Reformáció és ellenreformáció

Az előadások a következő témára: "Reformáció és ellenreformáció"— Előadás másolata:

1 Reformáció és ellenreformáció

2 Luther Márton (1483–1546) Prédikációiban, írásaiban gyakran foglalkozott a nevelés-művelődés kérdéseivel. A reformáció eszméinek terjesztéséhez égető szükség volt nagyműveltségű prédikátor-hitújítókra éppúgy, mint egyszerű plébánosokra. Az egyházi férfiak képzése a városi-plébániai iskola, majd az egyetem feladata. Luther szerzetesként

3 Iskoláztatásra van szükségük a néptömegeknek is: nem annyira a lelki üdvösség elnyerése érdekében, hanem azért, hogy evilági-polgári kötelességeiket becsülettel teljesíthessék. Luther a vallási és világi szempontok érvényesülését egyaránt fontosnak tartja. E három réteg – tudósok, plébánosok, köznép – nevelése-művelése szükségszerűen különbözik. 1. A leendő teológusoknak sokoldalú nyelvi képzésben kell részesülniük. Luther a latin és görög nyelv tanulását nem elsősorban a klasszikus irodalom iránti rajongása miatt sürgeti, hanem azért, hogy a „nagy tudású doktorok és magiszterek” eredetiben olvashassák a Biblia, az Újszövetség könyveit. Az Ószövetség tanulmányozásához pedig a héber nyelv ismerete nélkülözhetetlen. 2. A leendő falusi lelkészeknek, igehirdető prédikátoroknak a latin nyelvet kell minél alaposabban elsajátítaniuk. Az írás-olvasás készségének megszerzése után latin grammatikával, egyházi zenével, majd dialektikával, retorikával és poétikával kell foglalkozniuk. Írásműveket, prédikációkat szerkesztenek, verseket írnak, hogy szert tegyenek „a szavak gazdagságára”.

4 3. A népnek, elegendő az anyanyelvi olvasás-írás készsége.
A betűtanulás új hullámát indította útjára Luther: az általa német nyelvre lefordított Bibliát mindenki saját maga olvashatta-értelmezhette. Ezért minden településen iskolát kívánt állítani külön a fiúk és külön a leányok számára. Egyre-másra nyílntak meg az elemi szintű anyanyelvi oktatást nyújtó kisiskolák (Teutsche Schule, Schreibschule). Luther erélyesen felszólítja az egyházi és világi elöljárókat, hogy szorgalmazzák minden eszközzel a tehetséges fiúk magasabb iskoláztatását. A tehetősebb híveket pedig arra buzdítja, hogy adományokkal, alapítványokkal támogassák a szegény szülők gyermekeinek taníttatását.

5 Luther „An die Ratsherren” című röpiratán ifj Hans Holbein metszete látható

6 Luther nem dolgozott ki részletes koncepciót a leányok nevelésének programjáról, de a nőnevelés gyakorlati kérdéseivel több írásában foglalkozik. A nőről alkotott felfogása nem egységes, inkább ambivalens. Műveinek egy része alapján úgy látszik, hogy Istentől eredően a férfival egyenrangúnak tekinti az asszonyt, hiszen már az Ószövetségben is ez áll: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére … férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” (Mózes, ) Noha több írásában hirdeti a férfi és nő Isten előtti egyenlőségét, és az evilági életben való egymásra utaltságát, Luther mégsem tekinti minden téren egyenrangúnak a két nemet. Felfogása szerint a nő természettől fogva gyengébb, jellemét tekintve esendőbb, mint a férfi. Hajlamosabb az erkölcstelen magatartásra, a túlzott kíváncsiságra, a szószátyárkodásra. Ugyanakkor természete rendelkezik olyan jó tulajdonságokkal, amelyek révén – ha alárendelt szerepben is, de – nélkülözhetetlen segítője lehet férjének a hétköznapi életben éppúgy, mint a hitélet terén. Társa, aki osztozik örömében és bánatában egyaránt. Óvja lelkét a rá leselkedő veszélyektől, és vigasztalja, ha erre szükség van.

