FEJEZETEK A MAGYARORSZÁGI RENESZÁNSZ KÉPZŐMŰVÉSZETÉBŐL 1982 2010

A Dercsényi Dezső és Zádor Anna által írott Kis magyar művészettörténet (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1980) az 1470-1650 közti stílustörténeti korszakot a „Késő gótika és reneszánsz” címszó alatt tárgyalja, fent megnevezett évszámokkal mint korszakhatárokkal. E nagyfejezet bevezetője, mely a Buda elestéig (1541) című rész élén áll, a főcím választását a következőképp indokolja:   Az emlékanyagban és az azon belül jelentkező ellentétekben is oly gazdag korszak fejlődését művészettörténet-írásunk úgy kísérelte meg ábrázolni, hogy külön tárgyalta a gótikus építészet, szobrászat és festészet, iparművesség fejlődését s külön a reneszánszét. A történeti valóság ezzel szemben az, hogy e két korstílus egy időben, egymás mellett élt, s nemritkán hatott is egymásra, hű ábrázolása tehát csak e kettősségnek egyidejű bemutatásával lehetséges. E megközelítés – a folyamatosság hangsúlyozása – nekünk, a témánkban most elmélyedni kezdőknek is rokonszenves volt. E szellemben mutatta be csoporttársunk, Ormos Zsuzsa is a magyar reneszánsz első fejezeteként Mátyás budavári új stílusú építkezéseit, mely munkálatok szervesen illeszkednek a nagy király korábbi, késő gótikus építményeihez.

Az Alpoktól északra, úgy tűnik, valóban Magyarországon jelenik meg először a reneszánsz Európában, így Janus Pannonius híres epigrammája gőgösnek tűnhető záró sorai a valóságot tükrözik:   Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld. Akik a nyugati kortársak közül először jártak Magyarföldön, ámulva, hitetlenkedve dicsérik Buda és Visegrád Mátyás-építtette reneszánsz szépségeit: egy királykerti virág a vad pusztán!  A reneszánsz gyors meghonosodását és előretörését többféleképpen meg lehet indokolni. A közkeletű nézet szerint az itáliai reneszánsz Mátyás feleségének, Aragóniai Beatrixnak az udvartartásával érkezett hazánkba, de a tudósok nem elégszenek meg ennyi magyarázattal. Sokan azt vallják, hogy a magyarságnak különleges érzékenysége volt és van a klasszicizáló stílusokhoz, mint a román, a reneszánsz, s később a klasszicizmus, neoklasszicizmus. Így a gótika és a barokk távolabb állna a magyar szellemiségtől transzcendentalizmusa, misztikája miatt. Helyesebb azonban az az észrevétel, hogy hazánkban a reneszánsz befogadására már elő volt készítve a talaj. Nagy Lajos nápolyi hadjáratai szorosabbra fűzték Itáliával a szellemi kapcsolatokat. A trecento olasz mesterei és a humanizmus ismertté váltak Magyarországon. Zsigmond uralkodása alatt e kezdemények szárba szökkentek, többek között olyan személyiségek tevékenységének hatására, mint Vitéz János és Janus Pannonius. A humanizmus szellemi áramlata előkészítette az ízlést az új, reneszánsz (all’antica) formajegyek befogadására.

Miközben a magyarországi késő gótika és reneszánsz nem túl bő, de annál csodálatosabb emlékanyagában gyönyörködünk, nem feledkezünk meg arról sem, hogy a háttérben Magyarország egyik legsúlyosabb, legvészesebb történelmi korszaka húzódik meg. Mátyás meghal, a Fekete Sereg szétszéled, s a mohácsi vereséget követően a prédaéhes, tengernyi oszmán-török sereg elözönli Magyarországot. Buda elesik, s az ország három részre szakad. Ettől kezdve lesznek keservesen igazak Bornemisza Péter protestáns prédikátor siralmai: Siralmas énnéköm tetüled megváltom, Áldott Magyarország, tőled eltávoznom, Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Az Felföldet bírják az kevély nímötök. Szerémségöt bírják az fene törökök, Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Engömet kergetnek az kevély némötök. Engöm környülvettek az pogán törökök, Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Engöm eluntattak az magyari urak, Kiűzték közőlök az egy igaz Istent. Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország, Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, Bornemisza Pétör az ő víg kedvében, Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

A maroknyi magyarság méltán hiheti, hogy megállította a törököt, s hogy ezáltal a keresztény Európa védőbástyája lett. Történelmi szükségszerűségből önkéntességet kovácsolva, hiszi és vallja, hogy ez a küldetése: testével fedezni az átjárást a gazdag Nyugat s az Atlanti-óceán felé. Erről szól nagy barokk eposzunk, a Szigeti veszedelem is. Kegyetlen, kemény, sokszoros fenyegetettségben telő esztendők ezek, s a baljós történelmi események háttere előtt honosodik meg, kap lángra, éli pompás életét a gazdag magyar reneszánsz.   Mátyás uralkodása e stílustörténeti korszak első virágzása, s látnunk kell, hogy nagy királyunk diplomáciai zsenialitása és mecénási kedve földi Paradicsommá változtatja az uralkodói centrumokat. A Mátyás-kori reneszánsz így túl magasra teszi a mércét, s ezzel némileg megcsalja a szemlélőt. A Magyar Királyság művészetének háttere ugyanis nem csupán Itália, hanem Kelet-Közép-Európa, sőt annak az oszmán betörés által két civilizáció zónájává változott periférikus része. Ez az örökség „szerényebb, kopottasabb, mint szeretnénk, de súlyos helyi értéke van”.

A magyarországi reneszánsz történetét három korszakra szokás osztani:   1. A Mátyás-kori all’antica művészet a királyi udvarban 2. A Jagello-kori reneszánsz (Jagello Ulászló és fia, II. Lajos uralkodása alatt a Magyar Királyság szétzüllik, majd újabb harminc év alatt fokozatosan elhal: 1521 – Nándorfehérvár eleste; 1526 – mohácsi vész; 1541 – Buda eleste; 1552 – török hadjárat, az ország egyharmada török kézre kerül): a magyar állam elpusztul, a magyar nyelv azonban, a reformációnak köszönhetően felvirágzik. Kiszélesedő műveltség, a főúri kastélyok mint reneszánsz központok kapnak ifjakat felnevelő, kultúrahordozó szerepet. 3. Reneszánsz művészet a három részre szakadt országban, Balassi Bálint kora. Megerősödő Istenhez fordulás, anyanyelvű költészet. A reneszánsz eredmények mind szélesebb, mélyebb rétegekben hatják át a magyar kultúrát.

Álljon bevezetőnk végén egy Szerb Antaltól vett idézet: a humanizmus dicsérete, mely szellemi mozgalom át- meg áthatja vizsgált korszakunkat:   Mátyás király idejében Olaszországból bevonult Magyarországra az a mozgalom, amit humanizmusnak neveznek. A humanizmus végső értelemben a szellem belső forradalma az Egyház ellen. A középkorban a szellem az Egyház monopóliuma volt, az Egyház őrizte az antik hagyományt, és csak annyit juttatott belőle a fiatal nyugati népeknek, amennyit jónak látott. A humanizmus által az önmagára ismert ember a jussát kéri, hogy azontúl önálló életet élhessen. Végső ideálja az autonóm ember, akinek nincs többé szüksége transzcendens kiegészítésre, mindent megtalál itt a földön, minden mértéket ember voltában hordoz.  E nagy művelődés- és stílustörténeti korszakokhoz fogjuk a továbbiakban csoportunk művészettörténeti tényfeltáró, megismerő munkáját mérni.