Klasszikus angol politikai gazdaságtan

Az előadások a következő témára: "Klasszikus angol politikai gazdaságtan"— Előadás másolata:

1 Klasszikus angol politikai gazdaságtan
Adam Smith ( ): Nemzetek gazdagsága (1776) David Ricardo ( ): A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei (1817)

2 Adam Smith ( ) Skót morálfilozófus, a glasgowi, később az oxfordi egyetemeken tanult. Az erkölcsi érzelmek elmélete (The Theory of Moral Sentiments) (1759) Rendszerbe foglalta az elméletet, következetes terminológiát alakított ki, megalkotta a közgazdaságtudomány, mint önálló tudományos paradigmát. „nemzetek gazdagságáról szóló vizsgálódás”, „államférfi vagy törvényhozó feladatairól szóló tudományág” Szemlélete rokon a fiziokratákéval, DE: az érték(többlet) forrása szerinte nem a mezőgazdaság, hanem a MUNKA. A gazdasági növekedés motorja szerinte a produktív munka mennyisége (népesség), illetve a munka hatékonysága (munkamegosztás), valamint a tőkefelhalmozás (új dolgozók bevonása a termelésbe)

3 A láthatatlan kéz A piaci erők szabad játéka biztosítja a gazdasági jólétet, vagyis a felvilágosult önérdek a közjót eredményezi. Az eredendően önző egyének (gazdasági szereplők) mindegyike csak saját érdekét követi, de ennek az eredménye a sok ellentétes érdek ellenére egy makrogazdasági optimum, amely mindenképpen nagyobb annál, mintha mindenki a társadalom érdekében tevékenykedne. Míg a fiziokratáknál a természetes rend megvalósítója a feudális uralkodó, aki megvalósítja így az ész birodalmát, Smithnél már az önérdeküket követő egyének szabad cselekvése eleve korlátozza a voluntarista gazdasági beavatkozást, modern kifejezéssel az állami beavatkozás a gazdaság működésébe, nem csak nem szükséges, hanem nem is lehetséges, vagy legalább is korlátozott.

4 „Azzal tehát, hogy minden egyén tőle telhetően igyekszik tőkéjét a hazai tevékenység fenntartására használni, és ezt a tevékenységet úgy irányítani, hogy termelése a lehető legnagyobb értékű legyen, szükségszerűen azon dolgozik, hogy a társadalom évi jövedelme a lehető legnagyobb legyen, bár általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani és nem is tudja, mennyire mozdítja azt elő… Ebben is, mint sok más esetben, láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet ő nem is keresett. A társadalomnak pedig nem is éppen baj, hogy ő ezt a célt nem ismeri. Azzal, hogy ő saját érdekét követi, gyakran a társadalomét eredményesebben mozdítja elő, mint ha annak előmozdítása lett volna valóságos célja. Soha sem láttam még, hogy sok jót okoztak volna azok, akik úgy mutatták, hogy a közösség javáért ügyködnek.”

5 „kevés dolog szükséges ahhoz, hogy egy állam a jólét legmagasabb fokára jusson a legmélyebb barbárságból, csupán béke, könnyű adók és elfogadható igazságszolgáltatás; minden egyebet magával hoz a dolgok természetes menete” vagy „Minden kormányzat, amely megzavarja … a természetes menetet, vagy amely megpróbálja feltartóztatni a társadalom haladását egy bizonyos ponton, természetellenes és önmaga érdekében kényszerűen elnyomó és tirannikus.”

