A tér képi megjelenítése 2. rész Geometriai alapok
Perspektivikus térábrák Mélység, méret, távolság érzékelése biológiai adottság Szaktudomány (geometria) térképészet: mélységábrázolás helyett magasságábrázolás Művészet tájábrázolást megújította másként láttatta a természetet esztétikai érzéket változtatta
Objektív, térszerű A térnek elv alapján szerkesztett modellje Mérhetőség, ipari-műszaki alkalmazás Perspektivikus (= távlati): így látunk rövidülés, mélység, arány, végtelen Axonometrikus (= tengely): így láttatunk három oldal egyszerre látható (többnézetű) szerkesztett vetület Optikai törvények: ókori tudomány ismerte a művészet nem alkalmazta színházi díszleteknél használták
Perspektív ábrázolás: vízszintes, függőleges, ferde képsík (légi fénykép, panoráma, madártávlat)
Enyészpont, horizont
Korai perspektív ábrázolás Pompeii freskó
Raffello: Athéni iskola
Földrajzi galéria, Vatikán, 1580
Szubjektív, térszerű Művészi (a reneszánsztól) Az alkotó a tárgy vagy személy objektív képét látja, de azt szubjektíven láttatja Fény-árnyék kontraszt, szokatlan nézőpontok, tértagolás (elő-, közép- és háttér) Modellt ül, de a képen nem ismerhető fel Axonometrikus és perspektivikus ábrázolások keveredhetnek: fent–lent, közel–távol Izmusok: a művészet csak felidézi, de nem ábrázolja a valóságot
Klasszikus ókor Görögök, rómaiak Bizánc Reneszánsz Izmusok test szabad mozgású ábrázolása 3D ismert volt, bukásukkal eltűnt Bizánc visszatérés a síkábrázoláshoz Reneszánsz fejlettebben újjászületett tájkép nem csak háttér portréfestészet hagyományos Izmusok
Miller: Kanizsa ostroma, 1601 (felülnézetes vár), Sárvár
Harunobu: Esti harangszó (1766) Lebegő alakok, nincs enyészpont, átló térérzetet kelt
Síkok keveredése