7 Luther szerint a gyermekáldással teljessé váló házasság, a harmonikus családi élet az emberi élet egyik legfőbb célja. A nő evilági hivatása itt teljesedik ki: azért teremtetett, hogy társa legyen férjének, de leginkább azért, hogy gyermekeket szüljön neki. A protestáns hit alapján nyugvó házasság végső célja azonban ennél is több. A szülők legszentebb kötelessége az, hogy gyermekeiknek keresztyén szellemű nevelést nyújtsanak. „A családi élet legnagyobb jótéteménye, … hogy Isten gyümölccsel áldja meg, és megparancsolja annak felnevelését. Ez az Isten szolgálatára végezhető legnemesebb, legdrágább alkotás a földön” A felnövekvő nemzedékek megfelelő szellemű nevelésének biztosítása a protestantizmus egyik legfontosabb alapértéke. Ennek a letéteményese pedig a családanya. A nő szerepe itt, e ponton rendkívüli mértékben felértékelődik: a gyermekét nevelő édesanya az egész protestáns közösség jövője szempontjából kulcsfontosságú szerepre tesz szert. Ahhoz pedig, hogy e feladatát maradéktalanul, a nőt megfelelő színvonalú oktatásban, képzésben kell részesíteni.

8 Luther ezért több írásában is megszólítja a német városok elöljáróit, és elemi képzést nyújtó leányiskolák alapítására buzdítja őket: „Isten úgy akarná, hogy minden városban legyen egy leányiskola, ahol a kislányok minden nap egy órát az evangéliummal foglalkoznának.” A német reformátor tehát megtette az első lépéseket az intézményes leányoktatás kiterjesztése érdekében. A hitújítók között ő volt az, aki a legtöbbet tette az intézményes leánynevelés és -oktatás megteremtése érdekében. Luther hatására egyre több városi evangélikus leányiskola jött létre. Tananyagukban – az olvasás és írás tanításán túl – a zsoltárok éneklése, Luther kis katekizmusa és egyszerűbb bibliai történetek olvasása szerepelt. Tanítóként általában egy tisztes korú művelt és vallásos asszonyt alkalmaztak, aki „tud tanítani, s a leánykákkal jól és okosan bánni”. A gyermekek szülei tandíjat fizettek, ez alól viszont a legszegényebbek mentesültek. Látható tehát, hogy a reformáció a nőnevelés terén is radikális változást eredményezett. Mindemellett az is tény, hogy az intézményes nőoktatás csak az elemi szintre korlátozódott, magasabb iskolákba továbbra sem járhattak lányok.

9 A 16. század folyamán keletkező protestáns felekezeti rendszabályok rendre Luther kívánalmait viszik tovább: a leányiskolákban mindenekelőtt a keresztyén nevelésre, jó erkölcsök kialakítására kell törekedni. Isten dicsőségét gyarapítandó olvasni és írni is tanuljanak meg a leánykák azért, hogy az anyanyelvre lefordított Szentírást más imádságos könyvekkel együtt el tudják olvasni. Az iskola funkciója kibővült ebben az időszakban: a korábbi szerepe mellé, amely a klerikus utánpótlás képzésére korlátozódott, most már új feladatként a széles néptömegek elemi oktatása is társult. Fiúk mellett lányok is részesülhettek alapfokú képzésben. Ez is azt jelzi, hogy az intézményes oktatás tartalma a 16. századtól fogva – a felekezeti-vallási nevelés elsőbbségének megőrzése mellett – egyre több, a világi életben is jól használható ismerettel és készséggel bővült.

10 Loyola Ignác (1491–1556) Egy végzetes csata utáni súlyos sebesüléséből felépülve elajándékozta lovagi öltözékét, és a korábbi remeték életmódját választotta. Koldus-zarándokként eljutott a Szentföldre is, majd igehirdetéshez kezdett. A hivatalos egyház ezt már zokon vette, és Loyola Ignác egy időre az inkvizíció börtönébe került. Kiszabadulása után rendszeres tanulmányokat folytatott, majd a párizsi egyetemen szerzett teológusi végzettséget. Itt talált követőkre, akikből a későbbi Jézus Társaság magva verbuválódott. Loyola Ignác kérésére III. Pál pápa hozzájárult az új rend alapításához, s annak szabályzatát szeptember 27-én erősítette meg.

