Politikai és szociálgeográfia I. DEBRECENI EGYETEM Tudományegyetemi Karok Természettudományi és Technológiai Kar Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszék Politikai és szociálgeográfia I. Prof. Dr. Süli-Zakar István (DSc.) egyetemi tanár 1

Nemzet, etnikum, nemzetiség 3. tétel: Nemzet, etnikum, nemzetiség

Család A család („familia” lat.) a társadalom természetes és alapvető egysége, a házastársak és a legközelebbi rokonok kapcsolatainak történelmileg változó formája. Feladata a társadalom egésze szempontjából a népesség számszerű újratermelése, az alapvető társadalmi ismeretek és szabályok átadása, a keresők és eltartottak mindennapi életének megszervezése. Többféle típusa alakult ki az idők folyamán, amelyek az egyes földrészeken és országokban nem azonos időben és jellegzetességekkel követték egymást. Az anyajogú (matriarchátus) éppúgy megvalósult a csoportházasságban, mint az apajogú (patriarchátus). Az apajogú családban a leszármazás és a vagyon öröklése az apához igazodik. Az Európában általános monogám házasságon alapuló család egyaránt lehet nagycsalád és kiscsalád. A nagycsalád kettőnél több nemzedék együttélését jelenti, ilyen pl. a falusi patriarchális család, ha őket a család tulajdonában álló közös föld művelése tartja össze, s jelöli ki a családtagok szerepét. A XX. század ipari társadalmaira jellemző forma a kiscsalád, amely rendszerint legfeljebb két nemzedékből, a szülőkből és a velük élő gyermekekből áll. A kiscsalád egyik típusában a férj folytat kereső foglalkozást, s a feleség feladata az otthoni tevékenység és a gyereknevelés. A másik típus a két keresőre alapozott családforma, mindkét házastárs és a nagyobb gyermek(ek) is a család keretén kívül végez(nek) munkát.

Nevezik a kiscsaládot nukleáris családnak is, amely, ha csak az egyik szülő él együtt a gyermek(ek)kel csonka család. A nukleáris család kitágult formájában valósulhat meg az idősebb betegség miatti gondozása vagy az unokák tartós ellátása. A nukleáris család már ált. nem termelési, hanem fogyasztási egység. Jellemzője az alacsony gyerekszám, s gyakran a nagy labilitás, amely összefüggésben áll a családok kettős terhelésével, s a nekik nyújtott szociális támogatás rendszerének fejlettségével. A modern kiscsalád törékenysége következtében sokoldalú családvédelemre szorul. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) deklarálja, hogy a családnak joga van a társadalom valamint az állam védelmére. – A magyar család szó az ószláv cseljed átvétele eredeti jelentése háznép, cselédség. A magyar parasztságnál a nagy létszámú férfiágon szerveződött együtt élő rokonsági csoportot is családnak, házcsaládnak nevezik. Néhol ház, háznép, família helyettesítette a család szót. Az egynevű, de nem együtt élő rokonságot is nevezik családnak. Tágabb értelemben beleértették a család fogalmába a házban lakó közelebbi, távolabbi rokonokat, barátokat, szolgákat, cselédeket is. A házasságban született gyermek neve is család; erre az analógiára a kisgyermek kiscsalád, a ki nem házasított neveletlencsalád, a fiatal házas férfi újember család. A család a paraszti életformában egyúttal munkaszervezeti csoport, amelyben a családtagok nemüknek és életkoruknak megfelelően szigorúan megszabott munkakörben dolgoztak a családfő irányításával. A családfő rendelkezett a család vagyonával, s felügyelte a családtagok erkölcsi magatartását, ő képviselte a családot. Az együttlakó nagycsaládok az 1920-as években megszűntek. A két világháború között a parasztság körében általános lett a kiscsalád, s ritkább a három generációs család.

