A fiziografikus ábrázolástól a festett világtérképekig Márton Mátyás A fiziografikus ábrázolástól a festett világtérképekig Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság Kartográfiai Szakosztálya 2005. május 10.

Néhány alapfogalom: Morfografikus térkép [KÉSZ 823.27]: — Szaktérkép, amelyen a felszíni formákat formatípusok szerint, de genetikus adatok nélkül ábrázoljuk. [D] — Térkép, amely a felszíni formák különböző kategóriáit különíti el. Ahol ez a statisztikai módszerrel történik, ott morfografikus rétegszínezésű térképről beszélünk. [E] Fiziografikus térkép [KÉSZ 823.28]: — (Madár)távlati térkép [811.6 lásd alább]: formájában készített morfografikus térkép [823.27, lásd előbb], például a Raisz-féle térkép. A (madár)távlati térkép pedig [KÉSZ 811.6]: — Térkép, amelyen a tárgyakat egy térképalapra helyezve ferde paralelperspektív képpel ábrázoljuk. [D] — Térkép, amelyen a felszíni formákat és más topográfiai tárgyakat valódi síkrajzi helyzetükben, magasan elhelyezett, ferde nézőpontot képviselő képszerű (térkép)jelekkel ábrázoljuk. Nem azonos a (madár)távlati képpel. [E]

A morfografikus módszer egészen új oldalról közelíti meg a domborzatábrázolás kérdését: ahelyett, hogy lejtőket (mint a csíkozás) vagy magasságokat, illetve magasságkülönbségeket (mint a szintvonalmódszer) ábrázolna, tájtípusokat mutat be, többé-kevésbé grafikus szimbólumokkal, amelyeket a madártávlati látképből vezet le. Ez a módszer — mint arra Raisz Erwin (1948) rámutat — a tömbszelvényekből (blokkdiagramokból) származtatható, amelyeket a 19. század vége felé mások mellett William Morris Davis is alkalmazott a fiziografikus jellemzők kifejezésére.

Bonyolult szerkezetű és kőzetösszetételű terület tömbszelvénye (blokkdiagramja). Raisz E. munkája

„A morfografikus vagy (föld)felszínforma-térképek ábrázolásmódszerét főként a kisméretarányú térképek készítéséhez fejlesztették ki. Mind a (lejtő)csíkozás, mind a szintvonalas domborzatábrázolás csak nagyméretarányú térképeken nyújt kielégítő képet, de kis méretarányban, ahol minden egyes hegyet nem ábrázolunk külön-külön, mindkét módszernél olyan nagymérvű generalizálást kell végrehajtani, hogy kifejező-képességüket elveszítik.” Raisz, Erwin (1948, 1962). Az állítást — a szintvonalas ábrázolásra vonatkozóan — később vitatom majd. Azonban ez nem befolyásolja azt a tényt, hogy a tengerfenék térképi megjelenítésében nagy — és szerintem igen pozitív — szerepet kaptak az előbb említett ábrázolásmódok.

A fiziografikus tájábrázolás formaelemei Raisz Erwin (1948) szerint

A trachografikus ábrázolás alapjai Raisz E. szerint

Az Északi-Atlanti-óceán térképe Matthew Fontaine Maury Physical Geography of the Sea (A tenger természeti földrajza) című könyvében (1855) az első mélységtérképek egyike

Matthew Fontaine Maury „drámai” metszete az Északi-Atlanti-óceánon át jól mutatja a tengerfenék-domborzat változatosságát (Szabó József 1883-ban megjelent Geologia című könyvéből)

Metszet az Észak-amerikai- medence területén az Északi-Atlanti- hátság területén Közép-Európán át Figyeljünk fel arra, hogy a szárazföldi és tengeri szelvények magassági torzítása azonos!

