TIZIANO Az idő allegóriája

Az előadások a következő témára: "TIZIANO Az idő allegóriája"— Előadás másolata:

1 TIZIANO Az idő allegóriája
A képzőművészetekben is gyakran találkozunk az allegóriával, különösen a keresztény középkorban, melynek vallási eszméit hirdették allegorikus formában a festő- és szobrászművészek. Ezekbe a művekbe az allegóriák antik formái kerültek be elsősorban (csillagászati, földrajzi, kronológiai fogalmak). Az erkölcsi tartalmú allegóriáknak (például erények, művészetek, 7 szabad művészet) is van antik előképük. A korai középkorban ritka az újonnan megformált allegória, legjelentősebb az Egyház és Zsinagóga képe. Az allegóriát különösen a középkor derekán, főleg a miniatúra-festészetben kedvelték (például Hortus deliciarum), de az emlékmű-plasztikában is helyet kapott, és főleg Németországban bontakozott ki a moralizáló allegóriák köre (például a világ fejedelme). A késő középkor már új allegorikus motívumokat alkotott, melyek keveredtek más jelképekkel (például az élet forrása, ostyamalom). A protestantizmus képzőművészetében fontos helyet foglalt el a jeleneteket ábrázoló allegória, mely nyilvánvalóan a humanista allegóriákhoz kapcsolódott; ezek bonyolult programját nem könnyű megfejteni (például dogmaallegóriák). Művészetileg élénkebbek az ellenreformáció hosszú időn át ható allegóriái, melyek Peter Paul Rubens műveivel (győzelemábrázolás, Madrid, Prado) kezdődnek. Connected to Titian's late portraits is the Allegory of Time Governed by Prudence. This is an exceptional portrait which depicts the aged Titian on the left above a wolf's head, his son Orazio in the centre above the head of a lion, and his nephew Marco above a dog's head. The wolf, the lion and the dog, symbolize the past, present and future. In the upper part of the painting there is an inscription which is the key to the complex allegorical meaning of the work: "EX PRAETERITO PRAESENS PRUDENTER AGIT, NI FUTURUM ACTIONE DETURPET" ("From the (experience of the) past, the present acts prudently, lest it spoil future action"). Though it was common enough during the Renaissance to use three human heads to symbolize the ages of man, and to use three animal heads to symbolize prudence, it was very unusual to use them as the theme of a painting. As Titian used personal motifs, it can be assumed that he chose the subject matter himself. A (tapasztalatai) múlt, a jelen cselekmények óvatosan, nehogy meddő jövőbeli intézkedések This multiple portrait by Tiziano (1490 ? – 1576) is called ‘Allegory of Time governed by Prudence’. The painter depicted himself, the old man on the left, his middle-aged son Orazio and his young nephew Marco, as an allegory of Old Age, Maturity and Youth. The totem animals, the Wolf, the Lion and the Dog, were known symbols for Past, Present and Future. In the dark background we can read the Latin inscription: “EX PRAETERITO PRAESENS PRUDENTER AGIT, NI FUTURUM ACTIONE DETURPET”, meaning: “From the Past, the Present acts prudently, lest it spoils Future action”. Aforizma: TIZIANO Von der Vergangenheit ausgehend, handelt die Gegenwart vorsehend, um nicht die Aktion der Zukunft zu stören. "Kezdve a múlt, a jelen is a biztosító, annak érdekében, hogy ne zavarják a fellépés a jövőben." – ( Tizian ) - ( Tiziano ) The Allegory of Age Governed by Prudence (c. 1565–1570) is thought to depict Titian, his son Orazio, and a young cousin, Marco Vecellio. Kedves Osztálytársaim! Tiziano; Az idő allegóriája c. képének sötét hátterében az alábbi latin nyelvű aforizma olvasható: "EX PRAETERITO