Nemzetség A nemzetség (genosz <gör.>, gens <lat.>) általános értelemben (valódi vagy fiktív) közös ősöktől származó embercsoport. A nemzetség tagjai egymással többnyire nem házasodhatnak. – A honfoglaló magyarok nemzetségeit írásos források nem említik, számuk a törzsek ismeretében 35-50 lehetett, és valószínűleg már nem vérségi nemzetségek voltak. A nemzetségek a 9-10. sz.-ban elsősorban a hadszervezetben játszhattak szerepet, ekkor még jogi és kultuszközösséget alkottak. Az államalapítás utáni változásokkal új, vérrokonságon alapuló nemzetségek ún. genusok keletkeztek, amelyek származásukra a 13. sz.-tól a de genere szókapcsolattal utaltak. A krónikákban a legelőkelőbb nemzetségeket pogány elődöktől származtatták (pl. Ákos, Csák). Számon tartották az eredetükre nézve jövevény nemzetségeket is, akiknek őse már a keresztény korszakban beköltözött idegen lovag volt. (pl. Hont-Pázmány, Bogát-Radvány). A közös néven túl a közös címer és nemzetségi monostor is kifejezte összetartozásukat. Az Árpád-korban már valószínűleg az egész társadalom (a birtokos réteg mindenképpen) nemzetségi szervezetben élt. Így nem csak úri vagy nemesi, de királyi serviensi (Ajka, Hermán, Pok), sőt várjobbágyi és udvarnokinemzetségekről is beszélnek. – Néprajzi kutatások alapján a köznyelvben a rokonság, rokonsági csoport (de csak apaági vérrokonság) értelemben használták, de egyes területeken csak a nemesi családoknak lehetett nemzetsége („nemzetes úr”, „nemzetes asszony”). A bukovinai székelyeknél még a 20. sz. elején is szervezetként működött, a nemzetséghez tartozó családok fejei időnként tanácskoztak is, de gazdasági alapot jelentő nemzetségi tulajdon (közös föld, állatállomány) ekkor már nem létezett.

Törzs A törzs az önmagukat közös őstől eredeztető, közös hagyományokat követő és tovább éltető embereknek a családnál és a nemzetségnél magasabb szintű társadalmi, gazdasági és politikai szerveződése. Jellemzője a közös nyelv, kultúra és ideológia, a közös terület, ahol a fennmaradáshoz szükséges valamennyi tevékenységet (élelemszerzés, lakóhelyteremtés, szertartások, önvédelem stb.) közösen végzik a törzs tagjai. A törzs általában kisebb települési csoportokból (hordákból, falvakból vagy szomszédságokból) áll, amelyek nemzetnek nevezett nagyobb egységekbe is csoportosulhatnak. A törzs szó jelentéstartalma az idők folyamán sokat módosult. Egyes kutatók (pl. L. H. Morgan) törzsinek azokat a közösségeket tekintették, amelyek társadalmi intézményekkel rendelkeztek, de politikaiakkal nem. Mások a közös nyelve és a főnökség intézményét, a hierarchiát tartották a törzs mint társadalmi csoport legfontosabb ismérvének. A 20. sz. végén elterjedt értelmezése szerint olyan politikai egység, amely a nemzetségnél átfogóbb, de a népnél, nemzetnél szűkebb körű társadalmi csoportot foglal magában. A 20. sz. végén – a fogalomhoz tapadt pejoratív jelentések miatt – a szakirodalom főként azokat az etnikai közösségeket nevezi törzsnek, amelyek ekként határozzák meg magukat.

