‚ Vígh László Közgazdaságtan Tsz. Q A217. sz. Honlap: vighlaszlo.com Tananyag: az előadás anyaga, valamint Mátyás Antal: A korai közgazdaságtan története: o., o., o., o., o. Bekker Zsuzsa (szerk): Alapművek, alapirányzatok: o., o., o., o., o. Vígh László: Marx gazdasági tanai (11marx)

Merkantilizmus Politikai gazdaságtan

Jean Baptiste Colbert ( )

 A XVI-XVIII.-ra jellemző elég heterogén irányzat. Igazi hazája Franciaország XIV. Lajos-feudális abszolutizmusa, ill. ahol legfejlettebb formája, mint gazdaságpolitika érvényesül  Spanyolországban és Hollandiában is megjelenik  Angliában is vannak jelentős képviselői, ráadásul ott mint gazdaságpolitika sikeresnek bizonyult…  A kereskedő tőke ideológiája (mercator= kereskedő). Művelőinek jelentős része maga is kereskedő.

Politikai gazdaságtan A tudományt amit művelnek Politikai gazdaságtannak nevezik (Montchretien 1613 vagy 1615), mivel szerintük a gazdasági folyamatokat az állam szabályozza A gazdasági törvények = az állami törvények Megjelenik az önálló gazdaságtudomány! Az árutermelés fejlődésével függ össze, már átfogó, nemzetgazdasági kérdésekkel, a pénz- és áruforgalom kérdéseivel foglalkozik.

Főbb jellemzői 1. A gazdagságot a pénzzel= arany ( metallizmus – Stafford) azonosítja, másképpen az Érték= pénz, a közönséges áruk, csak ha pénzre cserélődnek. 2. A többlet, a profit forrása a kereskedelem: olcsón venni és drágán eladni, ez a kereskedő tőke logikája= elidegenítésből eredő profit. Vagyis a profit a forgalomból származik. Azonban a kérdést nemzetgazdasági szinten vetik fel. A belső kereskedelemből nem származhat nyereség az egész nemzet számára, amit az egyik nyer, a másik elveszíti.

A korai időszak A külkereskedelem révén gazdagodhat egy nemzet. Ebből jön az aktív külkereskedelmi mérlegre való törekvés, vagyis több árut kivinni, mint behozni, hiszen a gazdagság nem az áru, hanem csak a pénz. A korai időszakban ez gyakorlatilag abszolút módon, a csak eladni és semmit sem vásárolni módon értelmezték. Ezt elsősorban a váltóárfolyam szabályozásával kívánták elérni, hogy az arany befelé áramoljon, illetve vámokkal. A legkorábbi időszak: aranyat behozni (Spanyolország – gyarmatosítás)

A későbbi szakaszban Már a hazai ipar fejlesztése a cél, elsősorban a manufaktúrák támogatása révén, hogy legyen mit eladni. Felismerték, hogy a külkermérleg aktívuma a hazai ipar fejlettségétől függ. Az elidegenítésből eredő profit koncepciójának megfelelően a termelési költséget meghaladó árra törekedtek, ill. mivel a hazai árut nem tekintették költségnek a többlet szükségképpen a külker aktívumban jelentkezett. Törekedni kell ezért a költségek leszorítására, munkabérek csökkentése, ill. a termelékenység növelésére. Legfejlettebb formája a colbertizmus (Jean Baptiste Colbert ( )

Fiziokrácia François Quesnay

(1694. június 4. – Versailles,1774. december 16.) a fiziokratizmus megteremtője. Eredetileg Madame de Pompadour és XV. Lajos orvosa. Harveynek a vérkeringés orvostudományi felfedezése nyomán alkotta meg a gazdasági élet "vérkeringését" modellező művét a "Tableau économique"-t, a Gazdasági táblázatot.

A klasszikus gazdaságtan előfutárai Fizio-krácia = a természet uralma A gazdaságnak objektív törvényei vannak  A gazdaságot önszabályozó rendszernek tekintették  A gazdaságban is, akár a természetben objektív törvények hatnak  A szabad konkurencia követelése.  Az állami beavatkozás nem szükséges, illetve az állam gondoskodjon a „természetes gazdasági rendjéről”

A gazdaság természetes rendje Nem szabad a gazdasági ágak közötti helyes arányokat mesterségesen eltorzítani. Az áralakulás nem önkényes, hanem maguk gazdasági erők alakítják ki, ha nem sértjük meg a gazdasági szabadságot. (egyenértékű csere) Nem a külkereskedelemre, hanem a belső piacra koncentráltak, a nemzeti munkamegosztás kifejlődésére. Tagadták általában, hogy a többlet a forgalomból származna és hangoztatták, hogy a külkereskedelem esetében sem jön létre többlet.

A többlettermék magyarázata A többlet nem származhat a forgalomból, akkor csak a termelésből jöhet. A kérdést úgy tették fel, hogy hogyan lehetséges a termelési költségeket meghaladó ár? Ezt azonban csak a mezőgazdaság esetében tudták kimutatni. A termelési költség a felhasznált anyag, a munkabér és a tőkés jövedelme, ami szerintük szintén munkabér. Az utóbbi kettő feloldható fogyasztási cikkekre, elsősorban gabonára. Az input és az output a mezőgazdaságban naturálisan megegyezik. Mivel a mezőgazdaságban az anyagok is döntően gabonából állnak. A többlet naturálisan megragadható, mint többletgabona. Ez az ún. „tiszta termék”.

Csak a mezőgazdaság produktív A többi ágazat csak átalakítja a nyersanyagot. A manufaktúrában a munkás nem szaporítja az anyagot, csak megváltoztatja a formáját. Ezzel szemben a mezőgazdaságban a munkás által elfogyasztott anyag tömeg kisebb, mint amit megtermel. Ebből az következik, hogy a többi jövedelem, a kerekedőké, vagy a vállalkozóké az költség „A nemzet használatára szolgáló kézműves és iparcikkek csakis a költekezés tárgyát nem pedig a jövedelem forrását képezik…. Nem kell itt összetéveszteni a nemzet tiszta hozadékát, avagy jövedelmét a kereskedők a kézműves vállalkozók nyereségével, ez a nemzetet illetően a költségek sorába tehető.” (Quesnay)

A fiziokraták elmélete rendkívül ellentmondásos Jóllehet a földtulajdonos nézőpontját képviselik, de a már polgárosult földtulajdonosét, aki valójában tőkés. Ez megnyilvánul abban, hogy jövedelmét amelyhez munka, azaz ellenszolgáltatás nélkül jut sok helyütt a mezőgazdasági munkások többletmunkájából származtatják Az, hogy a mezőgazdasági munkás munkája révén többet termel, mint létfenntartásához szükséges a természet adománya, de a tulajdonos kezében ez már nem a természet adományaként jelenik meg „a földművelőnek a tulajdonosra csak a megállapodások és a törvények erejénél fogva van szüksége” (Turgot)

Quesnay gazdasági táblázata A társadalmat három osztályra osztotta: a termelők osztálya, amely a mezőgazdaságban dolgozókat foglalja magában; a földesurak osztálya, amely magában foglalja a földesurakon kívül a papságot, a nemességet, a királyi udvartartást és a hivatalnokokat is; a terméketlen osztály, ahová az ipari bérmunkások, kézművesek és az ipari tőkések tartoznak.

Quesnay gazdasági táblázata A körforgás kezdete az aratás befejezésétől kezdődik A földművelés megtermel 5 milliárd livre bruttó terméket amelyből 4 élelmiszer és 1 ipari nyersanyag; értékösszetétele pedig 2 milliárd forgótőke, 1 milliárd állótőke kopása (10 milliárd évi kopása 10% = 1) és 2 milliárd tiszta termék A terméketlen osztály kezében van 2 milliárd livre iparcikk A tulajdonosi osztály kezében van 2 milliárd livre készpénz 2 milliárd livre terméket a termelő osztály fogyaszt el, ez nem kerül be a körforgásba

 1. 1md élelmiszer: bérlők  földbirtokosok  2. 1md ipari termék: iparosok  földbirtokosok  3. 1md élelmiszer: bérlők  iparosok  4. 1md munkaeszköz: iparosok  bérlők  5. 1md ipari nyersanyag: bérlők  iparosok  6. 2md bérleti díj: bérlők  földbirtokosok

Klasszikus angol politikai gazdaságtan Adam Smith ( ): Nemzetek gazdagsága (1776) David Ricardo ( ): A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei (1817)

21 Adam Smith ( ) Skót morálfilozófus, a glasgowi, később az oxfordi egyetemeken tanult. Az erkölcsi érzelmek elmélete (The Theory of Moral Sentiments) (1759) Rendszerbe foglalta az elméletet, következetes terminológiát alakított ki, megalkotta a közgazdaságtudomány, mint önálló tudományos paradigmát. „nemzetek gazdagságáról szóló vizsgálódás”, „államférfi vagy törvényhozó feladatairól szóló tudományág” Szemlélete rokon a fiziokratákéval, DE: az érték(többlet) forrása szerinte nem a mezőgazdaság, hanem a MUNKA. A gazdasági növekedés motorja szerinte a produktív munka mennyisége (népesség), illetve a munka hatékonysága (munkamegosztás), valamint a tőkefelhalmozás (új dolgozók bevonása a termelésbe)

A láthatatlan kéz A piaci erők szabad játéka biztosítja a gazdasági jólétet, vagyis a felvilágosult önérdek a közjót eredményezi. Az eredendően önző egyének (gazdasági szereplők) mindegyike csak saját érdekét követi, de ennek az eredménye a sok ellentétes érdek ellenére egy makrogazdasági optimum, amely mindenképpen nagyobb annál, mintha mindenki a társadalom érdekében tevékenykedne. Míg a fiziokratáknál a természetes rend megvalósítója a feudális uralkodó, aki megvalósítja így az ész birodalmát, Smithnél már az önérdeküket követő egyének szabad cselekvése eleve korlátozza a voluntarista gazdasági beavatkozást, modern kifejezéssel az állami beavatkozás a gazdaság működésébe, nem csak nem szükséges, hanem nem is lehetséges, vagy legalább is korlátozott.

