1956 Magyarországon

Október 23. A délután 15 órakor Pestről és Budáról induló tüntetés folyamatosan nőtt és radikalizálódott, a reformokat követelő jelszavak egyre keményebbé, élesebbé váltak, egyre nagyobb teret nyertek a nemzetiek. A délelőttös műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz, az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától kísérve-támogatva vonultak céljaik felé. Maguk a szervezők és a tüntetés vezetését vállaló Petőfi Körösök sem számítottak ilyen tömegre, nem voltak felkészülve, de nem is tudtak volna felkészülni annak irányítására. A Kör egyetlen hangszórós kocsija elveszett az áradatban. A két emberfolyam a Bem-szobornál találkozott, ahol megszületett a forradalom jelképe: a rákosista, szovjet típusú címertől megszabadított, lyukas zászló.

Október 23.

Október 23.

Október 23. Gerő Ernő rádióbeszéde „(…) mindent elkövetünk annak érdekében, hogy országunkban a szocializmust, a legfontosabb, a legalapvetőbb, a leglényegesebb kérdésekben a többi országokkal közös, egységes marxi-lenini alapon, de a magyarországi sajátosságok, országunk gazdasági és társadalmi helyzete, a magyar hagyományok figyelembe vételével építsük. (…) Munkás elvtársak! Dolgozók! Nyíltan meg kell mondani: most arról van szó, szocialista demokráciát akarunk-e, vagy burzsoá demokráciát?”

Október 23. 17 óra körül érkeznek az első tüntetők a Kossuth Lajos térre. Egy óra múlva már betölti a teret a mintegy kétszázezres tömeg. 21 órakor Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyéről. Beszéde azonban nemcsak azért keltett csalódást, mert a régi (elvtársak) megszólítással kezdte, hanem azért is, mert Nagy nem ígért többet, mint 1953-as programjának következetes megvalósítását, a szocializmus mérsékelt reformját a párt vezetésével. Mindez korábban elegendő lehetett volna, ekkorra azonban már a félelem fékétől megszabadult, követeléseiben a Nagy Imre által ígérteken túljutott tömegnek kevés volt. A tüntetés nem ért véget, az embereknek csak kisebb része tért haza Nagy felszólítására, ugyanakkor elveszett a lehetősége annak, hogy a nép előtt tekintéllyel rendelkező, bizalmát élvező kommunista politikus azonnal élére állva a tömegnek az eseményeket mederben tudja tartani, ami elkerülhetővé tehette volna a fegyveres harc kirobbanását.

Október 23.

Október 23. 17 óra tájban a Magyar Rádió épületénél is tüntetők jelennek meg, hogy beolvastassák a diákok 16 pontját. Az épület védelmét megerősítik, a katonák egy része azonban a tüntetők mellé áll. Mindmáig nem kellően tisztázott körülmények között dördült el este 21 óra körül az első lövés az épületből, amit a Rádió hajnalig tartó ostroma, majd elfoglalása követett.

Október 23. 21. 37-kor a tüntetők ledöntik a Dózsa György úti Sztálin-szobrot. Budapest több pontján támadások érik a telefonközpontokat, a nyomdákat és több fegyvergyártással foglalkozó üzemet.

Október 23.

Október 23. 20 óra körül megkezdődik az MDP KV rendkívüli ülése. Gerő Ernő a szovjet csapatok beavatkozását kéri Moszkvától, ahol 23 óra körül parancsot adnak a székesfehérvári szovjet különleges hadtestnek Budapest megszállására. Zsukov és Szokolovszkij jelentése „A Szovjetunió kormányának a Magyar Népköztársaság kormánya számára az országon belüli politikai zavargások elleni segítségnyújtásról szóló határozatának megfelelően a Honvédelmi Minisztérium a következő intézkedéseket hozta: 1. Október 23-án 23.00-ra (Magyar idő szerint 21 óra.) riadókészültségbe helyeztük - a szovjet csapatok Magyarországon állomásozó különleges hadtestét két gépesített hadosztály állományban; - a Kárpáti Katonai Körzet lövészhadtestét egy lövész- és egy gépesített hadosztály állományban; - egy önálló gépesített hadseregünknek Romániában, a román-magyar határ közelében állomásozó gépesített hadosztályát. Riadókészültségbe helyeztünk összesen öt szovjet hadosztályt.”