PRAESENS PRUDENTER AGIT, NI FUTURUM ACTIONE DETURPET" u.ez angolul:  "From the (experience of the) past, the present acts prudently, lest it spoil future action" és végül németül: "Von der Vergangenheit ausgehend, handelt die Gegenwart vorsehend, um nicht die Aktion der Zukunft zu stören." Lehet kezdeni, a legjobb fordítás(oka)t honlapunkon megjelentetjük. Más! Három állatfej látható a három különböző korú férfifej alatt: kutya, oroszlán és farkas, ezek rendre a fiatal, középkorú és agg férfit szimbolizálják. Mindhárom állat csillagkép formájában is létezik. A Canis Major a Nagy Kutya, Leo az Oroszlán és Lupus a Farkas. Ha megvizsgáljuk a három csillagkép egymáshoz viszonyított helyzetét, akkor láthatjuk, hogy egy majdnem szabályos háromszög csúcsában helyezkednek el. Mégpedig pontosan abban az elrendezésben, ahogyan az a festményen is látható. Ha felnézünk az égre pl. november végén, hajnali 6 órakor, akkor azt látjuk, hogy a Leo pontosan déli irányban van, a látóhatár felett 60 fokos látószög alatt (30 fokkal a ZENIT alatt). Tőle jobbra, pontosan délnyugati irányban a látóhatár felett alig 10 fokos szögben a Canis Major (éppen az amelyik az ifjú fej alatt van) és amelyiknek, merő véletlen, éppen a Sirius a legfényesebb csillaga. Az a csillag amely az egyiptomi kultúrában a tavaszi nap-éj egyenlőséget, a Nílus áradását, az új élet kezdetét jelentette. A Leo a látóhatár felett mindig a legmagasabban (a csúcson, a férfikor delén) áll. A Lupus az agg kor jelölője, ekkor éppen pontosan délkeleti irányban, kicsivel a horizont alatt van ebben az időben. Nem látszik, nem is fontos már. Lehet, hogy mindez csak véletlen, vagy csak belemagyarázás? Kellemes, száraz hétvégét kívánok: S.Lajos A múltból kiindulva a jelent vigyázva cselekedni, hogy a jövő eredményeit ne zavarjuk. Bognár Judit Szia Katika! Elnézést, hogy "nyílt" levélben válaszolok, de azt hiszem, hogy másokat is érdekel a kiegészítésem. A "publikálással" még várjunk, szépen kifésülöm a mondanivalót és majd valamilyen kultúráltabb formába öntöm. Van még más is. A festmény teljes címe: "Az idő allegóriája, bölcsességgel". Az allegória a három férfi fej. A bölcsességre azt mondtuk, hogy azt a három állatfej reprezentálja. Én ezt akkor sem értettem és szerintem a képen olvashatatlan felirat (aforizma) üzenetére kell gondolni. Mellékelek egy csillagtérkép szeletet. Elláttam fehérbetűs kiegészítésekkel. A sárga háromszög a lényeg, aminek három csúcspontjában vannak az állatképek. Vehetjük ezt egy hajítási parabola három pontjának is. A földfelszínről (éppen a horizont felett, a Kutyától) indul, eléri pályája csúcsát (Oroszlán), majd lefelé süllyed, egészen a látóhatár alá (a Föld alá!!) a Farkasig. A három férfifejet én biztosan úgy festettem volna, hogy önarcképem lenne három időpontban. Ez jobban tükrözné az idő lényegét. Tehát ugyanazt, három időpontban, ellentétben az ugyanakkor három különböző portréval. Találtam is ilyen értelmű magyarázatot, de a többség a mester, a fiú és az unokaöcs megoldást támogatja. Sajnos Tiziano-ról csak egyetlen önarcképet találni (bezzeg Rembrandt minden évben festett egyet magáról). A fiúról és az unokaöcsről sem készített külön képet, vagy legalábbis nem találtam. Az orosházi előadás azt hiszem, hogy jól sikerült. Tíz rotarys vendég volt és még 115 csillogó szemű középiskolás, a Táncsics gimnázium művészetszakos diákjai. Kissé frászban voltam, mert ilyen témát ennyi ember előtt még sohasem adtam elő. Egy meglepetéssel kezdtem aminek semmi köze nem volt a témához (reneszánsz irodalom, építészet, szobrászat