SHIME BINDING – UNBINDING

Az előadások a következő témára: "SHIME BINDING – UNBINDING"— Előadás másolata:

1 SHIME BINDING – UNBINDING
An investigation into the origin of, and the relationships between, human building, sign-systems and religious beliefs… (Günther Nitschke – A.D. 12/1974)

2 There is one important passage in MIRCEA ELIADE’s classic „The Sacred and the Profane” wich to our mind summarizes best, and thus hardens even more, the basic attitude of a whole generation of interpretations of mythological texts and of ancient human artefacts. We mean the following passage: „An unknown foreign, an unoccupied territory (wich often means unoccupied by our people) still shares in the fluid and larval modality of CHAOS.” – So far we agree. „By occupying it and, above all, by setting in it, man symbollically transform it into a COSMOS.” – Yes but than he continues… „…through a ritual repetition of the cosmogony.” – No, here we defer. „What is to become our world, must first be created.” – Yes, we agree again. „And every creation has a paradigmatic model in the creation of the universe as a whole by the gods.” – That we strongly doubt. From our perspective (…) this paradigmatic model is nothing but a ritual repetition, an IMITATIO, of a real ancient practice of landtaking and, thus, concrete landmarking of early man. But Eliade does not stands alone. Werner Müller in his book „Die Heilige Stadt” carries this „belief”,…into architectural history. Giorgio de Santillana and Hertha von Dechend in their book, „Hamlet’s Mill – an essay on myth and the frame of time”, go to the extreme: „The most ‘ancient treasure’ (…) that was left to us by our predecessors of the High and Far-off Times was the idea that the gods are really stars, and that there are no others. The forces reside in the starry heavens, and all the stories, characters and adventures narrated by mythology concentrate on the active powers among the stars, wich are the planets.” This „belief” implies that man in his evolution developed a macrocosmic worldview first – was astronomer before he became HOMO FABER – even though there is plenty of evidence from many cultures that all astronomic measuring derived its technique and language from earlier landmeasuring. + Hut, village, temple, town were always IMAGO MUNDI. Hidden behind the above interpretation (…) stands a fixed pattern of belief that man’s interest in and knowledge of the world must somehow have developed: from the stars/ macrocosmos → to the earth/ microcosmos from metaphysics/the abstract → to physics/the concrete from the intangible → to the tangible …this approach is alien to anyone having ever been himself involved in building. He would reverse the whole scheme

3 Still another key to unlock some of the above questions offers itself from a Japanese perspective: human history knows of two patterns to represent the sacred by building: the tradition of the pyramids and cathedrals the practice of ‘forcing’ the most durable material the earth had to offer man at any one time, into ideal and often colossal forms wich then served him as images of the eternal, the timeless and constant in opposition to his own impermanence. Here time was defeated for by the seeming timlessness of material, the stone, iron etc. and by the ideal quality of its form, mostly geometry. the tradition of the bundle of grass or the crown of flowers not to allow time to leave traces on his sacred built images. Man himself destroyed them shortly after their completion and ritual use. Then he could afford to ‘build’ them of grass, straw, reeds, flowers etc., that is, the most impermanent materials at his disposal at any one time and place. A sacred and often secret order watched over arbitrary changes of form and the manipulation of these sacred artefacts. Through the trick of ritual RENEWAL at fixed intervals the sacred would ‘appear’. Thus, COPYING, not only INVENTING, has a sacred foundation, justification and long tradition.

4 1st version of the Japanese cosmogony: „Before Heaven and Earth were produced, there was something wich might be compared to a cloud floating over the sea. It had no place of attechment for its roots. In the midst of this, a thing was generated wich resembled an ASHI-KABI, a reed-shoot, when it is first produced in the mud. This was straightaway transformed into a HITO, a human being, (or into a KAMI, a deity) and was called JUNI NO TOKO-TACHI NO MIKOTO (in) the Land a PLace-Setting Lord.” 2nd version of the Japanese cosmogony: „At the time of the beginning of heaven and earth, there came into existence in the TAKAMA NO HARA, the High Producing Plain, deities named AME NO MI-NAKA NUSHI NO KAMI, Heavenly August-Center Lord Deity, TAKA MI-MUSUBI NO KAMI, High August Binding Deity, and KAMI MUSUBI NO KAMI, Divine Binding Deity. These three pillars of deities all came into existence as single deities and their forms were not visible.” The terms MUSUBU = to bind, MUSUBI = the knot and MUSU = to grow and the related UMU = to give birth, to create, point to an already known characteristic of truly archaic words; they are often ambivalent. Applied to our case the ancient Japanese term MUSUBU seems to have stood for an act of contraction, as well as, expansion. (RELIGIO deriving from LIGARE = binding / YOGA deriving from YUJ = binding)

5

6

7

8

9 pillar – prototype and variations
hut – prototype and variations

10 „…we feel ready to formulate the following chain of hypotheses:
One of the most important behavioural phenomena of archaic man (in East Asia), perhaps inherited from an earlier animal existence, is a territorial one: the placing of occupation marks; As opposed to the animal kingdom’s way of leaving smell marks, humans make theirs with their hands; The First ‘making’ man seems to have been capable of in his evolution, was binding and knotting; What were originally bound were grasses, reeds, bushes and trees; From this making, man seems to have not only learnt his first visual signs, but these archaic manufacturing processes seem also to have played a major role in the formation of his language. Man, originally, thought with his hands. Wherever he occupied new territory, unknown or CHAOS to him, he transformed this CHAOS into a COSMOS by setting up occupation marks; Considering the bitter fights over territorial rights in the animal kingdom, one can imagine that those human land, boundary or property occupation marks acquired the character of symbols of power, wich did not respect, but deified and thus presented offerings. Their form and their name – as we hinted earlier with our interpretation of the MUSUBI or binding deities –, was deified. What was a NOMEN initially turned into a NOUMEN. Since those occupation marks were made of impermanent material such as grass and reeds, they had to be renewed at certain interwalls, in order to secure and perpetuate claims over the property, power and divine status.” (GÜNTHER NITSCHKE)