Október 23. Moszkvából Magyarországra küldték Ivan Szerovot, a KGB elnökét és M. Malinyin hadseregtábornokot, a vezérkari főnök helyettesét, ami azt mutatja, hogy Moszkva nagyon komolyan vette a helyzetet, és minden támogatásra hajlandó volt a gyors rendteremtés érdekében. A szovjet egységek már este 21 órakor parancsot kaptak, hogy vonuljanak Budapestre és segítsenek a rend helyreállításában. Ezzel szertefoszlott a válság viszonylag vértelen megoldásának lehetősége is, hiszen a szovjet csapatok beavatkozása kiszélesítette az ellenállók körét, a forradalmat nemzeti szabadságharccal társította.

Október 24. A harc a szovjet csapatok hajnali megérkezésével intenzívebbé vált, kiszélesedett. Fegyveres csoportok elsősorban a főbb közlekedési útvonalak mentén alakultak, azzal a céllal, hogy megakadályozzák a szovjetek bejutását Budapestre, majd Budapest belvárosába. A szovjet háborús filmeken és regényeken nevelkedett fiatalok gyenge fegyverzetük ellenére is eredményesen vették föl a harcot az ellenállásra nem számító, gyalogsági támogatást nélkülöző szovjet páncélosokkal, komoly veszteségeket okozva azoknak.

Október 24. A felkelőkből lett szabadságharcosok kitartottak, és ezzel lehetetlenné tették a mérsékelt erőkkel való rendcsinálást, és választásra kényszerítették Moszkvát és a magyar kommunista vezetést a beláthatatlan véráldozattal (és ennek nemzetközi következményeivel) járó, durva katonai beavatkozás vagy a politikai megoldás között.

Október 25. A kijárási tilalom feloldása következtében tömegek lepték el az utcákat. A kimerészkedők pedig mindannak az ellenkezőjét tapasztalhatták, amit a rádióban hallottak: nem ért véget a fegyveres harc, nem fosztogatók garázdálkodtak a városban, hiszen a betört kirakatokban ott maradt az áru; a szovjet hadsereg nem a magyart segítve vesz részt a rend helyreállításában, hanem az ÁVH-s egységek támogatásával egymaga végzi azt, sőt a magyar katonák közül többen a felkelőkkel tartanak. És ami a legfontosabb: az ellenállók nem huligánok, nem fasiszták, hanem munkások, diákok, szomszédok és ismerősök.

Október 25. A Parlament körül, a kormánynegyed védelmére elhelyezett erők pánikba estek, amikor a remélt normalizálódás helyett sokezres tömeg gyűlt a térre fegyveresek, páncélosok kíséretében, amelyekről a zászlódísz, és a harckocsikon fürtökben lógó fiatalok miatt ráadásul nem is mindig lehetett eldönteni, hogy szovjetek vagy a felkelőkhöz átállt magyar egységek.

Október 25. A pártközpontban az MDP KV ülésén részt vevő Szerov tábornokot azonnal értesítették a fejleményekről. Szerov kiadta a tűzparancsot. Számára egyaránt megengedhetetlen volt a magyar egységek átállása és a szovjetek barátkozása is a felkelőkkel. Az eldördülő sorozatok nemcsak a tüntetők, de a mellettük lévő szovjet katonák között is pánikot keltettek, akik ugyancsak tüzelni kezdtek. Lőttek a torkolattüzek irányába, de lőttek a velük percekkel előbb még barátkozó fiatalokra is, abban a hiszemben, hogy azok csapdába csalták őket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a pártközpont védelmére kirendelt magyar egység is tűzharcba keveredett a szovjetekkel, így aztán a növekvő fejetlenség tovább növelte az áldozatok számát. A mészárlásban közel százan meghaltak, és mintegy háromszázan megsebesültek. Ahogy a Kossuth téri vérfürdő előtt az optimizmus hulláma söpört végig a fővároson, úgy terjedt az újabb hír: „gyilkos az ÁVO, vesszen az ÁVO”, és nőtt, dagadt a térről elmenekültek újabb, ezúttal már véres zászlós tüntetése. Az események híre viszonylag gyorsan eljutott vidékre, tovább hevítve ott is az indulatokat.