és festészet, ami egy bő órába belefért). Megcsináltuk az agytesztet (a répa meg a piros kalapács), ettől mindenki eldobta az agyát és innen kezdve tökéletesen szinkronba kerültünk. A tudósokra nem maradt idő, de majd kibővítem az ókori tudósokkal és egy későbbi időpontban külön előadom. A többit majd külön levélben megírom. Kellemes hétvégét mindenkinek: Lajos kutya: Az első háziasított állat. Gyakori totem- és kabalafigura. A természeti népek tűzhozó szerepet tulajdonítottak neki. Az alvilág határának őrzője; lélekkísérőként is megjelenik. • Egyiptomban Anubisz, a sakáltestű vagy sakálfejű alvilági isten kísérője, ezért a halál képzetéhez kapcsolódott. • Általában a hűség és az éberség szimbóluma; Kínában ez az engedelmesség, odaadás jelentéseivel egészül ki. • Az antikvitásban többféle értelemben szerepel. Odüsszeusz Argosz nevű kutyája a hűség jelképe (Hom. Od., XVII. 326–327). →Hekaté attribútumaként és →Kerberosz, Hadész kutyája révén kapcsolódhat az alvilági hatalmakhoz. →Hermész/Mercurius és →Aszklépiosz/Aesculapius kísérőjeként a védelmező, oltalmazó jelentés a hangsúlyos. A vadászebek →Artemisz/Diana és Órión attribútumai. Pejoratív értelemben jelképezheti a hitvány, megvetett embert (Hom. Od., XXII. 35), a szuka pedig a hetaira, a mindenkor párzásra kész állati ösztön megtestesítője (Hom. Od., XIX. 154, 366; Plut. Iszisz és Oszirisz, 44). Hasonlóképpen negatív kicsengésű jelentése a szemtelenség és hízelgés. Diogenésznek, a cinikus filozófia legnevesebb képviselőjének csúfneve küón, azaz ’kutya’ volt, utalva életmódjának igénytelenségére, és tanítására: a konvenciók, a szemérem, a külsőségek megvetésére. Követőit is ezért nevezték künikoszoknak. Plutarkhosz olyan hagyományt is említ, amely a kutyát az élet konzervatív, körültekintő, filozófiai oldalának szimbólumaként tartja számon. A hellenisztikus korban Szarapisz (→Ozirisz/Szarapisz) attribútumának, az időt szimbolizáló kígyóval övezett háromfejű (farkas-, oroszlán- és kutyafejű) állatnak jobb oldali, kutyafeje a jövő, a hízelgő remény jelképe (Macrobius: Saturnalia, I. 20,13). Ebben a jelentésben Tiziano Az Idő allegóriája c. festményén is megjelenik (1570 k., London, National Gallery). • A perzsa vallásban →Ahura Mazda állata, a rossz szellemek elűzője. • A zsidó kultúrában a tisztátalanság, az erkölcstelenség kifejezője; az Ószövetségben csak Tóbiás és Lázár történetében szerepel pozitív értelemben a hűséges kutya. • A kereszténységben a sebet nyalogató kutya a prédikátor jelképe, aki nyelvével, a szó erejével tisztítja meg a bűnösök lelkét. Legfontosabb szerepre a XIII. sz.-ban alakult, az eretnekség elleni küzdelmet feladatául kitűző dominikánus rend szimbolikájában tett szert. Az alapító Szt. Domonkos attribútuma, akinek születési legendája szerint anyjának álmában fáklyás kutya jövendölte meg születendő gyermeke nagyrahivatottságát (id. Joos van Cleve A királyok imádása c. képén a szent mellett szájában égő fáklyát tartó kutya látható [1526–1528 k., Drezda, Zwinger]). A rend jelképe a fekete-fehér foltos kutya lett, ruházatuk is ezt a két színt követte; feladatukra utaló elnevezésük (Domini canes, ’az Úr kutyái’) egyúttal eretneküldöző szerepüket is magában hordozta. A dominikánus szimbolikában a farkasokat (eretnekeket) elkergető kutyák (a dominikánus szerzetesek) a bárányok (hívek) védelmezői. Andrea di Bonaiuto Az egyház diadala c. XIV. sz.