Az európai civilizáció „gyermeke” az EU regionális politikája

Az előadások a következő témára: "Az európai civilizáció „gyermeke” az EU regionális politikája"— Előadás másolata:

1 Az európai civilizáció „gyermeke” az EU regionális politikája
16. tétel: Az Európai Unió regionális politikájának magyarországi hatásai Az európai civilizáció „gyermeke” az EU regionális politikája

2 A modern európai terület- és településfejlesztés és előzményei
A terület és településfejlesztés az emberi civilizáció alapja és feltétele A terület- és településfejlesztés történelmi útja: Potamikus kultúrák Klasszikus ókor Európai feudalizmus Az „ázsiai termelési mód” Európai kapitalizmus/szocializmus Szabadversenyes kapitalizmus Szocialista tervgazdaság Szociális piacgazdaság Globális világ területfejlesztési típusai Fejlett országok (EU, USA, Japán, Kanada, stb.) Felzárkózók (Kistigrisek, Kína, Oroszország, olajtermelők stb.) A „fejlődő világ” Az EU – egységesülő Európa (28 nemzetállam uniója) Sir Winston Leonard Spencer CHURCHILL ( ) 1946. márc. 6. Fulton (USA, Missouri) – „vasfüggöny” Szept. 15. Zürich (Svájc) – „Európai Egyesült Államok” 1948. Brüsszel, – „Nyugat-európai Unió” Robert SCHUMAN ( ) – Jean MONNET ( ) 1951 – Európai Szén- és Acélközösség 1957 – Római Szerződés, EURATOM

3 Measures of europeanness (By state units) T. Jordan (1973)
1. The majority of the population has a Christian heritage 2. The majority of the population is Caucasian 3. The majority of the population speaks an Indo-European language 4. Nations are old and stable 5. The population is well educated (90% literacy) 6. The population is healthy (low infant mortality) 7. Birth and deat rates are far below world average 8. Average annual per capita income is high above world average 9. The economy is industrially orientated 10. Agriculture is market orientated 11. There is an excellent transport system (high quality infrastructure) 12. The population is predominantly urban

4 EURÓPA FŐ PROBLÉMÁI 1. A globális versenyképesség romlása, elmaradás Amerikával és Ázsiával szemben a műszaki-tudományos fejlődésben. 6. Az iszlám-nyugati ellentétek egyik fő terepe. Nem képes kezelni a bevándorlást, különösen a moszlimokét. 2. Katonai-világpolitikai gyengeség, képtelen a válságkezelésre. 7. Csak lefojtani, ám megoldani nem képes a nemzeti-etnikai kisebbségi problémákat. 3. Nincs stratégiája az Amerikához, Oroszországhoz és Kínához fűződő erőviszonyok formálására, mindhárom ügyben megosztott, az európai hatalmak e téren rivalizálnak. 8. Az elöregedés éven belül súlyos gazdasági és társadalmi válságot okozhat, a jóléti államban létrejött középosztály felmorzsolódhat, ismét „radikalizálódhat”. 4. Tétova és gyenge a környező térségek (Földközi-tenger, Közel-Kelet, Kelet-Európa, Kaukázus) befolyásolásában. 9. A jóléti állam akut, a képviseleti demokrácia lappangó válságjelenségeket mutat. 5. Csak részlegesen képes a Balkán kezelésére és integrálására. 10. Az úgynevezett európai értékrend vonzereje belül és kívül is csökken, az ezt megtestesítő EU demokratikus legitimációja nem elegendő, népszerűsége ingatag.

5 Királyok Európája

6 A Frank Birodalom Nagy Károly korában (768-814)

7 Nemzetek Európája

8 Európa a Szent Szövetség korában
Norvég Kir. Svéd Királyság Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága Orosz Birodalom Egyesült Németalföldi Kir. Német Szövetség Habsburg Birodalom Francia Királyság Svájc Szárd Királyság Török Birodalom Portugál Kir. Spanyol Királyság Szicíliai Kettős Királyság

9 A reváns Egykorú festmény abból az időből, amikor a francia nemzet Elszász-Lotharingia miatt elementáris erővel követelte a revánst

10 Európa felosztása

11 A recens Közép-Európa Észak-Európa Kelet Európa Nyugat-Európa (Balkán)
Dél-Európa

12 Kelet-Közép-Európa

13 Közép-Kelet- Európa Kelet-Közép-Európa

14 A megosztott Európától az egységesülő Európáig

15 Az Európai Unió kibővülése
Horvátország 2013

16 Magyarország az EU perifériáján (2004-2007)

17 EU – Új Szomszédsági Politika (2007-2013)

18 A régiók Európája – az egységesülés útján A közösségi Európa gondolatának megszületése
„1950 május 9-én a francia kormány ünnepélyes nyilatkozatában Európát választotta. Európa (…) megszabadult végre terméketlen és terstvérgyilkos háborútól, s véglegesen elkötelezte magát a közösség útján, ami a béke, és biztonság és a fejlődés záloga” – írta 1963-ban Európáért című könyve előszavában Robert Schuman, aki e csaknem másfél évtizeddel korábban Franciaország külügyminisztereként olvasta fel kormánya – azóta tudjuk – történelmi jelentőségű deklarációját (Európa napja). A Schuman–nyilatkozat – ahogy a Jean Monnet Európa-elképzelésére alapozó dokumentum azóta elhíresült – szakított az előző évszázadok francia-német szembenálláson alapuló külpolitikai gyakorlatával, és ehelyett egy közös szervezet keretei között megvalósított országok közötti együttműködés megteremtését tűzte ki célul. „A szén- és acéltermelés egyesítése közvetlenül biztosítani fogja – az európai föderáció első állomásaként – a gazdasági fejlődés közös alapjainak megteremtését, és változást hoz azoknak a régióknak a sorsában, amelyeket hosszú ideig háborús eszközök előállításának szolgálatába állítottak.” (…) A termelés terén ilyen módon létrejövő szolidaritás majd kifejezésre juttatja, hogy Franciaország és Németország között a háború bármilyen fajtája nem csupán elméletileg, de gyakorlatilag is lehetetlen.” E kezdeményezés első konkrét eredményeként április 18-án a hat alapító tagország (Francia- Német- és Olaszország, illetve a Benelux államok) külügyminiszterei aláírták az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásáról szóló szerződést, amely a közös érdekek és értékek közösségi szintű felvállalásával kijelölte a követendő utat az egyre mélyülő és szélesedő európai integráció számára. Május 9-e tehát jeles nap: a békés egymás mellett élést és a társadalmi jólétet célul kitűző nagy európai vállalkozás kezdetének dátuma. És ezért 1985 óta Európa Nap, az európaiság, az európai eszme ünnepe.

19 Az európai integráció fejlődése
Integrációs szint Tartalom Jogi alap Célkitűzés Megvalósítás Vámunió A tagországokon belül a külkereskedelem liberalizált (áruk és szolgáltatások szabadon mozognak), a kívülállókkal szemben pedig közös külső vámokat alkalmaznak és közös kereskedelempolitikát folytatnak Római Szeződés aláírás: hatályba lépés: Vámunió: 1970-ig 1968 Közös piac A vámuniónál annyiban több, hogy az áruk és szolgáltatások mellett a tőke és a munkaerő is szabadon mozoghat a.: h. l.: Közös piac: Konkrét időpont nélkül Megvalósítás folyamatosan Egységes piac A közös piacnak olyan továbbfejlesztett változata, ahol az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlását akadályozó egyéb, nem kereskedelmi típusú (fizikai, pénzügyi, technikai) korlátokat is felszámolják. Egységes Okmány a.: h. l.: Egységes piac: re (konkrét program végrehajtása) Teljes megvalósítás folyamatosan Gazdasági unió A közös (egységes) piacon túl már a gazdaságpolitikák integrációját is megvalósítják, ami a nemzeti gazdaságpolitikák összehangolását, harmonizálását, végcélként pedig azok a közösségi szintű egyesítését jelenti; a gazdasági unió fontos eleme a közös valuta (azaz a monetáris unió) Maastrichti Szerződés a.: h. l.: Monetáris unió: Legkésőbb Gazdasági unió: konkrét végső határidő nélkül Amsterdami Szerződés a.: h. l.: Foglalkozáspolitikai harmonizáció: konkrét végső határidő nélkül Politikai unió A kormányzat és törvényhozás fokozatos átvitele közösségi szintre. E folyamat fontos eleme közös külpolitika kialakítása és a bel- és igazságügyek közösségi szintre emelése Uniós állampolgárság Közös kül- és biztoságpolitika Bel- és igazságügyi együttműködés -Kül- és biztonságpolitika erősítése -Bel- és igazságügyek nagy részének közösségiesítése 5 év alatt től 5 év alatt ( ig) Nizzai Szerződés a.: h. l.: Gyorsabb döntéshozatal, EU hatékony működése a nagy kibő-vülés után. (Pl.: minősített többség, „megerősített együttműködés) Megvalósítás folyamatban Alkotmányszerződés? Reformszerződés? Franciaország – nem Hollandia – nem