Október 25.

Október 25. http://www.youtube.com/watch?v=YhfaRNiOon8

Október 25.

Október 25. A pártvezetés elégtelen és tehetetlen politikája következményeként az elégedetlenség átcsapott vidékre, a vezetés ellen fordulókat egyre aktívabban és szervezettebben támogatta a munkásság. A borsodi dolgozók nagy jelentőségű kiáltványt adtak ki - Nagy Imre elvtárs magáévá tette a borsodiak követeléseit „…borsodi munkásküldöttség kereste fel Nagy Imre miniszterelnököt. A borsodiak nagy jelentőségű kiáltványt adtak ki, amely a többi között élesen és határozottan elítéli azt a politikát, amely súlyos válság szélére sodorta az országot. A kiáltvány leszögezi, hogy a borsodi dolgozók szocializmust akarnak és csírájában elfojtanak minden esetleges restaurációs törekvést. 21 pontban sorolják fel követeléseiket. Követelik egyebek közt Farkas Mihály és társai bűnügyének nyilvános tárgyalását, a külkereskedelmi szerződések felülvizsgálását és nyilvánosságra hozását, a tervgazdaság terén mutatkozó súlyos hibák kijavítását és a felelősök leváltását, nemzeti kincsünk, az uránérc a magyar nép érdekeinek megfelelő felhasználását. Az életszínvonallal kapcsolatos pontokban a borsodi dolgozók követelik a kategória-alapbérek emelését, a burkolt áremelés megszüntetését, a nyugdíjkorhatár leszállítását, a nyugdíjak, valamint a családi pótlékok felemelését…”

Október 25. Nem csökkentek, ellenkezőleg, fokozódtak és szélesedtek a harcok a fővárosban. A fegyveres felkelők és a hozzájuk egyre nagyobb számban csatlakozott sorkatonák, az óriási és egyre növekvő erőfölény ellenére, megtartották legfőbb bázisaikat, sőt, új ellenállási gócok szerveződtek. Pesten a VIII-IX. kerületben voltak a legerősebbek, ellenőrzésük alatt tartották a főbb közlekedési útvonalakat, a Nagykörutat a Petőfi hídtól az Oktogonig, a Rákóczi és az Üllői utat. A legjelentősebb egységek a Corvin közi és a Tompa utcai csoportok voltak. Az első napokban megszerzett kézifegyvereket már némi zsákmányolt nehézfegyverzettel is ki tudták egészíteni. Erre az időre Budán is megalakultak az egyre nagyobb tekintélyt kivívó egységek a Széna téren Szabó János (Szabó bácsi) vezetésével, valamint a Móricz Zsigmond körtéren és a Várban.

Október 25.

Október 25. 26-án már nemcsak a fővárosban szóltak a fegyverek. Megsokasodtak a tüntetések, a fegyveres összecsapások vidéken is, az egész országban általánossá vált a sztrájk. Majd minden városban tüntetésekre került sor. Az utcákra vonuló tömegek árnyalatnyi különbségekkel fogalmazták újra ugyanazokat a követeléseket, kiegészítve a fegyveres harc beszüntetésének és az amnesztiának a követelésével, de számos esetben túl is léptek a műegyetemi pontokon (kilépés a Varsói Szerződésből, a semlegesség kinyilvánítása). Közben az emberek a legtöbb helyen leszámoltak a régi rendszer gyűlölt szimbólumaival, leszaggatva a vörös zászlókat, letörve a csillagokat és ledöntve a szovjet emlékműveket, összetépve-törve a kommunista bálványok képeit-szobrait (volt, ahol lámpavasra akasztották Rákosi mellszobrát).

Október 25.

