Ókori hitviták.

Az előadások a következő témára: "Ókori hitviták."— Előadás másolata:

1 Ókori hitviták

2 1. Isten egysége A kérdés először a Római Birodalomban népszerű gnosztikus tanok (ilyen volt például a Mani által alapított manicheizmus) kapcsán merült fel: A manicheizmus legfőbb jellemzője a „dualista” világkép, amely szembe állítja egymással a jó és rossz elvet, a jó és rossz istent, a világosságot és a sötétséget, a szellemet és az anyagot.

3 A kereszténységen belül Markion képviselte ezt az álláspontot: Ő egyrészt elvetette az Ószövetséget, mert szerinte abban nem a Jézus által kinyilatkoztatott jó isten jelenik meg, hanem egy kifejezetten bosszúálló, „rossz” isten. Másrészt azt tartotta, hogy mivel az anyag a rossz isten műve, Jézusnak csak látszatteste volt. Ezt nevezzük „dokétizmusnak”.

4 Isten egységét a pogány többistenhittel szemben is állítaniuk kellett a keresztényeknek:
Tisztázni kellett, hogy milyen viszonyban van egymással az Atya és a Fiú (Logosz), akiknek az istenségét egyaránt vallották. Az „ortodox” nézet szerint egyetlen „monarchia” létezik, ez viszont felveti az isteni személyek egymáshoz való viszonyának kérdését.

5 2. Szentháromságtani viták
Az „ortodox” teológia számára kihívást jelentő – később tévesnek ítélt – tanok: A zsidókeresztények, de a pogánykeresztények között is terjedt az ún. „adopcianizmus”, amely szerint Krisztus egy ember volt, akit az Atya kereszthalála és – főként – feltámasztása révén „fiává fogadott”.

6 A későbbiekben megjelent az ún. „modalizmus” is (ezt képviselte pl
A későbbiekben megjelent az ún. „modalizmus” is (ezt képviselte pl. Rómában a III. században Szabelliosz): E szerint a nézet szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek ugyanannak a lénynek a „módozatai”, nem különálló „személyek”, hanem csak ugyanannak a az isteni lénynek a megváltás tervének megvalósításában betöltött szerepei: egy isteni hüposztászisz („személy”) van és három proszópon („maszk”).

7 A legnagyobb kihívást az ún
A legnagyobb kihívást az ún. „szubordinacionizmus”, azon belül is az arianizmus jelentette: Arius azt tanította, hogy a három „személynek” egyben három „lényeg” (hüposztászisz) is felel meg, akik közül az Atya dicsősége végtelenül fölülmúlja a másik kettőét. A probléma ezzel az, hogy Arius az egyetlen és mindenek felett álló Istent önmaga nagyságának foglyává tette: szerinte Isten transzcendenciája a hatalomban és a fölé rendeltségben nyilvánul meg, nem pedig a szabad önközlésben.

8 A vita megoldása: a Nikaiai zsinat (325.)
Az arianizmussal szemben állást foglaló teológusok (pl. Athanasziosz) azt fogalmazzák meg, hogy ha a Fiú nem volna egylényegű (homousziosz) az Atyával, akkor nem tudna másokat sem „átisteníteni”: A Fiú és a Szentlélek csak akkor tudnak minket is „megisteníteni”, ha ők maguk istenek. Ez azt is jelenti, hogy az Isten egyszerűsége nem kizárja, hanem – éppen ellenkezőleg – magában foglalja a Logoszt. A Nikaiai zsinat hitvallása szerint egy isteni lényeg van (uszia, substantia), azon belül pedig három lény vagy személy (hüposztászisz, persona).

9 3. Krisztológiai viták Jézus Krisztus személyéről több elgondolás, több „modell” is született az ókori Egyház teológusainak körében: Az ún „Logosz – szarx” (Ige – test) modell: Ezt az elképzelést többek közt Apollinarisz vallotta. Szerinte a Logosz (a második isteni személy) egyesült egy emberi testtel, de egy emberi lélek nélküli testtel. Ezzel az elgondolással szemben azt a kritikát fogalmazták meg, hogy amit a Logosz megtestesüléskor nem vett magára, azt nem is váltotta meg, amivel azonban Isten egyesült, azt meg is mentette.

10 Az ún. „megkülönböztető krisztológia”:
Ezt az elképzelést Nesztoriosz vallotta, aki szerint a Logosz és Jézus embersége nem alkotnak személyes egységet, hanem egymás mellett állnak fenn. Ezt az elgondolást Alexandriai Cirill (Kürillosz) támadta, szerinte ugyanis „a Logosznak birtokolnia kell azt, ami a miénk, hogy azt adhassa nekünk, ami az övé”. Másképpen fogalmazva: Azért, hogy mi részesülhessünk az istenfiúságban, először az Ige testének kellett abban részesülnie. Csak így valósulhat meg, amit a korabeli teológia a „csodálatos csere” fogalmával fejezett ki.

11 A vitát a 431-es Efezusi, majd a 451-es Khalkedóni zsinatok voltak hivatottak eldönteni. Ezeken a zsinatokon az az álláspont kerekedett felül, amely szerint Jézusban keveredés nélkül egyesül egy személyben az isteni és az emberi természet: Krisztusban tehát két természet (hüposztaszisz) egyesül egy személyben (proszópon), így ő – a Khalkedóni Zsinat megfogalmazása alapján – „valóságos Isten és valóságos ember”.

12 A vita azonban nem zárult le a két zsinattal:
Először az ún. „monofizitizmus” hódított (e szerint az álláspont szerint – az Efezusi zsinat állításával ellentétben – Krisztusban csak egy természet, az isteni van jelen). A Khalkedóni zsinat után előbb az ún. „monoenergizmus” (eszerint Krisztus cselekvése kizárólag a Logosz cselekvése), majd az ún. „monotheletizmus” (ez utóbbi nézet azt vallja, hogy Krisztusnak csak egy, mégpedig isteni akarata volt).

13 Az egymást követő zsinatok határozatai, amelyek megerősítették Jézusban a két természet személyes egységét, azt hangsúlyozzák, hogy Krisztusban az emberi és isteni természet semmiféleképpen nem zárják ki egymást, hanem éppen ellenkezőleg, harmonikusan együttműködnek.

14 4. A pelagianizmus Habár a Pelagius (V. század) nevét viselő irányzat nem illeszkedik a Szentháromságról és Krisztusról folytatott vitákba, mégis említést érdemel főként azért, mert a pelagianizmus cáfolata kiemelt jelentőséget kap Szent Ágoston műveiben: Pelagius központi tanítása az „áteredő bűn” tagadása volt. Szerinte az ember akarata továbbra is jó, így nincs szükség különleges kegyelemre ahhoz, hogy a jót válasszuk, és tegyük.

15 Ezzel szemben Ágoston az eredeti és az áteredő bűn súlyos következményeit hangsúlyozza, amelyek lerombolják az emberi természet jóságát (ez a tan később a reformációban is visszaköszön).