„Azzal tehát, hogy minden egyén tőle telhetően igyekszik tőkéjét a hazai tevékenység fenntartására használni, és ezt a tevékenységet úgy irányítani, hogy termelése a lehető legnagyobb értékű legyen, szükségszerűen azon dolgozik, hogy a társadalom évi jövedelme a lehető legnagyobb legyen, bár általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani és nem is tudja, mennyire mozdítja azt elő… Ebben is, mint sok más esetben, láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet ő nem is keresett. A társadalomnak pedig nem is éppen baj, hogy ő ezt a célt nem ismeri. Azzal, hogy ő saját érdekét követi, gyakran a társadalomét eredményesebben mozdítja elő, mint ha annak előmozdítása lett volna valóságos célja. Soha sem láttam még, hogy sok jót okoztak volna azok, akik úgy mutatták, hogy a közösség javáért ügyködnek.”

A munkamegosztás A termelékenység fejlődésének fő formája Az önzésre vezeti vissza Önzés → cserére való hajlam → munkamegosztás → termelékenység növekedése → gazdasági növekedés A specializáció eredményezi a termelékenység növekedését

Munkaérték elmélet Arra keresi a választ, hogy az áruk csereviszonyaiban a mi szabályozza azokat a mennyiségi arányokat, amelyben az áruk egymásra és a pénzre, mint értékmérőre cserélődnek „Az ÉRTÉK szónak, ezt jó meg kell jegyeznünk, két különböző értelme van: hol egy bizonyos tárgy hasznosságát fejezi ki, hol pedig a tárgy birtoklásával járó azt a képességet, hogy érte más árukat lehet vásárolni.” (77. o.) Az előbbit Smith használati értéknek az utóbbit csereértéknek nevezi. Ezek után a csereérték kapcsán arra keresi a választ, hogy azt mi szabályozza, élesen elhatárolódva attól, hogy a csereérték alakulásában a hasznosságnak, azaz a használati értéknek bármilyen szerepe lenne.

Munkaérték elmélet „A legnagyobb használati értékkel bíró dolgoknak gyakran csekély vagy éppenséggel semmi a csereértéke, viszont a legnagyobb csereértékű dolgoknak sokszor nincs vagy csak kevés a használati értéke” Ha csereérték és a használati érték két különböző dolog, a hasznosság nem magyarázhatja magát a csereértéket. Valójában tehát már abban a megkülönböztetésben, hogy az áru egyrészt használati érték, másrészt csereérték tükröződik, hogy az utóbbinak semmi köze az előzőhöz. Ugyanez a helyzet Ricardonál és később látni fogjuk Marxnál is.

Három kérdés 1. Mi a valóságos érték? 2. Milyen tényezőkből tevődik össze? 3. Miért tér el ettől a piaci ár? 1.Az áruk értékét az előállításukhoz szükséges munka határozza meg  Természetesen nem csak a javak előállítására fordított közvetlen munka határozza meg az áruk értékét, hanem az is, amelyet azoknak az eszközöknek, anyagoknak stb. az előállítására fordítottunk, amelyek szükségesek a munka kifejtéséhez. Ezt Smith még kevésbé, Ricardo és Marx viszont már kifejezetten hangsúlyozza.  „hogy milyen munkamennyiséget vehetünk, cserélhetünk vagy vonhatunk a magunk rendelkezési körébe valamely jószág ellenében, még kizárólag az szabja meg, hogy általában milyen munkamennyiséget fordítottunk az illető jószág előállítására.” ”

Második értékmeghatározás Smith azonban az érték munkával való meghatározását csak a társadalom korai kezdetleges állapotára tartja érvényesnek (ez az első értékmeghatározása) Mikor azonban egyesek kezén tőke halmozódik fel, „egyesek ezt nyomban arra használják, hogy szorgalmas embereket dolgoztassanak, akiket nyersanyagokkal és fogyasztási cikkekkel látnak el csak azért, hogy munkatermékük, illetve annak az eladása révén, amivel a munka a nyersanyagok értékét megnöveli, profitra tegyenek szert. … az tehát, amivel a munkások az anyag értékét növelik, ebben az esetben két részre oszlik: az egyik fedezi a munkások bérét, a másik a munkáltató profitját”. Az első meghatározás tehát csak a saját munkán alapuló árutermelésre érvényes

 Az, hogy a munkás által az anyagok értékéhez hozzátett munka két részre oszlik Smithnél egyrészt a profit magyarázata.  A profit forrása eszerint az, hogy a munkás munkájának egy részét a tőkés nem fizeti meg.  Másrészt ez a felfedezés törést okoz Smith értékelméletében, mivel úgy véli, hogy ezzel egyúttal maga az értékmeghatározás is módosul.  Abban az esetben, amikor a munka terméke már nem teljes egészében a munkásé, „hogy milyen munkamennyiséget vehetünk, cserélhetünk, vagy vonhatunk a magunk rendelkezési körébe, valamely jószág ellenében, többé már nem az szabja meg kizárólag, hogy általában milyen munkamennyiséget fordítottunk az illető jószág megszerzésére, vagy előállítására. Nyilvánvaló, hogy egy további munkamennyiség szükséges ahhoz, hogy fedezze annak a tőkének a profitját, amely előlegezte a béreket és biztosította a munkához szükséges anyagokat.” (Smith 98. old.)

 Tehát az áru cserértékének egy részét magyarázza csak a munka, a másik része a „további munkamennyiség” a tőke által meghatározott, amihez még társul a földtulajdont illető járadék.  Smith hangsúlyozza, hogy „a különböző árösszetevők valóságos értékét az a munkamennyiség fejezi ki, amelyet értük – egyenként – megkaphatunk. Az árnak tehát nem csak azt a részét mérjük munkával, amely maga is munkát fedez, hanem azt is amely a járadékot és azt is, amely a profitot biztosítja.”

 Az eredeti értékmeghatározással szemben Smith most az áru értékét a munka értékével, az áruért vásárolható munkamennyiséggel határozza meg.  Itt fellép egy minőségi probléma: Míg korábban, amikor Smith az áru értékét az előállítására fordított munkamennyiséggel határozta meg akkor az egy benső meghatározás volt, most azonban, amikor az áruk csereértékének többi összetevőjét a munkával (mint egy kiválasztott áruval) méri, a munka már csak mint külső mérce szerepel.  Valójában Smith már az első értékmeghatározás esetében is felváltva használja a „benne rejlő” munkát és a „munka értékét”, vagy az érte vásárolható munkamennyiséget. Az azonban, hogy az áru értékét a munka (benne megtestesült) határozza meg nem egyenértékű kifejezés azzal, hogy a munka értéke határozza meg.  Az első tehát egy benső meghatározás, míg a másodiknál az egyik áru értékét egy másik áru értékével határozzuk meg.  Ráadásul, mivel a munka az első értelemben maga az érték, a munka értéke az érték értéke volna.

 „Felmerülhet esetleg az a gondolat, hogy a tőkeprofit csak egy másik elnevezése annak a bérnek, amely egy különleges fajta munkáért, a felügyelet és az irányítás munkájáért jár.  … Csakhogy a tőkeprofit valami egészen más, egészen más elvek szabályozzák és semmi féle kapcsolat sem áll fenn közte és a feltételezett felügyeleti és iránytó munkának akár a mennyisége, akár pedig a testi vagy szellemi erőfeszítést igénylő volta között” (97. o.)  „A pénz után fizetett kamat mindig származékos jövedelem, s ha azt nem a kölcsönvett pénz felhasználása révén szerzett profitból fizetik, akkor valamilyen más jövedelemforrásból kell megfizetni.” (101. o.)

Smith jövedelemelosztási elmélete Smith szerint a munka által létrehozott érték fedezi a munkás bérét, a munkáltatója profitját és amennyiben mezőgazdasági termékről van szó és a földtulajdonos földjét bérbe adja egy tőkés bérlőnek a tulajdonos járadékát, bérleti díj formájában tehát egyrészt a jövedelmeket az áruk értéke határozza meg, másrészt, mivel értéket csak a munka hozhat létre, minden jövedelem forrása a munka. Smith azonban két kérdésben is ellentmond önmagának:

1.Eredetileg csak az áruk értékének azt a részét oldotta fel jövedelmekre, amellyel „a munkások az anyag értékét növelik”.  Később azonban az áru értékét teljes egészében jövedelmekben oldja fel. Úgy érvel, hogy az anyagok értéke is közvetetten jövedelmekre oszlik.  Ráadásul abból, hogy az egyes áru ára jövedelmekre oszlik, azt a következtetést vonja le, hogy „az ország egész évi munkájának a termékét képező összes árunak az együttes ára, vagy csereértéke is ugyanerre a három részre oszlik”.  Ezt a tételt Marx nyomán Smith-dogmának nevezzük.

2. A másik ellentmondás a smithi elméletben ennek folyományaként egy az elsőnek ellentmondó harmadik értékelméletet eredményez.  Miután Smith az áruk értékét jövedelmekben oldotta fel, megfordítja ezt a viszonyt és azt állítja, hogy ezeknek a jövedelmeknek a nagysága határozza meg az áruk értékét.  Az első értékmeghatározás szerint az áruk értéke határozta meg a jövedelmek nagyságát, az utóbbi szerint a jövedelmek határozzák meg az áru értékét.  „Maga a természetes ár az egyes árösszetevők, vagyis a munkabér, a profit és a járadék természetes rátáival együtt változik”. (112. o.)