Október 27. Tömegesen megalakuló munkástanácsok programjainak élén ugyanazok a követelések kaptak helyet, amelyek egyre tömegesebben érkeztek más forradalmi intézményektől is Nagy Imréhez az ország minden tájáról: a szovjet csapatok kivonása az országból; az ÁVH felszámolása és a Rákosi-rendszer minden maradványának eltávolítása az ország közéletéből; amnesztia a fegyveres harcban részt vettek számára; többpártrendszer. A munkásság tehát nemcsak a megfogalmazott követelések, hanem a fegyveres felkelők mellé is fölsorakozott. Másfelől gazdasági programjuk egybecsengett a párton belüli ellenzék politikai elképzeléseivel: teret engedni bizonyos mértékű magántulajdonnak, megőrizve ugyanakkor a gazdaság egészének alapvetően szocialista jellegét.

Október 28. Nagy Imre felismerte, hogy nem lehet tovább halogatni a döntést, azonnali változásra van szükség. Így sor került az azonnali tűzszünet bejelentésére, majd a rádió közvetítette kormánynyilatkozatban tette egyértelművé Nagy Imre, hogy nem átmeneti intézkedésről, hanem gyökeres fordulatról van szó. Beszédében a múlt bűneivel indokolta az elmúlt napokban kibontakozott nemzeti demokratikus mozgalmat, garantálta a jogosnak ítélt követelések azonnali megvalósítását, elismerte a megalakult forradalmi szervezeteket. Bejelentette az ÁVH felszámolását, új karhatalom felállítását, amelybe bevonják a fegyveres felkelőket, és hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a szovjet haderők visszavonásáról. Vagyis október 28-án a szovjet jóváhagyást élvező párthatározat nyomán Nagy Imre végre olyan kormányprogrammal léphetett az ország elé, amelyről joggal hihette, hogy kielégíti a tömegek igényét, és megteremti a békés kibontakozás lehetőségét.

Október 29. A kormánynyilatkozat ugyan a felkelés számos követelését jóváhagyólag tartalmazta, ám hiányzott belőle két igen fontos elem: a többpárti választások elfogadása és a szovjet csapatok kivonása Magyarország területéről. E kettő nélkül a felkelők nem tekinthették teljesnek a győzelmet, így 28-a után továbbra is követelték ezek megvalósítását. A többpártrendszer visszaállítása és a szovjet csapatok kivonása volt az egyetlen biztos garancia a visszarendeződés ellen, ezek elfogadtatása tehát meg kellett előzze a győzelmet kivívó eszközök (a fegyverek és a sztrájk) feladását. A kormány mindent elkövetett, hogy a meghirdetett tűzszünet után a felkelők letegyék a fegyvert. A tárgyalásokat nemcsak a kölcsönös bizalmatlanság, de az is nehezítette, hogy a felkelőcsoportok nem voltak olyan szervezettek, hogy vezetőik garantálni tudták volna, hogy az általuk aláírt feltételeket el tudják fogadtatni fegyvereseikkel. A hatalom a pártvezetés kezéből átcsúszott a kormányéba, az MDP már nem rendelkezett eszközökkel az események befolyásolására.

Október 30. A helyzet lehetetlenségének felismerése vezette el Nagy Imrét oda, hogy október 30-án bejelentse az egypártrendszer megszüntetését (pontosabban megszűnésének tudomásulvételét), és hogy ennek jegyében máris egy koalíciós jellegű úgynevezett Kormány Kabinet veszi át az ügyek irányítását. Október 30-a kétségtelenül a konszolidáció első napja volt. A hatalomgyakorlás intézményei közül a legtöbb e napon már egyértelműen a forradalmat támogatta: a tanácsokat leváltó helyi forradalmi tanácsok, a hadsereg, a rendőrség, a bíróságok, a tömegkommunikáció.

Október 30. Fegyveresek érkeztek a Köztársaság térre, mert a pártházat tekintették a felkelők elleni harc egyik főhadiszállásának, amit megerősített, hogy az épületet védő ÁVH-sok számos foglyot ejtettek az elmúlt napokban. Egy küldöttség bejutott az épületbe, ám tárgyalás helyett tűzharc bontakozott ki, aminek hírére egyre nagyobb tömegben érkeztek a helyszínre a közeli fegyveres csoportok alakulatai, és szabályos ostrom alá vették az épületet. Az elkeseredett harc során a védők a sebesülteket mentő vöröskeresztesekre is tüzeltek. Az ütközet hírére a néphadsereg öt harckocsiját küldték ki a pártház felmentésére. A kirendelt páncélosoknak nem volt rádió-összeköttetésük, és a helyismerettel nem rendelkező legénységet megtévesztette, hogy odaérkezésükkor már bekapcsolódott a harcba a felkelők oldalán egy magyar harckocsi, így ők is a pártházat vették tűz alá. Ez eldöntötte a csata kimenetelét, a védők beszüntették az ellenállást. Az épületből kilépő parlamentereket, két honvéd ezredest és a pártbizottság Nagy Imrével rokonszenvező titkárát, Mező Imrét azonnal lelőtték, majd az épületbe özönlő tömeg az utcára terelte az elfogott, zömmel ÁVH-s védőket, és közülük többeket a helyszínen agyonlőttek vagy meglincseltek.