Nemzet A nemzet („náció” <lat.>) kétféle felfogásban használt politikai fogalom: olyan közösség, amelyet a tartós együttélés, a közös történelmi múlt mellett a területi, gazdasági, nyelvi, kulturális egység és a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok, értékrend jellemeznek, ill. egy ország valamennyi állampolgárának közössége. Az előbbi a német eredetű kultúrnemzet, az utóbbi a francia mintájú államnemzet meghatározása. – A kialakuló kapitalizmusban a polgárság fő törekvéseként az egységes belső piac, a független állam megteremtése, központosított államszervezet kialakítása, történetfelfogásában pedig a múlt mint a jelenben megvalósuló közös létkeretek alapja jelent meg. A nemzetté válás folyamatában általában kialakult az azonos kultúrájú és egy nyelvet beszélők összetartozásának tudata, és szükségessé vált a közös sajátosságok felfedezése. A magyar nemzetté válás a 18. sz. második felében kezdődött a közös történelmi múlt és kulturális hagyomány felidézésével. A francia forradalom új jelentést adott a nemzetnek a törvény előtt egyenlő polgárok összességeként és a közakarat letéteményeseként, illetve elkülönült politikai-szervezeti egységként. A 19. sz.-ban az állam és a haza fogalma egybeesett az etnikai és/vagy nyelvi-kulturális térség körülhatárolásával. A francia mintájú államnemzet és a német eredetű kultúrnemzet intézménye alakult ki szinte egész Európában. A Kelet- vagy közép-európai egységes nemzetté válást társadalmi konfliktusok, etnikai-nemzetiségi ellentétek és eltérő magatartási, gondolkodási modellek, eszmények nehezítették, a XX. században pedig faji, etnikai megkülönböztetés súlyosította a nemzeti célok megvalósításának politikai programját. Elsősorban az angol, francia és É-amerikai tudomány és politikai irodalom értelmezi a nemzetet államnemzetként. Ez a felfogás érvényesült Magyarországon is a reformkorban és a dualizmus idején

Nemzetállam Etnikum, Etnosz A nemzetállam olyan állam, amelyben történelmi, nyelvi-kulturális közösségként megjelenített nemzet szerveződik. Napjainkban az államok többségében általában valamely etnikum túlsúlya mellett kisebbségek is élnek, így az egy állam, egy nemzet elve csak kivételesen valósult meg. Fogalma francia eredetű, kialakulása a nemzetté váláshoz kapcsolódik (19. sz.) Etnikum, Etnosz Az etnikum (etnok=nép <gör.>) emberek történetileg kialakult olyan együttese, akik tudatában vannak népkénti összetartozásuknak és más, hasonló együttesektől való különbözőségüknek, amit népnévvel kifejezésre juttatnak. (hétmagyar) Ilyen együttesek olyan embercsoportokból jöhetnek létre, akik rendelkeznek a kölcsönös megértés nyelvi és kulturális eszközeivel, együttműködnek a lét újratermelésében és védelmében, azaz etnoszociális szervezetet hoznak létre. A már megszilárdult etnikus tudat azonban fenntarthatja az etnoszt az etnoszociális szervezet megszűnése esetén is. Etnikumok formálódása, összeolvadása, elmúlása ma is megtörténik a világ különböző pontjain. E folyamatok vizsgálata a néprajz (etnográfia, etnológia) speciális kutatási területe.

Nemzetiség A mai értelemben vett kisebbség elnevezése a magyar köznyelvben, ill. a történeti vagy közjogi szakirodalomban. A történeti Magyarországon mindig éltek más etnikumok is a magyaron kívül (de ezeket nem nevezték nemzetiségnek), pl. a szlávokat a honfoglaló magyarok már ezen a területen találták. Magyarországon a 12. századtól külön kezelték a horvátokat. A középkorban betelepedett nomád népek, a besenyők (10. sz.), a kunok (13. sz.), a jászok (13-14. sz.) beolvadásának folyamata a magyar etnikumba eltérő volt. Nyugatról az államalapítástól érkeztek a Kárpát-medencébe telepesek, elsősorban német, de németalföldi és francia területekről is. Kezdetben főként lovagok később egyre inkább földművelők és városlakók települtek be. A középkortól a legtöbb város német jellegű volt, bár magyar lakosság is élt bennük. Már a török hódoltság előtt folyamatosan érkezett az országba a Balkánról délszláv népesség. A hódoltság idején a Déli területeken a magyarság megfogyatkozott, s török, görög és szláv lakosság jött a helyére. A török nemzetiség az ország felszabadítása során eltűnt. A felszabadító harcok idején pátriárkájuk vezetésével több tízezer szerb telepedett le a Délvidéken (17. sz. vége), a császártól, aki magyar király is volt, egyházi autonómiát is kaptak. Magyarország számára nem jelentett nehézséget a sok nemzetiség, mivel a társadalmi és a vallási különbségek álltak az előtérben..

