Egy hűvös reggelen a washingtoni metró egyik állomásán megállt egy ifjú és hegedülni kezdett. 45 perc alatt 6 szerzeményt játszott, mindet Bachtól. Becslések szerint ez idő alatt 1000 ember haladt el mellette.

Három percnyi játék után megállt mellette egy középkorú férfi, pillanatig hallgatta őt, aztán pár centet dobott a hegedűtokba. Pár perc múlva ugyanezt tette egy hölgy is.

Néhány perc után megállt mellette valaki, kicsit meghallgatta, majd ránézett az órájára és folytatta az útját.

Aki legtovább hallgatta őt, az egy három év körüli fiúcska volt. Hallgatta mindaddig, amíg az anyja szó szerint el nem rángatta őt a hegedűstől. Ugyanígy volt ez a többi gyerekkel is: mindegyiket egy felnőtt rángatott el magával.

A 45 perc alatt csak 7 ember állt meg, további 20 – anélkül, hogy megállt volna - odavetett pár centet, némelyik dollárt is. A hegedűs keresete közel 32 $ volt. Amikor befejezte a játszást, senki sem vette észre, senki nem tapsolt, senki nem ejtett egy elismerő szót sem.

Senki sem tudta, hogy a hegedűs a világ egyik legjobb hegedűvirtuóza, Joshua Bell volt, aki közel 3,5 millió dollárt érő stradivári hegedűjén a legkomplikáltabb Bach-szerzeményeket játszotta. Két nappal a metróban való fellépése előtt a bostoni színházban minden jegy elkelt Joshua koncertjére, pedig a legolcsóbb jegy 100 $ volt!

Ez valóban megtörtént eset. Bell metróbeli fellépését a The Washington Post napilap szervezte, mint az emberek felfogására, kedvteléseire és prioritására tett kísérletet. Az volt a kérdés, hogy képesek vagyunk-e felfogni a szépet olyan banális környezetben, mint a metró aluljárója. Megállunk-e legalább kis időre és élvezzük-e ezt? Vajon képesek vagyunk felismerni egy kiváló előadót teljesen mindennapi környezetben?

Csupán csak egyetlen nő - Stacy Fukuyama – ismerte őt fel, aki egy üzletközpontban dolgozik. Pillanatnyi habozás után rájött, hogy ez az ember nem holmiféle utcai művész... Azért tudta felismerni, mert pár héttel azelőtt hallotta őt játszani az amerikai kongresszus könyvtárában.

„Az utóbbi időkben ez volt a legérdekesebb dolog, ami velem Washingtonban történt” – ismeri el a művész. Joshua Bell a legnagyobb csúcsidőben csak állt és játszott. Az emberek fel sem figyeltek rá, csupán odavetettek neki némi pénzt. Leginkább az lepte meg, hogy miután befejezte a játékát, senki sem jelentkezett, semmi taps, egyetlen „bravo” sem... Semmi – csak a néma csönd...

Bell csak mosolyogott és ezt mondta: “Nem is jártam rosszul: közel 32 $ háromnegyed óra alatt... Ebből jól megélnék és nem kellene menedzsert fizetnem”.

A kísérlet eredménye ez is lehetne: Ha nincs időnk egy röpke időre megállni és meghallgatni egy gyönyörű zenét és egy kiváló művész interpretációját, vajon mennyi gyönyörtől fosztjuk meg magunkat életünk során? Joshua Bell Romance Of The Violin Serenade - Schubert