20 Az Európai Unió szakpolitikái
A gazdasági és monetáris unió A közös kereskedelem és az UE külkapcsolatai Versenypolitika Közös agrárpolitika és a közös halászati politika A közös közlekedési politika és a transzeurópai hálózatok A regionális támogatások – A gazdasági és társadalmi kohézió politikája = Az EU regionális politikája Foglalkoztatás- és szociálpolitika Iparpolitika Energiapolitika Kutatási és technológiafejlesztési politika Környezetvédelmi politika Fogyasztóvédelmi politika Népegészségügyi politika Oktatási, szakképzési és ifjúsági politika Kulturális és audiovizuális politika A közös kül- és biztonságpolitika és az európai biztonsági és védelempolitika A bel- és igazságügyek az Európai Unióban

21 Az Európai Bizottság elnökei
1958. január – július Walter Halstein (Németország) 1967. július – július Jean Rey (Belgium) 1970. július – március Franco Maria Malfatti (Olaszország) 1972. március – január Sicco Mansholt (Hollandia) (ideiglenes elnök) 1973. január – január Francois-Xavier Ortoli (Franciaország) 1977. január – január Roy Jenkins (Egyesült Királyság) 1981. január – január Gaston Thorn (Luxemburg) 1985. január – január Jacques Delors (Franciaország) * 1995. január – július Jacques Santer (Luxemburg) 1999. július – szeptember Manuel Marin (Spanyolország) 1999. szeptember – november Romano Prodi (Olaszország) 2004. november – november José Manuel Durão Barroso (Portugália) 2014. november - Jean-Claude Juncker (Luxemburg)

22 Az Európai Unió regionális politikájának fejlődése
1. Hatok Európája ( ) Robert Schuman Jean Monnet (52-55) Walter Hallstein (58-67) Alapító tagok: Franciaország, NSZK, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg Római szerződés: → A Római Szerződés a regionális kérdésekre kevés figyelmet fordított Feltételezték, hogy a regionális diszparitások automatikusan megoldódnak Regionális politikát nemzeti kérdésnek tekintették, utalás a preambulumban Szervezeti háttér: A Római szerződésben a regionális támogatási politika még nem szerepelt közösségi célként, a szerződés csupán a tagállamok harmonikus gazdasági fejlődésének követelményét fogalmazta meg. Ez ekkor érthető is volt, hiszen a megalakult Európai Gazdasági Közösség – a dél-olasz területek kivételével – a gazdasági fejlettséget tekintve meglehetősen homogén volt. A hatvanas években a kevésbé fejlett régiók közösségi szintű támogatása csupán az Európai Beruházási Bank kedvezményes hiteleiben, illetve az agrártámogatási politikán keresztül jelent meg.

23 2. Kilencek Eruópája ( ) Új tagok: Nagy-Britannia, Írország Köztársaság, Dánia Bővítés felerősítette a Közösségen belül a regionális különbségeket Létrehozták az Európai Regionális Fejlesztési Alapot, amely különösebb koordináció nélkül lehívást tett lehetővé Megalakult a Regionális Politikai Bizottság Strukturális Alapok. Szervezeti háttér: A hetvenes évek elején a Werner-tervben lefektetett monetáris unió koncepciója, az első kibővülés, illetve a gazdasági válság következményei azonban fokozottan hívták fel a figyelmet arra, hogy a közös piac zökkenőmentes működéséhez szükség van az elmaradottabb területek közösségi támogatására. Ennek eredményeként hozták létre 1975-ben az Európai Regionális Fejlesztési Alapot (ERFA) [angolul: European Regional Development Fund – ERDF], amelynek feladata a Közösségen belüli regionális gazdasági es társadalmi különbségek csökkentése, strukturális intézkedéseken keresztül megvalósuló szerkezetátalakítás támogatása lett. Az alap felállításának célja volt, hogy általános szinten valósítsa meg a fejlettségbeli különbségek mérséklését, kiegészítve a már korábban létrehozott két alap, Európai Szociális Alap (ESZA) [angolul: Europen Social Fund – ESF], illetve az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap (EMOGA) [angolul: European Agriculture Guidance and Guarantee Fund – EAGFF] Orientációs Részlegének [angolul: Guidance Section] tevékenységét. E három alapot – kiegészülve negyedikként az 1993-ban életre hívott ún. Halászati Orientációs Pénzügyi Eszközzel (HOPE) [angolul: Financial Instrument for Fisheries Guidance – FIFG] – nevezték összefoglalóan strukturális alapoknak.

24 3. Tizek Európája ( ) Új tag: Görögország Megalkották az első közös regionális politikát, melynek jellemzői: - régiók helyzetének értékelése, - tagállamok regionális politikájának koordinálása, - intézkedések koordinálása Létrehozták az „új” Regionális Fejlesztési Alapot, amelynek jellemzői: - erőforrásokat sávos elven osztották fel, - közös kritériumokat fogalmaztak meg Integrált programfinanszírozás (közösségi, tagországbeli és helyi finanszírozás) Szervezeti háttér: Jelentős változást hozott a regionális támogatáspolitika közösségi politikák között elfoglalt helyét és súlyát illetően a mediterrán országok csatlakozása, miután a tagállamok közötti gazdasági különbségek nagymértékben növekedtek az Európai Közösségek déli kibővüléseinek (Görögország – 1981, Portugália, Spanyolország – 1986) következtében. Jellemző, hogy a három mediterrán ország csatlakozásával a Közösségek népessége 22%-kal, GDP-je azonban csak 10%al emelkedett. Az Európai Közösségek meglehetősen heterogén fejlettségű területté vált, ahol a 10 legfejlettebb régió háromszor akkora GDP-vel rendelkezett, mint a 10 legelmaradottabb. A fejletlen déli államok csatlakozásukkor hangsúlyozták, hogy a gazdasági hátrányaik csökkentésére kompenzációt várnak a Közösségtől. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap szűk pénzügyi forrásai, illetve a széles körű tevékenységre nem alkalmas támogatási mechanizmusok azonban behatárolták a regionális fejlesztés lehetőségeit már a bővítés előtt is ben ezért megindult a regionális támogatási rendszer reformja. Végül az 1986-ban elfogadott Egységes Európai Okmány helyezte új alapokra a közösségi regionális fejlesztést, miután az EGK-Szerződést kiegészítve, abba beleillesztve (jelenleg EK-Szerződés harmadik rész XVII. cím) a gazdasági és társadalmi kohéziót a Közösségek céljaként deklarálta. Lényegében ez jelentette a regionális támogatási politika közösségi politikaként történő elismerését.

25 4. Tizenkettek Európája (1986-1994)
Jacques Delors (85-95) Új tagok: Spanyolország, Portugália, +NDK Mélyülő regionális különbségek (Spanyolország, Portugália) Integrált Mediterrán Programok beindítása Rurális társadalom problémáinak kezelésére speciális programokat dolgoztak ki Strukturális Alapok működésének átalakítása, alapelvként fogalmazták meg - a szubszidiaritást és decentralizációt, - a partnerséget, - a koncentráció és addicionálás elvét. Szabályozták a regionális fejlesztési programok elfogadásának mechanizmusát Tovább nőtt a régiók szerepe 1986: Egységes Európai Okmány ( → ) 1995: Maastrichti Szerződés ( → ) →EU 1993: Kohéziós Alap Szervezeti háttér: A regionális, strukturális transzferek biztosítását az integráció bizonyos hatásai is indokolják. Az egyes közösségi politikák, célkitűzések (pl. egységes piac, monetáris unió) önmagukban is járhatnak olyan hatásokkal, amelyek regionális különbségeket indukálnak, s amelyekkel szemben jogos kompenzációs igények merülhetnek fel. A magasabb integrációs szintre való áttérés az elmaradottabb országok, térségek számára sokszor nagyobb nehézségekkel jár, mint a fejlettebb államoknak, régióknak, ezért előbbiek jogosan tarthatnak igényt bizonyos strukturális támogatásokra felkészülésük segítéséhez. Míg a nemzeti költségvetésekben a kohézió elve automatikusan érvényesül a jövedelmek elosztásakor a gazdagabbaktól a szegényebbek, a fejlettebb térségektől a fejletlenebbek irányába, az EU-ban ugyanennek az elvnek a megvalósulását biztosítják a közös költségvetésből finanszírozott strukturális intézkedések (strukturális és kohéziós alapok). A strukturális és kohéziós támogatások jelentős mértékben koncentrálnak az infrastrukturális fejlesztésekre, mivel ezek megvalósítása teremthet egyenlő keretfeltételeket az integráció egyes tagállamaiban. Az infrastrukturális feltételek kiegyenlítése hozzájárul az integráció szorosabb kohéziójához, homogenitásához, ami pedig végső soron minden tagállamnak érdeke, mert a minél nagyobb egység az integrációs előnyök minél jobb kihasználását teszi lehetővé.