Ez a 18. sz. végétől kezdett megváltozni, amikor Európában megindultak a nemzeti megújulási (ébredési, újjászületési) mozgalmak, amelyek a modern nemzet létrejöttéhez vezettek. A folyamat a magyarság körében is lezajlott; a horvátoknál, szerbeknél, románoknál, szlovákoknál is megindult, a ruszinoknál (kárpátukránok) csak kezdetei voltak. E nemzetiségek sok esetben nemzeti értelmiségük vezetésével, az anyanyelv szabad használatának igényével léptek fel a politikai fórumokon (megyegyűlések, országgyűlés). Röpiratok jelentek meg a nemzetiségi nyelvhasználat mellett és ellen. A nemzetiségi kérdés az 1848-49-es forradalomban éleződött ki, amikor a németek és a ruszinok kivételével valamennyi nemzetiség a különálló nemzeti mivolta elismeréséért küzdött. A horvátok, szerbek és románok hamarosan fegyveresen fordultak szembe a magyar kormánnyal

A politikai elit – megkésve, a szabadságharc utolsó napjaiban – Szegeden hozott országgyűlési határozata nemzetiségi törvényként került be a nemzeti történeti tudatba, hangsúlyozva, hogy ez volt Európában az első nemzetiségi törvény. Valójában csak a megyékben tette lehetővé a nemzetiségi nyelvek használatát. A nemzetiségi kérdést csak az 1867-es kiegyezés után rendezték: Eötvös József közoktatásügyi miniszter előterjesztése nyomán az országgyűlés elfogadta a nemzetiségi törvényt (1868. évi XLIV. tc.). Eszerint Magyarországon csak egy politikai nemzet létezik, a magyar, ennek egyenjogú tagja minden magyarországi nemzetiség. A törvény biztosította az anyanyelvi oktatást, a politikai egyenjogúságot az egyéneknek, de területi- politikai autonómiát nem nyújtott a nemzetiségek számára. Az államnyelv kötelező iskolai oktatása csak fokozatosan érvényesült. Közvetlenül az I. vh. előtt a nemzetiségi lakosság többsége még nem tudott magyarul. A nemzetiségi törvény betűjét jórészt betartották a dualizmus korában, szellemét azonban nem. A nemzetiséghez való tartozása miatt intézményesen senkit sem üldöztek. Erőszakos asszimilációs kísérletek ugyan voltak (pl. közművelődési egyesületek alakításával, iskolák bezárásával) de a gazdasági élet kibontakozása, a városiasodás, a falusi lakosság városokba áramlása is elősegítette a természetes asszimilációt.

Elsősorban azokat a nemzetiségeket érintette, amelyek társadalma már erősen polgárosult volt (németek, zsidók, kisebb mértékben a szlovákok). A szerbeknél, románoknál valószínűleg az ortodox valláshoz való tartozás jelentette az asszimiláció akadályát. Pontos számok nem ismertek, az asszimiláció kétirányú volt, szórványmagyar települések lakossága a környező nemzetiségekben olvadt be. Ez viszonylag keveseket érintett, míg a magyarrá asszimilálódás valószínűleg néhány százezer embert. Az 1910-es népszámlálás szerint Horvátország nélkül Magyarország lakosságának mintegy 54%-a volt magyar. Az I. világháború végével a nemzetiségek többsége elszakadt Magyarországtól, saját nemzetállamához került. A trianoni Magyarországon már csak szórványokban éltek nemzetiségek nagyobb számban. A németek az ország lakosságának 7%-át alkották 1920-ban, 5%-át 1930-ban. Ez elsősorban a falusi lakosságot jelentette, a városi németség már asszimilálódott.