A kereslet-kínálat hat az árakra, de nem hat az értékre Az értéket nem a kereslet-kínálat határozza meg! „a természetes ár tehát mintegy központi ár; minden áru ára állandóan feléje gravitál. Különböző véletlenek az árat néha jóval a központi ár felett tarthatják, máskor pedig még valamelyest ez alá is nyomhatják. De bármilyen akadályok gátolják is az árakat abban, hogy a nyugalomnak és az állandóságnak ebben az állapotában állapodjanak meg, azok folyton feléje törekszenek.” Lényegében szerinte a piaci ár és a természetes ár eltérése a kereslet és kínálat mennyisége meg nem felelésének az eredménye. (az érték belső meghatározás) Ricardo szintén harcol ez ellen a szerinte téves nézet ellen. „A termelési költség az, amelynek az áruk árát végeredményben szabályoznia kell és nem ahogyan gyakran állítják, a kínálat és a kereslet viszonya. … Az a felfogás, hogy az áruk ára kizárólag a kínálat és a kereslet, illetve a kereslet és a kínálat viszonyától függ, a politikai gazdaságtannak úgyszólván sarktételévé vált és sok tévedésnek a forrása ennek a tudománynak a területén.”

David Ricardo Smith elméletének ellentmondásait igyekszik megszüntetni Ragaszkodik Smith első, helyes értékmeghatározásához A tőke és a földtulajdon közbejötte nem módosítja ezt az első, szerinte helyes meghatározást. A munka mennyisége és a munka értéke nem azonosak, de ettől még a munka mennyisége a meghatározó

1772. április 18-án született Londonban egy Hollandiából bevándorolt zsidó családban. Apja jómódú tőzsdei alkusz volt, aki fiát az amszterdami zsidó iskolába küldte tanulni, majd 14 éves korában maga mellé vette az üzletbe. 21 éves korában házassága miatt elhagyta a zsidó vallást és családját. Egy bankház támogatásával önállósította magát, és rövid idő alatt jelentős vagyonra tett szert, ami lehetővé tette számára, hogy más területekkel is foglalkozzon. Az első kérdéskör, amely magára vonta érdeklődését, a Franciaországgal folytatott háború következtében kibontakozó valutaprobléma, az aranystandard felfüggesztése és a papírpénz árfolyamának az aranyhoz viszonyított esése volt. Első névvel megjelent írása, amely ezt tárgyalta: The High Price of Bullion (1811), megalapozta tekintélyét és megszerezte neki Malthus és James Mill barátságát. A „pártos közgazdász: Carey: „Ricardo úr rendszere a viszálykodás rendszer … az egész arra irányul, hogy ellenségeskedést szítson osztályok és nemzetek között … Könyve igazi kézikönyve a demagógnak, aki földreform követelésével, háborúval és fosztogatással tör hatalomra.”

A tőke és a földtulajdon közbejötte nem módosítja ezt az első, szerinte helyes meghatározást: „Smith Ádám, aki oly szabatosan határozta meg a csereérték eredeti forrását, s akinek ezért következetesen fenn kellett tartania, hogy minden jószág az előállítására fordított több vagy kevesebb munka arányában válik többé, vagy kevésbé értékessé, mégis saját maga egy másik értékmérőt állított föl és arról beszél, hogy a dolgok aszerint érnek többet vagy kevesebbet, amint többet vagy kevesebbet adnak értük cserébe ebből az értékmérőből. Értékmérőnek mondja néha a gabonát, máskor viszont a munkát; de nem a jószág előállítására fordított munka mennyiségét, hanem azt a munkamennyiséget, amely a jószág ellenében a piacon megszerezhető.”

Az érték nem puszta mennyiségi viszony, egy benső tartalom, amely ebben a mennyiségi viszonyban csak megjelenik. „valamely dolgot megmérni annyit jelent, mint összehasonlítani azt ugyanannak a dolognak azzal a meghatározott mennyiségével, amelyet az összehasonlítás alapjának, tehát az egységnek veszünk.” „A frankkal nem mérhetünk akármit, hanem csak bizonyos mennyiséget abból a fémből, amelyből a frank maga készül, kivéve, ha mind a frankot, mind pedig a megmérendő dolgot vissza lehet vezetni valami más mértékre, amely mind a kettővel közös. Ez azt hiszem lehetséges, tekintve, hogy mind a kettő munka eredménye és így a munka az a közös mérték, amellyel valóságos és viszonylagos értékük egyaránt felmérhető.”

A használati érték és az érték következetes megkülönböztetése  A termelési tényezők közül Ricardo szerint csak a munka hoz létre értéket. Gazdagságot, azaz használati értéket azonban a föld, a természet is létrehozhat.  Say-vel vitatkozva érvel a smithi tanítás mellett. Say nem különböztette meg az értéket és a gazdagságot, sőt kifejezetten azonosítja azokat, Smith szemére veti, hogy az értékalkotásban megfeledkezik a természet és a gépek (tőke) szerepéről.  „Say azzal vádolja Smith doktort, hogy mivel felfogása szerint minden jószág értéke az emberi munkából származik, figyelmen kívül hagyja azt az értéket, amelyet a természeti tényezők és a gépek adnak a javaknak. Én ezt a vádat nem látom indokoltnak. Smith Ádám ugyanis sehol sem becsüli le azokat a szolgálatokat, amelyeket a természeti tényezők és a gépek számunkra végeznek. A természeti tényezők szolgálnak bennünket, amennyiben növelik a termékek bőségét, gazdagabbá teszik az embert és gyarapítják a használati értéket … semmivel sem növeli a csereértéket.”

Ellentmondások Az egyenérték nélkül elsajátított munkamennyiség a forrása a profitnak ezt Ricardo is határozottan képviseli. A bérmunka azonban áru! A tőkés megvásárolja a munkás munkáját és cserébe a munkabérben kevesebb munkát ad érte. Ez viszont azt jelenti, hogy a munkás és a tőkés közti cserében nem érvényesül az egyenértékűség. Hogyan lehetséges, hogy ami érvényes a közönséges árukra nem érvényes az egyik legfontosabb árura, a munkára? Ricardo nem lát ebben problémát. Hangsúlyozza, hogy az árucserék egyenértékűségét nem érinti az, hogy az áru értéke milyen arányban oszlik meg a munkás és a tőkés között, munkabérre és profitra.  Van egy áru, amire nem érvényes a törvény, amelyet ő maga állított föl, hogy az áruk aszerint érnek többet, vagy kevesebbet a cserében, hogy mennyi munkát tartalmaznak.

Smith harmadik értékmeghatározásának kritikája A jövedelmek változása nem változtatja meg az áruk értékét, vagy természetes árát. Ha például a bér emelkedik, akkor annak következménye nem az áru értékének növekedése, hanem a profit csökkenése. A munkaérték-elmélet Ricardo kezében fegyver a gabonavámok ellen. Azt kívánja bizonyítani, hogy nem a magas járadék az oka a magas gabonaárnak. Ha a gabonavámokat eltörölnék, akkor az alacsonyabb munkaráfordítással előállított gabona értéke határozná meg a gabona értékét és a földtulajdonosok alacsonyabb járadékot kapnának. „A gabona ára nem azért magas, mert földjáradékot fizetnek, hanem azért fizetnek földjáradékot, mert a gabona ára magas.”

Malthus kritikája Malthus éppen a munkaérték-elmélet cáfolataként mutatja meg, hogy a munkabérek változása megváltoztatja az áru értékét, ha az egyes iparágakban eltérő az állótőke és forgótőke aránya. Ricardo kénytelen ezt elismerni, de igyekszik eliminálni a problémát (6-7%). Később ez lesz az egyik ok, ami elméletének bukását okozza.

Az általános túltermelés tagadása Az általános túltermelés tagadásánál Ricardo Say híres törvényére támaszkodik, mely szerint minden kínálat megteremti saját keresletét. Szerinte Say „maradéktalanul bebizonyította, hogy mivel a keresletnek csak a termelés szab határt, nincsen olyan tőkemennyiség az országban, amelyet ne lehetne felhasználni. Senki sem termel másért, mint azért, hogy fogyasszon, vagy eladjon és senki sem ad el más célból, mint azért, hogy valamilyen más árut vegyen, amelyre vagy közvetlenül van szüksége, vagy jövőbeni termelését segíti elő. Ennélfogva termelése révén mindenki szükségszerűen vagy saját termékeinek fogyasztójává, vagy mások termékeinek vásárlójává és fogyasztójává válik” (198. o.) Ricardo következetes a tekintetben, hogy áruk túltermelése mellet következetesen tagadja tőke túltermelését is. „Nem halmozható fel egy országban olyan mennyiségű tőke, amelyet ne lehetne termelő módon alkalmazni, amíg a létfenntartási eszközök árának emelkedése következtében a bér oly magasra nem emelkedik és következésképpen oly kevés nem marad a tőke profitjára, hogy megszűnik a felhalmozás indítéka.”

Felhalmozás elmélet A felhalmozás korlátja a profit csökkenése A profitráta és a munkabér nagysága ellentétesen változik. A profitráta azért csökken, mert a mezőgazdasági termékek értéke növekedése miatt nő a nominális bér ← csökkenő hozadék a mezőgazdaságban Felhalmozás = produktív munkások béralapja A gépek szerepe: 1. „a tőke szaporodásával arányosan nő a munka iránti kereslet” ↔ „a munka iránti kereslet állandóan nő a tőke gyarapodásával, de nem a gyarapodás arányában, hanem szükségszerűen csökkenő arányban” Beismerte korábbi tévedését!

Karl Marx Született: Trier 1818 május 5. Elhunyt: London 1883 március 14. (64 évesen)

A társadalmi forma-meghatározottság „Éppen külön kell választani azokat a meghatározásokat, amelyek a termelésre egyáltalán érvényesek, nehogy az egység mellett... a lényeges különbözőségről megfeledkezzünk. Ebben a megfeledkezésben rejlik pl. a modern közgazdászok egész bölcsessége, akik a fennálló társadalmi viszonyok örökkévalóságát és harmóniáját bizonyítják”. (MEM o.) Ha Marx gazdasági tanait a klasszikus közgazdászok, Ricardo és Smith munkáival összevetjük, jóllehet mindhárman a munkaérték-elmélet talaján állnak, a főbb következtetések tekintetében hatalmas különbségek mutatkoznak.