6 A munkamegosztás A termelékenység fejlődésének fő formája
Az önzésre vezeti vissza Önzés → cserére való hajlam → munkamegosztás → termelékenység növekedése → gazdasági növekedés A specializáció eredményezi atermelékenység növekedését

7 Munkaérték elmélet Arra keresi a választ, hogy az áruk csereviszonyaiban a mi szabályozza azokat a mennyiségi arányokat, amelyben az áruk egymásra és a pénzre, mint értékmérőre cserélődnek „Az ÉRTÉK szónak, ezt jó meg kell jegyeznünk, két különböző értelme van: hol egy bizonyos tárgy hasznosságát fejezi ki, hol pedig a tárgy birtoklásával járó azt a képességet, hogy érte más árukat lehet vásárolni.” (77. o.) Az előbbit Smith használati értéknek az utóbbit csereértéknek nevezi. Ezek után a csereérték kapcsán arra keresi a választ, hogy azt mi szabályozza, élesen elhatárolódva attól, hogy a csereérték alakulásában a hasznosságnak, azaz a használati értéknek bármilyen szerepe lenne. Ez a híres értékparadoxon, amellyel a hasznossági felfogás korai képviselői, mint például Say nem tudtak megbirkózni. Csak az 1870-es évek marginális forradalma oldja ezt fel, a csökkenő határhaszon, Gossen első törvénye révén.

8 Munkaérték elmélet „A legnagyobb használati értékkel bíró dolgoknak gyakran csekély vagy éppenséggel semmi a csereértéke, viszont a legnagyobb csereértékű dolgoknak sokszor nincs vagy csak kevés a használati értéke” Ha csereérték és a használati érték két különböző dolog, a hasznosság nem magyarázhatja magát a csereértéket. Valójában tehát már abban a megkülönböztetésben, hogy az áru egyrészt használati érték, másrészt csereérték tükröződik, hogy az utóbbinak semmi köze az előzőhöz. Ugyanez a helyzet Ricardonál és később látni fogjuk Marxnál is.

9 Három kérdés 1. Mi a valóságos érték?
2. Milyen tényezőkből tevődik össze? 3. Miért tér el ettől a piaci ár? Az áruk értékét az előállításukhoz szükséges munka határozza meg Természetesen nem csak a javak előállítására fordított közvetlen munka határozza meg az áruk értékét, hanem az is, amelyet azoknak az eszközöknek, anyagoknak stb. az előállítására fordítottunk, amelyek szükségesek a munka kifejtéséhez. Ezt Smith még kevésbé, Ricardo és Marx viszont már kifejezetten hangsúlyozza. „hogy milyen munkamennyiséget vehetünk, cserélhetünk vagy vonhatunk a magunk rendelkezési körébe valamely jószág ellenében, még kizárólag az szabja meg, hogy általában milyen munkamennyiséget fordítottunk az illető jószág előállítására.” ”

10 Második értékmeghatározás
Smith azonban az érték munkával való meghatározását csak a társadalom korai kezdetleges állapotára tartja érvényesnek (ez az első értékmeghatározása) Mikor azonban egyesek kezén tőke halmozódik fel, „egyesek ezt nyomban arra használják, hogy szorgalmas embereket dolgoztassanak, akiket nyersanyagokkal és fogyasztási cikkekkel látnak el csak azért, hogy munkatermékük, illetve annak az eladása révén, amivel a munka a nyersanyagok értékét megnöveli, profitra tegyenek szert. … az tehát, amivel a munkások az anyag értékét növelik, ebben az esetben két részre oszlik: az egyik fedezi a munkások bérét, a másik a munkáltató profitját”. Az első meghatározás tehát csak a saját munkán alapuló árutermelésre érvényes

11 Az, hogy a munkás által az anyagok értékéhez hozzátett munka két részre oszlik Smithnél egyrészt a profit magyarázata. A profit forrása eszerint az, hogy a munkás munkájának egy részét a tőkés nem fizeti meg. Másrészt ez a felfedezés törést okoz Smith értékelméletében, mivel úgy véli, hogy ezzel egyúttal maga az értékmeghatározás is módosul. Abban az esetben, amikor a munka terméke már nem teljes egészében a munkásé, „hogy milyen munkamennyiséget vehetünk, cserélhetünk, vagy vonhatunk a magunk rendelkezési körébe, valamely jószág ellenében, többé már nem az szabja meg kizárólag, hogy általában milyen munkamennyiséget fordítottunk az illető jószág megszerzésére, vagy előállítására. Nyilvánvaló, hogy egy további munkamennyiség szükséges ahhoz, hogy fedezze annak a tőkének a profitját, amely előlegezte a béreket és biztosította a munkához szükséges anyagokat.” (Smith 98. old.)