-i freskóján (Firenze, Santa Maria Novella kolostorának spanyol kápolnája) fekete-fehér foltos kutyák védelmezik a juhokként ábrázolt híveket a farkasoktól. A teológiai erények közül a Hűség (Fides) attribútuma. A dominikánus rend régi címere. • A világi erények közül a házastársi hűség szimbóluma; ezt fejezik ki a középkori királynősírok kutya-ábrázolásai (pl. Saint-Denis, katedrális, XII–XIII. sz.), a női portrék ölebei. Jan van Eyck az Arnolfini házaspárról készített festményén is erre utal az asszony lábánál álló kutya (1434, London, National Gallery). Negatív értelemben az Invidia, az Irigység hátasállata. A négy temperamentum közül a Melankóliához társították (Dürer: Melankólia, 1514), az öt érzék közül pedig a Szagláshoz. A középkori lovagi kultúrában a sólyomhoz hasonlóan (→sólyom) a nemesség, a körültekintés jelképe, gyakran jelenítették meg a főnemesség életét ábrázoló miniatúrákon és festményeken (pl. a Limbourg fivérek Berry herceg számára készített hóráskönyvének lapjain [1413–1416]). Ókori alvilági jelentése a középkori Európában is megjelenik. A →fekete bakhoz és macskához hasonlóan a fekete kutya az ördögi hatalom, a boszorkányság jelképe, pl. Goethe Faustjában (I.) ez Mefisztó első megjelenési formája. • Az alkímiában a kutya és a farkas a →higany kettős természetét fejezi ki. • A magyar költészetben is számos jelképes jelentésben szerepel. Petőfi János vitézében a tatárokra vonatkozik a „kutyafejű” elnevezés. A farkas és a kutya c. Phaedrus-mese nyomán született Petőfi-versben, a Kutyák dalában a hitvány szolgalelkűség szimbóluma, a →farkas jelképezte büszke, nélkülözések árán is vállalt szabadságszeretet ellentéte (Farkasok dala). József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat c. versében a ragaszkodás, az érzelmi kötődés megtestesítője: „hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned.” →állat/állatok [Ú. E.] farkas: Európa legnagyobb testű őshonos ragadozója. Ősi, mágikus totemisztikus tiszteletét, védelmező szerepét régészeti leletek bizonyítják. Az ókori rómaiaknál, a belső-ázsiai nomád népeknél, pl. a türköknél, a tatároknál egyaránt totem-ős. • A görögöknél Phoibosz Apollón, a fényisten szent állata. A hellenizmus korában Szarapisz (→Ozirisz/Szarapisz) attribútumának, az időt szimbolizáló kígyóval övezett háromfejű (farkas-, oroszlán- és kutyafejű) állatnak bal oldali, farkasfeje a múlt, a pusztítás jelképe (Macrobius: Saturnalia, I ; Tiziano Az Idő allegóriája c. festményén [1560 k., London, National Gallery] is ebben az értelemben szerepel). • Az etruszk síremlékeken az alvilágisten visel farkasálarcot, itt a halál jelképe. • A római mitológiában Silvanus és Mars állata. →Romulus és Remus táplálója; Róma jelképe. Az ún. capitoliumi farkas Romulus és Remus alakjával (Kr. e. V. sz., Róma, Museo Capitolino). • A perzsáknál Ahrimán (→Ahrimán/Ármány) állataként a sötétség erőihez tartozik. • A szláv néphagyományban az erdőszellem megtestesítője, a germánoknál →Ódin/Wotan kísérője. A skandináv mítoszokban az emberi és isteni világrend ellen támadó, alvilági pusztító erő megszemélyesítője egy óriás farkas, Fenrir (Edda, Vaftrúdnir-ének, 47; 53). Fenrir farkas (XVIII. sz.-i Edda-kiadás illusztrációja). • A zsidó és keresztény hagyományban elsősorban a gonosz, a rossz megtestesítője, az Izráel népét sanyargató erőszakos rabló (Ez 22,27; Szof 3,3). A Messiás birodalmát az ádáz ragadozó és a →bárány/juh megbékélése jellemzi (Iz 11,6; 65,25). Jákob áldásában Benjámin törzsének harciasságát fejezi ki: „Benjámin ragadozó farkas, reggel prédát eszik, este zsákmányt osztogat” (Ter 49,27); az egyházatyák ezt a tipológiai összefüggések értelmében a Benjámin törzséből származó Pál apostolra vonatkoztatták, aki