A környezet humanizációjának állomásai a Kárpát-medencében

A környezet átalakulása, a Kárpát medence természetes állapotúból kultúrtájjá válása öt lépésben ment végbe: Az első időszakban – az ember megjelenésétől a földművelés megindulásáig a Kárpát-medencében- az ember nem aktív tájformáló tényező. A természetes tájformáló folyamatok szerepe kizárólagos. A földművelés megindulásától a feudális mezőgazdaság kialakulásáig terjedő második szakaszban a népsűrűség növekszik, egyre nagyobb területet érint a földművelés és a megjelenik a bányászat, mint új tájformáló tényező. A harmadik időszakban új nép, majd új társadalmi és gazdasági rend jelenik meg a területen. Egyre intenzívebbé válik a környezet átalakítás a mezőgazdasági és bányászati tevékenységek által, a növekvő népesség igényeihez igazodva.

A negyedik fontos időszak a török-kortól a nagy folyamszabályozási munkák kezdetéig, a XVI. század közepétől a XIX. század közepéig tart. Első felében a szinte folyamatos hadiállapot következtében az ország középső és déli területein a mezőgazdasági termelés ellehetetlenült. Nagy területek szinte elnéptelenedtek, előrehaladt a pusztásodás, uralkodóvá vált a rideg marhatartás. Az erődítési munkákhoz (palánkvárak) szükséges faanyag kitermelése következtében az erdőterület drasztikusan csökkent, ennek következtében a hordalékkúpokon újra mozgásba lendült a futóhomok. A korszak második fele a kultúrtáj rekonstrukciójának időszaka. A környezet átalakítás ötödik időszakát a vízrendezési és vasútépítési munkálatok fémjelzik. A folyamszabályozás máig vitatott pozitív és negatív hatásai révén döntően hozzájárult a Kárpát-medence mai képének kialakításához.

A Kárpát-medence az ember megjelenésétől a földművelés megindulásáig A Kárpát-medence kétarcú terület: a kétosztatú központi sűlyedékre, és a Kárpátok 1500 km hosszú és helyenként 200 km-nél is szélesebb négy (homokkő, mészkő, kristályos és vulkáni kőzet) vonulatból álló hegységkeretére tagolódik. A Kárpát- (vagy Közép-Duna-) medence középső süllyedékterületeit – az Alföldet, a Kisalföldet és az Erdélyi-medencét – a Dunántúli-középhegység és az Erdélyi-szigethegység különíti el.

Később fokozatosan a löszplatókat és alföldeket, a folyó menti teraszfelszíneket, a medenceperemi és belső-alföldi hordalékkúpokat szállta meg az ember. A neolit korban a települések a domb- és középhegységi tájakon 300 m-ig, a bronzkorban 400 m fölé húzódtak. Az archeológiai leletek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence az őskőkortól a honfoglalásig egyre sűrűbben lakott terület. A zsákmányoló, gyűjtögető ember még hosszú időn át a természet részének tekinthető. Természetátalakító tevékenységet még nem folytatott, így a terület földrajzi viszonyainak alakulását csak természetes folyamatok határozták meg. A Kárpát-medencében a jégkorszak kevésbé drámai változásokat okozott, mivel erős eljegesedés csak az Északnyugati-, Keleti- és Déli-Kárpátok magasra nyúló régióiban volt.

A medence területén a periglaciális (jégperemi) területekre jellemző hideg száraz éghajlaton eolikus (szél okozta) felszínformáló folyamatok, futóhomok mozgás, hullópor takarók (lösz) felhalmozódása volt jellemző. Ez új talajok és növénytársulások kialakulását idézte elő. Az itt letelepedett embercsoportok életfeltételei fokozatosan megváltoztak. Gyökeres változás állt be a neolitikumban (csiszolt kőkorszak) a termelő tevékenység, a földművelés megindulása által. A földművelés volt az első emberi tevékenység, amely nagyobb összefüggő területen alakította át a természetei környezetet. Az átalakítás kezdetben egészen kismértékű: a korai földművesek a tisztásokon, mezőségeken törték fel ásóbotjaikkal a gyepet és ide szórták a növényi magvakat.

Minőségi változást hozott az égetéses vadtalajváltó földművelés megjelenése, mivel ez az erdő kisebb-nagyobb területen való leégetésével járt. Az így művelésbe vont területeket aztán kimerülésig használták, majd új területet vontak művelésbe. Ez a módszer mai szemmel nézve nem tekinthető környezetkímélő megoldásnak, ám a kor rendkívül alacsony népsűrűségének köszönhetően nem okozott súlyos környezeti károkat. A Gordon Childe, brit őstörténész által „neolitikus forradalomnak" nevezett fordulat után a növekvő lélekszámú, újabb és újabb területeket meghódító emberiség egyre nagyobb mértékben vált a környezet formálójává.