Az áru elemzése A társadalmi forma-meghatározottság, az árunál, mint kiindulópontnál a csereértékben, ill. az áru kettős jellegében, cserérték és használati érték kettősége jelentkezik. E kettősség mögött pedig a munka kettős jellege húzódik meg. Használati értéket létrehozó munka a maga különösségben, a konkrét munka és értéket létrehozó, absztrakt munka, általános emberi munka. A használati érték minden társadalmi formára jellemző általános kategória, a kapitalizmusban, és egyáltalán árutermelés körülményei között, viszont a használati érték anyagi hordozója a csereértéknek. A forma-specifikus elem tehát a csereérték, ill. a mögötte meghúzódó érték. Az, hogy az áru nem puszta használati érték, hanem érték, abból következik, hogy a munkát, amellyel az egyes árut termelték magánmunkaként fejtik ki, miközben az áru társadalmi szükségletet elégít ki.

Magán és társadalmi munka ellentéte A magánmunka társadalmisága csak úgy igazolódhat, hogy az egyes egyén munkája, mint általános emberi munka jelentkezik. A munka nem minden körülmények között jelenik meg értékként, csupán abban az esetben, ha elszigetelt magántermelők társadalmáról van szó. Az árutermelő társadalmat az jellemzi, hogy a termelők egymás számára, nem saját szükségletre termelnek, ezért munkájuk társadalmi. Munkájukat azonban egymástól elszigetelten magánmunka formájában fejtik ki. A munkáknak konkrét jellegüktől függetlenül, általános emberi munkaként kell igazolniuk társadalmi jellegüket. Ez a sajátos, közvetetten társadalmi jelleg, mint termékeik egyenlő értéktárgyisága jelentkezik. Az érték az idővel való gazdálkodásnak, amely minden társadalmi formára jellemző egy történelmileg különös alakja.

A pénz, mint a közös társadalmiság kifejezése, a különleges áru elsőbbségre tesz szert a közönséges árukkal szemben.  Az áruknak szükségképpen el kell cserélődniük pénzre, de a pénznek nem kell feltétlenül árura cserélődnie, mert ebben a társadalomban a pénz a gazdagság általános formája, vagyis a használati érték alárendelődik az értéknek.  Marx az ún. Say-dogmát - akárcsak őt követően Keynes, vagy azt megelőzően Malthus - éppen a pénz létével cáfolja. Ugyanis az eladás és a vétel szétesése már magában rejti a válság elvont lehetőségét, hogy egyesek eladnak anélkül, hogy vásárolnának.  Marxnál az egyensúly mindig az egyensúlytalanságokon keresztül jut érvényre.  Maga az ellentmondás, hogy a használati értékeket mint értékdolgokat termelik, csak mozgásformát kap a pénzben, de nem szűnik meg, ezért továbbra is magában foglalja az egyensúlytalanság lehetőségét.

A Say-dogma cáfolata  Az eladás és a vétel szétesése már magában rejti a válság elvont lehetőségét, hogy egyesek eladnak anélkül, hogy vásárolnának.  Ennek a társadalmi formának a sajátossága, hogy a termelés célja nem a használati érték, hanem az érték. Ez egyenlő azzal, hogy az árut pénzzé kell tenni, csak így igazolható, hogy a használati érték társadalmi szükségletet elégít ki, hogy az egyéni munka, társadalmi munka.  A gazdagság anyagi tartartalma minden társadalmi formában a használati érték, de a társadalmi formája az érték, azaz a pénzforma. A pénz önmagában gazdagságot képvisel, míg a közönséges áru ezt csak a pénzre történő cserében igazolhatja.  A pénz ezért kicsapódhat az áruforgalomból, például ha valaki bevételeit nem költi el teljes egészében, maradék jövedelmét pénzben, kincsként tartalékolhatja.  Az összes kereslet ezért kisebb lehet, mint az összes kínálat.

Marx értéktöbblet elmélete A klasszikus közgazdászok a munkaérték elméletre támaszkodva a tőkés hasznát a profitot szintén munkában oldották fel, azt állítva, hogy a munkások díjazása nem áll arányban azzal amit előállítanak. Azt tehát, hogy az értéktöbblet forrása a munkás meg nem fizetett munkája már jóval Marx előtt felfedezték, de „az egyik oldalon - a klasszikus közgazdászok - legfeljebb azt vizsgálták, hogy a munkatermék milyen mennyiségi arányban oszlik meg a munkás és a termelési eszközök birtokosa között. A másik oldalon - a szocialisták - ezt az elosztást igazságtalannak találták, és utópikus eszközöket kerestek az igazságtalanság megszüntetésére.” - Engels

Marxnál az értéktöbblet elsajátítása a termelőeszközök birtokosa által, vagyis a kizsákmányolás nem erkölcsi kategória.  A közvetlen termelők többletmunkája, amelyet mások sajátítanak el, azóta létezik, mióta a munka termelékenysége olyan szintet ért el, hogy a közvetlen termelők képesek saját létfenntartásukat meghaladó termékmennyiséget előállítani. Teljesen nyilvánvaló ez például a robotmunka formájában.  Ami a kizsákmányolás konkrét formáit egymástól megkülönbözteti az a többletmunka elsajátításának formája.  Ebben a társadalmi formában az elsajátítás alapja nem valami gazdaságon kívüli kényszer, tehát személyi függőség, mint például a feudalizmusban, hanem az hogy a közvetlen termelők széles tömegei nem rendelkeznek termelési eszközökkel, viszont jogi értelemben szabadok.  Egyetlen eszközzel rendelkeznek a munkaerejükkel, amelyet áruba bocsáthatnak és kénytelenek áruba bocsátani, mivel munkájukat csak a termelési eszközökkel egyesülve tudják kifejteni, amelyek viszont a tőkések kezében vannak.

Az a látszat, mintha a munkabérben a munkát fizetnék meg!  Többek között ez a hamis látszat különbözteti meg a bérmunkát a munka más történelmi formáitól, például a rabszolgaságtól. „A rabszolgamunkánál a munkanapnak még az a része is, amelyben a rabszolga saját létfenntartási eszközeinek értékét pótolja, tehát amelyben a rabszolga saját maga számára dolgozik, úgy jelenik meg, mint gazdája számára végzett munka. Egész munkája mint meg nem fizetett jelenik meg. A bérmunkánál megfordítva, még a többletmunka, vagyis a meg nem fizetett munka is úgy jelenik meg, mint megfizetett.”

Munka és munkaerő áru A klasszikus közgazdászok a munkát tekintették árunak, nem pedig a munkaerőt, amelyből adódott egy ellentmondás, hogy a tőke és munka közti cserében megsértik az értéktörvényt, vagyis az egyenértékű cserét. Abban az esetben ugyan is, ha a munka teljes értékét megfizetik és emellett a felhasznált termelési eszközök értékét is, nem keletkezhet értéktöbblet. Emiatt például Smith az értéktörvényt csak a kapitalizmus előtti időszakra tartja érvényesnek, amikor a termelési eszközök még a munkáséi. Marx rámutat arra, hogy a munka kettős jellegének a meg nem értéséből adódik ez a probléma is. E nélkül ugyanis lehetetlen ennek a kettősségnek a kimutatása egy különleges áru, a munkaerő esetében. Ez Smitht arra ösztönzi, hogy egy újabb értékfogalmat konstruáljon, mikor ebbe a problémába beleütközik. Ricardo viszont, aki nem is érzékeli igazán az értéktöbblet keletkezésének problémáját, azt pusztán a bér feletti többlettel azonosítja, ami döntő támadási felületet jelent Malthus számára.

Munkaerő és egyenértékű csere Marxnál a munka értéke kifejezés önellentmondás, hiszen a munka maga az érték és így a munka értéke annyi, mint az érték értéke. Nála a munkaerő, mint áru maga is kettős:  értéke, mint minden más árué az újratermeléséhez szükséges munkamennyiség, amely a létfenntartási javak megtermeléséhez szükséges munkaidőre oldódik fel (+ történelmi erkölcsi elem),  használati értéke maga a munka, az, hogy ő az érték és ezért az értéktöbblet forrása.  Ebben az esetben az árucsere törvényi nem sérülnek, hiszen a munkaerő megvásárlásakor az áruforgalom területén kifizetik a munkaerő értékét a termelési folyamatban pedig realizálják a használati értékét.  Az értéktöbblet nem az értéktörvény megsértésével, hanem annak bázisán keletkezik, hogy „ az értéktöbblet keletkezése teljes összhangban van az árutermelés törvényeivel, az egyenértékű cserével és a belőle fakadó tulajdonjoggal. ”

Állandó és változó tőke A munka kettős jellegének a továbbvitele az alapja az ún. állandó és változó tőke megkülönböztetésének Az árutermelő munka kettős jellege a tőkés termelési folyamatban, mint munkafolyamat és értékesülési folyamat egysége jelentkezik. A munkafolyamat révén a termelési eszközöket elhasználják és értéküket átviszik az új termék értékébe, az értékesülési folyamat révén pedig új érték keletkezik, amely meghaladja a munkás munkaerejének értékét. A tőkés termelési folyamatban tehát egyszerre megy végbe új érték, ill. értéktöbblet termelése és a régi érték átvitele a felhasznált termelési eszközökből az új termékbe. Az előbbi az árutermelő munkának, mint elvont emberi munkának az eredménye, az utóbbi a konkrét munka, mint célszerű tevékenység funkciója.