Október 30.

Október 31. Király Bélát a Nemzetőrség főparancsnokává és Budapest katonai parancsnokává, Maléter Pál ezredest a honvédelmi miniszter első helyettesévé nevezik ki. A Kilián laktanyában megalakul a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. Az MDP Elnöksége kimondja a párt feloszlatását, másnap Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven új pártot alakítanak. Dél körül befejeződik a szovjet csapatok kivonulása Budapestről.

Október 31. Az SZKP vezetése október 31-én komoly vita után az újabb fegyveres beavatkozás mellett döntött. A 30-án befutott riasztó hírek kavalkádjából másnapra állt össze a kép: a kommunista hatalom Magyarországon összeomlik (összeomlott), amennyiben nem nyújtanak azonnali katonai segítséget. Magyarország kiszakadása a táborból elfogadhatatlan volt a Kreml számára. Sztálin örökségének elprédálása a desztalinizáció és a desztalinizálók végét jelentheti Moszkvában, hiszen az ő számlájukra írják azt, hogy az „imperialisták” a szovjet határokig tolhatják elő re állásaikat. A szovjet vezetés úgy vélte, a másik világrend a Szovjetunió gyengeségeként értelmezheti a közép-európai változásokat, amit máris bizonyított az Egyiptom elleni agresszió, ezt pedig csak az erő felmutatásával lehet megcáfolni. Végül félő volt, hogy Magyarország kiszakadása a tábor egészének bomlását vonja maga után, ami a szovjet biztonságpolitika számára sem volt elfogadható. A döntés nyomán pedig megkezdődött újabb szovjet egységek beözönlése Magyarországra, az október 23-án bevetettnél jóval modernebb fegyverzettel és megbízhatóbb személyi állománnyal.

November 1. A nap folyamán a szovjet hadsereg valamennyi magyar repülőteret körülzárja és elfoglalja. A kormány tiltakozik Andropov szovjet nagykövetnél az újabb szovjet csapatok bevonulása és Budapest körülzárása ellen. A kormányzat a Varsói Szerződés felmondásáról, Magyarország semlegességének kinyilvánításáról döntött, és arról, hogy a semlegesség támogatására az ENSZ Biztonsági Tanácsának négy állandó tagját kéri föl. Ennek a kétségbeesett lépésnek a logikája, hogy a Varsói Szerződés felmondása révén elvész a szovjet beavatkozás jogi alapja, a szovjetek nem egyik szövetségesüknek nyújtanának a fegyveres fellépéssel segítséget, hanem egy független, semlegességét deklarált államot támadnának meg. Egyedül ettől a lépéstől lehetett remélni, hogy visszatartja a szovjeteket a támadástól, hogy hatékony nemzetközi támogatást, védelmet jelenthet Magyarország számára.

November 1. 22 óra körül közvetíti a rádió Kádár János beszédét. Elhangzásakor Kádár már nem tartózkodik a fővárosban, Münnich Ferenccel együtt átáll a szovjetekhez. A semlegesség bejelentése nem váltotta be a hozzá fűzött külpolitikai reményeket. A Nyugat – a szuezi háborútól amúgy is feszült légkörben – kelletlenül szembesült az újabb Magyarországról érkezett kihívással, így a lépés inkább a közvéleményre, a társadalmi szervezetekre hatott, nem pedig a politikusokra.