12 Tehát az áru cserértékének egy részét magyarázza csak a munka, a másik része a „további munkamennyiség” a tőke által meghatározott, amihez még társul a földtulajdont illető járadék. Smith hangsúlyozza, hogy „a különböző árösszetevők valóságos értékét az a munkamennyiség fejezi ki, amelyet értük – egyenként – megkaphatunk. Az árnak tehát nem csak azt a részét mérjük munkával, amely maga is munkát fedez, hanem azt is amely a járadékot és azt is, amely a profitot biztosítja.”

13 Az eredeti értékmeghatározással szemben Smith most az áru értékét a munka értékével, az áruért vásárolható munkamennyiséggel határozza meg. Itt fellép egy minőségi probléma: Míg korábban, amikor Smith az áru értékét az előállítására fordított munkamennyiséggel határozta meg akkor az egy benső meghatározás volt, most azonban, amikor az áruk csereértékének többi összetevőjét a munkával (mint egy kiválasztott áruval) méri, a munka már csak mint külső mérce szerepel. Valójában Smith már az első értékmeghatározás esetében is felváltva használja a „benne rejlő” munkát és a „munka értékét”, vagy az érte vásárolható munkamennyiséget. Az azonban, hogy az áru értékét a munka (benne megtestesült) határozza meg nem egyenértékű kifejezés azzal, hogy a munka értéke határozza meg. Az első tehát egy benső meghatározás, míg a másodiknál az egyik áru értékét egy másik áru értékével határozzuk meg. Ráadásul, mivel a munka az első értelemben maga az érték, a munka értéke az érték értéke volna.

14 Smith ezt a második érték-meghatározását azzal igyekszik alátámasztani, hogy a munka értékének változatlanságát hangsúlyozza. Mivel szerinte olyan áru, amely értékében folyton változó nem lehet pontos mérce, egy változatlan értékmérő szükséges. Ez lenne szerinte a munka, amelynek értéke, szemben más árukkal sohasem változik. Azt állítja tehát, „hogy azonos munkamennyiségek mindig és mindenütt azonos értéket képviselnek a munkás szempontjából. Átlagos egészségéből, erejéből és értelmességéből, átlagos ügyesség és gyakorlottság mellet, mindig ugyanannyit kell áldoznia könnyebb élete, szabadsága és egyéni boldogsága rovására. Mindig ugyanazt az árat kell fizetnie tekintet nélkül arra, hogy mekkora az az árumennyiség, amit viszonzásul kap. Ez az árumennyiség persze hol nagyobb, hol kisebb, de ami értékében változik, az ez az árumennyiség, és nem a munka, amellyel azt megszerzik.”

15 Valójában egy mennyiségi ellentmondás az, ami Smitht arra ösztönözte, hogy módosítsa értékelméletét a tőke és a földtulajdon felléptével. Amíg a munkás saját maga termel, tehát kisárutermelés esetén, a munka értéke és a munka mennyisége nagyságában nem áll fenn különbség. A munkás meghatározott mennyiségű munkát fordított áruja előállítására és a piacon ugyan olyan értékű árut, vagyis egyenlő munkamennyiséget kap érte cserébe. Ha azonban munkáját a tőkés fennhatósága alatt végzi, munkájáért kevesebbet kap, nem kapja meg annak teljes ellenértékét. Tehát munkájának értéke kisebb, mint az által szolgáltatott munkamennyiség. Vagyis az első értékmeghatározás nem érvényes többé!

