A német klasszicizmus esztétikája: Goethe és Schiller

Az előadások a következő témára: "A német klasszicizmus esztétikája: Goethe és Schiller"— Előadás másolata:

1 A német klasszicizmus esztétikája: Goethe és Schiller

2 J. W. Goethe ( ) Természet és művészet viszonya: „a művész, hálásan a természetnek, mely őt is létrehozta, egy második, de átérzett, átgondolt, emberileg beteljesített természetet ad vissza a természetnek. Ehhez azonban a géniusznak, a hivatott művésznek olyan törvények és szabályok szerint kell eljárnia, melyeket maga a természet írt elő neki.”

3 A művészi ábrázolás három szintje: -- Egyszerű természetutánzás: a természet tárgyait, formáit, színeit hűségesen és pontosan utánozza. „Az utánzásnak ezt a fajtáját tehát úgynevezett halott vagy mozdulatlan tárgyak esetében nyugodt, megbízható, korlátozott igényű emberek gyakorolják. A módszer nem zárja ki természeténél fogva a tökéletesség magas fokát.” Pl. csendélet. A nyugodt létezésen és a nyájas jelenléten alapul. -- Modor: az alkotó módszert talál ki, és nyelvet alkot magának. Legjobban olyan tárgyakhoz illik, amelyek egy nagy egészben sok kis, alárendelt tárgyat tartalmaznak, pl. tájképek. Lényeg: az egésznek a megragadása. Könnyed, tehetséges kedéllyel ragad meg egy-egy jelenséget.

4 -- Stílus: az alkotó a tárgyak pontos és mély tanulmányozásával megismeri a dolgok létezésének mikéntjét. Ez a művészi ábrázolás legmagasabb szintje. A dolgok lényegét a látható és fogható formákban képes megjeleníteni.

5 Az allegória és a szimbólum
„Nagy különbség, hogy a költő az általánoshoz keresi-e a különöst (ez az allegória), vagy a különösben szemléli az általánost (ez a szimbólum). Előbbi az allegória forrása, hol a különös csak az általános példája, szemléltetője; az utóbbi viszont a poézis természete (szimbólum): kimond valami különöst, és közben nem utal, nem gondol az általánosra. Mármost aki ezt a különöst elevenen ragadja meg, egyszersmind az általánost is elmondja, bár ez nem tudatosul benne, legfeljebb később.” A művészet paradoxona: „A művészet minden módon kimondja a kimondhatatlant, miközben a kimondhatatlan továbbra is kimondatlan marad.”

6 F. Schiller(1759-1805) művészetelmélete
Sokoldalú alkotó és gondolkodó: költő (pl. Örömóda), drámaköltő (pl. Ármány és szerelem, Don Carlos, Tell Vilmos, Stuart Mária), művészet- és történelemfilozófiai tanulmányok. Előzmények, szellemi hatások: Goethe (barátság is), Kant esztétikája, szépség-fogalma, Winckelmann és Lessing görögség-képe.

7 Művészetelméleti írásai
A színház mint morális intézmény: jellegzetesen felvilágosult gondolkodás a színház széleskörű nevelő hatásáról: „A színház az a közös csatorna, amelybe a nép jobbik részéről alááramlik a bölcsesség fénye, s ahonnan halványabb sugarakban szétterjed az egész államra.” Kallias avagy a szépségről: Kant hatása. A szépség a szabadság a jelenségben. A morális szépség: egy morális cselekedet akkor szép, ha önmagából adódó természeti hatásnak néz ki. Az ember jellembeli tökéletességének ez a maximuma.

8 Levelek az ember esztétikai neveléséről (1795.)
Az antik görög világ és a modern kor emberének összehasonlítása: - A görög jellem totális jellem: a görög természet „frigyre lépett a művészet minden bájával és a bölcsesség minden méltóságával”. A kultúra és a természet között még nincs szakadék. - Modern kor: természet és kultúra ellentétbe kerülése; a tudományok szétválása; az intuitív és a spekulatív értelem, az analizáló értelem és a képzelőerő egymást kizáró ellentéte. Elidegenedett emberi viszonyok és államberendezkedés.

9 A művész korának gyermeke: az anyagot a jelenből veszi, a forma viszont időtlen, örök.
Az esztétikai nevelés célja: az elidegenült viszonyok meghaladása, természet és kultúra harmonikus viszonyának helyreállítása, „esztétikai állam” megteremtése. Az emberi szabadság, az emberi mivolt legfontosabb kifejezője: a játék: „az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik.”

10 A szép eszménye: a realitás (anyag) és forma egyensúlya.
A naiv és szentimentális költészetről (1795): Naiv költő: pl. a görög kultúrára jellemző: a természet győzedelmeskedik a mesterkéltségen, mivel a görögök még egyek a természettel. Ugyanakkor minden igazi zseni naiv (pl. Shakespeare, Goethe): „szemérmes, de nem illedelmes, értelmes, de nem fortélyos, hű, de nem merev, szerény, de nem aggályoskodó.” Szentimentális költő: a modern kor alkotója (pl. maga Schiller). A természetes egyszerűség állapota eltűnt, ezért a költő az eszményt ábrázolja, elmélkedik a benyomásokról.