26 A nyolcvanas évek közepén megindult regionális támogatáspolitikai reform eredményeként megteremtették a különböző alapok tevékenységének koordinációját. Az önálló projektek finanszírozásáról áttértek a komplexebb fejlesztéseket megvalósító programorientált támogatási rendszerre, és a strukturális alapok átalakításán keresztül az alapok számára átfogó célrendszert jelöltek meg. A strukturális alapok működése az egyes pénzügyi tervezési időszakokban előre lefektetett alapelvek mentén történik. A strukturális alapok működésének tradicionálisan legfontosabb alapelvei a következők: a) átfogó célrendszer szerinti felhasználás elve: A strukturális politika meghatározott prioritási területeken felmerülő problémák csökkentését célozza a különböző alapok koordinációjára épülő átfogó célrendszer alapján. Az átfogó célrendszer szerinti felhasználás elve alapján, a Tanács (a Parlament hozzájárulásával) rendeletben határozza meg azokat a célkitűzéseket, amelyekre a strukturális alapok egy adott időszakban (költségvetési tervezési periódusban) fordíthatók. b) partnerség elve: A strukturális alapok nemzeti programokhoz járulnak hozzá. A programokat a tagállamok nyújtják be, a végrehajtás azonban a közösségi, országos, regionális és helyi szervek együttműködésében folyik. A regionális támogatások címzettjei általában nem a tagállami kormányok, hanem a régiók, önkormányzatok, akiknek képeseknek kell lenniük, és megfelelő intézményrendszerrel kell rendelkezniük a programok lebonyolítására. c) addicionalitás elve: A közösségi támogatások kiegészítik a nemzeti programokat, és nem kiváltják, helyettesítik azokat. Az EU által nyújtott támogatásoknál alapkövetelmény a nemzeti társfinanszírozás megléte. d) prgramozás, tervezés elve: A tagállamok átfogó fejlesztési terveket készítenek a célkitűzések alapján. Ezeket beterjesztik az Európai Bizottságnak, amely dönt az odaítélésről ig ún. közösségi támogatási keretterveket [angolul: Community support frameworks], illetve egységes programozási dokumentumokat [angolul: single programming documents] fogadtak el, amelyek általában a többéves pénzügyi tervekkel egybeeső finanszírozási időszakokra határozták meg a feladatokat, a pénzügyi forrásokat és a végrehajtás módjait től közösségi stratégiai iránymutatásokon [angolul: Community Strategic Guidelines] alapuló, a többéves pénzügyi terv időszakára meghatározott (jelenleg ra szóló) ún. nemzeti stratégiai referenciakeretet [angolul: national strategic reference framework] határoznak meg az egyes tagállamok (amelyeket jóvá kell hagyatniuk a Bizottsággal). A referenciakeretek alapján az alapok az egyes tagállamokban szintén az adott időszakra vonatkozó, összefüggő prioritásokat tartalmazó fejlesztési stratégiákon, ún. operatív programokon [angolul: operational programmes] keresztül fejtik ki hatásukat. Egy tagállamban néhány operatív program működik általában az alapok egy-egy nagyobb célkitűzésének megvalósítására. Az operatív programokat is el kell fogadtatni a Bizottsággal.

27 A strukturális alapok elosztását az Eurostat által nyilvántartott Statisztikai Célú Területi Egységek Nomenklatúrája, a NUTS alapján határozzák meg. Ezen az ötfokozatú hierarchikus osztályozáson belül az Unió regionális politikájában a kulcsszerepet a NUTS 2. egysége játssza, amely azt a regionális szintet jelenti, amely alapján a strukturális alapok legnagyobb hányadát szétosztják. A NUTS 2. nem feltétlenül egy történelmileg régiót alkotóterület, hanem gyakran egy tervezési-statisztikai régiót jelent, amelynek jellemző lélekszáma 1,5-2 millió körül van ( a kisebb lélekszámú országok esetében az egész ország egy NUTS 2. régió). A NUTS 1. ennél nagyobb regionális szint (ez nagy országok nagyobb régiója, illetve a közepes országok esetében akár az egész ország is lehet), míg a NUTS 3. ennél kisebb (kb. egy megye mérete). A NUTS 4. kistérségi, a NUTS 5. települési szint. A strukturális alapokra épülő támogatáspolitika 1993-ban egy új forrással, az ún. Kohéziós Alappal [angolul: Cohesion Fund] bővült, amelyet a strukturális alapoktól függetlenül, a Maastrichti Szerződés alapján állítottak fel. A Kohéziós Alap létrehozásának célja az volt, hogy az Unió kevésbé fejlett államait – amelyek vásárlóerő-paritáson mért GNP-je nem éri el a közösségi átlag 90%-át (ezek 1993-ban Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország voltak) – segítse a Gazdasági és Monetáris Unióhoz szükséges felzárkózásban, azaz mentesítse a konvergencia kritériumok teljesítésére törekvő költségvetéseket bizonyos beruházási kiadások alól. A Kohéziós Alapból nyújtott támogatásokra tehát - a strukturális alapoktól eltérően – nem régiók, hanem országok jogosultak. A Kohéziós Alap a jogosult országok számára infrastrukturális fejlesztésre felhasználható támogatást biztosít, amely nagyjából fele-fele arányban nagyobb volumenű környezetvédelmi, valamint a közlekedési, szállítási infrastruktúra – mindenekelőtt a transzeurópai hálózatok – fejlesztését szolgáló beruházásokra fordítható. A gazdasági és társadalmi kohézió politikája jelentőségének növekedését mutatja, hogy a közösségi kiadásokban, a közös költségvetésben elfoglalt súlya a nyolcvanas évek közepétől rendkívül dinamikusan emelkedett. Míg a regionális támogatáspolitikára fordított kiadások a hetvenes években a költségvetés mintegy 5%-át, a nyolcvanas években 10%-át tették ki, a kilencvenes években ez az arány már a közösségi kiadások egyharmadára rúgott, miután a Delors II. költségvetési csomagban a tagállamok vállalták, hogy a közösségi költségvetés részeként, összes GDP-jük 0.46%-át minden évben erre a célra fordítják.

28 A gazdasági és társadalmi kohézió politikája a kilencvenes évekre már vitathatatlanul az Unió egyik legnagyobb vívmányának számított. Ha nem is minden esetben tudta látványosan elősegíteni az elmaradottabb régiók felzárkózását, a készült elemzések igazolták, hogy a támogatáspolitika pénzügyi eszközeinek a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján végbement megerősítése és kibővítése következtében a regionális különbségek növekedését, a gazdagabb országok szegényebb régióinak leszakadását mindenképpen sikerült megakadályozni. Az Unió elmaradottabb országaiban pedig jelentős fejlődés ment végbe. A három legszegényebb tagállam (Görögország, Portugália és Spanyolország) egy főre jutó GDP-je az 1988-as 68%-os szintről 1999-re az EU átlag 79%-ára emelkedett. A negyedik ún. kohéziós ország, Írország pedig az EU legnagyobb kohéziós sikertörténetét könyvelte el egy főre jutó GDP-jének az 1988-as 66%ról tíz év alatt az EU átlag 108%-ra növelésével. A strukturális alapoknak a Delors II. csomaggal történt megerősítése óta a kiemelten támogatott régiók egy főre eső GDP-je konvergál az Unió átlagához, az egy főre eső GDP növekedése 1994 és 2001 között ezekben a régiókban reálértéken az évi közel 3%-ot is elérte, szemben az Unió többi részének 2%-os éves GDP növekedésével. Az Európai Unió által megvalósított programok hozzájárultak nemcsak a régiók fejlesztéséhez, de a határokon átnyúló régiók kialakulásához, újjáélesztéséhez, a szomszédos országok, illetve határmenti területeik mind szorosabb együttműködéséhez, az Unió eltérő nemzetiségű polgárai egymáshoz közelítéséhez. A regionális támogatáspolitika talán legnagyobb eredményének mégis azt lehet tekinteni, hogy bebizonyította: az Európai Unió képes a föderatív államszövetségekhez hasonlóan működni, azaz jelentős jövedelmeket újraosztani a leginkább rászoruló térségek számára. Mindez pedig erősítette a tagállamok, s régiók közötti szolidaritást és az integráció kohézióját. (J. Delors: „A jövő Európa-házát a régiók tégláiból fogjuk felépíteni” = Régiók Európája)