A földművelés megindulásától a feudalizmus kialakulásáig A Kárpát-medencében megtelepült népek környezetalakító tevékenységét Kr. e. 3000-től követhetjük nyomon. A neolitikumban az emberi hatások még helyi jelenségek voltak, az táj átformálása csak a későbbi korokban gyorsult fel. A rézkortól a vas- és a római korig az alföldek magasabb, ármentes részein kibontakozó földművelés és állattenyésztés egyre nagyobb területet érintett jellegzetes kulturtájat hozva létre. A földművelés és állattenyésztés az erdő rovására terjeszkedett. Az ember megjelenése előtt Kárpát-medence 75%-án az ökológiai feltételek lehetővé tették az erdő kialakulását. Az erdőterület pusztulásában a rómaiak, kelták, szarmaták és géták szerepe érhető tetten, akik erdőégetés útján jutottak művelésbe vonható területekhez. Az irtásföldeken megindult a talajerózió, és az emberi hatásra helyenként ismét mozogni kezdett a futóhomok.

Az V-IX. században a népvándorlás hullámai az addigi kultúrák eredményeit – köztük a rómaiak pannóniai és dáciai (erdélyi) alkotásait – szinte teljesen megsemmisítették. A honfoglalás idejére a Kárpát- medence területének 70-75 %-a vált füves pusztává. Így részben a korábban itt élt népek tevékenysége tette a területet a Kelet-európai síkság sztyeppéihez hasonlatos, a magyarság megtelepedése számára ideális élettérré. A magyar nép kialakulása és vándorlása a délnyugat-szibériai és a Kelet-Európai-síkság déli részén fekvő tajga és erdős-sztyepp zónához kötődik. A Kárpát-medence a legnyugatabbi terület, ahol a magyarság korábbi pásztorkodó-földművelő életmódjának folytatásához még megfelelő földrajzi környezetet, mérsékelten kontinentális klíma alatt löszös üledéken kialakult csernozjom talajra települt erdős-sztyeppet találhatott.

A honfoglalás során a magyarság a Kárpát-medence egész földrajzi egységét birtokba vette (325 000 km2), de kezdetben szállásterülete csak a belső medencék sík- és dombvidékeire terjedt ki, ami az ország területének kétharmad része (220 000 km2). Ezek a tájak kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, így a kárpáti hegységkeret klimazonális bükk- és fenyőerdő övezete, a sziklahavasok (Tátrák, Fátrák, Radnai-havasok, Erdélyi-havasok) a honfoglalás után még sokáig lakatlanok maradtak. A X-XI. századi élettér, az oikumené megközelítően egybe esik a lösz- jellegű üledékeken kialakult barna erdőtalajok és csernozjomok, illetve a gyertyános és tatárjuharos tölgyesek elterjedésével.

A honfoglaló magyarság nagyállattartó és földművelő életformája szempontjából az amfibikus (időszakosan nedves-száraz) árterek és a néhány méterrel magasabb ármentes szintek érintkezési zónája volt a legmegfelelőbb. Az Árpád-kori Magyarország 12 %-a, a mai országterület negyede volt ártér, állandóan vagy időszakosan elöntött területekkel. Az ember környezethez való alkalmazkodásának sajátos példája a lápok és mocsarak hasznosítása, ami a feudális kor mezőgazdálkodásának egyik jellemző ökológiai típusát alkotta. A Hanság-medence, a Rábaköz, a Balaton környéki berkek, a Sió völgye, a Dunamenti-síkság jelentős területei, a Sárköz, a Dráva-mellék, a Felső-Tiszavidéken az Ecsedi-láp, a Szernye-, a Szenna- és a Blatta-mocsár, a Rétköz, a Bodrogköz és a Taktaköz, a Közép-Tisza vidéken a Borsodi- és a Hevesi-ártér, a Hortobágy, a Berettyó mellékén a Kis- és Nagy-Sárrét, a Marostól délre a Béga és a Temes egymásba szövődő lápvilága, még délebbre az Alibunári-mocsár stb. tartoztak ide.

Magyarország vízborította és árvízjárta területei a folyószabályozási munkálatok előtt. 1 - időszakosan vízzel borított területek 2 - állandóan vízzel borított területek

A növényföldrajzi kép a maitól különböző hidrográfiai viszonyok és a kisebb mértékű emberi beavatkozás következtében a jelenlegitől eltérően alakult. Az államalapítás korától a XIV. század végéig az alföldi erdős-sztyepp lösz- és homokpusztái mellett az emberi tevékenység eredményeként az ún. kultúrsztyeppek (irtványföldek és művelt területek) is egyre nagyobb teret hódítottak. A honfoglalás korának földrajzi környezetét Somogyi Sándor rekonstruálta a geográfia és a rokontudományok kutatáseredményeit szintetizálva. Hazánk mai területén a következő honfoglalás kori tájtípusokat különítette el: Alacsony árterek ligetes, lápos, azonális talajokkal és növényzettel, gyakori árvízborítással: 1.Öntésföldes, puhafa ligeterdős folyó menti típus halászati hasznosítással; 2.Mocsári erdős, pangóvizes típus; 3.Lápos, tőzeges talajú kiterjedt nádasokkal, nyílt víz foltokkal (keményebb teleken az állatállomány áttelelő helyei).