Állandó és változó tőke A munkaerőre kiadott tőkerészt Marx változó tőkének nevezi, mivel a munkaerő használata során amellett, hogy megtermeli saját értékét értéktöbbletet hoz létre. Ezzel szemben a gépekre anyagokra kiadott tőkerészt állandó tőkének nevezi, mivel ez nem változtatja nagyságát, ezen tőkerész értéke egyszerűen átmegy a megtermelt áru értékébe. Az állandó és változó tőke megkülönböztetése nem azonos a közismert álló és forgó tőke megkülönböztetéssel. Míg az előbbi az értéktöbblet termelésében betöltött szerep alapján történik, az utóbbi aszerint, hogy az adott tőkerész értéke egy vagy több termelési folyamatban térül-e meg.

Értéktöbblet csak a munkaerő megvásárlására fordított tőkéből származhat.

Abszolút és relatív értéktöbblet termelést Az értéktöbblet nyilvánvalóan nő, ha a munkaerő értékének, tehát a szükséges munkaidőnek a változatlansága mellett a munkanapot meghosszabbítják – abszolút értéktöbblet. Ez történhet nyíltan, vagy burkoltan a munkaintenzitás növelésével. A relatív módszer a termelékenység növelése, amely a munkások fogyasztásába bekerülő termékek, első sorban a létfenntartási javak értékének csökkentésén keresztül, magának a szükséges munkaidőnek a csökkenését eredményezi. Ez utóbbi Marx szerint nem közvetlen célja az egyes tőkésnek, hanem egy általános eredménye a technikai-technológiai fejlődésnek, azaz a termelékenység növekedésének. A termelékenység növekedése viszont minden egyes tőkésnek érdeke, mivel ha olyan újításokat vezet be, amelyek révén az adott terméket az uralkodó átlagnál, a társadalmilag aktuálisan szükségesnél kisebb ráfordítással képes megtermelni ún. külön értéktöbbletre tesz szert. A termelékenység általános növelésére való törekvés és a kényszer az elmaradóknál, végső soron így a munkaerő áru értékének csökkenéséhez, és ezen keresztül az értéktöbblet ráta növekedéséhez vezet.

A marxi növekedéselmélet, azaz a tőkefelhalmozás problémája A munka termelékenységének változása milyen tartós változásokat idéz elő a tőke értékelemeiben, és ezen keresztül az újratermelés belső arányaiban. Ha a munka termelékenysége változatlan lenne. Ebben az esetben nem változna sem az állandó, sem a változó tőke értékének nagysága, ezért nem változna egymáshoz viszonyított arányuk sem. A tőke összetételének változatlansága esetén a tőke minden bővülése arányosan növelné a foglalkoztatást, az állandó tőke és a munkaerő bővülése arányos lenne a termelés bővülésével. Ha a termelékenység növekedését bekapcsoljuk, abból a tőkés termelési módra Marx szerint tipikusan jellemző, növekvő szerves összetétel melletti tőkefelhalmozás következik

Az állandó és változó tőke arányát Marx a tőke összetételének nevezi és ennek három értelmezését különbözteti meg:  Az érték szempontjából az állandó tőke értékének arányát a változó tőke értékéhez képest a tőke értékösszetételének nevezi.  Naturálisan a tőke termelési eszközökre (épületek, gépek, anyagok stb.) és munkaerőre oszlik. Ezen elemeknek egymáshoz viszonyított aránya az ún. technikai összetétel.  A tőke értékösszetételét, amennyiben azt a technikai összetétel határozza meg, és annak változását tükrözi, Marx szerves összetételnek nevezi.

c/v növekedése A munka termelékenységének növekedése a tőkés termelési mód bázisán nem jelent mást, mint azt, hogy az eleven munka egyre nagyobb holt munka tömeget hoz mozgásba. Nő az alkalmazott termelési eszközök tömege, amelyet egy munkás adott idő alatt termékké változtat. A termelési eszközök tömegének ez a növekedése egyrészt eredménye, másrészt feltétele a munka növekvő termelékenységének. Eredménye, amennyiben megnövekszik az egységnyi idő alatt feldolgozott nyers- és segédanyagok mennyisége. Feltétele amennyiben az alkalmazott állótőke növekedésében testesül meg a technikai haladás. A technikai összetételnek ez a növekedése azonban tükröződik a tőke értékalkotó-részeiben, ezért az állandó tőkerész a változóhoz képest szükségszerűen növekszik.

A foglalkoztatás A foglalkoztatásra nézve ez a következőt jelenti: a tőke által foglalkoztatott munkásnépesség az alkalmazott össztőkéhez képest relatíve csökken, de a tőke abszolút tömegének a növekedése folytán abszolúte növek sz ik. Ebből következik, hogy „az össztőke növekvő haladványban történő felhalmozására van szükség ahhoz, hogy adott nagyságú pótlólagos munkáslétszámot szívhasson fel”(A tőke I. 589.o.)

Az egyensúly kérdése Az alapkérdés az, hogy a kapitalizmus keresletkorlátos gazdaság-e, amelyre az a jellemző, hogy a megtermelt termékeket nem tudják eladni az elégtelen fizetőképes kereslet miatt, vagyis nem lehetséges általános túltermelés. A klasszikus közgazdászok - elsősorban Smith - tagadták a kereslethiányt és igyekeztek bizonyítani, hogy tisztán tőkés viszonyok között is lehetséges a társadalmi termék realizálása. Smith ezt azzal próbálta alátámasztani, hogy azt állította, hogy a teljes társadalmi termék jövedelmekre /profit, földjáradék, munkabér/ oszlik, így abból meg is vásárolható.

A Smith-dogma bírálat a "Hogyan lehetséges hát, hogy a munkás a munkabérével, a tőkés a profitjával, a földtulajdonos a járadékával megvásárolhat olyan árukat, amelyek mindegyike nemcsak e három alkotórész egyikét, hanem mindhármat tartalmazza, és hogyan lehetséges, hogy a munkabér, profit, járadék - tehát e három jövedelemforrás - értékösszege együttesen megvásárolhatja az e jövedelmek élvezőinek összfogyasztásába belekerülő árukat, amelyek a három érték-alkotórészén kívül még egy többlet érték-alkotórészt, tudniillik állandó tőkét is tartalmaznak?" A munka kettős jellegének meg nem értése maga után vonja az állandó és változó tőke meg nem különböztetését. Itt is erről van szó. Ez azt jelenti, "hogy nem értették meg, hogyan tartja fenn a munka, azáltal, hogy új értéket tesz hozzá, a régi értéket új formában, anélkül, hogy ezt az értéket újonnan termelné„ A munka kettős jellegének fel nem ismerése ezen felül közvetlenül is hozzájárul a társadalmi termék és a nemzeti jövedelem összecseréléséhez, amennyiben "az évi össztermék tehát az év során kifejtett hasznos munka eredménye; de az évi termékértéknek csak egy részét hozták létre az év folyamán; ez a rész az évi érték-termék ( szemben a termékértékkel – VL), amelyben az év folyamán folyósított munka összege jelentkezik”.

Az egyszerű újratermelés Lehetséges-e tisztán tőkés gazdaságban a társadalmi termék realizálása? Marx az újratermelés egyensúlyának vizsgálatánál feltételezi, hogy tisztán tőkés termelés van, tehát nincsenek olyan ún. harmadik személyek, akik plusz vásárlóerőt támasztanának a megtermelt termékek iránt A másik fontos elvonatkoztatás a külkereskedelem kikapcsolása A vizsgálatához a társadalmi termelést két nagy osztályra, a termelési eszközöket termelőkre (I.o.) és fogyasztási cikket termelőkre (II.o.) bontja. A termelési eszközöket csak a tőkések vásárolják, a fogyasztási cikkeket pedig a munkások és a tőkések együttesen.

Az I.o. osztály termelése három részre osztható: I.o. = c l + v 1 + m 1 ahol c 1 a termelési eszközök termelésében elhasználódott állandó tőke. Marx itt az egyszerűség kedvéért felteszi, hogy az állandó tőke álló része, tehát a gépek, berendezések stb. teljes egészében elhasználódtak, tehát az egész tőkét meg kell újítani. A v 1 a termelési eszközök termelésében a munkabérekre lekötött változó tőke, m 1 pedig a munkások által termelt értéktöbblet. A II. osztályban ugyanez a hármas felosztás található a fogyasztási eszközök előállítására vonatkozóan. II.o. = c 2 + v 2 + m 2

A kérdés most az, hogyan pótolják a két osztályban elfogyasztott tőkét, és hogyan fonódik ez össze az értéktöbbletnek és a munkabérnek az elfogyasztásával? A termelési eszközök termelésének megújításához c 1 értéknagyságú új termelési eszköz, és v 1 + m 1 nagyságú fogyasztási cikk szükséges. Az I. osztály a maga számára c 1 nagyságban előállít termelési eszközöket, de a fogyasztási cikkeket v 1 + m 1 nagyságban csak a II. osztályból szerezheti be. Tehát az I. osztály v 1 + m 1 értékben felkínálja az előállított termelési eszközöket, hogy cserébe fogyasztási cikket kapjon. A II. osztály megújulásához c 2 nagyságú termelési eszközre és v 2 + m 2 nagyságú fogyasztási cikkre van szükség. A v 2 + m 2 -t a II. osztály maga termeli, c 2 -t viszont csak az I. osztályból szerezheti be. Kínálata ezért c 2 értékű fogyasztási cikk lesz, amelyért ugyanilyen értékben termelési esz közt keres. Ha a két osztály kereslete és kínálata értékben megegyezik, az újratermelés egyensúlyban van. Ezért az egyszerű újratermelés alapegyenlete: c 2 = v 1 + m 1