29 5. Tizenötök Európája ( ) Jacques Santer ( ) Új tagok: Ausztria, Svédország, Finnország Regionális diszparitások tovább mélyülnek Létrehozták a Kohéziós Alapot és a Közösségi Kezdeményezéseket (INTERREG) Hat támogatási célcsoportot fogalmaztak meg Deklarálták az Európai Területfejlesztési Perspektívát Amszterdami szerződés: → Szervezeti háttér: A gazdasági és társadalmi kohézió politikája klasszikus közösségi politikaként valósul meg, ahol a közösségi fellépés kiegészíti a tagállamok regionális támogatásait. A közösségi költségvetésben elfoglalt súlya alapján a regionális politika ugyanakkor kiemelkedik a többi közösségi politika közül, azoknál jelentősebb befolyással bír a tagállamok belső fejlődésére. A gazdasági és társadalmi kohézió politikája költségvetési kereteinek és általános működési rendszerének meghatározása a Tanács feladata, de a Parlament is erős döntési súllyal bír, mivel a hozzájárulási eljárás keretében jóvá kell hagynia a Tanácsnak a strukturális alapok és a Kohéziós alap célkitűzéseit, feladatait és szervezetét érintő döntéseit, továbbá költségvetési jóváhagyási jogkörénél fogva komoly befolyással rendelkezik az alapok éves kiadásaira is. A Parlament emellett az együttdöntési eljárás keretében a Tanáccsal együtt fogadja el az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap végrehajtását szabályozó rendeleteket. A strukturális alapok és a Kohéziós Alap célkitűzéseit, feladatait és költségvetési keretét érintő döntéseket a Tanács egyhangúlag hozza meg. A Nizzai Szerződés értelmében ugyanakkor a 2007-től kezdődő költségvetési tervezési periódust követő időszakban – azaz a 2013 utáni évekre vonatkozóan – már minősített többség is elegendő lesz e döntésekhez. Kiemelkedő szerepet játszik a Bizottság is a strukturális és kohéziós politikában miután a döntéskezdeményezés mellett a Bizottság feladata (a Tanács által a tagállamoknak megítélt keretszámok alapján) a támogatások elosztása, az egyes konkrét tagállami programok (a nemzeti stratégiai referenciakeretek és az operatív programok) jóváhagyása, valamint a támogatások felhasználásának és a programok megvalósításának ellenőrzése. A Bizottság emellett háromévente jelentést készít a gazdasági és társadalmi kohézió terén megvalósított előrehaladásról.

30 A gazdasági és társadalmi kohézió által felmutatott eredmények a kilencvenes évektől felértékelték az uniós tagságban rejlő előnyöket mind az EU belső, mind külső perifériáin elhelyezkedő régiók, országok számára. A szegényebb térségek, tagállamok által igénybe vehető közösségi támogatások komoly vonzerőt jelentettek mindenekelőtt a tagság iránt egyébként is érdeklődő közép- és kelet-európai országok számára. Mindezen államok csatlakozása azonban az EU gazdasági és társadalmi kohéziós politikája számára hatalmas kihívásként jelentkezett, hiszen az EU fejlettségi átlagától jócskán elmaradott országok felvétele nemcsak a bevont pénzügyi források nagymértékű növelését igényelte, de veszélyeztette a közösségi pénzügyi eszközök juttatásait leginkább élvező tagállamok érdekeit is. Az újabb bővítés és a regionális támogatáspolitika továbbélése összeegyeztethetőségét célozták az márciusi berlini csúcson elfogadott Agenda 2000 reformcsomagnak a strukturális és kohéziós alapokat érintő rendelkezései, amelyek 2000-től számos ponton átalakították a strukturális és kohéziós politika finanszírozási rendszerét. Az Agenda 2000-ben ugyanakkor csak átmenetileg (és nem is teljes körűen) sikerült szabályozni a csatlakozó országok bekapcsolódását a strukturális és kohéziós alapok támogatásaiba, ezért a gazdasági és társadalmi kohézió eszközeinek a 2004-ben csatlakozott tagállamokra történő teljes mértékű kiterjesztésére csak 2007-ben kerülhetett sor a as pénzügyi terv révén. Ezalatt az időszak alatt kapcsolódik be az alapok felhasználásába a 2007-ben csatlakozott két ország is, akik 2010-től kerülnek azonos elbánás alá a korábbi tagállamokkal. A strukturális alapoknak a Delors I-es csomagban meghatározott reformja során a Tanács 1988-ban határozta meg azt az öt célkitűzést, amely – kiegészülve az 1995-ben az északi államok csatlakozásakor elfogadott hatodik célkitűzéssel – képezte 1999 végéig, az Agenda 2000 életbe lépéséig a strukturális alapok felhasználásának célrendszerét. A 6 célkitűzés a következő volt:

31 1. célkitűzés: A fejlődésben elmaradott területek támogatása
1. célkitűzés: A fejlődésben elmaradott területek támogatása. E célkitűzés azon NUTS 2. régiókra vonatkozott, amelyek egy főre jutó GDP-szintje nem érte el az Unió átlagának 75%-át. Ide tartozott lényegében Görögország, Portugália és Írország összes régiója, Spanyolország nagy része, a dél-olasz területek (a Mezziogiorno), a francia tengerentúli megyék és Korzika, Észak-Írország, Skócia egyes területei, a holland Flevoland és a belga Hainaut, Burgenland, valamint Németország keleti tartományai ig erre a célkitűzésre fordították az alapok legnagyobb részét, mintegy 70-73%-át. 2. célkitűzés: Az ipari termelés hanyatlása által különösen érintett régiók támogatása. Az elavult iparszerkezettel rendelkező, általában hagyományos (többnyire nyugat-európai) nehézipari vidékek tartoztak ide, amelyeknek gazdasági átalakulását, szerkezetváltását támogatták ig az alapoknak kb. 7-9%-át fordították erre a célra. 3. célkitűzés: A hosszú távú és a fiatalok munkanélkülisége elleni programok támogatása ig az alapoknak mintegy 5-6%-át használták fel e célkitűzésre. 4. célkitűzés: A munkavállalók átképzésének, a változásokhoz történő alkalmazkodásának támogatása a munkanélküliség elkerülése érdekében (az alapok mintegy 5-6%-a). 5. célkitűzés: (a) a mezőgazdasági termelés és a halászat különböző szektorai modernizálásának, strukturális alkalmazkodásának elősegítése (az alapok kb. 4%-a). (b) a magas agrárfoglalkoztatottságú, jellemzően mezőgazdasági vidékek fejlesztésének támogatása (az alapok mintegy 4-5%-a). 6. célkitűzés: A ritkán lakott területek alkalmazkodásának támogatása. E célkitűzés – melyre az alapok megközelítőleg 0,5-1%-át fordították – Finnország és Svédország távoli, északi, gyéren lakott (ahol a népsűrűség a 8 fő/négyzetkilométer alatti) területeinek fejlesztését szolgálta.

32 Miután az egyes célok igen összetetten lettek meghatározva és sokszor egymást át is fedték, azoknak a négy strukturális alap koordinált tevékenysége folytán igyekeztek eleget tenni. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap igyekezett elsősorban ellátni 1999-ig az 1., a 2., az 5b. és a 6. célkitűzésekből származó feladatokat. Az EMOGA Orientációs Részlege, illetve a Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz a mezőgazdasági és halászati struktúrák fejlesztését, alkalmazkodását, azaz elsősorban az 5a. célkitűzést támogatták, de emellett hozzájárultak az 1. és az 5b. célkitűzések alá tartozó vidéki területek fejlesztéséhez is. A Strukturális Alapokra fordított közösségi pénzeszközök egy részét (1999-ig mintegy 9-10%-át) a hat célkitűzést kiegészítve, lényegében az azok által lefedetlen területekre, célokra koncentrálva a Bizottság saját hatáskörben, ún. közösségi kezdeményezések [angolul: Community initatives] révén osztotta szét. A közösségi kezdeményezések keretében az es periódusban több mint egy tucat különálló program futott. Ezek olyan projektek finanszírozásával foglalkoztak, amelyek nem fértek bele a hat célkitűzéssel kapcsolatos tevékenységbe, illetve amelyek több régiót egyszerre érintettek (határokon átnyúló együttműködés keretében), vagy nem jelentek meg a nemzeti programokban. A Kohéziós Alap kiadásaira között évről-évre növekvő mértékben 1992-es árakon összesen 15 milliárd ECU (1999-es árakon 16,75 milliárd euró) állt rendelkezésre. Az éves támogatás 1993-ban még csak 1,5 milliárd ECU volt, 1995-ben azonban már 2 milliárd, 1997-ben már 2,5 milliárd ECU-t használhatott fel a négy jogosult tagország ben a támogatás már elérte a 2,6 milliárd ECU-t (azaz ekkor már eurót). A négy érintett tagállam között a felhasználás a következőképpen oszlott meg: Spanyolország 55,2%, Görögország 17,9%, Portugália 17,9% és Írország 8,9%.