A bécsi döntések nyomán a nemzetiségek aránya megnőtt, még ha nem is érte el az 1918 előtti mértéket. A kormányzat bizonyos nyelvi, iskolahasználati jogokat meg is adott, a Csehszlovákiától visszaszerzett területek gimnáziumaiban kötelezővé tette a szlovák nyelv tanulását, Észak-Erdélyben pedig a románét. A ruszin lakosságnak elvben autonómiát is biztosítottak, azonban a gyakorlatban ebből kevés valósult meg. 1945 után a németek jelentős részét (több mint 200 ezer főt) kitelepítették, a szlovákok egy része a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény (1946) nyomán távozott. A szocialista korszakban a nemzetiségiek összlétszáma nem volt nagy, részben azért, mert sokan nem vallották meg nemzetiségüket (németek). A kormányzat elvben teljes szabadságot adott a nemzetiségeknek, mindegyiknek létrejött saját szervezete, szövetség néven, de ez nem jelentett tényleges autonómiát. A minden nemzetiségre egyaránt érvényes szórvány-jelleg területi autonómia megadását nem is tette lehetővé. A kormányzat hangsúlyozott elvi internacionalizmusa mellett valójában nem ellenezte a természetes asszimilációt.

Az 1970-es években az Alkotmány (1949. évi XX. tv. ) módosítása (1972 Az 1970-es években az Alkotmány (1949. évi XX. tv.) módosítása (1972. évi I. tv.) alapján a nemzetiségieket kollektívumként ismerték el. A nemzetiségi kérdésben lényeges változást az 1993. évi LXXVII. tv. hozott. Magyarország 23 nemzeti (német, horvát, szlovák, románok, bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin, szerb, szlovén, ukrán) és egy etnikai kisebbséget (cigány) ismer el. E törvény szerint a Magyar Köztársaságban élő kisebbségek – mint államalkotó tényezők – egyenjogú részesei a nép hatalmának, s helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. E kisebbségeket a Magyar Köztársaság védelemben részesíti, biztosítja számukra a kollektív közéleti részvételt, továbbá saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát stb. Tilos bármiféle hátrányos megkülönböztetésük, a törvény tiltja beolvasztásukat, a többségi nemzetbe, erőszakos át- vagy kitelepítésüket, az általuk lakott területek etnikai viszonyainak megváltoztatását stb.

Kisebbségek Általában egy társadalmi csoporton belül az a kisebb létszámú csoport, amely valamilyen ismérv révén különbözik a többségtől. Szűkebb értelemben etnikai, nemzetiségi, nyelvi, vallási kisebbségek különböztethetők meg. Európában etnikai kisebbségek hagyományos társadalmon belül minden államban voltak, de inkább a társadalmi és a vallási különbségek jelentettek feszültségforrást. A kora újkorban az Oszmán Birodalomban a vallási kisebbségeket tartották számon, ezek bizonyos mértékű autonómiát (milletek) kaptak. Az újkori értelemben vett modern nemzet kialakulása állította előtérbe az etnikai, nyelvi, nemzetiségi kisebbségek problémáját. Különösen a soknemzetiségű birodalmakban indult meg a nemzeti megújulásnak (ébredésnek, újjászületésnek) nevezett mozgalom, amely sok esetben politikai követelésekhez, így az autonómia, sőt az Oszmán Birodalmon belül a teljes állami függetlenség igényéhez vezetett.