16 Értéktöbblet elmélet Valójában a második értékmeghatározás nem más, mint az értéktöbblet elmélet A profitot és a földjáradékot Smith a munkás meg nem fizetett munkájának tekinti A profit nem a Felügyeleti munka bére – a tőke nagyságával arányos A kamat csak leszármaztatott jövedelem (döntően levonás a profitból)

17 „Felmerülhet esetleg az a gondolat, hogy a tőkeprofit csak egy másik elnevezése annak a bérnek, amely egy különleges fajta munkáért, a felügyelet és az irányítás munkájáért jár. … Csakhogy a tőkeprofit valami egészen más, egészen más elvek szabályozzák és semmi féle sem áll fenn közte és a feltételezett felügyeleti és iránytó munkának akár a mennyisége, akár pedig a testi vagy szellemi erőfeszítést igénylő volta között” (97. o.) „A pénz után fizetett kamat mindig származékos jövedelem, s ha azt nem a kölcsönvett pénz felhasználása révén szerzett profitból fizetik, akkor valamilyen más jövedelemforrásból kell megfizetni.” (101. o.)

18 Smith jövedelemelosztási elmélete
Smith szerint a munka által létrehozott érték fedezi a munkás bérét, a munkáltatója profitját és amennyiben mezőgazdasági termékről van szó és a földtulajdonos földjét bérbe adja egy tőkés bérlőnek a tulajdonos járadékát, bérleti díj formájában tehát egyrészt a jövedelmeket az áruk értéke határozza meg, másrészt, mivel értéket csak a munka hozhat létre, minden jövedelem forrása a munka. Smith azonban két kérdésben is ellentmond önmagának:

19 Eredetileg csak az áruk értékének azt a részét oldotta fel jövedelmekre, amellyel „a munkások az anyag értékét növelik”. Később azonban az áru értékét teljes egészében jövedelmekben oldja fel. Úgy érvel, hogy az anyagok értéke is közvetetten jövedelmekre oszlik. Ráadásul abból, hogy az egyes áru ára jövedelmekre oszlik, azt a következtetést vonja le, hogy „az ország egész évi munkájának a termékét képező összes árunak az együttes ára, vagy csereértéke is ugyanerre a három részre oszlik”. Ezt a tételt Marx nyomán Smith-dogmának nevezzük. Smith felfogásából az következik, hogy az évente megtermelt árukat jövedelmekből vásárolják meg. Itt visszalépésről van szó, a fiziokrata tanokhoz képest, náluk ugyanis, ahogy korábban láttuk, a bérlők által megtermelt áruk értékének egy része nem forog, hanem az elhasznált tőkét pótolja. Smith tételéből arra lehetne következtetni, hogy az egész évi termék értékét el lehet fogyasztani.

20 2. A másik ellentmondás a smithi elméletben ennek folyományaként egy az elsőnek ellentmondó harmadik értékelméletet eredményez. Miután Smith az áruk értékét jövedelmekben oldotta fel, megfordítja ezt a viszonyt és azt állítja, hogy ezeknek a jövedelmeknek a nagysága határozza meg az áruk értékét. Míg az első értékmeghatározás szerint az áruk értéke határozta meg a jövedelmek nagyságát, az utóbbi szerint a jövedelmek határozzák meg az áru értékét. A bérnek, a profitnak és a földjáradéknak kialakul egy természetes rátája és ezek változása határozza meg az érték nagyságát és változását. „Maga a természetes ár az egyes árösszetevők, vagyis a munkabér, a profit és a járadék természetes rátáival együtt változik”. (112. o.) Hibás kör: bér és létfenntartási javak

21 A kereslet-kínálat hat az árakra, de nem hat az értékre
Az értéket nem a kereslet-kínálat határozza meg! „a természetes ár tehát mintegy központi ár; minden áru ára állandóan feléje gravitál. Különböző véletlenek az árat néha jóval a központi ár felett tarthatják, máskor pedig még valamelyest ez alá is nyomhatják. De bármilyen akadályok gátolják is az árakat abban, hogy a nyugalomnak és az állandóságnak ebben az állapotában állapodjanak meg, azok folyton feléje törekszenek.” Lényegében szerinte a piaci ár és a természetes ár eltérése a kereslet és kínálat mennyisége meg nem felelésének az eredménye. (az érték belső meghatározás) Ricardo szintén harcol ez ellen a szerinte téves nézet ellen. „A termelési költség az, amelynek az áruk árát végeredményben szabályoznia kell és nem ahogyan gyakran állítják, a kínálat és a kereslet viszonya. … Az a felfogás, hogy az áruk ára kizárólag a kínálat és a kereslet, illetve a kereslet és a kínálat viszonyától függ, a politikai gazdaságtannak úgyszólván sarktételévé vált és sok tévedésnek a forrása ennek a tudománynak a területén.”

