Ne bánd, hogy elmúlt! Ne bánd, hogy elmúlt a láng s parázzsá lett, Maradt egy érzés, mely tiéd és éretté tett, Emléke egy tűnt világnak, kamaszkornak s ifjúságnak. Az első, mikor szemed szemébe nézett, S ifjúi szíved újat, valami mást érzett, Hangja, mint lágy zene, édes dala a szirénnek, Hív, csal, s felemel, tesz lázas testű betegének.
Mellette a zord tél csak múló átmenet, Érintése, mint életadó tavaszi kikelet. Érzed, több mint nő, égi lény, Tündér, káprázat, élő tünemény. Ha száz barátod vígad, táncol, Te szívedben mond: - hiányzol. Nappal álmodsz, látod mit más nem, Lebbenő alak, szőke haj, s kék szem.
Mellette még az álom is kéj, Ébrenléte véd, mint tolvajt az éj. Mézízű csókja felszítja a mámort, Szerelme ébreszti az íjász Ámort De jő a nap mikor, mint emlékek, Az idő homokja órádon lepereg S kezedbe fogod adakozó kezét, Mert, szívedben színes minden emlék.
Ne bánd, hogy nem vagy már fiatal A múlt idő vágya még marasztal, S hajadba szövi ezüst fonalát Amit szem nem, de a szív már lát. Ami még ma, az holnapra tűnt világ, Hullott levél, száraz fű, hervadt virág De érett gyümölcs lett, íze lelket édesít, Mámort hozó óbor, józan észt megrészegít
Ha szívedben régi-új melegség árad, S e bús emlék minden könnye felszárad Látod már az ifjakat, a fiakat és lányokat, Szerelmednek tükörképét, a hamvadó vágyaknak Te látod a távolt, parázzsá lesz mi lángolt Értelmét a múltnak, a lassan járó vándort, Az újnak mi jő, a vidámság csengő hangját, A lángszerelmet ha elmúlt, Te, sose bánd! ( k.f )
/szellő/