33 José Manuel Barroso (2005-)
6. EU 25 A „nagy kibővülés” ( ) Romano Prodi ( ) José Manuel Barroso (2005-) Új tagok: Magyarország, Cseh Köztársaság, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Málta, Ciprus Várhatóan tovább nőnek a diszparitások Változnak a kohéziós célok és a prioritások További erőforrás koncentrációval kell számolni „Kétsebességes” EU (agrártámogatások, „szabad” munkaerőáramlás) Nizzai szerződés: → Szervezeti háttér: Az Európai Unió keleti és déli irányú bővítése jóval az Unió fejlettségi átlaga alatt lévő államok felvételét célozta. Mindez számos a gazdasági és társadalmi kohézió politikájának jövőjét alapvetően befolyásoló hatással járt, amit az EU-nak terveznie kellett, amikor a os időszak pénzügyi tervét meghatároztak az Agenda 2000 programcsomag keretében. A közép- és kelet-európai országok ugyanis a legfontosabb kritériumok alapján (a strukturális alapok legnagyobb súlyú első célkitűzésénél az egy főre jutó GDP a közösségi átlag 75%-a, a Kohéziós Alapnál az egy főre jutó GNP a közösségi átlag 90%-a alatt legyen) többnyire teljes területükkel jogosultnak számítottak a közösségi regionális támogatásokra, ami pedig két fontos következményt vont maga után. Egyrészt világos volt, hogy mindegyikük részesedni kíván az uniós támogatási alapokból, másrészt a közösségi fejlettségi szint átlaga jelentős mértékben csökkenni fog, amelynek következtében korábbi haszonélvező térségek kerülnek ki a támogatott körből. E kettős probléma egyszerű áthidalását a közösségi költségvetés strukturális és kohéziós kiadásainak drasztikus mértékű megemelése jelenthette volna. Ez ugyanakkor az Unió belső pénzügyi viszonyainak ismeretében szinte elképzelhetetlen volt, ráadásul az egész kérdést súlyosbította, hogy olyan időszakban került napirendre, amikor a költségvetési megszorítás a monetáris unió bevezetése miatt általános követelménnyé vált, és az Unió fő nettó befizetői is mind hozzájárulásaik mértékének csökkentését kezdték követelni. Az Európai Uniónak ugyanakkor a os – a keleti bővítésben már érintett – költségvetési tervezési periódus megkezdése előtt megoldást kellett találnia erre az igen összetett problémára. A választ az Agenda 2000 programcsomag keretében próbálták megadni, amelynek az Európai bizottság által július 16-án kiadott tervezete számos változtatást javasolt a gazdasági és társadalmi kohézió politikájának olyan átalakítása érdekében, hogy az mind a leendő, mind az akkori tagállamok számára elfogadható legyen, s a közösségi költségvetés finanszírozhatósága se kerüljön veszélybe. A tagállamok állam- és kormányfői végül az március i berlini csúcson fogadták el az Agenda 2000 költségvetési és reformcsomag egyik sarkalatos pontjaként a strukturális és kohéziós politika új szabályozó keretfeltételeit, és döntöttek a között e célra fordítható keretösszegekről.

34 Az Európai Tanács a berlini csúcson a régi tagállamok esetében lényegében az előző évek átlagával megegyező szinten állapította meg a strukturális és kohéziós alapok költségvetését, míg az új tagállamok arányaiban alacsonyabb támogatási szintet határoztak meg. A berlini döntés szerint között az Európai Unió 1999-es árakon összesen 260 milliárd eurót szánt strukturális intézkedésekre, amelyből a régi tagállamok számára a strukturális alapok keretében 195 milliárd, a Kohéziós Alap keretében pedig 18 milliárd eurót irányoztak elő, míg az új tagállamokra mintegy 47 milliárd euró elkülönítését tervezték (ebből mintegy 40 milliárdot a között már felvett új tagállamoknak, míg bő 7 milliárdot előcsatlakozási segélyekként a tagjelölt országoknak). Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy az Agenda 2000 elfogadásakor a tagállamok még nem tudtak pontosan számolni a bővítés strukturális és kohéziós kiadásaival, mivel nem volt ismert sem a bővítés pontos időpontja, sem a csatlakozó országok köre. Ezért, mint az Agenda 2000 minden bővítési tételénél, itt is azt a feltételezést vették alapul, hogy 2002-től lehet bővítés, és 2006-ig 6 új tagállam felvételére lehet számítani. Később azonban ezt a hipotézist a nizzai, a laekeni és a koppenhágai csúcsok döntései felülírták, és így az 1999-ben elfogadott berlini keretet a strukturális és kohéziós kiadásoknál is – a csatlakozási tárgyalásokkal összefüggésben, azok során - módosítani kellett. A strukturális műveletek reformjaként, a strukturális és kohéziós alapok felhasználásának, szétosztásának hatékonyabbá tétele az Agenda 2000 egyik legfontosabb célkitűzése volt. Ennek jegyében a tagállamok döntöttek a támogatások koncentrálásának növeléséről, a finanszírozási formák, valamint az ellenőrzés, az irányítás és az értékelés megerősítéséről, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a döntéshozatal decentralizálásáról és az adminisztráció csökkentéséről is. A lefektetett új irányvonalak teljesítése, valamint a jelentkező kihívások (elsősorban az aggasztó méretű munkanélküliség) kezelése érdekében módosították a strukturális alapok célkitűzéseit is. A Bizottság javaslata alapján a hatékonyabb, koncentráltabb finanszírozás érdekében a korábbi célkitűzéseket összevonva 6-ról 3-ra csökkentették: 1. célkitűzés: A fejlődésben leginkább elmaradt régiókban kívánta elősegíteni a fejlesztést és a strukturális alkalmazkodást. Célterületeit figyelembe véve lényegében a korábbi 1., 6. és bizonyos mértékben az 5a. célkitűzéseknek felelt meg, így e célkitűzésre szánt keretből – amely az alapok költségvetésének 69,7%-át tette ki – részesülhettek azok a NUTS 2. régiók, amelyekben az egy főre jutó GDP alacsonyabb a közösségi átlag 75%-ánál, továbbá a legtávolabbi tengerentúli régiók (Franciaország tengerentúli régiói, az Azori-szigetek, Madeira és a Kanári-szigetek), valamint a távoli ritkán lakott északi (finn és svéd) területek.

35 2. célkitűzés: A strukturális nehézségekkel küzdő térségek gazdasági és társadalmi szerkezetváltását támogatta. Olyan területeket ölelt fel, ahol az ipari és szolgáltató szektorban jelentős gazdasági, társadalmi változások mennek végbe, valamint ahol hanyatló mezőgazdasági, nehézségekkel küzdő városi és a halászattól függő elmaradott területek vannak. Lényegében a korábbi 2. és 5b. célkitűzéseket egyesítette egészítette ki, kiemelt hangsúlyt fektetve a munkanélküliek számára, különös tekintettel a hosszú távú munkanélküliségre. A 2. célkitűzésre az alapok költségvetésének 11,5%-át kellett fordítani, úgy, hogy a kifizetések az Unió lakosságának maximum 18%-át érinthették a következő megoszlás szerint: 10% ipari terület, 5% mezőgazdasági terület, 2% városi terület és 1% halászattól függő terület. 3. célkitűzés: Nagyjából a korábbi 3. és 4. célkitűzést összefogva az oktatási, képzési, illetve foglalkoztatási rendszerek és politikák kiigazítását és korszerűsítését támogatta, de csak az 1. célkitűzésen kívül eső területeken. A céllakosság számától függően minden tagország kapott egy bizonyos részt a 3. célkitűzés rendelkezésre álló forrásaiból. Ennek jelentősége, hogy így minden tagállam, még a leggazdagabbak is részesei lehetnek a strukturális alapok támogatásainak, és ennek fontos üzenete, hogy az alapokat az Unió egész lakossága magáénak érezheti. A 3. célkitűzésre az alapok költségvetésének 12,3%-át kellett fordítani. A négy strukturális alap változatlan összetételben maradt fenn az Agenda 2000-t követően, ugyanakkor az azokhoz kapcsolódó, a célkitűzéseket kiegészítő közösségi kezdeményezéseket – a célkitűzésekhez hasonlóan – koncentrálták. Az 1999-ben funkcionáló 13 program helyett 2000-től mar csak a következő 4 működött: INTERREG (határokon átnyúló, nemzetek és régiók közötti együttműködés), EQUAL (nemzetek közötti együttműködés a munkaerő-piaci hátrányos megkülönböztetés és egyenlőtlenség minden formája elleni küzdelem új eszközeinek előmozdítása céljából), URBAN (válságban lévő városok és városkörnyékek gazdasági és társadalmi megújulása) és LEADER (vidékfejlesztés helyi csoportok kezdeményezéseire) A strukturális alapokban szereplő kötelezettségvállalások bő 5%-át fordították a közösségi kezdeményezésekre (szemben a korábbi 9-10%-kal). Fontos megoldandó kérdés volt a strukturális alapokkal kapcsolatban, hogy hogyan kezeljék a bővítésnek az Unió régi tagállamaira vetített ún. „statisztikai hatását”. Mivel az alapok kiadásai korábban is elsősorban az első célkitűzés körül koncentrálódtak, a legnagyobb haszonélvezők a 75%-os egy főre jutó GDP átlag alatti régiók voltak. Világos volt, hogy a bővítés miatt a közösségi átlag GDP változása (azaz csökkenése) miatt ezek közül jó néhány – anélkül, hogy tényleges fejlettségi szintjük változna – a bővítés következtében (persze egyes estekben attól függetlenül is) statisztikailag fölé kerülnek ennek a küszöbnek, és így elveszti támogatási jogosultságát. Azért hogy mindez azonban ne jelentsen azonnali drasztikus bevételcsökkenést annak minden pénzügyi és szociális következményeivel együtt, ezért a Bizottság javaslata alapján ezen régiók (pl. a belga Hainaut, a holland Flevoland, a portugál lisszaboni régió) számára 2000-től átmeneti támogatási forrást nyitottak. Az átmeneti támogatás szintje például azokon a területeken, ahol a támogatás indokoltsága már 1999-ben megszűnt, alacsonyabb lett 2000-ben, mint 1999-ben volt, és 2005 vagy 2006 végéig fokozatosan szűnt meg (ezt a kivezetési folyamatot nevezték „phasing out”-nak).