22 David Ricardo Smith elméletének ellentmondásait igyekszik megszüntetni
Ragaszkodik Smith első, helyes értékmeghatározásához A tőke és a földtulajdon közbejötte nem módosítja ezt az első, szerinte helyes meghatározást. A munka mennyisége és a munka értéke nem azonosak, de ettől még a munka mennyisége a meghatározó

23 1772. április 18-án született Londonban egy Hollandiából bevándorolt zsidó családban. Apja jómódú tőzsdei alkusz volt, aki fiát az amszterdami zsidó iskolába küldte tanulni, majd 14 éves korában maga mellé vette az üzletbe. 21 éves korában házassága miatt elhagyta a zsidó vallást és családját. Egy bankház támogatásával önállósította magát, és rövid idő alatt jelentős vagyonra tett szert, ami lehetővé tette számára, hogy más területekkel is foglalkozzon. Az első kérdéskör, amely magára vonta érdeklődését, a Franciaországgal folytatott háború következtében kibontakozó valutaprobléma, az aranystandard felfüggesztése és a papírpénz árfolyamának az aranyhoz viszonyított esése volt. Első névvel megjelent írása, amely ezt tárgyalta: The High Price of Bullion (1811), megalapozta tekintélyét és megszerezte neki Malthus és James Mill barátságát. A „pártos közgazdász: Carey: „Ricardo úr rendszere a viszálykodás rendszer … az egész arra irányul, hogy ellenségeskedést szítson osztályok és nemzetek között … Könyve igazi kézikönyve a demagógnak, aki földreform követelésével, háborúval és fosztogatással tör hatalomra.”

24 A tőke és a földtulajdon közbejötte nem módosítja ezt az első, szerinte helyes meghatározást: „Smith Ádám, aki oly szabatosan határozta meg a csereérték eredeti forrását, s akinek ezért következetesen fenn kellett tartania, hogy minden jószág az előállítására fordított több vagy kevesebb munka arányában válik többé, vagy kevésbé értékessé, mégis saját maga egy másik értékmérőt állított föl és arról beszél, hogy a dolgok aszerint érnek többet vagy kevesebbet, amint többet vagy kevesebbet adnak értük cserébe ebből az értékmérőből. Értékmérőnek mondja néha a gabonát, máskor viszont a munkát; de nem a jószág előállítására fordított munka mennyiségét, hanem azt a munkamennyiséget, amely a jószág ellenében a piacon megszerezhető.”

25 Tagadja a változatlan értékmérőt is.
Ha az áru értékét relatív módon az érte vásárolható munkával, vagyis a munka értékével határozzuk meg teljes bizonytalanságba jutunk. Két áru cserearányában az egyik áru, vagy a másik áru értékében beállt változás is megváltoztathatja a cserearányt. Ez ugyan úgy igaz két közönséges áru, mint a munka és egy tetszőleges áru viszonyára. Mindig következetesen megkülönbözteti a munka mennyiségét és a munka értékét.

26 Hangsúlyozza, hogy az áru értékét az előbbi és nem az utóbbi határozza meg.
Az áru értéke megváltozik, ha változik az egységnyi áru termeléséhez szükséges mennyiség, mert például gépek alkalmazása révén nő a munka termelékenysége, ezért ugyanannyi idő alatt nagyobb mennyiségű használati értéket állítanak elő. Nem változik viszont az áru értéke, ha változik a munka értéke, vagyis a munkabér. A munkabérek emelkedése csak a jövedelemelosztást változtatja, vagyis a profitot csökkenti