A két nagy tévedés: „A tengeralatti hátságok – szelvényen ábrázolva – változatosság tekintetében alig maradnak a szárazföldi magashegység mögött… A hátságok tagoltsága azonban a valóságban nem lehet olyan élénk, mint amilyennek a túlmagasított szelvény ábrázolja. Nem pedig egyrészt azért, mert a nagyon széles tenger alatti hátságok szintkülönbségei lassan, fokozatosan mennek át egymásba, másrészt pedig azért, mert az óceánok mélyén hiányzik a külső földtani erők (napsugárzás, folyóvíz, jég, szél) rombolva formáló munkája, mely a szárazföldi magashegységek arculatát oly festőivé alakítja” [Koch N., 1960]. (A szerzők annyira nem hittek tehát a saját szemükkel érzékelt tényeknek sem, hogy inkább azt magyarázták, miért is nem lehet az, amit látnak…) A másik széles körben elterjedt vélekedés a tengeri mélységvonalak generalizálására vonatkozik: „A mélységvonalak rajzának általánosításakor az elhagyható legkisebb ki- és behajlás mérete kétszerese a szintvonalnál említett értéknek, a víz alatti, elsimítottabb formák miatt” [Klinghammer I.–Papp-Váry Á., 1983 p.: 210]. (Gondoljuk meg, hogy milyen hatványozottan túlgeneralizált az a tengeri domborzat, amelyet egy hagyományos szerkesztés során például 10 milliós forrástérképből származó mélységvonalrajzból két lépésben – először mondjuk 20, majd 40 milliós térképhez – egymástól független szerkesztők készítenek a fenti elv követésével!)

A Tharp- és Heezen-féle fiziografikus formaelemek a tengerfenék-domborzat ábrázolására

A Heezen- és Tharp-féle fiziografikus térképek: Elsőként, 1956-ban az Északi-Atlanti-óceán fiziografikus térképét adták közre a Bell Telefon Társaság szakfolyóiratában: Physiographic Diagram of the North Atlantic Ocean – Part 1: (ezt az Amerikai Földtani Társulat 1959-ben újranyomatta). A kedvező fogadtatás eredményeképpen 1961-ben elkészült a Déli-Atlanti-óceán térképe is: Physiographic Diagram of the South Atlantic Ocean (Geological Society of America, 1961). A végéhez közelgő Nemzetközi Indiai-óceáni Expedíció hívta életre az Indiai-óceán térképét 1964-ben Physiographic Diagram of the Indian Ocean. Majd a Physiographic Diagram of the North Atlantic Ocean (Revised), 1968-ban és a Physiographic Diagram of the Western Pacific Ocean, 1971-ben következtek a sorban.

Részlet Heezen és Tharp Physiographic Diagram of the South Atlantic Ocean című térképéből (1961)

A Nemzetközi Indiai-óceáni Expedícióhoz nemcsak a sorozat folytatódása kötődik, hanem egy új stílus, a festett ábrázolás megjelenése is. A National Geographic Magazine az expedícióról szóló cikkéhez szeretett volna az óceánt ábrázoló térképet, de inkább valami festményszerűt, semmint a Tharp-féle grafikus rajzokat. Ilyen módon kapott megbízást az osztrák tájképfestő-művész Heinrich Berann az Indiai-óceán fenékdomborzatának megfestésére, s a folyóirat konzulensnek Heezent és Tharpot kérte fel. A térképeket Leo J. Boberschmidt szerkesztette.