keresztényüldözőként ragadozó farkas volt, megtérése után azonban Isten igéjének hirdetőjévé vált. A Jó pásztor-példázatban a híveket, bárányokat veszélyeztető farkas szintén a hit ellenségeit jelképezi (Jn 10,12); így említi Pál apostol is a farkast (ApCsel 20,29). Tanítványai szétküldésekor Krisztus ekképpen utal az üldöztetésre: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Utalhat a hamis prófétákra, akik „Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok” (Mt 7,15). Sátán-szimbólum; Szt. Ágoston így ír egyik beszédében: „Ki a farkas, ha nem az ördög?” (Beszédei Jánoshoz, 46,7). A Callistus-katakomba egyik falfestményén a bárányként ábrázolt Zsuzsanna vádlóit testesíti meg a két farkas, s mivel az ókeresztény korban ez a történet a keresztényüldözésre utalt, a farkasok (a vének) a keresztények üldözői. A XIV. sz.-i dominikánus szimbolikában a farkas az eretnekség megtestesítője, amelytől a →kutya (Domini canis, az ’Úr kutyája’, azaz a dominikánus szerzetes) őrzi a nyájat, a híveket (→nyáj). Assisi Szt. Ferenc egyik legendája, a megszelídített gubbiói farkas története alapján a szent egyik attribútumává vált. Az erények és a bűnök allegorikus ábrázolásain a farkas a Falánkság, a Rablás és a Mértéktelenség kifejezője. • Az alkímiai hagyományban a farkas a kutyával a →higany kettős természetét fejezi ki. • A népmesékben az erőszak, valamint az ártó hatalom megtestesítője; a néphitben boszorkányság, rosszindulatú varázslás is kötődött hozzá. • Az ősi magyar hitvilág táltosai szintén a negatív erőket jelképező farkasok leküzdésével bizonyították erejüket, kiválasztottságukat, s győzelmük után kerülhetett sor az utolsó próbatételre, a bikával való küzdelemre (→sámán/táltos). • Danténál az Isteni Színjáték kezdetekor megjelenő nőstényfarkas a kéjvágy és a kapzsiság szimbóluma, amely egyben Rómára és a guelf Firenzére is utal (Pokol, I. 49–60). Petőfi (Phaedrus farkasról és kutyáról írt meséje nyomán) A farkasok dala c. versében a nélkülözések árán is vállalt szabadságszeretet jelképévé teszi, szemben a költemény párdarabjában, A kutyák dalában megénekelt szolgalelkűséggel. József Attilánál a szarvasból farkassá történő változás a magány, a kirekesztettség keserűségét fejezi ki: „Szarvas voltam hajdanán, / farkas leszek, azt bánom” (Bánat). →állat/állatok, →farkasember [Ú. E.] oroszlán: Afrikai, ragadozó nagymacska; a királyság, az erő megtestesítője („az állatok királya”). A Nap, a fény birodalmához tartozó lényként apotropaikus jelentést is hordoz; gyakran jelenik meg a források, templomok, sírok őrzőjeként (pl. a déloszi oroszlánsor, Kr. e. VII. sz., a mükénéi oroszlános kapu, Kr. e. XIV. sz., a babiloni oroszlánfal, Kr. e. VI. sz.). Nősténye az anyaság és a szerelmi szenvedély jelképe; számos anyaistennő attribútuma. • Az egyiptomi mitológiában Szahmet, az oroszlánfejű női alakként ábrázolt istennő a háború és a perzselő Nap megszemélyesítője. • A buddhizmusban a törvény védelmezője, →Buddha bölcsességének jelképe. Az igazságosság szimbólumaként a világi hatalom kifejezője. A buddhista vallást támogató Asóka király oszlopán ábrázolt három oroszlán is ebben az értelemben szerepel (Kr. e. III. sz., Szárnáth, Régészeti Múzeum), s alattuk látható a Tan kereke (→kerék). Ez az ábrázolás vált India jelképévé; megjelenik a címerében is. • A görög mitológiában a fényistenség, Phoibosz Apollón (→Apollón/Apollo), az epheszoszi Artemisz (→Artemisz/Diana), →Kübelé és Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus) kísérője; az oroszlánbőr pedig Héraklész (→Héraklész/Hercules) attribútuma, akinek