Bővített újratermelés Az újratermelés értékterjedelmének növekedéséhez mindkét osztályban az értéktöbblet felhalmozása szükséges. Ebben az esetben az összes értéktöbblet három részre oszlik: m c az állandó tőke bővítésére szolgáló, m v a változó tőke bővítésére szolgáló rész és m k pedig a tőkések fogyasztása. A két osztály termelése így a következő lesz: I.o. = c 1 + v 1 + m c1 + m v1 + m k1 II.o. = c 2 + v 2 + m c2 + m v2 + m k2 Az előző összefüggéseket tovább gondolva belátható, hogy a bővített újratermelés egyensúlyának alapegyenlete a következő: c 2 + m c2 = v 1 + m v1 + m k1

Az újratermelés egyensúlya a termelés bővülése esetén azt bizonyítja, hogy lehetséges a társadalmi termék realizálása tőkés gazdaságban növekedés esetén is. A lehetőség azonban nem biztos, hogy valóság is. Mi történne például abban az esetben, ha valamilyen - akár külső - ok folytán a csere egyensúlyi feltételei nem teljesülnének? Ez azt vonná maga után, hogy az egyik osztály tőkései értéket szivattyúznának át a másik osztályból. Az egyik osztály profitja ezért nőne, a másiké pedig csökkenne. Ez viszont tőkeáramlást indukálna a magasabb profitot hozó ágazatokba, ami aztán szükségszerűen az egyenlőtlenség megszüntetésének irányába hatna. A tőkék konkurenciája így az aránytalanságok megszüntetése felé, tehát az egyensúly felé terelné a gazdaságot. De az, hogy az egyensúly csak aránytalanságokon keresztül valósul meg, magában foglalja mind a kiegyenlítő hatásokat, mind a válság lehetőségét (de nem az okát ! ).

Érték és termelési ár Az érték a kapitalizmusban nem lehet az árak centruma Vegyünk két azonos össztőkéjű, de eltérő tőkeösszetételű ágazatot, (A és B), amelyek az egész gazdaságot reprezentálják. Tegyük fel, hogy az egész tőke egyetlen termelési folyamatban megtérül, vagyis, hogy a lekötött és a felhasznált tőke megegyezik. Valamint tételezzük fel, hogy az értéktöbbletráta mindkét ágazatban 100%. A. 800c + 200v + 200m  1200É B. 600c + 400v + 400m  1400É

Az értéktöbbletráta a két ágazatban megegyezik, a profitráták azonban különbözőek: A. ágazatban 20%, B-ben pedig 40%. Ez a helyzet nyilvánvalóan tartósan nem állhatna fenn, mivel A ágazat tőkései ugyanazon tőkebefektetés után kevesebb profitot realizálnának. A ágazatból tőke áramlana át B-be mindaddig, amíg egy az értéknagyságoktól teljesen eltérő árak, ún. termelési árak alakulnának ki. Ebben az esetben a profitráta mindkét ágazatban 30% lenne, ami megegyezne az átlagprofitrátával. Az átlagprofitrátát közvetlenül megkapjuk, ha a gazdaságban termelt összes értéktöbbletet a lekötött össztőkére vetítjük. p'=600:2000=30%. A termelési árak ennek alapján: A. 800c + 200v + 300m  1300TÁ B. 600c + 400v + 300m  1300TÁ

Ágazatcvmc/v É TÁTÁ p I. „ A ” t II. „ B ” t / Ö sszesen Á tlagprofitr á ta =220/500=0,44, É : 1A=1B, T Á : 1A=1,5B

A termelési ár, mint árcentrum, Marx szerint csak módosult formája az értéknagyságnak. Csak a meglévő értéket és értéktöbbletet lehet elosztani. Ebből fakad, hogy szerinte az összes termelési árnak egyenlőnek kell lennie az összes értékkel és az összes értéktöbbletnek az összes profittal.  A tőke III. kötetében levezetett termelési ár, mint árcentrum, amely körül a piaci árak ingadoznak, cáfolni látszik az értéknagyság fogalmát, amely az I. kötetben kulcsszerepet játszott többek között az értéktöbblet magyarázatában, tehát a marxi kizsákmányolás elméletben.  Ebből keletkezett az ún. transzformációs probléma. Ez általánosságban az I. és III. kötet szembeállítását jelenti, ill. az érték létezését kérdőjelezi meg.  Az átlagprofitráta bázisán kialakuló termelési ár éppen akkor mondana ellent az értéktörvénynek, ha a nagyobb tőke iránti nagyobb profitot a tőke eredményének tekintenénk, nem pedig a más szférákban megtermelt értéktöbblet elszívásának.

Válságelmélet Ahogy az egyensúlyelmélet tárgyalásánál láttuk, Marx szerint lehetséges a társadalmi termék realizálása még bővített újratermelés esetén is. A válság ezért nem magyarázható a termelés két osztályának aránytalanságából, hanem az össztőke mozgásából kell levezetni A válság Marx szerint maga az elégtelen kereslet. A tőkés termelés árutermelés, már ebből következik az eladás és a vétel szétválása, vagyis a válság elvont lehetősége  "Ez a szétválás /az összkereslet és összkínálat meg nem felelése - VL/ megjelenik a válságban; elemi formája annak. A válságot ebből az elemi formájából magyarázni annyit jelent, mint a válság létezését azzal magyarázni, hogy meglétét legelvontabb formájában mondjuk ki, tehát a válságot a válsággal magyarázzuk."

A válság oka Marx szerint társadalmi szintű profitráta határozza meg ezért az újratermelés terjedelmét és itt keresendő a válság oka. A fogyasztás relatív csökkenése Marxnál nem vezet elégtelen kereslethez, ha a tőke értékesülési feltételei, tehát a profitráta megfelelő. A kereslet a tőke kereslete, ami azt jelenti, hogy a termelés korlátja maga a tőke és semmiképpen sem a fogyasztás. A tőkés gazdaság ezért, "csak a létező tőke hasznothajtó alkalmazásának megfelelő termelést visel el” A válság oka a tőke értékesülési feltételeinek a szükségszerű, periodikus leromlása.

A profitráta tendenciális esésének törvénye

A tőkeösszetétel növekedését a termelékenység növekedése, vagyis a holtmunkának az élőmunkánál gyorsabb növekedése idézi elő. Az értéktöbblet azonban csak része az összes élőmunkának, ezért még ha a munkabér nullára csökkenne is, az általános relatív csökkenést nem akadályozhatja meg a kizsákmányolási ráta növekedése, legfeljebb időlegesen ellensúlyozhatja:  "Minthogy az alkalmazott eleven munka tömege az általa mozgásba hozott tárgyiasult munka tömegéhez képest állandóan csökken, ezért ezen eleven munka meg nem fizetett értéktöbbletben megtestesülő részének is állandóan csökkenő arányban kell állnia az alkalmazott össztőke értékterjedelmével. Az értéktöbblet tömegének ez az aránya az alkalmazott össztőkéhez alkotja azonban a profitrátát, amelynek tehát állandóan esnie kell." (A tőke III. 204.o.)

Az ellenható erők Az egyik legjelentősebb a munka kizsákmányolási fokának a különböző módszerekkel /relatív és abszolút/ történő növelése. Ez a hatás - amely részben ugyanazon ok, a termelő- erők fejlődésének a következménye – azonban, ahogy az előbb láttuk nem képes a profitráta csökkenését teljes egészében ellensúlyozni. A további ellenható erők közül csak az állandó tőke elemeinek olcsóbbodása a legjelentősebb.

Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodása, mint ezt a növekvő tőkeösszetétel vizsgálatánál kimutattuk, ugyancsak a termelőerők fejlődésének az eredménye.  Ez azt jelenti, hogy az állandó tőke értéknagysága nem nő olyan mértékben, mint azoknak a termelési eszközöknek a tömege, amelyben megtestesül, ezért a profitráta csökkenését mérsékli.  Egyes esetekben még az is előfordulhat, hogy e hatás következtében az állandó tőke anyagi terjedelme nő, miközben értéke esik. A válságciklus szempontjából ennek a tényezőnek természetesen a többi ellenható erővel kombinálva döntő szerepe van.  A válság funkciója lényegében nem más, mint a meglévő tőke periodikus elértéktelenedése, és ezzel a profitráta helyreállítása.

"Az ellentmondás egészen általánosan kifejezve abban áll, hogy a tőkés termelési mód a termelőerők abszolút fejlesztésére irányuló tendenciát foglal magában, tekintet nélkül az értékre és a benne foglalt értéktöbbletre, s tekintet nélkül azokra a társadalmi viszonyokra, amelyek közepette a tőkés termelés végbemegy; másrészt viszont célja a létező tőkeérték fenntartása és a legnagyobb mértékben való értékesítése /az ennek az értéknek mind gyorsabb növelése/. Sajátos jellege arra irányul, hogy a meglévő tőkeértéket eszközül használja ennek az értéknek lehető legnagyobb értékesítéséhez. A módszerek, amely révén ezt eléri, magukban foglalják: a profitráta csökkenését, a meglévő tőke elértéktelenedését és a munka termelőerőinek a már megtermelt termelőerők rovására való fejlesztését.”(A tőke III. 237.o.)