27 Az érték nem puszta mennyiségi viszony, egy benső tartalom, amely ebben a mennyiségi viszonyban csak megjelenik. „valamely dolgot megmérni annyit jelent, mint összehasonlítani azt ugyanannak a dolognak azzal a meghatározott mennyiségével, amelyet az összehasonlítás alapjának, tehát az egységnek veszünk.” „A frankkal nem mérhetünk akármit, hanem csak bizonyos mennyiséget abból a fémből, amelyből a frank maga készül, kivéve, ha mind a frankot, mind pedig a megmérendő dolgot vissza lehet vezetni valami más mértékre, amely mind a kettővel közös. Ez azt hiszem lehetséges, tekintve, hogy mind a kettő munka eredménye és így a munka az a közös mérték, amellyel valóságos és viszonylagos értékük egyaránt felmérhető.”

28 Az áru csereértéke megváltozhat anélkül, hogy értéke változott volna.
Az, hogy egy áruért nagyobb mennyiségű másik árut kell adni a cserében, mint korábban, az fakadhat mindkét áru értékének, vagyis munkában mért termelési költségének változásából. A csereérték megváltozása tehát önmagában nem ad magyarázatot arra, hogy mi okozta a változást. Egy áru csereértéke megváltozhat anélkül, hogy értéke változott volna, ha másik áru értéke változott, amelyre vonatkoztatjuk. Megfordítva, egy áru csereértéke változatlan maradhat, miközben értéke változik, ha a másik áru (például a pénz) értéke ugyanolyan mértékben és irányban változott.

29 A használati érték és az érték következetes megkülönböztetése
A termelési tényezők közül Ricardo szerint csak a munka hoz létre értéket. Gazdagságot, azaz használati értéket azonban a föld, a természet is létrehozhat. Say-vel vitatkozva érvel a smithi tanítás mellett. Say nem különböztette meg az értéket és a gazdagságot, sőt kifejezetten azonosítja azokat, Smith szemére veti, hogy az értékalkotásban megfeledkezik a természet és a gépek (tőke) szerepéről. „Say azzal vádolja Smith doktort, hogy mivel felfogása szerint minden jószág értéke az emberi munkából származik, figyelmen kívül hagyja azt az értéket, amelyet a természeti tényezők és a gépek adnak a javaknak. Én ezt a vádat nem látom indokoltnak. Smith Ádám ugyanis sehol sem becsüli le azokat a szolgálatokat, amelyeket a természeti tényezők és a gépek számunkra végeznek. A természeti tényezők szolgálnak bennünket, amennyiben növelik a termékek bőségét, gazdagabbá teszik az embert és gyarapítják a használati értéket … semmivel sem növeli a csereértéket.”

30 Ellentmondások Az egyenérték nélkül elsajátított munkamennyiség a forrása a profitnak ezt Ricardo is határozottan képviseli. A bérmunka azonban áru! A tőkés megvásárolja a munkás munkáját és cserébe a munkabérben kevesebb munkát ad érte. Ez viszont azt jelenti, hogy a munkás és a tőkés közti cserében nem érvényesül az egyenértékűség. Hogyan lehetséges, hogy ami érvényes a közönséges árukra nem érvényes az egyik legfontosabb árura, a munkára? Ricardo nem lát ebben problémát. Hangsúlyozza, hogy az árucserék egyenértékűségét nem érinti az, hogy az áru értéke milyen arányban oszlik meg a munkás és a tőkés között, munkabérre és profitra. Van egy áru, amire nem érvényes a törvény, amelyet ő maga állított föl, hogy az áruk aszerint érnek többet, vagy kevesebbet a cserében, hogy mennyi munkát tartalmaznak. + nem tudja a munkaerőárunak az értékét megragadni, ezért a kereslet-kínálatból vezeti le. Ezzel viszont kitette magát Say és Bailey bírálatának, akik érzékelték, hogy ezen a ponton letért a tudományos értékelmélet útjáról.