11 Loyola Ignác átnyújtja a rend szabályzatát III. Pál pápának

12 Az emberi élet értelme: Isten dicsérete.
Ez a felfogás tükröződik az 1599-ben véglegesített jezsuita iskolaszabályzatban és tanulmányi rendben, a „Ratio studiorum”-ban is. (Teljes címe: „Ratio atque Institutio studiorum Societatis Jesu”, azaz „A Jézus Társaság iskoláinak tanulmányi rendszere és szabályzata”.) A Társaság legfőbb feladatai közé tartozott: iskoláiban a tudományokat úgy kellett tanítaniuk, hogy a tanulók ezek segítségével „Alkotónkat és Megváltónkat ismerjék és szeressék meg.” A jezsuiták első iskolájukat még 1548-ban állították fel Messinában, s ezt követte a többi nagyhírű kollégium Kölnben, Rómában, Prágában, Bécsben és másutt. Az első években minden iskolájuk egyedi szabályzat és tananyagtervezet szerint működött, ezt a sokszínűséget egységesítette a „Szabálykönyv”, a Ratio studiorum.

13 A korabeli protestáns iskolák osztályainak számát nem rögzítették szigorúan. Az elemi, latin grammatikai, retorikai és poétikai stúdiumokra fordított időmennyiséget még nem határozták meg egységesen. A jezsuiták ellenben olyan ötosztályos középiskolát (gimnáziumot) szerveztek, amelyben három esztendei latin grammatikai tanulmányt negyedikként az antik írók-költők tanulmányozása (poétika) követett, majd a retorikai osztály zárta a sort. Az utolsó két osztályban a görög is szerepelt. Így vitték tovább a katolikusok is – a protestánsokhoz hasonlóan – a humanizmus örökségét, a „studia humanitatis” eszméjét. Az ötéves gimnáziumra szervesen épült az akadémiai tagozat: először a háromesztendős filozófiai fakultás, melyet négy év teológia követett.

14 A jezsuita iskolák már a mai értelemben vett osztály-tanóra rendszer alapján működtek. Egy osztályba az azonos életkorú és megközelítően azonos tudású gyermekek kerültek. Az oktatás központi tanterv és követelményrendszer alapján folyt, a tanulók teljesítményét év végenként vizsgákon értékelték. A jezsuiták középiskoláiban szigorú fegyelem uralkodott, de a testi fenyítékhez csak legvégső esetben folyamodtak. A tanári tekintély korlátlan uralmát igyekeztek szeretetteljes magatartással, segítőkész bánásmóddal párosítani. Jó érzékkel ügyeltek arra, hogy a szellemi erőfeszítésben elfáradt tanulók szükség esetén testmozgással, játékkal, szórakoztató feladatokkal pihenjenek. Arra törekedtek, hogy növendékeik számára az iskolai élet élményszerű időtöltés legyen, amelyben a szellemi koncentráció és a kikapcsolódást nyújtó szórakozás harmonikus egységet alkot. Ezt a célt szolgálták iskoladrámáik is.

15 A katolikus és protestáns iskolák összehasonlítása
Katolikus iskolák (tagolt) Protestáns iskolák (egységes) Teológia 2 év Önálló Akadémiai Filozófia Akadémia tagozat Retorika 1 év Gimnáziumi Poétika Grammatika 3 év Gimnázium Népiskola 2-3 év Elemi ismeretek

16 1. Ez az egységes vertikum (alá- és fölérendeltségi viszonyon alapuló rendszer) a protestánsoknál azt is lehetővé tette, hogy az akadémiai tagozat nagydiákjai segédtanítóként („preceptor”-ként) közreműködjenek az elemi osztályok oktatásában. A jezsuiták ezzel ellentétben minden osztály élére felnőtt pedagógust állítottak. 2. Az akadémiai tagozat filozófiai osztályainak elvégzése után a protestánsok minden esetben kötelezővé tették a teológiai stúdiumot (a világi pályára igyekvőknek is). A katolikusok ezt csak a papi pályára készülők számára tartották szükségesnek. 3. A protestánsok – egészen a 19. századig – nem szerveztek külön tanárképzőket. Közvetlen pedagógiai tapasztalatokat a „tógás” diákok (nagydiákok) preceptorként szerezhettek. A katolikusok viszont külön képzőkben foglalkoztak a középiskolai tanári pályákra igyekvőkkel. (Ez volt a „repetensek”, az anyagot ismétlők, pedagógiai szempontok szerint feldolgozók kollégiuma.)