Az európai nagyhatalmak közül ez Franciaországban nem következett be – bár voltak jelentős kisebbségek -, mert a forradalmi kormányok meghirdették az egységes és oszthatatlan Franciaország fogalmát, amely mindmáig valamennyi francia alkotmányba bekerült. Nagy-Britannián belül sokáig egyedül az ír kérdés jelentett kisebbségi problémát amely az íreknek domíniumi státust biztosító angol-ír szerződésig (1921) állt fenn, de az északír kérdés máig létező feszültségforrás. A soknemzetiségű Oroszország kisebbségei 1917-ig nem jelentkeztek különállási törekvéssel. A Habsburg Birodalom, amely elismerte az etnikumok jogát a különállásra, 1848-tól próbálta a kérdést megoldani, kimondva a „néptörzsek”, azaz nemzetek egyenjogúságát. A kiegyezés (1867) után ez csak a Lajtán túli területre volt érvényes. Magyarországon nem kisebbségeket, hanem nemzetiségeket tartottak számon. Az I. világháború után a történelmi helyzet alapvetően megváltozott: az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, új államok létrejöttével, az Orosz Birodalom részleges szétesésével és azon belül szövetségi autonóm köztársaságok és területek létrejöttével az etnikai kisebbségek száma lényegesen csökkent ugyan, a Párizs környéki békeszerződések azonban sehol sem teremtettek tiszta etnikai határokat, mindenfelé maradtak etnikai-nemzeti kisebbségek (a magyar etnikum egyharmada rekedt kívül saját országán).

Két utódállam (Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) neve is mutatta, hogy több etnikumból áll. A háború után a rendezést irányító nagyhatalmak éppen ezért az itteni államokkal kötött békeszerződésekben, a győztesek sorába számító államok esetében viszont külön szerződésekben kötelezték az államokat az etnikai kisebbségek jogainak tiszteletben tartására. Ebbe beletartozott a kisebbségek politikai egyenjogúsága az államalkotó nemzettel, a szabad nyelvhasználat a hatóságok előtt, saját iskoláik és egyéb kulturális intézményeik megtartása (ezek fenntartásáról az államnak kellett gondoskodnia). A kisebbségek tehát kollektív jogokat kaptak. Mivel ezeket a szerződéseket az egyes kormányok csak a nagyhatalmi kényszer hatására írták alá, megvalósulásuk a mindenkori kormányoktól függött. A nagyhatalmak az I. világháború után megalakuló Nemzetek Szövetségére bízták a kisebbségi jogok érvényesülésének felügyeletét, s a kisebbségi pártoknak, egyéb szervezeteknek, de az egyéneknek is joguk volt a Nemzetek Szövetsége titkárságához fordulni panaszaikkal. Mivel a panasz kivizsgálásában annak az érintett kormánynak kellett eljárnia, amely ellen azt tették, a panaszoknak csak kisebb részében történt jogorvoslás. Az etnikai kisebbségek közül számbeli nagyságuk miatt is a magyarok és a németek terjesztettek be sok panaszt.

A SZU-ban a szocialista forradalom után gazdasági és politikai okokból az új köztársaságokban a lakosság összekeveredett, így egyre több kisebbség jött létre. A II. világháború után – éppen a két világháború közötti rossz tapasztalatok miatt – Az ENSZ számos dokumentumban csak az egyének jogait szögezte le (pl. Polgári és Politikai Jogok Nyilatkozata, 1966). A nemzetközi egyezmények a kisebbségi jog számos kérdését szabályozzák (pl. vallásszabadság, szabad nyelvhasználat, etnikai hovatartozás szabad megválasztása; meghatározták a népirtás bűntettét, 1960; kimondták a faji megkülönböztetés tilalmát, 1965; stb.), de hiányzik pl. a kisebbség fogalmának, a kisebbségi önrendelkezés határainak stb. meghatározása. A II. világháború után a német kisebbséget Csehszlovákiából és Lengyelországból teljesen, Magyarországról mintegy 50%-ban kitelepítették. Igen lényeges változás következett be Nyugat-Európában, ahol a baszkok, bretonok, katalánok stb. politikai követeléseiknek adtak hangot, s idővel az autonómia igényéig jutottak el. Spanyolországban a baszkok és a katalánok területi autonómiát kaptak (1979). Az olaszországi Dél-Tirolban élő német ajkú lakosság széles körű autonómiája Ausztria és Olaszország közötti egyezményen alapul. Az ún. szocialista rendszerek felbomlása Kelet-Európában nagy változásokat hozott a kisebbségi kérdésben: A Szovjetúnió szétesése (1990-91) után az Oroszországi Föderációhoz nem tartozó, önálló államokban igen nagy számban maradtak oroszok (pl. a balti államokban, Ukrajnában, Kazahsztánban). Hasonló feszültségekhez vezetett 1991-92 után Jugoszlávia felbomlása, ennek során előkerült ismét az albán kérdés (az albán etnikum majdnem fele Albánia határain kívül él).

