Filozófiatörténet előadások 7.

Az előadások a következő témára: "Filozófiatörténet előadások 7."— Előadás másolata:

1 Filozófiatörténet előadások 7.
Márton Miklós

2 Descartes (1596-1650): Az újkori filozófia első nagy alakja.
A korszak a természettudományok felemelkedésének kora: Descartes maga is foglalkozik a tudományokkal. Filozófiai programja: Csak akkor fejlődhet tovább a természettudomány, ha ismeretelméleti – metafizikai megalapozást biztosítunk neki. Mielőtt tehát a külvilág dolgait megismerjük, meg kell ismernünk saját megismerőképességünket. A filozófiai vizsgálatnak tehát az „én”-re mint a megismerés kiindulópontjára kell irányulnia – ez a kiindulópont a világ tudományos megismeréséhez. Ismeretelméleti fordulat: ez lesz az „első filozófia”.

3 Descartes Módeszere: Csak azt fogadjuk el valódi ismeretnek, amit az elme „tisztán és elkülönítetten megragad”. Ez az intuíció: az így megismert tényhez semmiféle kétség nem férhet. Intuícióval csak az „egyszerű” dolgok ismerhetők meg. A bonyolult és homályos dolgokat egyszerű alkotórészeire kell bontanunk (analízis), majd ezek világos megragadása után logikai úton föl kell építenünk az eredeti tényt (szintézis). Descartes feladata: megvizsgálni: ismereteinkből mi felel meg a módszeres megismerés követelményének, és felépíteni egy ennek megfelelő tudásrendszert.

4 Descartes Az így felépített tudománynak az „én” megismerésétől a természet megismerésén át egy kidolgozott etikáig kéne tartania. Addig is: ideiglenes etika – ameddig nem tudunk racionális végleges etikát adni, érdemes a kialakult szokásokat, vallási előírásokat követni. Fő ismeretelméleti – metafizikai műve az Elmélkedések az első filozófiáról. Ebben vizsgálja, mit tudhatunk teljes bizonyossággal. Az első elmélkedés megvizsgálja, hogy tudásunk elemeit kétségbe vonhatjuk-e? – Igen, mindent, amit eddig igaznak hittünk.

5 Descartes E célt szolgálja a módszertani szkepszis: nem csak azt vonjuk kétségbe, amiben ténylegesen kételkedünk, hanem mindent, amiben kételkedni lehet. 3 szkeptikus argumentum: Illúzió argumentum – érzékszerveink bármikor becsaphatnak. Álom argumentum – az álom legtöbbször hamis, de nem lehet az álmot az ébrenléttől megkülönböztetni. Közbevetés: a matematikai és a logikai állítások világos intuícióval megragadhatók, mert nem a külvilág tényei. Gonosz démon argumentum: egy mindenható lény elérheti, hogy minden elképzelésünk hamis legyen.

6 Descartes Az argumentumok eredménye a Cogito érv: Ha megtévesztenek az érzékszerveink és a csaló démon, akkor én bizonyosan létezem – Gondolkodom (kételkedem) tehát vagyok. A szkeptikus érvektől függetlenül is belátható: valahányszor kimondom vagy elgondolom: Én vagyok, ez nem lehet hamis. Az én létezése tisztán és világosan megragadható. Az én semmi más, mint gondolkodás, „gondolkodó dolog”. A testi (anyagi) és a gondolkodó (szellemi) dolgok tehát két önálló, szétválasztható szubsztancia.

7 Descartes Descartes (egyik) érve erre:
A test létezése kétségbe vonható. Az én létezése nem vonható kétségbe. K: Tehát én nem vagyok azonos a testemmel. Én gondolkodó dolog, vagyis elme vagyok. K: Az elme nem azonos a testtel. Miért rendelkezünk mégis a testi dolgok ideáival (elképzeléseivel)? Először is belátja Isten létét (3. elmélkedés): Él bennünk egy leghatalmasabb lényről szóló idea: mi az oka ennek?

8 Descartes Az ok nem lehet olyan, amiben kisebb a „realitás”, mint magában az ideában. Viszont a leghatalmasabb lényről szóló ideánál egyedül maga a leghatalmasabb lény a nagyobb. Így tehát ő ültette elménkbe a róla szóló ideát, vagyis Isten szükségképp létezik. Vannak tehát velünk született ideák. A csaló démon hipotézis tehát hamis: Isten, a legfőbb jó nem engedi meg egy ilyen lény létezését. De akkor miért tévedünk olykor?