első hőstette a nemeai oroszlán megölése. ’Idő’ jelentésben is megjelenik: Szarapisz (→Ozirisz/Szarapisz) attribútumának, az időt jelképező kígyóval övezett háromfejű (farkas-, oroszlán- és kutyafejű) állatnak középső, oroszlánfeje a jelen szimbóluma, mert kifejezi a múlt és jövő között álló legerősebb tényezőt (Macrobius: Saturnalia, I. 20,13). Ez Tiziano Az Idő allegóriája c. képén is szerepel (1560 k., London, National Gallery) (→kutya). A bírósági ügyeknél használatos, oroszlán alakú vízóra az igazság védelmezését jelképezi. Az antikvitás korából nyakba függesztett, oroszlánmancs formájú védőamulett is ismert (→láb/lábnyom). • A zsidó és keresztény hagyományban is kettős jelentésben szerepel. Jelezheti az Úr hatalmát (Oz 5,14; Ám 3,8), megjelenik isteni bíróként: „Mert az Úr elpusztította legelőiket, […] az oroszlán előjött rejtekéből” (Jer 25,36–38). A haldokló Jákob megáldja Júdát és oroszlánhoz hasonlítja: „Fiatal oroszlán lesz Júda… Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca” (Ter 49,9–10). ’Harciasság’ és ’bátorság’ értelemben Izráel népére vonatkozik (Szám 23,24); ereje a hősöket jellemzi. Júdás Makkabeus „Tetteiben oroszlánhoz volt hasonló, zsákmányért bömbölő oroszlánhoz” (1Mak 3,4). Az ellenség pusztító erejére is utal: „Az oroszlán fölkelt fekvőhelyéről; elindult útjára a nemzetek megrontója, eljött hazájából, hogy pusztává tegye országodat” (Jer 4,7). Az oroszlánok barlangjába vetett Dániel története a hívő lélek haláltól való védettségét fejezi ki (Dán 6, 23). Negatív értelemben Sátán-szimbólum: „Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). • A középkori szobrászatban a Megváltót pl. lába alatt oroszlánokkal, a legyőzött sátáni erővel ábrázolták (pl. a chartres-i Notre-Dame-katedrális Tanító Krisztus-szobra, 1194–1220), s ennek bibliai alapja: „oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el” (Zsolt 91,13). Az Ezekiel prófétánál és az Apokalipszisben szereplő négy lelkes állat, amelyek egyike oroszlánarcú, az Úr királyi hatalmának kifejezője (Ez 1,1–28; Jel 4,7). Az ezen alapuló evangélista-jelképek közül az oroszlán Márk szimbóluma, mivel evangéliuma a pusztába kiáltó (oroszlán) Keresztelő Szt. János fellépésével kezdődik (pl. Arles, St. Trophime, a főkapu timpanonja; →állat/állatok). Márk evangélista – Velencében őrzött ereklyéinek révén – a város védőszentje. Az oroszlánt Krisztus-szimbólumként is értelmezték; a tipológiai megfeleltetések értelmében előképe Júda oroszlánja: „győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja” (Jel 5,5). Az oroszlánt legyőző bibliai Sámson alakját is a Gonoszon győzedelmeskedő Krisztus tipológiai előképeként értelmezték, ezért története gyakran szerepelt a középkori templomok faragványain. • Azok az ókori legendák, amelyeket a Physiologus is ismertet, a keresztény szimbolikában is szerepelnek; pl. ahogy az oroszlán eltünteti nyomait a vadászok elől, úgy az Isten is elrejti igéjét az emberekben az ördög elől. A nyitott szemmel alvó oroszlán az éberség jelképe; Krisztus teste is így „aludt” a kereszten, míg isteni része az Atya jobbján őrködött. Az oroszlán születéséről szőtt elképzelés keresztény értelmezésben a feltámadásra utal: az oroszlán (Krisztus) születése után három napig alszik, majd a hímoroszlán (Atya) üvöltése lehel belé életet. Az a tévhit, hogy az oroszlán csak egyetlen fiat hoz a világra, a Szűz Máriával való azonosítás alapja. A szentek közül Egyiptomi Szt. Mária és Remete Szt. Pál attribútuma. A szilárd Hit állata, az alvó oroszlán a kontemplatív, az éber az