Európában az Európa Tanács tagállamai számára született meg az egyes államok számára kötelezettségeket (pl. kétnyelvűség a közigazgatásban) megállapító Regionális vagy kisebbségi nyelvek kartája (1992; Magyarországon kihirdetve: 1999. évi XL. tv.), valamint a Nemzeti kisebbségek védelmének európai keretegyezménye (1995; 1999 évi XXXIV. tv.). Az utóbbi rögzíti a pozitív diszkrimináció elvét, szabályokat tartalmaz a kisebbségi oktatásügyre, a nyelvhasználatra, rögzíti a szabad vallásgyakorlatot és a határokon átnyúló kapcsolattartáshoz való jogot. Az egyezményben részes államoktól érkező jelentéseket az Európa Tanács Miniszteri Bizottságához továbbítja a független szakértőkből álló bizottság. Az EBESZ keretén belül 1992-ben hozták létre a kisebbségi főbiztos tisztségét. – Az egész kisebbségi kérdés tulajdonképp a II. világháború végéig európai probléma volt, másutt csak a gyarmatbirodalmak megszűnésével vetődött fel egyre nagyobb súllyal. Afrikában az önálló államok az egykori gyarmatok határai között alakultak meg, azonos etnikumokat szétválasztva és különféléket egy államba tömörítve. Sokáig csak Szudánban folyt – jóformán titokban – a fekete lakosság üldözése az arabok által, majd Nigériában lángolt fel a biafrai szecessziós háború (1967-70), és a 20. század végére – a 21. század elejére a kisebbségi kérdés szinte valamennyi afrikai államban súlyos gonddá vált. Ázsiában a hindu és muszlim ellentétek miatt vált szét India és Pakisztán (1947), a szingaléz és tamil ellentétek az 1970-es évektől Srí Lankán okoznak feszültséget.

A több állam (főként Törökország, Irak, Irán, Örményország) területén élő kurdok 20. századi mozgalmainak célja az autonómia, illetve a nemzeti állam elérése. Magyarországon csak 1945 után használták olykor a nemzeti kisebbség elnevezést is. Az 1989-es rendszerváltozás után már általában ez az elnevezés terjedt el. A kisebbségi kérdést az Alkotmány mellett (amely kimondja az állampolgárok egyenjogúságát) a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény (1993. évi LXXVII. tv.) szabályozza. Az utóbbi kisebbséginek tekint minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoportot, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, amelynek tagjai magyar állampolgárok, és a lakosság többi részétől saját nyelve, hagyománya, kultúrája különbözteti meg, s amelynek összetartozás-tudata ennek megőrzésére, valamint közösségeik érdekvédelmére és –kifejezésére irányul. A törvény kimondja, hogy a kisebbségekkel szemben tilos bármiféle hátrányos megkülönböztetés, nem megengedett a többségi nemzetbe való beolvasztásuk, az általuk lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyainak megváltoztatása, az erőszakos át- és kitelepítés, a kisebbségek életkörülményeinek megnehezítése stb. A roma (cigány) lakosságot, amelynek nincs saját állama, etnikai kisebbségnek ismerték el. 13 nemzeti és etnikai kisebbséget tartanak számon (cigány, német, horvát, szlovák, román, bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin, szerb, szlovén, ukrán), melyek mindegyike rendelkezik kisebbségi önkormányzattal. A kisebbségek országgyűlési képviselete megoldatlan. 1996-ban a kisebbségi jogok védelmére létrehozták a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa tisztségét.