Thomas Robert Malthus

Thomas Robert Malthus1766 február 13-án született Wottonban, Surrey megyében, Nagy- Britanniában. Apja, Daniel Malthus abban a szerencsés helyzetben volt, hogy anyagi helyzete lehetővé tette, hogy tudományos és irodalmi érdeklődését kövesse. Régi angol nemesi családból származott, apja a filozófus David Hume jóbarátja volt, sőt Jean- Jacques Rousseau-val is ismeretségben állt. Malthus fiatalon lelkésznek készült, 1784-től a Cambridge-i Jesus College hallgatója volt, elsősorban matematikát tanult. Itt fejlesztette ki népesedési elméletét is ben pappá szentelték. Első publikált munkája 1798-ban jelent meg névtelenül Egy esszé a népesedés elvéről címmel, ami később első esszé néven híresült el és életében még öt további kiadást ért meg ben megnősült, később három gyermeke született ben kinevezték a Kelet-Indiai Társasághoz, mint az “Egyetemes történelem, a politika, kereskedelem és pénzügyek professzorának”, ez a cím később átalakult a Történelem és a Politikai gazdaságtan professzorává. Bár a Kelet-Indiai Társaság nem volt egyetem, de mégis Malthus volt az első, aki a politikai gazdaságtan professzora volt. A Társaság alkalmazottait Smith könyvére tanította. Malthus meg volt győződve arról, hogy ő Smith valódi eszmei örököse és nem Ricardo, Mill vagy McCulloch. Mint a Kelet-Indiai Társaság alkalmazottja több rövidebb cikket is megjelentetett. Ezek közül kettő foglalkozott az ír kérdéssel, kettő pénzügyi problémákkal, ő is - Ricardoval egyetértésben - az aranypénz mellett érvelt. Ezek a cikkek alapozták meg barátságát is Ricardoval. Éles vitájuk ellenére is meleg barátság alakult ki kettőjük között. Politikai gazdaságtani nézeteinek összefoglalását 1820-ban jelentette be könyvével, melynek címe A politikai gazdaságtan alapelvei címmel.

Értékelmélet Visszakanyarodva Smith második értékmeghatározásához azt fogadja el, azzal a kiegészítéssel, hogy hangsúlyozza, hogy a munkás munkáját teljes egészében megfizetik, a többlet pedig abból adódik, hogy az árut több munkáért adják el, mint, amennyit tartalmaz. Malthus hangsúlyozza, hogy „az a munkamennyiség, amely felett egy áru parancsnokol, pontosan képviseli a benne feldolgozott munkamennyiséget, az előlegek utáni profittal együtt” (MEM 26/III. 8.o.) Vagyis a munka értékét megfizetik, a profit pedig egy ezen felüli munkatöbblet. Így igyekszik eltüntetni azt a tételt, ami Smithnél és Ricardonál még megvolt, hogy a profit levonás a munkás munkájából.

Az érték és a termelésiár A kiinduló pont itt Ricardo értékelmélete. Ricardo szerint ha az áru értékét a munka határozza meg, ami a termelési eszközökben megtestesülő munkán felül bérre és profitra oszlik, akkor a bérek és a profit egymás rovására változnak. Malthus azonban kimutatja, hogy a bérek emelkedése eltérő mértékben érinti a különböző tőkeösszetételű ágazatok termékeinek árait. Ezt közvetlenül arra használja fel, hogy megdöntse a ricardoi értékelméletet. Megállapítja, hogy „az állótőke különböző arányai és a forgótőke megforgatásának változó gyorsasága megakadályozzák, hogy a javak csereértéke a rájuk fordított munkamennyiséggel legyen arányos.”(Malthus o.)

A realizálási probléma, avagy a hatékony kereslet kérdése Az elégtelen kereslet elmélete Malthusnál az előzőekben bemutatott értékelméletén nyugszik. Helyeslően idézi Torrens meghatározását a hatékony keresletre vonatkozóan: “A hatékony kereslet a fogyasztóknak az a képessége és hajlandósága, hogy árukért - akár közvetlen akár közvetett csere révén - a tőke valamennyi összetevőjéből bizonyos nagyobb adagot adjanak, mint amennyibe az áruk termelése kerül.”

Mivel a profit magyarázatánál azt a lehetőséget kizárta, hogy a munka és a tőke közti cserében a munkások több munkát adjanak kevesebbért, szükségképpen arra a következtetésre jut, hogy a profit csak a cseréből eredhet.  Nem fakadhat azonban a tőkések közti cseréből, mert ha eladóként mindenki drágábban ad el, azt vevőként elveszíti. Ezért kell feltételeznie egy olyan vásárlót. ill. vásárlókat, akik csak fogyasztanak, de nem termelnek. Ezek az ún. harmadik személyek, a földesurak, az egyház, az állami alkalmazottak stb.  Malthus kifejezetten hangsúlyozza, hogy: „A maga a termelő munkás létrehozta kereslet soha nem lehet megfelelő kereslet, mert nem éri el a teljes terjedelmét annak, amit megtermel. Ha elérné ezt, akkor nem volna profit, következőleg nem volna indíték a munkás alkalmazására.”

A Say-törvény cáfolata Itt Malthus lényegében ugyancsak az előző állítására támaszkodik, mely szerint a munkások kereslete nem elegendő az áruk realizálására, ha pedig részesedésük növekedne, a profit csökkenne. Ennek a bázisán állítja a Say-törvénnyel szemben az áruk általános túlkínálatát. Az áruk általános bősége a munkához képest a profit csökkenését eredményezné. „Így az áruk értékének szükségképpen esnie kellene a munkához viszonyítva, amíg a profit csaknem semmivé lenne, ez azután megakasztaná a további termelést. Nos, pontosan ez a helyzet az, amit a túlkínálat kifejezés jelöl, s ebben az esetben a túlkínálat nem részleges, hanem általános volna.” Így „mind a munkások, mind a tőke lehetnek fölösek hasznothajtó alkalmaztatásuk eszközeivel összehasonlítva.”

Népesedéselmélet Malthust népesedési elmélete tette népszerűvé, amelyben a nyomor oka a létfentartási eszközök elégtelensége népességhez képest Szerinte a szemben a népességgel, ami mértani haladvány szerint nő, a létfenntartási eszközök termelése csak számtani haladvány szerint. Művének későbbi kiadásaiban igyekszik ezt statisztikailag is alátámasztani.

Hogy az olló növekvő népesség és a létfenntartási javak között mégsem nyílik óriási nagyságúra, azt Malthus különböző akadályozó tényezőkkel magyarázza.  ”A népesedés tényleges akadályai szerfelett változók és magukban foglalnak minden okot. Akár a bűnből, akár a nyomorból származzék az, amely bármely módon közre hat az emberi élet természetes tartalmának megrövidítésére. E cím alá sorozhatók ennélfogva minden egészségtelen foglalkozás, nehéz munka, az időjárásnak kitettség, végtelen szegénység, a gyermekek rossz táplálása, nagy városok minden nemű kicsapongása, betegségek és ragályok egész csoportja, háború dögvész és éhhalál.”  Emellett erkölcsi akadályokat is felsorol, ill. szorgalmaz a túlnépesedés elkerülésére, önmegtartóztatást a túlzott szaporodás ellen.

A korabeli kritika Anderson határozottan rámutat a termelékenység fejlesztésének korlátlan lehetőségeire a mezőgazdaságban. “Okos gazdálkodási rendszerben a talaj termelékenysége évről évre növelhető, határtalanul hosszú időn át, míg végül olyan a termelékenység olyan foka érhető el vele, amelyről most talán még fogalmat sem tudunk alkotni.”

Ricardo Malthussal szemben, hangsúlyozza, hogy “a meglévő gabona egészen közömbös a munkásnak, ha nincs foglalkoztatottsága; hogy tehát a foglalkoztatási, nem pedig a létfenntartási eszközök azok, amelyek a munkást a többletnépesség kategóriájába helyezik vagy sem.”

Jean-Baptiste Say ( )

Szülei hugenotta üzletemberek voltak, Say maga is annak tanult Londonban ben, a francia forradalom évében adta ki A sajtó szabadsága („La liberté de la presse”) című pamfletjét, 1792-től folyóiratot szerkesztett től egy pamutfonoda vezetője ben Say lett Franciaország első politikai gazdaságtan professzora.

Értékelmélet: a neoklasszikusok előfutára  Az érték szerinte nem a munkától, hanem a hasznosságtól függ. Az árunak a hasznossága ad értéket. Így az áru értéke akkor nő, ha nő a hasznossága. (kopernikuszi fordulat) A hasznosságot szerinte három tényező növeli: 1.a munka; 2.a tőke; 3.a természet.  Ezeket a tényezőket Say termelési tényezőknek nevezi, amelyek egyenlő mértékben vesznek részt az értékalkotásban.  E gondolatokra alapozza termelési tényezők elméletét, amelyben tagadja a kizsákmányolást.

 Say, mivel az értéket az áru hasznosságával azonosította, az állította, hogy az érték nagysága a piacon határozódik meg az árban. Az árat jelző pénzmennyiség nagysága a hasznosság függvénye, s ez az érték.  A szabadon rendelkezésre álló természeti tényezőknek (víz, szél, napfény, levegő, stb.)azonban nincs ára, de Say szerint ezek is hozzájárulnak a jószág értékének növeléséhez, noha szolgálatuk ellenértéke nem alkotóeleme a jószág árának.  De a természeti tényezők ingyenes közreműködése az áru előállításában olcsóbbá teszi annak termelését, s így az áruk olcsóbbodása folytán társadalmi mértékben felszabadult jövedelemrész fejezi ki a természetnek, mint termelési tényezőnek a jövedelmét.

A termelési költségek nagysága is a jószág hasznosságától függ Ricardo szerint előbb a jobb, majd a rosszabb földek kerültek megművelése, az utóbbinál nagyobbak voltak a termelési költségek, és a legrosszabb földön termelt gabona ára szabta meg a piaci árat. Say szerint a mezőgazdasági termékek iránti megnövekedett kereslet annyira felhajtotta az árakat, hogy azokat nagyobb termelési költség mellett is elő lehetett állítani, tehát a termelési költség nagysága a fizetőképes kereslet függvénye, ezért nem érték- meghatározó. (kopernikuszi fordulat az értékelméletben) Nem állandó hozadék mellett a kereslet a termelésre gyakorolt hatásán át hat a termelési költségekre és az abban megtestesülő munkamennyiségre.