31 Smith harmadik értékmeghatározásának kritikája
A jövedelmek változása nem változtatja meg az áruk értékét, vagy természetes árát. Ha például a bér emelkedik, akkor annak következménye nem az áru értékének növekedése, hanem a profit csökkenése. A bérek, vagy bármely jövedelem változása nem hathat az áru értékére, mert az aláásná magát a munkaérték-elméletet. A munkaérték-elmélet Ricardo kezében fegyver a gabonavámok ellen. Azt kívánja bizonyítani, hogy nem a magas járadék az oka a magas gabonaárnak. Ha a gabonavámokat eltörölnék, akkor az alacsonyabb munkaráfordítással előállított gabona értéke határozná meg a gabona értékét és a földtulajdonosok alacsonyabb járadékot kapnának. „A gabona ára nem azért magas, mert földjáradékot fizetnek, hanem azért fizetnek földjáradékot, mert a gabona ára magas.”

32 Malthus kritikája Malthus éppen a munkaérték-elmélet cáfolataként mutatja meg, hogy a munkabérek változása megváltoztatja az áru értékét, ha az egyes iparágakban eltérő az állótőke és forgótőke aránya. Ricardo kénytelen ezt elismerni, de igyekszik eliminálni a problémát (6-7%). Később ez lesz az egyik ok, ami elméletének bukását okozza.

33 Az általános túltermelés tagadása
Az általános túltermelés tagadásánál Ricardo Say híres törvényére támaszkodik, mely szerint minden kínálat megteremti saját keresletét. Szerinte Say „maradéktalanul bebizonyította, hogy mivel a keresletnek csak a termelés szab határt, nincsen olyan tőkemennyiség az országban felhasználni. Senki sem termel másért, mint azért, hogy fogyasszon, vagy eladjon és senki sem ad el más célból, mint azért, hogy valamilyen más árut vegyen, amelyre vagy közvetlenül van szüksége, vagy jövőbeni termelését segíti elő. Ennélfogva termelése révén mindenki szükségszerűen vagy saját termékeinek fogyasztójává, vagy mások termékeinek vásárlójává és fogyasztójává válik” (198. o.) Ricardo következetes a tekintetben, hogy áruk túltermelése mellet következetesen tagadja tőke túltermelését is. „Nem halmozható fel egy országban olyan mennyiségű tőke, amelyet ne lehetne termelő módon alkalmazni, amíg a létfenntartási eszközök emelkedése következtében a bér oly magasra nem emelkedik és következésképpen oly kevés nem marad a tőke profitjára, hogy megszűnik a felhalmozás indítéka.” Valójában a tételt már Say előtt megfogalmazta James Mill, sőt bizonyos értelemben megtalálható a fiziokratáknál, akik hangoztatják, hogy „termelvényeket, csak termelvényekre cserélnek.

34 Felhalmozás elmélet A felhalmozás korlátja a profit csökkenése
A profitráta és a munkabér nagysága ellentétesen változik. A profitráta azért csökken, mert a mezőgazdasági termékek értéke növekedése miatt nő a nominális bér ← csökkenő hozadék a mezőgazdaságban Felhalmozás = produktív munkások béralapja A gépek szerepe: 1. „a tőke szaporodásával arányosan nő a munka iránti kereslet” ↔ „a munka iránti kereslet állandóan nő a tőke gyarapodásával, de nem a gyarapodás arányában, hanem szükségszerűen csökkenő arányban” Beismerte korábbi tévedését!

35 Mennyiségi pénzelmélet
Ricardo a fémpénzt éppolyan árunak tekinti,mint az összes többit → tehát értékét annak köszönheti, hogy emberi munkával állították elő. Másrészt szerinte a pénz csereértéke a pénz mennyiségétől függ Mennyiségi pénzelméletét igyekezett értékelméletével összeegyeztetni → hogyha a külkereskedelem szabad, úgy állandóan fennáll az irányzat arra, hogy a pénz valóságos értéke és a csereértéke egybeessék. Pénz áramlik az országba → az árak megemelkednek → növekvő import → a fölös pénzmennyiség kiáramlik az országból. David Hume fejtett ki először: Európába (Spanyolországba és a Németalföldre) áramló nemesfém mennyiség az oka az árak emelkedésének.