aktív élet megtestesítője (Canova: XIII. Kelemen síremléke, 1783–1792, Róma, Basilica di San Pietro). Szt. Jeromos attribútuma a Legenda Aurea nyomán, amely szerint a szent egy oroszlán mancsából kihúzott egy tövist, az állat pedig ezután mellette maradt. • Kettős jelentést hordoznak azok a középkori ábrázolások, amelyek egy oroszlán és egy másik állat küzdelmét mutatják: általában a pusztítás ördögi állata, de ha egy bikát támad meg, amelynek szarvai Hold-szimbólumok, vagy őzet, amelynek pettyes bőre a csillagokat jelképezi, akkor az oroszlán a sötétséget legyőző fény győzelmére utal. A földrészek közül Afrika állata, a négy temperamentum közül a Kolerikusé. Giuseppe Cesari nyomán: A Kolerikus (Cesare Ripa: Iconologia, 1630). Az erények ábrázolásain a Bátorság/Erő allegorikus figurája mellett látható. • A heraldikában az uralkodói hatalom, az erő kifejezője, gyakori címerállat, pl. a Luxemburg-házé (→címer). Uralkodók jelzőjeként is gyakori (pl. Oroszlánszívű Richárd angol király, I. Oroszlán Henrik bajor és szász herceg). A Leo név a bizánci császárok és a pápák között szintén kedvelt volt. A török és iráni nyelvekben a Rusztem, Ruszlán név jelentése ’oroszlán’. • A magyar királyi →jogar kristálygömbjébe vésett három oroszlán hatalmi szimbólum. Az oroszlán a vitézi bátorságra utal a késő középkori lovagi síremlékeken is (pl. Szentgyörgyi és Bazini György síremléke, 1467, Pozsonyszentgyörgy; Szapolyai István síremléke, 1499, szepeshelyi prépostság). A trónoló, diadalmas Mátyás király oroszlánon pihenteti lábát a meghódított sziléziai Bautzenben, Ortenburg várának tornyán. Trónoló Mátyás király (1486, Bautzen, Ortenburg vára, szobor a kaputornyon). • Danténál az Isteni Színjáték kezdetének szimbolikus állatai között (→leopárd/párduc, →farkas) az oroszlán a gőg, az erőszak, a világi hatalom bűneit testesíti meg (Pokol, I. 47). • Az alkímiában a vörös oroszlán (→kén) a férfiúi-, az oroszlán egyszarvúval (→higany) pedig a női princípium. • A tarot XI. (később VIII.) lapja, az Erő, egy oroszlánt a szájánál fogva megragadó nőalakot ábrázol (→kártya). • Nietzsche Im-ígyen szóla Zarathustra c. művében az oroszlán a szellem megtisztulásának második fokozataként a szabadság, az akarat megtestesítője: „szabadságot teremteni magának új teremtésre – ezt bírja az oroszlán ereje” (Zarathustra beszédei; A három változásról, I). →griff, →Khimaira, →szfinx [Ú. E.] Oroszlán csillagkép: Az európai állatöv ötödik szakasza, ideje a nyár közepe: július 23– augusztus 23. Jele: . Az asztrológiai hagyomány a méltóság, a jóság és a hiúság tulajdonságaival ruházta fel. Uralkodó bolygója a →Nap, a négy elem közül a tűzhöz kapcsolódik. Mivel ebben a jegyben áll hatalma csúcsán a Nap, a jegy gyakori ábrázolása az oroszlán hátán ülő napisten vagy az oroszlánok húzta napszekér (→Héliosz/Sol, →szekér/kocsi). Az antik költők a Héraklész hőstetteivel összefüggésbe hozott csillagképek között említik az Oroszlánt is; eszerint a hérosz által legyőzött nemeai oroszlán került csillagképként az égre. Dürer Sol Justitiae c. rézmetszetén a kardot és mérleget tartó allegorikus férfialak oroszlánon ül (1500). A Nap szimbolikájához kapcsolódva ez a csillagkép az életerő, az uralkodás, a szilárd akarat a zodiákus rendszerében. Oroszlán csillagkép (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár). Az ún. zodiákus ember ábrázolásain a szív tájékán helyezkedik el. →állatöv [Ú. E.]

2 Tiziano Vecellio (1485? – 1576). A velencei érett reneszánsz egyik legnagyobb festője, a híres triász tagja; Veronese, Tiziano és Tintoretto.