Az Indian Ocean Floor 1967-ben olyan nagy sikert arat, hogy új sorozat születik: az Atlantic Ocean Floor 1968-ban, a Pacific Ocean Floor 1969-ben, az Arctic Ocean Floor 1971-ben, az Antarctic Ocean Floor 1975-ben, s végül a World Ocean Floor 1977-ben látott napvilágot. A kiadó alkalmazta ezt az ábrázolási módot az 1981-ben megjelent, átdolgozott világatlaszában is (National Geographic Atlas of the World). Itt azonban a „ma-dártávlati” kép nézőpontja gyakorlatilag a végtelenbe emelkedik, a merőleges rálátást biztosítva ily módon. Az atlasz adott lapjain, a szárazföldi területeken ún. természeti színezést — a természetes növénytakarót idéző képet — alkalmaztak. Az 1990-es években a sorozat újraindult, World Ocean Floors címmel. Térképpárban jelentek meg az óceánok (zárójelben a festőművész neve): az Arctic Ocean (Tibor G. Toth) és az Atlantic Ocean (John A. Bonner) 1990 januárjában, az Indian Ocean (Tibor G. Toth) és a Pacific Ocean (John A. Bonner) pedig 1992 júniusában.

A Keleti-Csendesóceáni-hát déli részének egy szakasza Részlet a Pacific Ocean Floor című térképből, a National Geographic Magazine 1969 októberi száma nyomán 1992 júniusi száma nyomán

Az Északi-Atlanti-hátság középső szakasza Részlet az Atlantic Ocean Floor című térképből, a National Geographic Magazine 1968 októberi száma nyomán Részlet az Atlantic Ocean című térképből, a National Geographic Magazine 1992 januári száma nyomán

Pierre Charron munkája új változat (é. n.) The Mitchell Beazley Atlas of the Oceans, 1977 nyomán

3. kiadásában; Gotha/Leipzig, 1980 Magasságiréteg-színezéssel kombinált fiziografikus ábrázolás a Haack Weltatlas 3. kiadásában; Gotha/Leipzig, 1980 Az ábrázolás 12-féle téjkategóriát használ, a térképek 1 : 15 000 000 méretarányúak, Közép-Európa nyugati része 1: 5 000 000-s

A Föld felszíne című térkép, a „festett világtérkép” részlete (Kartográfiai Vállalat, 1985)

A festés Sziládi József munkája Alaptérkép Galácz András: Óceánok – Sarkvidékek c. könyvének festett illusztrációihoz Márton Mátyás és Paksi Judit izovonalas térképe alapján készült 2003-ban A festés Sziládi József munkája

A festés Sziládi József munkája Alaptérkép Galácz András: Óceánok – Sarkvidékek c. könyvének festett illusztrációihoz Márton Mátyás és Paksi Judit izovonalas térképe alapján készült 2003-ban A festés Sziládi József munkája

A Baranyi IV. vetületéből zármaztatott vetület korrekt matematikai leírását Györffy János kollégámmal közös tanulmányban adtuk meg: A Geodézia és Kartográfia 2004/1 számában jelent meg, Óceánok térképi ábrázolása Baranyi IV. vetületének osztott változatában címmel.

A festés Sziládi József munkája Galácz András: Óceánok – Sarkvidékek c. könyvének festett illusztrációja A festés Sziládi József munkája Márton Mátyás és Paksi Judit izovonalas térképe alapján készült 2003-ban

A TOPOGRÁF—Nyír-Karta Nagy Világatlasza 2004-től 32 oldalt szentel az óceánok bemutatására. Festés: Sziládi József, térképi alap: Márton Mátyás és Paksi Judit

Az Északi-sarki-óceán a Nagy Világatlaszban

Az Északi-Atlanti-hátság déli részének egy szakasza. A Föld szilárd felszíne című térkép részlete, Kartográfiai Vállalat [próbanyomat] (1990)

Az Északi-Atlanti-hátság déli részének egy szakasza Részlet A tengerfenék-domborzat ábrázolásának vizsgálata című, 82 0013 munkaszámú kutatás egyik mintaszelvényéből, Kartográfiai Vállalat (1984)

A Kárpát-medence „fiziografikus” térképe (Raisz Erwin munkája?) Az ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszékének gyűjteményéből (Pécsi Márton ajándéka)

Ugyanez a kivágat a Haack Weltatlasban

Köszönöm a figyelmüket