásnak ebben a második, hosszan tartó fő szakaszában a párt már meghatározta azokat a csoportokat és tevékenységeket, amelyeket a legsúlyosabban kívánt szankcionálni. Az év végére elkészülő büntetéspolitikai irányelvek egyszerre mutatták a pártvezetés bosszúszomját és törekvésüket hatalmuk megkérdőjelezhetetlen biztosítására. Le kívántak számolni azzal a csoporttal, amely a legelszántabban fordult szembe a rendszerrel, a fegyveres felkelőkkel, és a talió elv (szemet szemért) alapján mindenkivel, aki részt vett népítéletben, utcai kivégzésben. A meghozott és végrehajtott halálos ítéletek többségét a szabadságharcosokra szabták ki, de ha a kötelet sikerült is elkerülniük, nemigen kaptak tíz év alatti börtönbüntetést. Kivégezték a felkelők közül Angyal István, Iván Kovács Lászlót, Bárány János, Gyöngyösi Miklóst. Ha halálos ítélet nem is született, de megtorolták a magyar szellemi élet vezetőin, a magyar művészeken, elsősorban az írókon kiállásukat a forradalom mellett, illetve szerepüket a forradalom előkészítésében. A korszak legfontosabb pere a Nagy Imre és társai elleni eljárás volt. Később Nagy Imrét, Brusznyai Árpádot és Földes Gábort kivégezték. A Nagy Imre-per vádlottjai az ítélethirdetéskor. 1958. június 15.

Néhány statisztikai adat a forradalomról A sebesültek száma (fő)1956. október 23. - december 31. között A gyógykezelés helye Budapest Vidék Összesen Kórház 10 000 1 746 11 746 Rendelőintézet 6 600 610 7 210 Egyéb egészségügyi intézmény 100 170 270 16 700 2 526 19 226 A sebesültek százalékos megoszlása nem és életkor szerint Nem 14 éven aluli 15–18 19–24 25–30 31–50 51 éven felüli Összesen Férfi 4,3 14,5 23,6 18,3 19,5 6,0 86,2 Nő 0,8 2,9 2,8 2,4 3,1 1,8 13,8 5,1 17,4 26,4 20,7 22,6 7,8 100,0

A halottak életkor szerinti megoszlása Halálesetek Ebből: Budapesten száma (fő) százalékban 15 éven aluli 97 3,9 77 15–19 éves 414 16,5 323 16,7 20–24 éves 516 20,7 357 18,4 25–29 éves 302 12,1 216 11,2 30–39 éves 340 13,6 266 13,7 40–49 éves 299 11,9 228 11,7 50–59 éves 190 7,6 162 8,3 60 éven felüli 169 6,7 145 7,4 Ismeretlen 175 7,0 171 8,7 Összesen 2502 100,0 1945

Képek az 56-os Zalaegerszeg életéből Zalaegerszegen október 26-án kezdődtek a forradalmi megmozdulások. E napon a Megyei Pártbizottság előtt a tüntetők közé lőttek. Az esemény két halálos áldozatot követelt. A tragikus eseményt követően a megyei pártvezetők elmenekültek a városból. Ennek hatására a városi pártvezetés felhívással fordult a párttagokhoz.  Ugyanezen a napon a tüntetők kiszabadították a börtönben és az ÁVH fogságában lévő rabokat. A városban lévő üzemekben, intézményekben, a helyőrségnél forradalmi szervek alakultak.  A szovjet csapatok november 4-én szállták meg a várost.  Zalaegerszegen december 12-13-án volt az utolsó tömeges megmozdulás

A ledöntött felszabadulási emlékmű 1956. október 26. Tüntetés a Csány téren 1956. október 26. Tüntetők az Arany Bárány előtt Tankok a plébánia előtt

Felirat a Városi Tanács ( ma Göcsej Múzeum) kerítésén Harci kocsik a Széchenyi téren