Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

Individuális és szociális irányzatok a pedagógia történetében

Hasonló előadás


Az előadások a következő témára: "Individuális és szociális irányzatok a pedagógia történetében"— Előadás másolata:

1 Individuális és szociális irányzatok a pedagógia történetében
Pukánszky Béla

2 Görög filozófusok a nevelésről a) A szofisták
A Kr. e. V. századi Athénban megnövekedett a neveléssel,oktatással szemben támasztott társadalmi igény. Ennek kielégítésére vállalkoztak a szofisták (»bölcsek«), akik vándortanítóként városról-városra járva – jó pénzért – tették közkinccsé bölcsességüket. Olyan műveltséget közvetítettek, amely a gyakorlati életben jól hasznosítható. Műveltségképük már bizonyos természettudományos jellegű ismeretanyagot is tartalmazott. Tanításuk tartalma a következőképpen rendszerezhető:

3 1. Dialektika. A logikus gondolkodás és a vitatkozás, érvelés tudománya. Protagorasz, a híres szofista odáig fejlesztette ennek művészetét, hogy kijelenthette: Minden dologról két egymással homlokegyenest szembenálló felfogás létezhet, s az ügyes szofista képes arra, hogy „a kevésbé találó felfogást mint helytállóbbat” hitesse el vitapartnereivel. E felfogás szerint tehát az igazság szubjektív, s a virtuóz – de már öncélúságba hajló – vitatkozás segítségével az ember képessé válhat arra, hogy hamis tényeket az igazság színében tüntessen fel. Itt jelentkeznek az abszurditásig túlhajtott szofizmus veszélyei.

4 „Minden viszonylagos” – azaz nem léteznek az emberi magatartást szabályozó általános érvényű erkölcsi normák, törvények. Protagorasz, amikor azt állítja, hogy „minden dolog mértéke az ember” (ezt nevezzük homo mensura-elvnek), egyben azt is sugallja, hogy az erkölcsös magatartás, az erény teljesen a szubjektumtól függ. Sokféle erény létezhet, különbözik egymástól a férfi, a nô, a gyermek, a felnõtt, a szabad és a rabszolga erkölcse. A szofistáknak ezt az alapállását etikai relativizmusnak nevezzük.

5 2. Retorika. Az ékesszólás, a kifejező-meggyőző beszéd mestersége („techné”-je).
A szofisták nemcsak a logikus gondolkodást, a meggyőző érvelést tartották fontosnak, hanem annak formai elemeit is. Azt is, hogy tanítványaik gondolataikat művészien kialakított, kifejező és hatásos formába tudják önteni, azaz legyenek jó szónokok. Ők voltak a pedagógia történetében az elsők, akik rendkívül hatásos módszerbeli eszközöket alkalmaztak e cél eléréséért. A szabályok oktatásán túl nagy súlyt fektettek a gyakorlásra. A “tanulási kedv” felkeltése és fenntartása érdekében sikerrel alkalmazták a dicséretet, sőt a hallgatóság előtti próbaszónoklatok esetében az előre lepénzelt “bértapsolók” alkalmazásával.

6 Szofisták lefizetett bértapsolókkal motiválják a szónoklást gyakorló tanítványukat

7 3. Gyakorlati ismeretek. A szofisták „tananyagrendjében” a humán ismeretkörök mellett bizonyos természettudományok, reáliák is helyet kaptak. Így például Hippiász a dialektikán és retorikán túl számtant, mértant és csillagászatot is tanított. A szofisták vitathatatlan pedagógiai érdeme, hogy mélységesen hittek az egyén nevelhetőségében. Ez a hit bizonyos esetekben túlzott pedagógiai optimizmusba csapott át. Antiphón: „Véleményem szerint a világon legfontosabb a nevelés; ha ugyanis valamit helyesen kezdünk el, úgy valószínű, hogy az jól is végződik. Amilyen a mag, melyet a földbe vetünk, olyan a várható aratás is. Ha egy fiatal lélekbe nemes műveltséget hintünk el, úgy ez az egész életen keresztül virágzik, és sem eső, sem szárazság nem pusztíthatja el. A környezet szerint, amelyben napunk jó részét eltöltjük, igazodik szükségszerűen jellemünk fejlõdése is.” (Idézi Tettamanti Béla (1959): kézirat )