3 „Az idő múlásának allegóriája a bölcsesség által vezérelve’’ A három emberi fej szimbolizálja az időt és a hármas-fejű állat (kutya, oroszlán, farkas) a bölcsességet. (c. 1565–1570)

4 A kép sötét hátterében a következő latin felirat olvasható: “EX PRAETERITO PRAESENS PRUDENTER AGIT, NI FUTURUM ACTIONE DETURPET” „A múltból kiindulva a jelent vigyázva cselekedni, hogy a jövő eredményeit ne zavarjuk.” (Bognár Judit)

5 A kutya: Az első háziasított állat. Gyakori totem- és kabalafigura
A kutya: Az első háziasított állat. Gyakori totem- és kabalafigura. Az alvilág határának őrzője; lélekkísérőként is megjelenik. A hellenisztikus korban Szarapisz attribútumának, az időt szimbolizáló kígyóval övezett háromfejű (farkas-, oroszlán- és kutyafejű) állatnak jobb oldali, kutyafeje a jövő, a hízelgő remény jelképe. A világi erények közül a házastársi hűség szimbóluma, ezt fejezik ki a középkori királynősírok kutya-ábrázolásai , a női portrék ölebei. Jan van Eyck az Arnolfini házaspárról készített festményén is erre utal az asszony lábánál álló kutya.

6 Az oroszlán: Afrikai, ragadozó nagymacska; a királyság, az erő megtestesítője („az állatok királya”). A Nap, a fény birodalmához tartozó lényként apotropaikus (védelmező erővel rendelkező) jelentést is hordoz. Gyakran jelenik meg a források, templomok, sírok őrzőjeként (pl. a déloszi oroszlánsor, a mükénéi oroszlános kapu, a babiloni oroszlánfal). ‘Idő’ értelemben is megjelenik: Szarapisz attribútumának, az időt jelképező háromfejű állatnak középső, oroszlánfeje a jelen szimbóluma. Kifejezi a múlt és jövő között álló legerősebb tényezőt.

7 A farkas: Európa legnagyobb testű őshonos ragadozója. Ősi, mágikus totemisztikus tiszteletét, védelmező szerepét régészeti leletek bizonyítják. Az ókori rómaiaknál, a belső-ázsiai nomád népeknél, pl. a türköknél, a tatároknál egyaránt totem-ős. A görögöknél Phoibosz Apollón, a fényisten szent állata. A hellenizmus korában Szarapisz attribútumának, a háromfejű állatnak bal oldali, farkasfeje a múlt, a pusztítás jelképe. A fogalommeghatározások: Pál József és Újvári Edit Szimbólumtár c. mukájából valók Kiadó: Balassi Kiadó (2001)

8 A baloldalon, az öregember önarcképe, középkorú fia Orazio és fiatal unokaöccse jobbról Marco; az Öreg, a Középkorú és a Fiatal allegóriája. A három totemállat, a Farkas, az Oroszlán és a Kutya a Múlt, a Jelen és a Jövő szimbólumai.

9 „A görög (Kr. e. 332), majd a római (i. e
„A görög (Kr. e. 332), majd a római (i.e. 30) hódítás jelentős változásokat hozott Egyiptom kultúrájában, de az ősi, akkor már három évezredes múltra visszatekintő fáraó kori vallás létét nem fenyegette. Az egyiptomi és a görög vallás, valamint a keletről jövő kultuszok békésen éltek egymás mellett, sőt megindult egy összeolvadási folyamat, a szinkretizmus, melyből sajátos keverék-vallások születtek. Alexandria fő istene, Szarapisz (Ozirisz-Apisz) az egyiptomi Ozirisz, a görög Zeusz, Hádész, Héliosz és más istenek vonásait egyesítette magában.” Ennek a Szarapisz (Sarapis, Serapis) nevű istennek volt attribútuma a háromfejű szörny (lsd. a köv. diát). Ez az istenség rendelkezett, a halandó emberek által annyira áhított képességgel, hogy ismerte a múlt minden történését és a jövőbe is látott. Megvolt minden adottsága, hogy a lehető legbölcsebb legyen. Így válik érthetővé a kép kissé rejtélyes címe, és üzenete: Mindenkor úgy cselekedj, a múlt tapasztalatait figyelembe véve, hogy a jövőt ne veszélyeztesd!

10

11

12