A számjelölés A melléknévfokozás A kiemelőjel
Az alapnyelvi számjelek Négy többesjel: *-t (a nom. többes száma) *-j (*-i̯) (függő esetek) *-k (névmások, jelek, ragok) *-n (birtoktöbbesítő) A magyarban voltaképpen egyik sincs meg. A *-k és a *-j (*-i̯) továbbélése vitás kérdés.
Az általános többesjel Az uráli nyelvek egyes számot használnak a többet jelentő számevek után is. A magyar -k többesjel valószínűleg a finnugor *-kkV névszóképző folytatása, amely gyűjtőneveket képezett, pl. finn kuusi (‘fenyő’) > kuusikko (‘fenyves’) stb. Hasonló fejlődésre (más képzővel) van példa a cseremiszben is.
A birtoktöbbesítő Az alapnyelvi *-j (*-i̯) folytatása, de meglehet, hogy csak közvetetten. Az ősm. kezei > kezé > keze, valamint kezei > kezí > kezi kétféle fejlődés eredményeképpen az E/3. birtokos személyjeles alak keze/kezi formájú lehetett. Egyesek szerint a kezi forma lefoglalódott a birtoktöbbesített alaknak.
A melléknévfokozás A középfok -b > -bb jele egy *-mp képzőre megy vissza. Geminált változata az ómagyarban bukkan fel, hangzóközi helyzetben. A csonka tőhöz járul, valószínűleg a kétnyíltszótagos tendencia miatt. (idesbek stb.) A felsőfok leg- jele kései fejlemény, csak a 16. században bukkan fel. Először határozószókon használták (legottan stb.).
A kiemelőjel Az -ik belső magyar fejlemény. A sorszámnév -d képzőjéhez is járulhat. Kialakulásának kiindulópontja valószínűleg az egyik és a másik névmási alakok. Ezek T/3. birtokos személyjeles formák („az ő együk” = ‘egy közülük’). Innen terjed melléknevekre.