36 A Kohéziós Alapot az Agenda 2000 változatlan formában őrizte meg a os költségvetési periódusban is. Ezt a döntést azonban hosszú viták előzték meg. A Kohéziós Alapot eredetileg ugyanis a monetáris unióra való felkészülést segítendő hozták létre azon államok környezetvédelmi és közlekedési infrastrukturális beruházásai számára, amelyek GNP-je a közösségi átlag 90%-a alatt van. Mivel a négy érintett tagállam, Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország közül az utóbbi három 1999-ben részese lett a monetáris uniót elindító országok körének, több tagállam felvetette, hogy ezen országokat már nem illetik meg a Kohéziós Alap forrásai. Az érintett kormányok nyomására azonban az Európai Tanács végül úgy döntött, hogy a Kohéziós Alap fő céljának (a környezetvédelem és a közlekedési infrastruktúra fejlesztésének) jelentősége nem csökkent. Mindezek alapján a Kohéziós Alap költségvetését elsősorban spanyol követelésre meg is emelték 18 milliárd euróra, szemben az közötti periódus 15 milliárd eurójával. Tekintettel ugyanakkor a már elért fejlődésre és a megváltozott makrogazdasági környezetre, a támogatások úgy kerültek elosztásra a már az euróövezethez tartozó államok között, hogy az időszak közepén áttekintették az elért fejlődést, s ez alapján ismét döntöttek a részesedésre jogosult államok köréről. A félidei felülvizsgálat alapján január 1-jével megszűnt Írország jogosultsága a Kohéziós Alap támogatásaira. Az Agenda 2000 rendelkezett a strukturális és kohéziós támogatások közösségi társfinanszírozási hányadának plafonszámairól is. Ennek alapján 200-től a strukturális alapoknál a közösségi támogatás aránya egy adott projektben az 1. célkitűzésnél az összköltség maximum 75%-a (a Kohéziós Alapból részesülő országok régiói esetében 80-85%-a), a 2. és 3. célkitűzéseknél pedig maximum 50%-a lehetett. A Kohéziós Alap által nyújtott közösségi támogatás a korábbiakhoz hasonlóan a köz- vagy ennek megfelelő egyéb társfinanszírozás mértékének 80-85%-a maradt. Az egy tagállamra jutó közösségi támogatások korlátozása céljából – és elsősorban a bővítés jövőbeni finanszírozhatóságára tekintettel – ugyanakkor bevezették, hogy az egyes tagállamok éves bevétele a strukturális alapokból és a Kohéziós Alapból együttesen nem haladhatja meg az adott ország GDP-jének 4%-át.

37 Az Agenda 2000-ben elhatározott finanszírozási forrásokat az új tagállamok esetében a csatlakozási tárgyalásokon kellett végső formába önteni. A csatlakozó országok a tárgyalások pénzügyi csomagjának vitája során hangsúlyozták, hogy akkora támogatásra tartanak igényt, amennyire strukturális és kohéziós alapok felhasználására vonatkozó jogszabályok alapján jogosultak lennének, azaz az 1. célkitűzés 75%-os és a Kohéziós Alap 90%-os jogosultsági küszöbje alatti régiók, illetve országok esetében egyenlő elbánást igényelnek. A tagállamok ugyanakkor a tárgyalásokon hangsúlyozták, hogy az Agenda 2000 erre nem nyújt megfelelő finanszírozási hátteret, ráadásul elfogadása óta romlottak a gazdasági körülmények, miközben az is kiderült, hogy nem hat, hanem tíz ország csatlakozásával kell számolni között. A pénzügyi realitások miatt a csatlakozó országok a tárgyalásokon végül kénytelenek voltak elfogadni, hogy a strukturális alapokhoz és a Kohéziós Alaphoz csak fokozatosan bővülő mértékben férhettek hozzá során (egyfajta bevezető folyamat keretében, ezt nevezték „phasing in”-nek), és csak a következő pénzügyi tervezési időszak első évétől, 2007-től élvezhetnek a többi tagállammal azonos bánásmódot.

38 7. A 27 tagú Európai Unió (EU 27)
( ) Új tagok: Románia, Bulgária Európai közösségi támogatások felhasználásának főbb területei: Konvergencia Regionális versenyképesség és folglalkoztatás Európai területi együttműködés Szervezeti háttér: Jogi értelemben tehát 2007-től kellett ugyanolyan feltételek alapján támogatást nyújtani a tizenöt régi és a tíz, 2004-ben csatlakozott tagállamnak. A december 13-án Koppenhágában lezárt csatlakozási tárgyalások, az ún. koppenhágai pénzügyi csomag értelmében ugyanakkor a közötti időszakban az új tagállamok jóval alacsonyabb mértékű támogatásra lettek jogosultak, mint a Tizenötök támogatott régiói, illetve országai, sőt a támogatási összegek nagysága még az Agenda 2000-ben között új tagállamokra tervezett összegektől is jócskán elmaradt: 21,7 milliárd euró az Agenda 2000-ben ra tervezett 30 milliárd euró helyett. A tíz 2004-ben csatlakozott tagállamra alkalmazott megoldást vette elő az Unió néhány ével később a Bulgáriával és Romániával lefolytatott csatlakozási tárgyalásokon is. A két országgal április 25-én aláírt csatlakozási szerződés értelmében a csatlakozás első három évében között a két ország fixen meghatározott összegű támogatásra jogosult, amely jóval alacsonyabb, mint ami a közösségi szabályok szerint járna neki, és majd 2010-től válnak teljes mértékben jogosulttá a strukturális és kohéziós alapok támogatásaira. Bulgáriának között évente 539, 759 és 1002 millió euró áll rendelkezésére, míg Románia sorrendben 1399, 1972 és 2603 millió euróra számíthat. Az Európai Unió május 1-jei kibővítése alapvetően új megvilágításba helyezte a gazdasági és társadalmi kohézió kérdését. Az Unión belüli fejlettségbeli különbségek erőteljesen nőttek, amelyet tovább fokozott Bulgária és Románia 2007-es csatlakozása. Mindez egyrészről még inkább megerősítette a gazdasági és társadalmi kohézió politikájának létjogosultságát, ugyanakkor jelentősen megnehezítette annak finanszírozhatóságát, hiszen a források szignifikáns bővítését igényelte. A bővítés hatására rendkívüli módon kinyíltak a tagállamok és régiók közötti különbségek. A 27 tagállam egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP-je 2006-ban az uniós átlag 37%-ától (Bulgária) az uniós átlag 280%-áig (Luxemburg) terjedt. A 2004-ben és 2007-ben csatlakozott 12 tagállam az egy főre eső vásárlóerő-paritáson mért GDP – Ciprus kivételével – minden esetben a 27-ek átlagának 90%-a alatt volt. A régiókat tekintve a különbség még nagyobb: a legszegényebb régió (Észak-Kelet Románia) egy főre eső GDP-je 2004-ben a 27-ek átlagának 24%-a volt, míg a leggazdagabb (Belső-London) szintje 303% volt.