November 2. Az újjáalakult pártok követeléseinek megfelelően újjáalakították a kabinetet, amelybe már nem Nagy Imre hívott koalíciós politikusokat, hanem azokat valóban pártjaik delegálták. Ekkor került be a kormányba a kisgazda B. Szabó István, a parasztpárt képviseletében Bibó István és Farkas Ferenc, valamint a szociáldemokrata miniszterek. Az új honvédelmi miniszter Maléter Pál lett. A szovjet hadsereg magyarországi főhadiszállását Szolnokon állítják fel. Moszkvából megérkezik Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, és kiadja a parancsot a november 4-i támadásra. Moszkvába érkezik Kádár János. Az SZKP KB Elnöksége kibővített ülésén magyar részről Kádár, Münnich Ferenc és Bata István vesz részt.

November 2. Kádár Hruscsovtól biztosítékot kapott, hogy Rákosi nem tér vissza Magyarországra, még kevésbé a politikai életbe. Az első titkár tájékoztatta a Gomulkával és Titóval folytatott tárgyalások eredményeiről, vagyis Kádár a blokk reformereinek támogatását is maga mögött tudhatta. A Hruscsovval való megbeszélés világossá tette, hogy végérvényes a szovjet döntés. Kádár számára csak két út volt lehetséges: vállalja az együttműködést és hatalmon marad, vagy kitart a kormány, Nagy Imre és a magyar nép mellett, és viseli ennek következményeit. Kádár az előző megoldást választotta, bár tett egy halvány gesztust, kérve, hogy „ez a kormány ne legyen bábkormány”. Erre azonban semmi esélye sem volt. A kormánylistát a szovjetek állították össze, a programot is oroszul írták, a nyelvet nem beszélő Kádár még a fordításban sem tudott közreműködni.

November 3. Az Erdei Ferenc és Maléter Pál vezette magyar küldöttség a késő esti órákban érkezett meg a tököli szovjet parancsnokságra. Azonban alig kezdték meg a tárgyalást a szovjet csapatok kivonásáról, a terembe géppisztollyal felfegyverzett szovjet állambiztonsági tisztek nyomultak be, élükön a KGB elnökével, Szerov tábornokkal, akik a nemzetközi jog és az alapvető erkölcsi normák megcsúfolásával letartóztatták a magyar küldöttséget. Ezzel a támadás előestéjén (egyelőre képletesen) lefegyverezték a magyar hadsereget.

November 4. November 4-én hajnalban, 4 óra 15 perckor, még mielőtt a rádióban elhangzott volna a Kádár-kormány megalakulásának bejelentése, megindult a támadás Budapest és az ország számos nagyvárosa ellen („Forgószél” fedőnevű hadművelet). Az ágyúdörgésre ébredő ország csak közel egy órával később hallhatta Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának felhívását az ungvári rádióból, melyben bejelentette, hogy az október 23-i tömegmozgalom fasiszta felkelésbe torkollott, ezért vált szükségessé a szovjet csapatok segítségül hívása. Beszédében büntetlenséget ígért mindazoknak, „akik a mozgalomba becsületes, hazafias szándékkal kapcsolódtak be”, egyben ígéretet tett a forradalom több követelésének megvalósítására. Ezek között szerepelt, hogy a rend helyreállítása után a kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a szovjet csapatok kivonásáról.

November 4.

November 4. 5.20-kor hangzik el először Nagy Imre rövid, segélykérő rádióbeszéde, melyet többször megismételnek angolul, franciául, németül, oroszul, csehül és lengyelül is. 6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre menekülnek a Nagy Imre-kormány tagjai. Mindszenty József az amerikai követségen kap menedékjogot. Bibó István a magyar kormány egyetlen, az országgyűlés épületében tartózkodó képviselője. A modern haditechnika bevetése sem hozta meg a kívánt eredményt Budapesten: a felkelők fölvették a harcot. A város számos pontján alakultak ki valóságos ütközetek. A fegyveresek természetesen nem hitték, hogy legyőzik a szovjeteket, de bíztak abban, hogy sikerül kitartaniuk addig, amíg a magyarországi helyzetből olyan nemzetközi botrány lesz, ami visszakozásra kényszeríti a támadókat. És bíztak az ENSZ – elsősorban diplomáciai, de a Szabad Európa Rádió híradásai alapján katonai – segítségében.

November 4.