A magyar regény története a romantika korában és a századutón A regény a romantika korának európai irodalmában

Az eposz és a regény Az eposz A regény orális eredetű; költői – a nem költői műfa- joktól elzárt térben mozog; műfaji konvenciói rögzítettek; hőse a befogadó fölött áll; a hős állandó; egyféle nyelvet használ, elbeszélői nézőpont nincs; tárgya az abszolút múlt: a jelent ez határozza meg; transzcendens erők nyílt beavatkozása; A regény az írásbeliség terméke; nem költői – érintkezik más műfajokkal; műfaji konvenciói képlékenyek; hőse bármilyen pozícióban lehet; a hős változik; a nyelvi regiszterek sokfélesége és kölcsönhatása; tárgya a jelen – múlt és jövő között; transzcendens erők nyíltan nem mutatkoznak;

A regény előretörése nyomán minden műfaj regényesedik eposzi távolságtartás; kezdet és vég rögzített; közege az emlékezés → szinekdochés szerkesztés (a cselekmény része elegendő az egész helyett) a megjelenítés közvetlen- sége; kezdet és vég rögzítetlen – a lényeg a történés folyamata; közege a megismerés → a szüzsé felértékelődik a fabulával szemben A regény előretörése nyomán minden műfaj regényesedik

Az európai regény a romantika korában A romantikus regény kialakulása Friedrich Schlegel: a regény mint vallomás → „új mitológia” (→ Lucinde, 1799) A regény romantikus kibontakozásának háttere – az interiorizációs folyamat a „self made man” regénye – Daniel Defoe: Robinson Crusoe (1719); az érzékeny regény (Samuel Richardson: Pamela, 1740; Jean-Jacques Rousseau: Új Héloïse, 1756; Johann Wolfgang Goethe: Az ifjú Werther szenvedései, 1774) a fejlődésregény (Henry Fielding: Tom Jones, 1749; J. W. Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei, 1795/96 → Gottfried Keller: Zöld Henrik, 1855)

Az egyén mint a romantikus regény témája (a humán expanzív modell érvényesülése) metafizikai távlatban: Novalis: Heinrich von Ofterdingen (1802), E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép (1814); történelmi távlatban (történelmi regény): Walter Scott: Waverley (1814), Ivanhoe (1819), Victor Hugo: A párizsi Notre Dame (1831); társadalmi távlatban (→ realizmus): Charles Dickens: Twist Olivér (1837), Martin Chuzzlewit (1843), Honoré de Balzac: Goriot apó (1834), Elveszett illúziók (1839), Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek (1842), Victor Hugo: Nyomorultak (1840-es évek/1862)

A romantikus elemek popularizálódása az elbeszélő irodalomban a tárcaregény (Eugène Sue: Párizs rejtelmei, 1843); a kalandirodalom elterjedése (Alexandre Dumas père: A három testőr, 1844, Monte Christo grófja, 1745); az orientalizmus divatja (Victor Hugo: Keleti énekek 1829; Alekszandr Szergejevics Puskin: Bahcsiszeráji szökőkút, 1823)

A realizmus kialakulása későromantika: a liberalizmus hatása (↑); irónia: az igazságok viszonylagosságának tudata biedermeier: „a romantika megszelídítése” a tapasztalaton túli iránti érdeklődés → a tapasztalati világ korlátainak tiszteletben tartása; az én ismeretlen szférái → lelki élet; az én lázadása a konvenciók ellen → az egyéniség, a női szerep intézményesülése; szociális érzékenység, szolidaritás; a saját kultúra felfedezése → nemzeti identitás; történetiség → a jelenszemlélet historizálása (analitikus jelleg); elvágyódás → bensőség, „ellenőrzött kaland”

A realista regény mint a romantikus regény átalakulása romantikus hős hétköznapi körülmények közt (Jane Austen, Walter Scott); a valóság mint az egyén kibontakozásának korlátja (Stendhal: Vörös és fekete, 1830, Honoré de Balzac: Goriot apó, 1834); a romantika mint a kibontakozás lehetőségének illúziója (Gustave Flaubert: Bovaryné, 1857)

A realista prózaelbeszélés fő sajátosságai háttérben: a realitás új fogalma (~ pozitivizmus) a valóság mint az expanzió korlátja; a valóság mint ellenőrzött konszenzus a valószerűség illúziójának megteremtése; a világkép immanenciája – a mitikus szerkezetek alkalmazása áttételes („displacement”); kauzális motiváció, metonimikus cselekmény-szerkezet; a jellemek nem állnak a befogadó fölött; elbeszélői hang: détonalisation, impassibilité; elbeszélő és befogadó hallgatólagos konszenzusa (→ fatikus elemek)

A regény térnyerése a magyar irodalomban Előzmények a későbarokk heroikus regény (Mészáros Ignác: Kártigám, 1772); az érzékeny regény (Kazinczy Ferenc: Bácsmegyey öszveszedett levelei, 1789; Kármán József: Fanny hagyományai, 1795)

A regényműfaj megjelenése a 19. században romantikus regénytípusok vegyülése: Fáy András: A Bélteky-ház (1832); a történelmi regény: Jósika Miklós: Abafi (1836), Csehek Magyarországban (1839); Kemény Zsigmond: Izabella királyné és a remete (1838), Gyulai Pál (1847);‏ Eötvös József fellépése (A karthausi – 1839, A falu jegyzője – 1845, Magyarország 1514-ben – 1847) → az irányköltészet-vita

A regényműfaj kanonizációja A regény mint korszerű műfaj elismerése Bajza József: A románköltésről (1833); Szontagh Gusztáv: Regények (1837) az irányköltészet-vita (1845); háttérben: a regény mint esztétikailag alacsonyabb rendű műfaj a vita kiváltója: Eötvös regénye, A falu jegyzője álláspontok: költészet és politika összeférhetetlen, a költészet önmaga célja (Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc); az irodalomnak embernevelő és társadalomjavító feladata van (Eötvös); „korunkban a politica túlnyomó a művészet fölött” (Sükei Károly)

Kemény Zsigmond és Gyulai Pál vitája a regény időszerűségéről Kemény(Eszmék a regény és dráma körül, 1853): a modern társadalomlélektani állapotok („vizsgálódunk és kételkedünk”) a regénynek kedveznek; a regény eszmei gazdagságával kárpótol csekélyebb költőiségéért; egyedül a regény képes lelki motivációkat és hosszú távú folyamatokat ábrázolni Gyulai (Szépirodalmi szemle, 1855): a regény nálunk még korai; van fogadókészség a (modernizált) verses epika iránt