17 A kollégium-típusú iskola
A kollégium-típusú iskola működése a feudális abszolutizmus idején teljesedett ki. Szerkezetében, tananyagában a kis- és középnemesség igényeinek felelt meg. „Barokkos” műveltséget nyújtott, amelyben a latin nyelvre alapozó képzettség elsősorban a közigazgatási pályákon szükséges jogi ismeretekkel társult. Emellett a korabeli polgárság képviselői is megtalálhatták a kollégiumok falai között a praktikus műveltség elemeit. Ők az elemi képzést nyújtó osztályok után fejezték be tanulmányaikat (ez nem jelentett akkoriban „bukás”-t!), s ezt követően a különböző céhek inasaiként, segédeiként részesültek gyakorlati-mesterségbeli képzésben. A polgárság felsőbb rétegeihez tartozók – ha magasabb állásokra pályáztak – elvégezhették a középiskolai fokozat grammatikai, esetleg poétikai-retorikai osztályát. A jobbágyok tehetséges gyermekei előtt általában csak akkor nyílt meg a kollégium, ha egyházi pályára készültek.

18 A kollégium-típusú iskola virágkorában sajátos funkciót töltött be: lecsendesítette a társadalmi mozgásokat, csökkentette a szociális feszültségeket. A tanulók nagyon alaposan megismerték az antik Róma életét, de saját koruk hétköznapi problémái, társadalmi kérdései rejtve maradtak előttük. A 17–18. századra így ez az iskolatípus „zárt kert”-té („hortus conclusus”-szá) vált, mivel az iskolafenntartó felekezetek úgy gondolták: a múlt tüzetes megismerése nem zavarhatja meg a tanulók fejlődő lelkét. Ezzel az indokkal zárkóztak el sokáig a legújabb természettudományos felfedezések iskolai oktatásától is.

19 Női tanítórendek: 1. Orsolyiták
Mivel a jezsuita rendnek nem volt női „leágazása” – mint például korábban a ferenceseknek a klarisszák – nem is létesítettek leánynevelő intézeteket. Ugyanakkor éppen a jezsuiták célkitűzéseit követve több katolikus női szerzetesközösség is létesült a 16. század folyamán, amelyeknek tagjai rendszeres nőneveléssel foglalkoztak. Közéjük tartozott az Angela Merici ( ) által alapított „orsolyiták” apácarendje. Angela Merici egy vatikáni bélyegen

20 Elsősorban számukra kívánt társadalmi menedéket és lelki támaszt nyújtani, amikor 1535-ben létrehozta Bresciában az első női „világi”tanítórendet. A közvetlen célon túl egy nagyívű szociális reform képe is lebegett előtte: a köréje sereglő leányok és asszonyok vallásos közösségi nevelése révén kívánt hozzájárulni a morális züllés lejtőjére került családok erkölcsiségének helyreállításához. Angela Merici egy Internet-képeslapon

21 Az volt a szándéka, hogy a nők is kivegyék részüket az új katolikus lelkiség megalapozásában, az isten- és keresztény emberszeretet ápolásában, embertársaik szolgálatában, a leánygyermekek keresztény szellemű nevelésben és oktatásában. A közösséget a 4. században vértanúhalált halt ír királylányról, Szent Orsolyá­ról nevezte: „Compagnia di Santa Orsola” (Szent Orsolya Társaság). A társaság Angela Merici által megalkotott szabályzata még célul tűzte ki a világi missziók teljesítését, de ez a korát megelőző nyitottság nem tarthatott sokáig.

22 Az alapító halála után hamarosan vissza kellett térniük a zárt apácarendekre vonatkozó előírásokhoz. A Szentszék ugyanis 1566-ban elrendelte a „nem klauzúrás” rendek föloszlatását. Az orsolyitáknak is renddé kellett válniuk a szó klasszikus értelmében: ünnepélyes fogadalmat tettek, szerzetesi ruhát öltöttek és zárt kolostori közösségben éltek. Oktató tevékenységük a bentlakó növendékek tanítására összpontosult, de szegény leányok számára ingyenes iskolákat is fenntartottak. Elemi leányiskoláikban vallástant, írást, olvasást és speciális női tevékenységformákat oktattak. Később bentlakásos felsőbb leányiskolákat is létrehoztak, amelyeknek tantervében a latin nyelv és a matematika is szerepelt.

