ADY ENDRE Világháborús költészete

Ady Endre azon gondolkodók közé tartozott, akik az első pillanattól kezdve ellenezték a világháborút. Nem tévesztette meg a háborús propaganda, nem hitte azt, hogy a világégés bármilyen társadalmi problémát megoldhat. Tisztában volt azzal, hogy a pusztítás csak visszalépést jelenthet a kultúra, a civilizáció útján a magyarság, Európa és az egész emberiség számára.

Az eltévedt lovas Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914.augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma.

Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Min-den ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát. Valószínűleg legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyi-re hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták: Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború.

Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország.

Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A régi félelmek újra el-hatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel. "Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök …" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem.

A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.

Ember az embertelenségben később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén.

Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltás Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellem-ző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbo-londult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia.

Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett. "És most mégis, indulj föl, erőm," Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van , már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."

Krónikás ének 1918-ból Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. 1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. A háború már teljesen megszokottá vált. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt.

Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörle-nek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.

Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.