8 Szókratész (Kr. e. 470–399) Hadat üzent a szofisták erkölcsi relativizmusának, és síkra szállt az örök erkölcsi értékek jogainak visszaállításáért. Hitt az erény taníthatóságában, abban, hogy a tudás nemesíti az embert. De nála ez a tudás nem a külső forrásból származó érzékleteken alapul, hanem a tudat benső aktivitásán, a ráció öncélúságán. Szókratész filozófiája tehát szélsőségesen racionalista. Az igazi megismerés forrását az emberi tudatba helyezi át; az érzékszervi megismerésnek, a külső természet tudati leképezésének így kisebb jelentőséget tulajdonít. A kétféle megismerés így Szókratész felfogása szerint a következő:

9 1. A szakemberek, különféle mesteremberek ismeretszerzése, amely a tárgyi ismeretek tanulását jelenti. Ez csak egy alacsonyabb rendű, relatív értékű tudást eredményezhet. 2. Ha a dolgokat nem szemünkkel, hanem belső tudatműködésünkkel vizsgáljuk, szert tehetünk az egyedül igaz, valóságos ismeretekre. Szókratész

10 Neveléstörténeti szempontból nagyon jelentős Szókratésznek az eljárása, mellyel vitapartnerét a konkrét tapasztalat zavaros képzeteiből rávezette az igazságra. Ez a szókratészi „bábáskodás” (maieutiké) tulajdonképpen nem más, mint induktív eljárások sorozata. A heurisztikus módszer alkalmazásával a beszélgetés során a konkrétumból kiindulva, mesterien megfogalmazott kérdések sorozatán át jutott el az általános igazságokig. A dialógus alatt mindvégig a tanítvány áll előtérben, s a háttérbe húzódó mester kérdéseivel szinte észrevétlenül vezeti rá õt a helyes útra. (Miután előbb vakvágányra vitte, s rádöbbentette hibás felfogásának tarthatatlanságára.) Így válik végül teljessé tudás, amelynek megszerzése Szókratész felfogása szerint voltaképpen csak visszaemlékezés az eredendően velünk született és később feledésbe merült ismeretekre.

11 A tudás átadására tehát Szókratész kimunkált egy mesteri módszert, a heurisztika, a „rádöbbentés” művészetét. Ennek kései – meglehetősen leegyszerűsített – válfaja „kérdve-kifejtő módszer” néven vált honossá az újkori iskolák hétköznapi gyakorlatában. Szókratész Menón rabszolgáját tanítja az adott oldalhosszúságú négyzet területének megkettőzésére

12 Négyzet területének megkettőzése

13 Platón (Kr. e. 428/7–348/7) Érdeme a pedagógia terén kettős: egyrészt rendkívül szemléletes módon ábrázolta a korabeli görög nevelést, másrészt pedig egy sajátos, egyedülálló pedagógiai rendszert alkotott. Ezt a rendszer az „Állam” és a „Törvények” című dialógusa segítségével rekonstruálhatjuk.

14 A egyén helyét ebben a társadalmi rendszerben saját lelki alkata határozza meg.
Platón az egyes ember lelkének összetevői: az emberi lélek részei: 1. megismerő 2. érző rész 3. vágyó rész hajlamai: 1. megismerés 2. Indulat 3. vágyakozás funkciói 1. gondolkodás 2. szeretet 3. ön- és fajfenntartás a létrejövő erény: 1. bölcsesség 2. Bátorság 3. józanság összhangjuk eredménye: i g a z s á g o s s á g

15 Ezt a rendszert vetíti ki az egész társadalomra, s így abban a következő osztályokat különbözteti meg: Filozófusok, akiknek erénye a bölcsesség. Az állam vezetésére kizárólag ők alkalmasak. Katonák, harcosok, a filozófusok segítői. Míg a filozófusok a törvények betartásán őrködnek, addig a katonák az állam területi sérthetetlenségét védelmezik. Család- és vagyonközösségben élő férfiak és nők e kaszt tagjai, erényük a rettenthetetlen bátorság. Dolgozók. Ők csak a józanság, az önmérséklet erényét képesek önmagukban kialakítani. Feladatuk a társadalom működéséhez szükséges anyagi javak előállítása.

