Gondolataim egy versről, amelyet egy nagy művész ihletett… Útravaló verseimmel Gondolataim egy versről, amelyet egy nagy művész ihletett…
János barátom verse ihletet adott: nemcsak egy költemény ötlete fogalmazódott meg bennem, hanem egy egész gyűjteményes köteté. Azon töprengtem, hogy mi lenne a megfelelőbb: ha a kötet elejére vagy a végére kerülne a vers. A cím alapján az első helyre kell, hogy kerüljön. De a létösszegző szándéknak megfelelően záró költemény is lehetne. Persze még a kiadó is beleszólhat…
Nem haladok a versírással, pedig teljes odaadással figyelek Nem haladok a versírással, pedig teljes odaadással figyelek. Időnként elkap az ihlet, aztán újra elakadok. Ilyenkor átolvasom a versedet, kedves János. Ez a versszak is egy ilyen pillanatban született: „Sokan szerettek és sokat szerettem, Bántottak is, de szűmben nem maradt Fulánk. Baráti serleggel nevettem És más ha sírt, szememből könny fakadt.”
Minden nap írok, fontos, hogy a lendület megmaradjon Minden nap írok, fontos, hogy a lendület megmaradjon. A minap egyik költőtársunk azt mondta, miután elolvasta verstöredékemet, hogy a vers ritmusa lüktet, de hiányoznak belőle a hatáskeltő eszközök. Elmagyaráztam neki, hogy a gondolatiságot helyeztem előtérbe. Hogy az olvasóim megértsék az üzenetét. Mindenesetre nem tudtam napirendre térni e kritika fölött. Így született meg a következő versszak. Ez ugye már hatásos? A hatáskeltés kedvéért várni kell pár pillanatot, hogy olvashasd . Ez a dicsőség! Óh hideg, hideg kép! Étetrózsáinkból halálfüzér, Küzdtérre érte, óh, szívem sohsem lép, Mint a madár, az őszi lomb se kér.
Tegnap telefonon keresett a Beszélő egyik munkatársa, meghívott egy versírókurzusra. Arra gondoltam, elfogadom a meghívást, és viszem magammal az „Útravaló”-t (útravalóul ). A verset elő-elővettem, hozzáírtam, elégedetlen voltam vele, eldobtam, újra leírtam, újra eldobtam. Végül elkészült. Bízom benne, hogy nem igényel további korrekciót. Ez egy gyerekkori rajzom, így képzelem el a versírókurzust.