9 Descartes Isten nem téveszt meg, a tévedés forrása bennem van.
Abban nem tévedhetek, hogy a testi dolgok ideáinak okai maguk a testi dolgok – a külvilág létezik. Egyes esetekben persze tévedhetünk: olyan dolgokat is helyeslünk, amelyekről nincs elég információnk. A tévedés tehát a szabad akaratból származik. A testi és a szellemi dolgok továbbra is függetlenek: A természet tudományos magyarázatának nincs szüksége a szellem vagy a lélek fogalmára. A biztos megismerés az érzékszervektől mentes tiszta és világos értelmi megragadás (racionalizmus).

10 Descartes Ad a) Az anyagi világ Isten teremtménye a természettörvényekkel együtt (deizmus). Az anyag és a mozgás mennyisége tehát állandó. Ami változhat a szellem beavatkozása által az a mozgás iránya. Az emberi testet is törvényszerűségek irányítják – nem kell tehát ehhez feltételeznünk a lelket, mint Arisztotelésznél. A egyetlen valódi lelki funkció: a gondolkodás, ide értve a nem testi folyamatként fölfogott észlelést is. Az anyagi dolgok lényege a kiterjedés, a szellemieké a gondolkodás. Descartes fő problémája: Ha a két szubsztancia ennyire szétválasztott hogyan hathatnak egymásra?

11 Spinoza A Descartes utáni filozófia egyik legfőbb problémája, a test és a lélek egymásra hatása. Descartes megoldás a tobozmirigyben lezajlódó tranzakció az életszellemek és a testetlen ideák közt – nem túl meggyőző. Megoldási javaslatok: Okkazionalizmus: a testi dolgok észlelése csak alkalom arra, hogy Isten előhívja elménkből a már ott lévő megfelelő ideát. És ugyanez fordítva áll az akaratból származó cselekedetekre is. Pszichofizikai paralellizmus (Leibniz): Isten előre harmóniát teremtett a lelki és a testi jelenségek közt.

12 Spinoza Spinoza ( ) Portugáliából származó zsidó szülők gyermeke Amszterdamban, kiközösítették. Fő műve az Etika, melyben axiomatikus módon, tételek és bizonyítások formájában fejti ki metafizikai, ismeretelméleti és etikai nézeteit. Az igazi etika tehát egyetemes és racionális. Metafizika: Isten az egyetlen végtelen szubsztancia, amelynek végtelen sok attribútuma, megnyilvánulási formája van. Isten tehát azonos a természettel: immanens, nem transzcendens (panteizmus).

13 Spinoza A létrehozó (teremtő) és létrehozott (teremtett) természet tehát Isten két aspektusa. Az elsőhöz tartoznak az attribútumok (pl.: kiterjedtség, gondolkodás), a másodikhoz a móduszok (az egyedi dolgok). A móduszok feltételezik: a) egymást, b) Istent. Az emberek mint Isten lényegét kifejező móduszok rendelkeznek a két attribútummal: testből és lélekből állnak. Így nem merül föl a descartes-i probléma: a lélek nem más mint a test – isteni módusz. Pusztán egyszer kiterjedtként, másszor gondolkodóként ismerjük meg.

14 Spinoza Megismerési módok:
Tapasztalat: a más dolgokkal (móduszokkal) való kölcsönhatás, amelyben egyszerre van jelen a testi hatás és a lelki módosulás eredménye – ezért inadekvát (tökéletlen), mert nem lehet elkülöníteni, mi tartozik a „külső”, és mi a „saját” természetünkhöz. Ész: a „közös fogalmak” alapján történő megismerés. Itt olyasmiket ismerünk meg, amely minden testben közös – kiterjedés, mozgás, stb. Intuitív tudomány: minden dologban meglátni Istent mint ami minden móduszt tartalmaz.

15 Spinoza A megismerési módok tehát egyre általánosabb ismereteket tesznek lehetővé. Affektusok (indulatok): A boldog élethez nem elég a megismerés, azt a helyes affektusok teszik lehetővé. Az affektusok osztályozása: a) cselekvések, b) szenvedélyek. A cselekvések okai csak mi magunk vagyunk, a szenvedélyeké más is – inadekvát ideából származik. Vannak elsődleges és ezekből származó levezetett affektusok. Elsődlegesek a kívánság az öröm és a szomorúság. A többit ezek segítségével határozza meg.

16 Spinoza A kívánság a létrehozó, alkotó természet kifejeződése az egyes egyénekben. Az igazi kívánság a tökéletes örömre irányul: nem illan el elérése pillanatában és nem csökkenti mások hasonló törekvése. Ez a kizárólag adekvát, nem tapasztalati ideákon nyugvó cselekvés állapota: egyfajta minden testi befolyástól mentes tiszta megismerés. Az intuitív tudomány tehát „Isten értelmi szeretetéhez” vezet: ez a tökéletes öröm. A rendíthetetlen nyugalom tehát az, ha a világ történéseit az isteni létrehozás, isteni terv megváltoztathatatlan részének fogjuk föl (sztoicizmus).