11 SANTILLANA: picture of the churning of the Milky Sea
a magyar kiadásban: Hórusz és Széth fúrás vagy köpülés közben. (…) Ezt az ábrázolást rendszeresen félreértelmezik, mint a „két ország egyesítését”, akár Hórusz és Széth dolgozik a köpülőnél, akár …az úgynevezett „Nílus-istenek”. (142. old.) BUDGE: picture of the unification of two countries by the God of Upper and Lower Nile

12 a tartósságot (dd) jelölő-jelentő Dzsed-oszlop

13

14 Fonogramok – a megfelelő hangalakok jelei Determinatívumok – a fő fogalmak jelei. Ezzel a többértelműséget redukálták. Ideogramok – prototipikus képi ábrázolások A legkorábbi kísérletek egyike, amely arra irányul, hogy a hangokat jelreprezentációval fejezzék ki.

15 FIRST AGE: the age of chaos, one can only conceive of a Heaven/Earth mixture. SECOND AGE: Heaven sits on top of the Earth, touches it at the ‘axis of the cosmos’. THIRD AGE: Heaven moved into heaven, Earth into the earth. FOURTH AGE: through symbolic action, or more exactly, through an act of building Heaven is brought back onto Earth at a festival. (…) Mircea Eliade starts investigating human building phenomena and archaic human spatial behaviour after this phase.

16 „Különösen a szemiotika nyomán terjedt el a nézet, amely szerint a képet, szobrot, épületet valamiféle vizuális „textusnak” kell tekinteni, „olvasni” kell. Eszerint a képzőművészeti alkotás is valamiféle – vizuális, plasztikai, architektonikus – nyelven megfogalmazott szöveg.” „A nyelvtudomány analógiájával (…) azonban csínján kell bánni. Kétségkívül létezik egyfajta „vizuális gondolkodás”, amely a valóság megismerésének, értelmezésének önálló módja és bizonyos cselekvésformák, például a tárgyformálás alapja, ezért szimbiotikus is a manipulatív kéz „gondolkodásával”. E „vizuális gondolkodásnak” megvannak az antropológiai, biológiai, pszichofiziológiai meghatározói, „állandói”, ugyanakkor történetileg, társadalmilag is determinált. Éppúgy tanulmányozható, mint a fogalmi gondolkodás, a gyakorlatban kereszteződik is vele, és ahogy annak médiuma a nyelv, hozzá is tapad nyelvi minőség. A sajátosságokról azonban nem szabad megfeledkezni. Igy például eltérő a kódok szerepe, a képzőművészetben és az építészetben ugyanis csak fenntartásokkal lehet vizuális kódokról beszélni. (…) Az elemi vizuális és plasztikai formák, a stílusalakítás, a térábrázolás elemei – tehát a képzőművészeti és építészeti valóságok – azonban nem tekinthetőek kódnak, nem is lehet desifrírozni őket, hiszen jelentésük alkalmazásukban, használatukban rejlik, jelentésük kontextuális. (…) az építészeti elemeknek nincs szavakkal is megfogalmazható jelentése, félreértés lenne őket vizuális kódnak minősíteni. Jelentésük azonos használatukkal, expresszivitásukkal.” (Németh Lajos: Törvény és kétely – A művészettörténet-tudomány önvizsgálata, Gondolat, Budapest, 1992.)

17 „Újra és újra olyan épületekkel találkozom, melyeket pazarlón és különleges formákat hajhászva alkottak meg. Az építész, aki a dolgot megcsinálta, bár nincs jelen, megállás nélkül fecseg hozzám az épület minden részletéből, és mindig ugyanazt fújja, ami számomra egy pillanat alatt érdektelenné válik. A jó építészetnek az embert fel kell emelnie, engednie kell, hogy (az ember) átélje és lakja, és nem pedig lyukat beszélnie a hasába. Gyakran töprengek azon, hogy miért próbálkozunk oly ritkán a kézenfekvővel, a szemünk előtt lévővel? Miért bíznak az építészek oly kevéssé azokban az alapvető dolgokban, amikből az építészet létrejön: anyagban, szerkezetben, megtámasztásban, megtámasztottságban, földben és égben, terekben, melyek valóságos terekké válhatnak, terekben, amelyek befoglalásáról, anyagban való megjelenéséről, üreg formájáról, világosságáról, levegőjéről, szagáról, befogadóképességéről és rezonanciájáról gondoskodnunk kell? Nekem is jólesik elgondolni, hogy házakat tervezek és építek, melyekből az építési folyamat végén, mint tervező visszahúzódom. Igy hátrahagyok egy épületet, ami önmaga, ami a lakást szolgálja, mint a dolgok világának része, és megél személyes retorikám nélkül. Számomra létezik az épületek szép hallgatása, amit olyan fogalmakkal kötök össze, mint higgadtság, tartósság, jelenlét és integritás, valamint melegség és érzékiség. Az legyen ami, épület legyen, ne jelenítsen meg semmit, de legyen valami.(…) Az építészet valósága a teste: az, ami konkrét, ami formává, tömeggé és térré vált. A dolgokban lévőkön kívül nincsenek eszmék. Ez a szépség kemény magva.” (Peter Zumthor: A szépség kemény magva – arc’ 1, október)