Az eladási utak elmélete Say szerint termékeket termékért vagy szolgáltatásért vásárolnak, a pénz csak a cserét elősegítő közvetítő eszköz. Az „eladási utak elmélete” értelmében bárki, aki árut kínál eladásra és egy másik árut akar cserébe, tehát az eladó egyben vevő is, és fordítva. A termelő áruja eladása után igyekszik minél előbb vásárolni, mivel használati értékre van szüksége, ezért a pénztől el is lehet tekinteni. Tagadja az általánosa túltermelési válságok lehetőségét, mert szerinte az össztermelés együtt nő az összkereslettel, a túltermelés ezért csak részleges lehet és együtt jár más részek hiányával. Szerinte a megtakarítást fogyasztásra és/vagy beruházásra költik el, a pénz csak forgalmi eszköz, önmagáért senki sem akarja megtartani.

"Érdemes rámutatnunk arra, hogy amint sor kerül egy jószág előállítására, attól a pillanattól kezdve piacot kínál más termékeknek is saját teljes értékének erejéig. Amint a termelő befejezte termékén utolsó műveletét, igencsak törekedik arra, hogy azonmód eladja nehogy kezeiben csökkenjen annak értéke. Nem kisebb hévvel próbálkozik ezután felhasználni az így nyert pénzösszeget, hiszen a pénz értéke szintén romlandó (kiemelés tőlem -VL).A pénztől való megszabadulás egyetlen módja azonban az, ha másik terméket vásárolunk. Így tehát valamely termék előállításának puszta ténye közvetlenül szabad teret nyit más termékek számára.„ ThomasBalogh egyébként felhívja a figyelmet, hogy Say kénytelen volt Sismondi, Lauderdale és elsősorban Malthus kritikájának hatására módosítani tételét. "Say kénytelen volt elismerni Malthussal folytatott levelezésében, hogy csak 'keresett' javak képesek költségeiken felül más javak ellentételezéseként szolgálni; 'nem keresett javak' pótolhatatlan veszteséget jelentenek a közösség számára, s ezért ezek termelése valójában nem teszi lehetővé más javakra cserélésüket."

Jean Charles Léonard de Sismondi

A kapitalizmus bírálata A kispolgári értékek szószólója. Az angliai ipari forradalom társadalmi következményeit látva kiábrándult a laissez-faire elvéből és a kapitalista rendszer bírálója lett. Elméletének középpontjába a piac, a realizálás és a válságok problémáját állította. Felhívja a figyelmet arra, hogy a tőkés tulajdonviszonyok gazdasági szabadság esetén súlyos bajokat idéznek elő. Tagadja, hogy az egyéni érdekek szabad érvényesülése megvalósítaná a társadalmi jólétet. Úgy képzeli, hogy az államhatalom gazdasági beavatkozása azzal, hogy szembeállítja minden magánérdekkel a közérdeket, kiküszöbölheti a tőkés társadalom ellentmondásait.

A realizálási probléma A Smith-Ricardo iskolával ellentétben, amely a kapitalizmus kulcsproblémájának a felhalmozást tekintette és figyelmen kívül hagyta a realizálást, Sismondi a termelés és a fogyasztás közti ellentmondást és ezzel kapcsolatban a piac- és realizálási problémát állította előtérbe. A gépipar kialakulásának következményeként vezeti le a túltermelési válságok szükségszerűségét, s Malthushoz hasonlóan „harmadik személyek” fogyasztásában látja a kiutat. Csakhogy Sismondi számára Malthustól eltérően ezek elsősorban a kisárutermelők, a parasztok, a kézművesek.

 Sismondi elfogadja Adam Smith dogmáját, mely szerint az érték jövedelmekre oszlik, s ezek vásárlóerőt jelentenek a termelés számára, de szerinte a vásárlóerőt a korábbi jövedelmek jelentik.  Ezért a gazdasági válságok okát abban látja, hogy a jövedelmek növekedése elmarad a termelés növekedése mögött. (Ha ez így lenne, akkor a kapitalizmusban állandó túltermelési válság lenne.)  Az újratermelés azonban mégis lehetséges, ha léteznek kisárutermelők és külső, nem tőkés országok. Vagyis a tőkés termelés csakis harmadik, kívülálló, nem tőkés személyek létezésével fejlődhet.

A Sismondi által ajánlott reformok Eszményképe az ipari és mezőgazdasági kisárutermelés. A céhek példája nyomán a munkások tőkéssé válásának lehetőségét, illetve a munkanélkülivé, beteggé vált munkások segélyezését akarta elérni. Az állam segítségével a spontán gazdasági erők megfékezését és a technikai fejlődés korlátozását sürgette. Támogatta a protekcionizmust.

A sismondizmus Sismondi nézeteiből kiindulva azonosította Rosa Luxemburg az imperializmust a gyarmathódító politikával, mivel azt vallotta, hogy ezt a politikát a belső értékesítési piacok csökkenése és a realizálási probléma kiéleződése diktálja a tőkés országok számára. Az orosz liberális narodnyikok szintén Sismondi nézeteire alapozták Oroszország külön, nem kapitalista fejlődési útjának programját. Nézeteiket Lenin bírálta Sismondi gondolatait felhasználta az angol Hobson is, aki azt kívánta, hogy a termelést és a gazdagságot az „emberi hasznosság” álláspontjáról értékeljék. Hobson szerint is elkerülhetetlenek az általános túltermelési válságok, melyek oka az, hogy állandó a törekvés a túlzott felhalmozásra és ugyanígy állandó a vásárlóképesség elmaradása. Ennek eredménye a tőkefelesleg, valamint a beruházási és fogyasztási cikkek belső, hazai kereslethiánya, ami a külgazdasági expanzió oka

John Stuart Mill (London, május 20. – Avignon, 1873.) angol filozófus, közgazdász

Életrajz John Stuart Mill édesapja James Mill, közgazdász és filozófus, édesanyja Harriete Mill volt. Millt kezdetben az apja otthon tanította, nevelését kiegészítve Jeremy Bentham utilitarista filozófus, a család barátja tanácsaival. Gyerekkorában teljesen elszigetelték a szülei a többi gyerekektől. Hároméves korától görögül és latinul tanult, hétévesen pedig logikát, majd tizenkét éves korában közgazdaságtant. Első publikációja egy újságban jelent meg 1822-ben ban létrehozta az Utilitarista társaságot (ami 1826-ban feloszlott), majd alkalmazott lett a Kelet- indiai Társaságnál, ahol az apjával együtt dolgozott ben megnősült, feleségét Harriet Taylornak hívták ben kiadta az An Examination of Sir William Hamilton’s Philosophy című művet, ugyanebben az évben képviselőnek választják Anglia Parlamentjébe, majd rektori állást kap az St. Andrew’s University-n. Ebben az évben megjelent a The Subjection on Women című munkája. Két jelentősebb közgazdasági művet írt ben jelent meg a "Tanulmányok a politikai gazdaságtan néhány eldöntetlen kérdéséről" és 1848-ban "A politikai gazdaságtan alapelvei és néhány alkalmazásuk a társadalomfilozófiára". E művekben a termeléssel, az elosztással, a cserével, a kapitalizmus fejlődésével és az állam gazdasági szerepével foglalkozik.

Átmenetet képviselt: összegezte a klasszikus politikai gazdaságtantan addigi eredményeit, másrészt új nézőpontokat alkotva elősegítette a neoklasszikus forradalom (Marshall) kibontakozását Apja is közgazdász, fiát is erre készíti, nagy hatást gyakorol rá: Bentham, Ricardo. Apja mellett kap állást a Kelet-Indiai Társaságnál, folyóirat szerkesztő, idős korában parlamenti képviselő 1843 Logika c. műve után tudományos tekintély övezi Politikai gazdaságtani fő műve: A politikai gazdaságtan alapelemei (1848), melynek célja: Ricardo művének felváltása, az új módszerek alkalmazásával (Malthus, Senior és McClloch) Népszerű művet ír, hozzájárult a klasszikus iskola hanyatlásához, 1890-ig a politikai gazdaságtan új tankönyveként szolgált, szintézist teremtett az új elméletek és a klasszikus között.

Senior mellett foglalkozik először a politikai gazdaságtan módszertanával - Ok-okozati összefüggések mellett elvonatkoztatásokra (absztrakt összefüggésekre) is szükség van.

Ricardo elméletének felhígítása Ricardo sebezhető pontjai: - a munkára nem áll az egyenértékű csere - egyenlő tőkék egyenlő profitot hoznak Ricardo elméletét ötvözi Say, Malthus, Senior és MacCulloch nézeteivel Formálisan fenntartja munkaérték elméletet, de valójában aláássa

Módosítások Önmegtartóztatási elmélet: - A tőke a takarékosság eredménye, jutalma kamat (Senior) A profit a kockázat és az irányítás díja, ill. A munkás előleget kap a tőkéstől, így nem kell várnia amíg a termék elkészül A gép is dolgozik (gőz) és a természet is → átlagprofit

Idézetek „A profit … tulajdonképpen az önmegtartóztatás jutalmazása, mivel azért kapja azt, hogy megtagadja magától saját használatra felemészteni tőkéjét” „A profit oka az, hogy a munkás többet termel, mint ami fenntartásához szükséges. … vagy hogy a tétel formáját variáljuk: az ok, ami m i att a tőke profitot szolgáltat, az, hogy a táplálék, ruhák, nyersanyagok és munkaeszközök hosszabb ideig tartanak, mint amennyi megtermelésükhöz szükséges.”

A munkaérték-elmélet feladása  helyébe árelmélet: mellőzi az érték domináns szerepét, a kereslet-kínálat a lényeg. A kereslet és a kínálat különböző szerepet kaphat az ár meghatározásában. (Ha S konstans -> csak a D határozza meg az árat) Ha S végtelenül szaporíthat az árat az határozza meg Ha S emelkedő költségek mellett, akkor együtt a kettő

Élete végén reformista Szerinte az elosztás nem igazságos. - az örökösödés korlátozását, - a földjáradék megadóztatását javasolta. + Munkásszövetkezetek + Nyugalmi állapot, 0-ra csökken a profit