A magyar regény története a romantika korában és a századutón Történelem és identitás – Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma (1894/95)

Mikszáth szembenállása a pozitivista történettudománnyal; Jelen és múlt viszonya Mikszáth elbeszéléseiben archaikus életvilág (földrajzi) téren és (történelmi) időn kívül: A jó palócok (1882) → autoreferencialitás; múlt és jelen kölcsönös ironizálódása (Galamb a kalitkában, 1892)

egzotizáló múltidézés, rejtett jelen-problematikával (A két koldusdiák, 1885; A beszélő köntös, 1889, A kis prímás, 1891, Kísértet Lublón, 1893, A szelistyei asszonyok, 1901, Akli Miklós, 1903); történelmi regény az allegorikus jelentésképzés jegyében (Különös házasság, 1900); a jelen pamfletszerű ironizálása fantasztikus múltidézés által (Új Zrínyiász, 1898); a történelmi narratívák szerepének groteszk rajza (A fekete város, 1910); a múltvesztés elbeszélései: Beszterce ostroma (1894/95), A gavallérok (1897)

A Beszterce ostroma keletkezése Pongrácz Károly elbeszélése rokonáról (Pongrácz István 1835–1886); architextusa: Don Quijote; előzményei a magyar irodalomban Arany János: Toldi estéje (1848/54); Kemény Zsigmond: Férj és nő (1851); Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857)

A Beszterce ostroma mint a múltvesztés regénye a múlthoz való viszony megváltozása 1867 után – a hivatalos nemzeti-történeti narratíva paradoxona; Pongrácz István viszonya a múlthoz: reagálás az általános múltvesztésre „családi történelem” – Pongrácz István genealogikus identitása (← a nemzet mint eredetközösség, vö. Kolostory Albert; a Kopereczky-család genealogikus identitása); formák, értékrend, méltóság ← humán expanzív modell (a nagyság vágya a kisszerű környezetben)

a múltvesztés változatai a múltját vesztett jelen a múltját vesztett dzsentri: a Behenczyek a vagyon elvesztése; a magatartásminták elvesztése; a kettő szimbolikus kifejeződése: a harangeladás a múlt nélküli polgár a hivatalos nacionalizmuson élősködő magyar polgár: Klivényi; a múlt nélküli szlovák polgár: a Trnowszky-testvérek (szlovák és magyar identitás konfliktusa)

az abszolút múlt lehetetlensége: Pongrácz az abszolút múlt nevében a jelent tartja őrültnek; kettős játéka a helyzeteket normálisan ítéli meg, a játékot nem hiszi valóságnak; az őrült szerepében alkalmazkodásra kényszeríti környezetét („őrületbeszéd”) az abszolút múlt és a jelen között nem tud és nem is akar kapcsolatot létesíteni

Pongrácz mint realista módon megalkotott jellem az öregedő férfi lélektana – elrejtve a különc szerepe mögé → jellemfejlődés a személyiség átalakulása a szeretet hatására; a személyiség összeomlása a szeretett lény elvesztésének hatására

Az elbeszélő A cselekmény az események elbeszélői értékelésének viszonylagossága; a cselekmény kimenetelének elbizonytalanítása; fokalizáció: az elbeszélői nézőpont feloldása szereplők, közösségek nézőpontjában A cselekmény A chiazmusszerkezet mint a történelemmel való leszámolás narratív kerete