Az első magyar „tengeratlasz” Nagy Világatlasz Topográf–Nyír-Karta, Budapest, 2004 pp.: 425–456

Évente mintegy 1millió 215 ezer jéghegy jut a tengerbe a grönlandi jégtakaró gleccsereiből. E hatalmas jégtömbök átlagos tömege 1,5 millió tonna. Víz fölötti magasságuk elérheti a 80 métert (az eddig észlelt legmagasabb 170 m-es volt!), és rendszerint több mint 360 m-re nyúlnak a vízszint alá. Állandó veszélyt jelentenek a hajózásra (Titanic-katasztrófa, 1912).

A helyenként 3 km vastagságot is meghaladó, Grönlandon felhalmozódott jégtakaró a mikrokontinenst oly mértékben terheli, hogy központi részei a tengerszint alá kerültek. Az izosztatikus süllyedést az is bizonyítja, hogy a grönlandi self az átlagos 150 m tengerszint alatti mélység helyett kb. 500 m-en fekszik.

A jégkorszaki jég munkájának eredményeit megtalálhatjuk a ma már jégmentes self területein is. Novaja Zemlja egykor összefüggő, s a magasabb részekről lecsúszó belföldi jégtakarója vájta ki a 420 m-t is elérő mélységű teknőt, amely a sziget keleti partjai mentén húzódik.

A tengerbe óriási hordaléktömeget szállító folyók egyre nagyobb területeket hódítanak el a tengertől a szárazföld javára. Hatalmas deltatorkolatuk legyezőszerűen nyúlik a tengerbe, előterében mind a selfen, mind a kontinenslejtőn hordalékkúpot találunk.

Afrika Európához közeledése miatt a Gibraltári-szoros legalább 11 alkalommal záródott el. Mivel a Földközi-tenger vízhiányos, azaz a betorkolló folyók vízhozama nem képes pótolni a párolgás okozta veszteséget, az elzáródás a tenger kiszáradásához vezet. E folyamat egyértelmű bizonyítékául szolgálnak a tengerfenék sókőzetei, amelyeket a Glomar Challenger kutatóhajó fúrásokkal tárt fel.

Réunion és Mauritius egy – és ugyanazon Réunion és Mauritius egy – és ugyanazon! – forró pontnak köszönheti létét. Az utóbbi azonban már nem aktív, az óceáni kérgű lemezrésszel együtt „elúszott” a forró pont fölül.

Madagaszkár köztudottan Afrika testéről levált és északkeleti irányba elmozdult mikrokontinens, amit a partvonal futása is jól mutat.

A mélytengeri árkok mellett sorakozó szigetek vulkáni eredetűek. Ezek litoszféralemez-alábukáshoz kapcsolódva keletkeztek. Jó példaként szolgálhat e csoportra az itt bemutatott Palau-árok mentén létrejött szigetek sora, amelyek azonos korú földtani képződmények.

Az Északi-Csendes-óceán területén a „többséget” alkotó vulkáni szigetsorokban egy-egy soron belül korban egyre fiatalabb képződmények állnak, amelyek kora rendszerint északnyugat felől délkeletre haladva csökken. Ilyen sorokba rendezhetők – egyebek mellett – a Hawaii-, a Marshall- (ezen belül is két sor: a Ratak- és a Ralik-) vagy a Karolina-, illetve az Egyenlítőn is átnyúló Sor- és a Gilbert-szigetek. Sok esetben korallok „álcázzák” a kialudt vulkánokat, néhány méterrel a tengerszint fölé emelkedő atollok alakjában.

A Salamon-szigetek azért érdekes, mert a szakirodalom egyaránt említi a forrópontos és a lemezalábukáshoz kapcsolódó vulkanizmus példájaként.

Területe mintegy 35 millió km2, amelyből kb. 21 millió km2-nyi telente befagy és ebből 4 millió nyáron sem olvad el. Központi kontinensét, Antarktikát, elszórtan több száz sziget övezi. Ezek összterülete kb. 19 200 km2, maga a szárazföld 13,1 millió, a selfjéggel és a közvetlenül a part mentén fekvő szigetekkel együtt pedig 14,1 millió km2. Azt mondhatjuk tehát, hogy az Antarktisz, a Déli-sarkvidék összterülete mintegy 50 millió km2 víz-, jég- és földfelszínt jelent.

Az Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óceán déli részének víztömegei összefüggő víztestet alkotnak, mivel az óceánok széles kapukkal nyílnak egymásba. A kapuk közül a legkeskenyebb a Dél-Amerika és az Antarktiszi-félsziget közötti Drake-átjáró szélessége is meghaladja a 900 km-t. Az itt kialakuló körkörös Nyugati szél áramlás nem hasonlítható a hatalmas folyamszerű felszíni tengeráramlásokhoz. Sokkal inkább az egymáshoz kapcsolódó mélytengeri medencék sora fölött létrejövő, a központi kontinenst körülölelő hatalmas tengermozgás, amelynek legnagyobb a sebessége (300–400 m/óra) az ún. konvergenciavonal közelében. 23 szélességi fokkal északabbra a sebesség már csak 70–100 m/óra, dél felé pedig 40–70 m/óra értékű. (Konvergenciavonalnak nevezik azt a vonalat, amely mentén az Antarktikát övező tengerrész vizének tulajdonságai szinte ugrásszerűen megváltoznak. Nagyjából azt mondhatjuk, hogy a nyugati hosszúság 45°-ától a greenwichi délkörön áthaladva egészen a keleti hosszúság 155°-áig az 50° déli szélesség közvetlen közelében, majd ezt követően nagyjából az 55–60° déli szélességek közötti sávban fut a konvergenciavonal.) Közvetlenül a partok mentén a szárazföldről lezúduló hideg jégtömegek generálják a Keleti szél áramlást, amely nem alkot teljes gyűrűt a kontinens körül (lásd a felszíni tengeráramlások térképét). A Keleti és a Nyugati szél áramlások sávjait elválasztó vonalat nevezik antartikus divergenciavonalnak.

454–456. oldal: Tengeradatok

Köszönöm figyelmüket