39 A 27-eket nézve a lakosság 10%-a él a legdinamikusabban fejlődő régiókban, amelyek az Unió GDP-jének 19%-át adják, miközben a lakosság azon 10%-a, mely a legszegényebb régiókban él, csak az uniós GDP 1,5%-át állítja elő. 2004-es adatok alapján a tizenkét legutóbb csatlakozott tagállamban a lakosság 88%-a az egy főre jutó uniós GDP átlagának 75%-a alatti szinten él, ez alól csak Prága, Pozsony, Budapest, Ciprus, Szlovénia és a lengyel Mazovieckie régió jelentenek kivételt, miközben a régi tagállamokban csak a lakosság 8%-a él ez alatt a szint alatt. A 27 tagállamból álló Unió népességének 25%-a (123 millió polgár, ebből 91 millió a később csatlakozott 12 államból) él olyan régiókban, ahol az egy főre eső GDP nem éri el az átlag 75%-át. A jogosultsági szintek és arányok változása mellett a közötti időszak pénzügyi tervének elfogadásakor a tagállamoknak különösen figyelembe kellett venniük, hogy a csatlakozási szerződések értelmében a május 1-jén csatlakozott országok 2007-től teljes mértékben jogosulttá váltak a strukturális és kohéziós támogatásokra, miközben Bulgária és Románia 2010-ben érik el a teljes jogosultsági szintet. Ebből indult ki az Európai Bizottság is, amikor február 10-én javaslatot tett a következő pénzügyi időszak finanszírozására és azon belül a strukturális és kohéziós támogatások összegére. A Bizottság pénzügyi javaslatait július 14-én öt rendelettervezetből álló javaslatcsomagban konkretizálta és terjesztette elő a Tanácsnak és a Parlamentnek. A Bizottság e csomagban a megváltozott körülményekhez igazodva strukturális és kohéziós alapok összetételének és célkitűzéseinek átalakítására tett javaslatot, amelyben a korábbi strukturális és kohéziós alapok átalakítását és a strukturális célkitűzések módosításait kezdeményezte. Tervezetében a Bizottság a hétéves időszakra összesen 344 milliárd eurós kiadást javasolt, ezen belül pedig nagyon jelentős elmozdulást irányzott elő az új tagállamok javára: míg az alapok kiadásaiból 2006-ban 22,5% jutott csak az új tagállamokra, addig a Bizottság kezdeményezte, hogy 2007-ben már 44,7% 2013-ban pedig már 53,3% jusson nekik.

40 Az EU-tagállamok és a tagjelölt államok egy főre jutó GDP-je 200-ben és 2006-ban az uniós átlag százalékában (vásárlóerő paritáson) 2000 2006 EU-27 - 100 EU-25 104 Ausztria 127 129 Belgium 116 123 Bulgária 27 37 Ciprus 86 94 Cseh Köztársaság 65 79 Dánia 126 Egyesült Királyság 114 118 Észtország 43 67 Finnország 117 Franciaország 115 113 Görögország 72 89 Hollandia 121 131 Írország 144 Lengyelország 46 53 Lettország 35 56 Litvánia 38 58 Luxemburg 217 280 Magyarország 66 Málta 77 Németország Olaszország 111 Portugália 75 Románia 25

41 Spanyolország 93 102 Svédország 119 121 Szlovákia 48 63 Szlovénia 73 87 Horvátország 41 50 Törökország 30 29 Macedónia - 27

42 8. Az EU legutóbbi kibővülése Horvátországgal
9. A jövő Európája ( ) 1. célkitűzés: Konvergencia 2. célkitűzés: Regionális versenyképesség és foglalkoztatás 3. célkitűzés: Európai területi együttműködés (Új Szomszédsági Eszköz) Tagjelöltek: Törökország, Macedonia, Montenegró, stb. Szervezeti háttér: A tagállamok között a hétéves pénzügyi tervről folytatott vitában az egyik kulcskérdés természetesen a kohéziós támogatások nagysága és az elosztás rendszerének meghatározása volt. A fejezetpontban részletesen ismertetett vita végeredményeként elsősorban a fő nettó befizetők nyomására a tagállamok az Európai Parlament által is elfogadott intézményközi megállapodásban végül úgy döntöttek, hogy a Bizottság tervezetét jelentősen – mintegy 10%-kal – csökkentve, a hét évre összesen 308 milliárd euróban (a teljes költségvetés 35,6%-ban, az uniós GNI 0,37%-ában) határozzák meg a kohéziós kiadások, azaz az új költségvetési kategorizálás szerint az 1b. kiadási kategória felső határát. Csökkentették tehát a Bizottság által javasolt forrásokat, de a Bizottságnak az alapok átstrukturálására és módosított célkitűzéseire szóló javaslataival a tagállamok is egyetértettek, így azok alapján határozták meg a felhasználás feltételeit és a vonatkozó végrehajtási szabályokat is. Eszerint 2007-től az addigi négy strukturális alap, a közösségi kezdeményezések és a Kohéziós Alap helyett két strukturális alap, az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) és az Európai Szociális Alap (ESZA), valamint a Kohéziós Alap maradt fenn. Leválasztásra kerültek a közös agrárpolitikához, illetve a közös halászati politikához kapcsolódó finanszírozási eszközök, és új elnevezéssel és új működési szabályokkal létrejött az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap (EMVA) az EMOGA Orientációs részlege helyett, valamint az Európai Halászati Alap (EHA) a HOPE helyett. Mindez egyben azt is jelentette, hogy mivel ez utóbbi két alap is a gazdasági és társadalmi kohéziót szolgálja – csak más kiadási kategória alatt (nem az 1b., hanem a 2. kategóriában) – így a kohéziós jellegű kiadások a teljes költségvetés arányán belül a os időszakhoz képest jelentősen növekedtek. E két alap forrásait is beleértve a között az Unió költségvetésének 44%-a, azaz az uniós GNI 0,46%-a szolgál kohéziós célt, amely ily módon gyakorlatilag megegyezik a még a Delors II-es csomag idején vállalt aránnyal. A megelőző időszakhoz képest óriási változás, hogy a hétéves időszak egészét tekintve a források több mint 51%-át 2004-ben, illetve 2007-ben csatlakozott államok használhatják fel a 2006-os 22,5%-os arányukhoz képest. Ez a 204-ben csatlakozott államok számára egyben azt is jelenti, hogy között évente áll rendelkezésükre annyi forrás, mint között összesen. Az alapok átfogó célrendszerének elfogadott reformjával a Kohéziós Alap és a Strukturális Alapok célkitűzései együtt kerültek meghatározásra között a következő három célkitűzést kell segíteniük a strukturális és kohéziós alapoknak:

43 1. célkitűzés: Konvergencia
A os időszak 1. célkitűzéséhez közel álló konvergencia-célkitűzés a legkevésbé fejlett tagállamok és régiók felzárkózásának gyorsítását támogatja, amelynek megvalósításához az ERFA, az ESZA, valamint a Kohéziós Alap járulnak hozzá. A konvergencia prioritás támogatottjai között azok a NUTS 2. régiók szerepelnek, amelyek vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP-je a közötti időszakban nem érték el a 25 tagú Unió átlagának 75%-át. Ugyanakkor átmeneti és 2013-ig fokozatosan csökkenő (phasing out) támogatást kapnak azok a régiók, amelyek a bővítés ún. „statisztikai hatása” miatt a közötti időszakban a közösségi átlag 75%-a fölé kerültek. A konvergencia-célkitűzés kiterjed a Kohéziós Alap támogatásaira is azokban a tagállamokban, ahol a közötti időszakban a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GNI nem éri el a közösségi átlag 90%-át. A konvergencia-célkitűzésre az összes strukturális és kohéziós forrás 81,54%-át (251,2 milliárd eurót) fordítják. Ezen belül 70,51% (177,1 milliárd euró) jut azoknak a régióknak, amelyek egy főre eső GDP-je az átlag 75%-a alatt van, 4,99% (12,5 milliárd euró) jut a „phasing out” régióknak, 23,22% (58,3 milliárd euró) a Kohéziós alap kedvezményezett országainak, 1,29% (3,25 milliárd euró) pedig a Kohéziós alap phasing put országának, Spanyolországnak (amelynél az egy főre jutó GNI a bővítés „statisztikai hatása” miatt emelkedett 90% fölé). 2. célkitűzés: Regionális versenyképesség és foglalkoztatás Ez a célkitűzés az Unió többi (a konvergencia célkitűzésből kimaradó) régiója versenyképességének, valamint foglalkoztatási helyzetének és mutatóinak javítását célozza gyakorlatilag a lisszaboni stratégiával összhangban. Teljesítését az ERFA és az ESZA támogatják. A célkitűzés támogatásaiból minden, a konvergencia-célkitűzés által nem érintett térség részesülhet. E célkitűzésre a kohéziós politika összes forrásának 15,95%-a (49,1 milliárd euró) jut. Ezen belül 78,86% (38,7 milliárd euró) jut a konvergencia-célkitűzés által nem érintett régióknak, míg 21,14% (10,4 milliárd euró) jut a konvergencia-célkitűzésből a természetes gazdasági fejlődés útján kieső régióknak, amelyeket a 2. célkitűzésbe történő bekapcsolódásuk miatt ebből a szemszögből szoktak „phasing in” régióknak is nevezni (azaz amelyeknek egy főre jutó GDP-je a Tizenötök 75%-os GDP szintjét lépte át), és amelyeket így nagyobb arányban kompenzálnak a 2. célkitűzésből. 3. célkitűzés: Európai területi együttműködés Az INTERREG közösségi kezdeményezés tapasztalatára építve határozták meg a határokon átnyúló, transznacionális és régióközi szintű együttműködés megerősítését célzó harmadik célkitűzést, amely közös helyi kezdeményezéseken keresztül valósul meg. Ehhez a célkitűzéshez az ERFA nyújt támogatást azon NUTS 3. régiók részére, amelyek a belső és egyes külső szárazföldi határok mentén fekszenek, illetve a tengeri határok mentén helyezkednek el. A harmadik célkitűzésre az összes kohéziós forrás 2,52%-a (7,8 milliárd euró) jut.