Nacionalizmus A nacionalizmus (lat. natio ‘nemzet’) eszmei-ideológiai rendszer, amely kulcsszerepet tulajdonít a kulturális és gazdasági érdekegységként felfogott nemzetnek; politikai program és értékrendszer, amely az országon belül a nemzeti érdeket minden más érdek fölé helyezi; személyes magatartás, beállítódás szintjén a nemzeti, illetve az állami egység sérelmekor vagy megvalósulásakor negatív vagy pozitív indulatok kifejezője (lehet). Nem jelenti szükségképpen a nemzeti elfogultságot, de idegen elnyomás és/vagy háborúk idején hangsúlyossá válhat. – Kialakulása a nemzetté váláshoz, a polgári nemzetállamok létrejöttéhez kapcsolható. A 19. sz. elején a polgárság és polgárosult nemesség körében terjedő nacionalizmusban az egységes piac, a nemzeti sajátosságokat felmutató tudományok, művészetek igénye fejeződött ki. Képviselői a nemzeti szuverenitás, a politikai egység megszilárdítása érdekében a nemzet identitástudatára és szuverén közösségére hivatkozva a polgári gazdaság és a nyelvi-területi-kuturális határok védelmét, a nemzetért való áldozatvállalás követelményét fogalmazták meg. – Eszmei tartalma olykor korszakonként, térségenként változik. A nacionalizmus feltételezi, hogy minden ember tartozik valamely nemzethez, ugyanakkor vitás, hogy mennyire meghatározó vonása az állami és a nemzeti egység térbeli egybeesése. A nacionalizmus szélsőséges formája a sovinizmus, amely a nemzet felsőbbrendűségét hirdeti, és a nemzeti érdeket szembeállítja más nemzetek érdekeivel. Némely államban a nacionalizmus átszövi a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus nézetrendszerét. A nacionalizmussal ellentétes fogalmak a kozmopolitizmus, az internacionalizmus és a személyes kapcsolatok fensőbbségét valló perszonalizmus.

Sovinizmus A sovinizmus (chauvinismus <fr. chauvinisme>) eszmei-ideológiai rendszer; a nacionalizmus szélsőséges formája, amely más nemzetekkel szemben a saját nemzet felsőbbrendűségét hirdeti végletes elfogultsággal. Jellemzője az érzelmi politizálás, a nemzeti fensőbbség ideologizált hangoztatása, a nemzeti érdekek túlhangsúlyozása, olykor más népek elleni gyűlölet szítása kisebbségellenes lázítással, üldözéssel. Ideológiáját esetenként az adott ország társadalmi és politikai feszültségeinek levezetésére, illetve a hadikiadások emelésének elfogadtatása érdekében alkalmazzák. A kifejezés E. A. Scribe: Le Soldat laboureux c. darabjában szereplő francia katona N. Chauvin nevéből származik.

Rasszizmus A rasszizmus (fr.) politikai-történelemfilozófiai elmélet, amely az egységes emberi fajon belül egyes csoportokat, emberfajtákat rangsorol. A történelem korai korszakaitól létező jelenség, hogy egyes csoportok a más csoportba tartozók antropológiai adottságait, viselkedési szokásait, erkölcseit, kultúráját – sajátjukhoz viszonyítva – alacsonyabb rendűnek ítélik. Ez az előítéletes attitűd a hivatkozási alapja az elkülönítésnek, alávetésnek és faji megkülönböztetésnek. Nem okvetlenül és nem mindig agresszív, nyíltan vagy burkoltan különféle ideológiákban vagy politikai programokban is megjelenhet. A jelenség régebbi, mint a 19. században felbukkant fajelmélet.