23 Angela Merici nevelési elvei megelőzték a kort, amelyben élt
Angela Merici nevelési elvei megelőzték a kort, amelyben élt. Rousseau előtt több mint kétszáz évvel arra szólította fel társait, hogy figyeljenek tanítványaik egyéniségére és sajátos képességeire. Ne alkalmazzanak túlzott fenyítéket, helyette éljenek a jutalmazás módszerével. Legyenek követendő minták, hiteles példaképek a gyermekek számára: ,,Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy lányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettel intjük őket, mindenkinek példánkkal prédikálunk, és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn készen vár rájuk.” A különböző orsolyita közösségek Itálián kívül elsősorban Francia- és Németországban a Habsburg tartományokban, Svájcban, Portugáliában, a tengerentúlon pedig főleg Kanadában terjedtek el. Magyarországra Szelepcsényi György esztergomi érsek hívta be a nővéreket. Első iskolájukat Pozsonyban nyitották meg 1676-ban, két évre rá Kassán nyitotta rendházat.

24 Női tanítórendek: 2. Angolkisasszonyok
Az orsolyiták mellett a katolikus nőnevelés fejlődéstörténetében igen jelentős szerepet játszott az angolkisasszonyok (Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált tanítórend. Alapítója az angol nemesi családból származó Mary Ward ( ), aki a flandriai St. Omerben 1611-ben hozta létre első közösségét. Mary Ward

25 Az angolkisasszonyok különböző társadalmi osztályokból származó leányok ingyenes nevelését és oktatását végezték a reformáció támadásai után megújuló katolicizmus szellemében. Mary Ward kifejezett célja a jezsuiták nevelési elveinek követése, és a nőnevelés gyakorlatába való átültetése volt. (Ez tükröződik az 1615-ben kiadott alapszabályzatukban és iskoláik 1628-ban elkészített tantervében is.)

26 Az iskolák és bentlakásos lánynevelő intézetek alapításakor számos nehézséggel kellett megküzdeniük: általában hiányzott a szükséges pénzösszeg és a megfelelő épület; kezdetben nem ismerték eléggé az adott ország nyelvét, szokásait; és mindeközben dúlt a harmincéves háború. A rend tagjai azt tűzték ki célul, hogy a rájuk bízott lányokat vallásoktatásban ré­szesítsék, hitéletüket formálják, és rendszeresen oktassák őket. Négy évfolyamos iskoláikban a latin nyelvet is tanították a lányoknak. Ez abban a korban merőben szokatlan kezdeményezésnek számított, és heves kritikát váltott ki bizonyos egyházi és világi körökben. Mindemellett olyan gyakorlatias ismeretek és készségek is szerepeltek a tantervben, mint például a női kézimunka és háztartástan. Tanítottak még zsoltáréneklést, orgonajátékot és képzőművészetet is.

27 A népszerűség növekedése támadásokkal párosult, amelyek tevékenységük három tényezőjére összpontosultak: 1. A latin nyelv oktatása a női nem számára. Heves ellenállásba ütközött, különösen a jezsuiták részéről. 2. Az angolkisasszonyok által végzett vallásoktatás, katekizmus-tanítás. Iskoláikban nem férfi vallásoktatók, lelkipásztorok tanították a hittant – ez is felháborodást váltott ki. 3. A végső ok: a zárdák falain kívüli missziós tevékenységet végző női „világi” szerzetesrendek léte még nem volt elfogadott abban a korban, felbukkanásuk különösen Európa déli országaiban váltott ki heves ellenérzéseket.

28 Mindezek következményeképpen VIII
Mindezek következményeképpen VIII. Orbán pápa az angolkisasszonyok rendjét 1630-ban betiltotta, és ezt az intézetek feloszlatása követte. Ward Máriát mint „eretneket, szakadárt és a szentszék ellen lázítót” egyházi fogságba vetették. Mivel a pápai tilalom nem vonatkozott a nevelő- és oktatótevékenységre, a közösségek tagjai világi tanítónőkként továbbra is együtt maradhattak. Magyarországon Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek szorgalmazására települt meg apáca­rendjük Pozsonyban, ahol 1627-ben leánynevelő intézetet hoztak létre. A nevelési kérdések iránt élénken érdeklődő érsek ezt írta róluk egyik levelében: „A jó Anyák a legnagyobb épületességgel tanítják a leánykákat jámborságra, jó erkölcsre és nőies foglalkozásokra. [...] Látván ezen anyák intézetének gyümölcsét szándékomban van Nagy­szombatban is letelepíteni őket.”