Időszakos vízborítású magas árterek, a szigeteken, partokon halásztelepekkel, állattenyésztésre hasznosított nyárasok: 4. Réti talajú keményfa ligeterdő típus; 5. Lefolyástalan kismedencék, mélyedések szoloncsákos sziki növényzettel. Löszös ármentes síkságok, amelyek az állandó vagy téli szállásoknak adnak helyet: 6. Csernozjom talajú löszpuszták földműveléssel, állattenyésztéssel, helyenként még tatárjuharos lösztölgyes ligetekkel. Homokos hordalékkúpok ritkább lakossággal: 7. Buckás és lepelhomokos típus homoksztyeppréttel és homoki tölgyes ligetekkel; 8. Csernozjomos és barnaföldes homokvidékek helyenként állattenyésztéssel és földműveléssel, máshol zárt homoki tölgyesekkel.

Alföldperemi síkságok az erdőirtások helyén földműveléssel és állattenyésztéssel: 9. Barna erdőtalajú lösztölgyes típus; 10. Agyagbemosódásos barna erdőtalajú típus cseres tölgyesekkel. Dombsági, alacsonyabb szintjein már mezőgazdaságilag is hasznosított tájak: Szubkontinentális és szubmediterrán éghajlatú dombságok kiterjedt erdőirtásokkal: 11. Barna erdőtalajú tatárjuharos lösztölgyesekkel és mezei juharos tölgyesekkel; 12. Barna és agyagbemosódásos barna eredőtalajú típus cseres tölgyesekkel. Szubatlantikus éghajlatú dombságok kevert erdőkkel: 13. Barna erdőtalajú típus cseres tölgyesekkel; 14. Pszeudoglejes és agyagbemosódásos barna erdőtalajú típus gyertyános tölgyessel, bükkössel, valamint eredi fenyvessel.

Hegységközi zárt medencék az erdőirtás és megtelepülés kezdeteivel: 15. Szubkontinentális éghajlatú, barna és agyagbemosódásos barna erdőtalajú medencék cseres tölgyesekkel. Hegységi, túlnyomórészt természetes állapotú erdős tájtípusok vadászati hasznosítással: Szubkontinentális és szubmediterrán alacsony hegységek kevert erdőkkel: 16. Vulkanikus hegységek cseres tölgyesekkel; 17. Karbonátos kőzetű hegységek gyertyános, molyhos és cseres tölgyesekkel, valamint karsztbokorerdőkkel; 18. Kristályos röghegységek cseres tölgyesekkel; 19. Kristályos röghegységek hegyi gyertyános tölgyessel, szubmontán bükkössel, jegenye és lucfenyvessel.

Középhegységek csapadékos szubatlanti jelleggel: 20. Erősen tagolt vulkanikus hegységek hegyi gyertyános tölgyessel, szubmontán és montán bükkösökkel; 21. Karbonátos kőzetű fennsíkos hegységek szubmontán és montán bükkösökkel. A természeti környezet adta feltételek nagyrészt meghatározták a gazdasági tevékenység kereteit. Az uralkodó ágazat a mezőgazdaság volt. A magyarság az Etelközben mintegy 10 milliós állatállománnyal rendelkezett. A honfoglaláskor az állomány egy része elpusztult, vagy az Etelközben maradt. Ezért nem vezethetett jelentős feszültségekhez a legelő terület szűkülése a korábbi 500-800 000 km2-ről a Kárpát-medencében 150-170 000 km2-re.

Másrészt az alföldi és dombsági tájakon több és jobb minőségű takarmány termett, mint a Kelet-Európai-síkság sztyeppéin. Korábban a legelőterület csökkenésével magyarázták a magyar pásztortársadalom válságát, melyet őseink nyugat- és dél-európai zsákmányoló hadjáratokkal próbáltak volna megoldani. A Kárpát-medence alföldi és dombsági területeinek állateltartó kapacitása a bőségesebb csapadék, ill. vízellátottság miatt magasabb, mint a vándorlás és megtelepülés korábbi helyein. A jó legelők lehetővé, a szűkebb tér egyszersmind szükségessé tették az életformaváltást: a hagyományos nomadizálás helyett az állatokat a téli szállások közelebbi-távolabbi környezetében legeltették. Ez a megváltozott létfeltételekhez való racionális alkalmazkodást jelentette.