44 A as pénzügyi tervről szóló megállapodás új tagállamokkal történő elfogadtatásának egyik fontos eleme volt az alapok társfinanszírozásának megkönnyítése, a nemzeti hozzájárulási követelményszint csökkentése. Eszerint azon tagállamok esetében, amelyek egy főre eső átlagos GDP-je 2001 és 2003 között a 25 tagú Unió átlagának 85%-a alatt volt (Görögország, Portugália és az összes új tagállam) a strukturális és kohéziós alapoknál az uniós társfinanszírozás felső határa 85% lehet. Azokban a tagállamokban, amelyek január 1-jén a Kohéziós alapra vonatkozó átmeneti szabályok értelmében támogatásra jogosultak (Spanyolország), a hozzájárulás általános mértéke 80% lehet. A többi tagállam esetében a konvergencia célkitűzés alá eső régióknál 75%, a regionális versenyképesség célkitűzésnél legfeljebb 50% lehet a közösségi hozzájárulás. Szintén a 2004-ben, illetve 2007-ben csatlakozott tagállamoknak kedvez, hogy az ERFA forrásait ezen országok 2007-től lakhatási, lakásfejlesztési projektek számára is felhasználhatják, amely például az ezen államokban kiemelten szükséges panellakótelepek rekonstrukciója szempontjából igen fontos. Nem kedvező ugyanakkor a 2004-ben, illetve 2007-ben csatlakozott tagállamoknak, hogy 2007-től csökkentették az egy tagállam számára felhasználható maximális támogatási plafont. A 2000-ben bevezetett, a GDP 4%-át kitevő felső korlát úgy változott, hogy az alapokból származó éves összbevétel egy tagállam esetében sem haladhatja meg GDP-je 3,79%-át. Ezt a plafont is azonban csak a 25-tagú EU közötti időszakban mért átlagának 40%-ánál alacsonyabb GDP-jű ország érheti el. Minél magasabb az egy főre jutó GDP-je egy államnak, annál jobban csökken a plafon mértéke: a 25 tagú EU átlagának 70%-át meghaladó, de 75%-ánál alacsonyabb GDP-jű tagállam esetében például már csak 3,24% a megszerezhető támogatási maximum. Az EU a világgazdasági válság szorításában. Pénzügyi és gazdasági válság: Írország, Ciprus, Görögország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, stb.

45

46 Jelenkori társadalmi-gazdasági változások az EU 28-ban
Foglalkozási átrétegződés az Európai Unióban

47 Magyarország az EU perifériáján
Forrás: Süli-Zakar I. Kartográfus: Németh G.

48 EU – Új Szomszédsági Politika (2007-2013)
Forrás: Süli-Zakar I. Kartográfus: Németh G.

49 Regio Baseliensis Németország Franciaország Svájc
Forrás: Süli-Zakar I. Kartográfus: Németh G.

50 Goodstadt Belgium Franciaország
Forrás: Süli-Zakar I. Kartográfus: Németh G.

51 Metropolis (Euroregio Maas-Rhein)
Hollandia Németország Belgium Forrás: Süli-Zakar I. Kartográfus: Németh G.

52 Jövőkép: Debrecen-Nagyvárad/Oradea határon átívelő város együttese ( ) Munkacsoportok terület és településfejlesztés fejlesztési pólusok - gazdaságfejlesztés humánerőforrás fejlesztés elérhetőség infrastruktúra fejlesztés migráció turizmus környezet-egészségügy régió és településmarketing biztonság identitás, interetnikus kapcsolatok CBC – határon átnyúló kapcsolatok Cél: Debrecen-Nagyvárad közös oktatási- kutatási-fejlesztési-egészségturisztikai (innovatív) klaszterének megteremtése

53 Orbán Viktor és az Európai Unió vezetése
Készítette: Szaszkó Cintia AO81PK

54

55 Orbán Viktor Mihály Székesfehérvár ,1963 Országos ismertség : Nagy Imre és társai újratemetésén elmondott beszéde 1988-ban a Fidesz alapító tagja 1990-től országgyűlési képviselő 1998 és 2002 között és 2010 május 29-től Magyarország miniszterelnöke

56 Tanulmányai 1981-ben a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium angol tagozatán érettségizett.  1983-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának hallgatójaként a Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium (1988-tól Bibó István Szakkollégium) egyik alapító tagja. 1984-ben több társával megalakította a szakkollégium társadalomelméleti folyóiratát, a Századvéget, amelynek egyik szerkesztője volt

57 Fidesz A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség (rövidített nevén Fidesz) egy konzervatív-polgári, demokratának pozícionált néppárt. Régebbi nevei: Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz), Fidesz – Magyar Polgári Párt (Fidesz–MPP). Ifjúsági szervezete a Fidelitas. Jelenleg Magyarország vezető kormánypártja, szövetségben a Kereszténydemokrata Néppárttal Alelnök: Kósa Lajos

58 „az EU-n kívül is van élet”.
Orbán Viktor sikerként könyvelhette el, hogy pártja nagy fölénnyel nyerte meg a június 13-án megtartott Európa Parlamenti választásokat (Fidesz: 47,4%, MSZP: 34,3%), melynek eredményeként még az év nyarán megbukott a Medgyessy-kormány.

59 Második Orbán Kormány A második Orbán-kormány (önelnevezése szerint a Nemzeti Együttműködés Kormánya) az 1989. október 23-án kikiáltott Magyar Köztársaság 10., az 1990-es rendszerváltás utáni 9. magyar kormánya.2010. május 29-én az Országgyűlés 261 igen és 107 nem szavazat mellett elfogadta a Fidesz–KDNP kormányprogramját és miniszterelnökké választotta Orbán Viktort. A második Orbán-kormány a rendszerváltás óta eltelt időszak legkevesebb miniszterrel dolgozó kabinetje. Politikájukat összefoglalóan a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” névvel illetik. 2011 első felében a második Orbán-kormány irányításával Magyarország látta el az Európai Unió egyik csúcsszervének, az Európai Unió Tanácsának a soros elnöki feladatait.

60 Megítélése „a választás eredményei új reményt adnak az országnak”,
A közvélemény komoly változásokat vár az új kormánytól. A válaszadók 79 százaléka szerint „a választás eredményei új reményt adnak az országnak”, több mint 70 százalékuk szerint pedig „Magyarország helyzetének javítása érdekében gyors gazdasági lépésekre van szükség.”

61 A 2010-es választásokon a Fidesz-KDNP kétharmados többséget szerzett, így 1998 után másodszor lett Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. nyíltan szembement a globális pénzügyi rendszer irányítóival Kormányának számos intézkedése nagy visszhangot keltett a nemzetközi sajtóban.

62 új alkotmány médiatörvény válságadóként aposztrofált bank- és telekommunikációs adó Széll Kálmán terv egykulcsos adórendszer devizahitelesek megsegítését szolgáló végtörlesztési lehetőség magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosítása - ezáltal visszatérés a kétpilléres nyugdíjrendszerhez.

63 Médiatörvény az öt évnél nem régebbi műsorok minimális aránya
A közszolgálati televíziók műsorában az európai művek aránya 60 százalék feletti, a magyar művek aránya 50 százalék feletti kell legyen A zenei jellegű rádióadások műsoridejének legalább 35 százalékában magyar műveket kell sugározni A reklámok időtartama a kereskedelmi televíziókban nem lehet több óránként tizenkét percnél; a közszolgálati adók maximális reklámkvótája óránként nyolc perc.

64 Több ponton is aggályosnak tartják a médiatörvényt.
a törvény más tagállamokban létrehozott médiacégekre is vonatkozik.  kiegyensúlyozott tájékoztatás biztosítását várja még az egyszerű videoblogoktól  is

65 Rezsicsökkentés A rezsicsökkentés fontos célja a lakosság életszínvonalának javítása, illetve annak biztosítása, hogy az emberek a rendelkezésre álló jövedelmek minél nagyobb részével szabadon gazdálkodhassanak. Az energiaszolgáltatások tekintetében nincs valódi verseny, ezért az állampolgároknak rendkívül korlátozott a választási lehetőségük a tekintetben, hogy a magasnak vélt szolgáltatási és energia díjak helyett olcsóbbat vegyenek igénybe.

66 Nemzetközi megítélése
Negatív kép Német nyelvű média „jobboldali naciolanista”

67 „Orbán Viktor tényleg meg akarja változtatni az országot, és befolyásolni akarja a valóságot".