16 Az államban csak akkor lesz rend, ha e három osztály társadalomban elfoglalt helye megfelel saját egyéni lelki alkatuknak. Egymástól elkülönített kasztokban élnek. Dolgozókból nem lehetnek katonák vagy filozófusok. Az ő nevelésük felesleges. A katonák legkiválóbbjaiból választódnak ki a filozófusok, tehát vezetők. Ehhez a gondosan megtervezett nevelés segíti hozzá a fiatalokat, amelyből fiúknak és lányoknak egyaránt részesülniük kell. A kasztrendszer nem teljesen zárt, van „mobilitás”!

17 Mese a „három emberfajától”:
A teremtő a vezetésre alkalmasak vérébe – aranyat, az őrökbe és segédeikbe – ezüstöt, a földművesekbe és kézművesekbe – vasat illetve bronzot kevert. Mindhárman magukhoz hasonló ivadékot nemzenek, de megeshetik, hogy az aranyból ezüstivadék lesz és fordítva! A vezetők legéberebben az ivadékaikra vigyázzanak, de ha ivadékuk netalán bronz- vagy vaslényegű volna, taszítsák le a kézművesek és földművesek közé. „Ha viszont az utóbbiak közül egy gyermek arany- vagy ezüstlényegűnek születik, azt becsüljék meg, és emeljék fel az őrök, illetve segítőik rendjébe…” (Harmadik könyv)

18 Az őrök nevelése Az őrök közül kikerülő filozófusok nevelését már kisgyermekkortól kezdve szigorúan ellenőrzik. A szokásos mesék jelentős része nem nekik való. Az édesanyák és a dajkák csak a megfelelő szempontok szerint kiválasztott meséket mondhatják a gyermekeknek. A homéroszi költészet is káros, mivel az Iliász és Odüsszeia költője sokszor az istenek gonoszságáról beszél, s ezzel rossz példát nyújt a fiataloknak. Ugyanez a helyzet a drámákkal. A drámaírók művészi meggyőző erővel ábrázolják a hősök jellemét. Ezzel utánzásra késztetik a fiatalokat, akiknek jelleme így változékonnyá, kiegyensúlyozatlanná válhat. A tökéletes államban csak egységes, szilárd jellemek létezhetnek, „nincs kétféle foglalkozású vagy sokoldalú ember”.

19 Az sem közömbös, hogy milyen zenére tanítjuk a leendő őröket s filozófusokat.
Platón hisz a zene lélekformáló erejében: „a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe”. Az ion és a líd hangnem csak szórakoztat és elpuhít – ezért ezek mellőzendők. A dór és a fríg viszont éleszti a harci kedvet, bátorsággal tölti el az ifjak lelkét. A húros hangszerek közül csak a lírát és a kitharát engedélyezte. A fuvolát száműzte a fiatal őröknek ajánlható hangszerek közül. Platón nevelési rendszerében fontos szerep jut a testi nevelésnek. Feladata az egész szervezet fejlesztése, edzése, a test és a lélek össz­hangjának megteremtése. A testi nevelés sohasem válhat egyoldalúvá, mértéktelenné.

20 Miután az őrök letöltötték két-három évig tartó katonai szolgálatukat, húsz éves korukban kezdenek hozzá a tíz esztendeig tartó matematikai előtanulmányaikhoz. Platón kitüntetett szerepet szán a képzésben a matematikának, hiszen felfogása szerint az éles elme és az elvont gondolkodás képessége nélkülözhetetlen a leendõ filozófusok számára. A matematikai képzés keretei között tanítandó aritmetika, geometria, asztronómia és zenetudomány csupán előkészület (propedeutika) a dialektikához, amellyel nem szabad túl korán megismerkedni. Csak harminc éves koruktól kezdve foglalkozhatnak dialektikával öt esztendőn keresztül. Harmincöt éves korától kezdve a leendő filozófus tizenöt éven át a közélet gyakorlatában bizonyítja rátermettségét, felkészültségét, s csak ötven esztendős korára lesz kész arra, hogy az állam vezetői közé lépjen.

21 A filozófusok fentebb bemutatott magasrendű nevelésének végsõ célja a transzcendens (érzék fölötti) ideák, mindenekelőtt a jó ideájának a megismertetése. Hogy ennek tartalmát megérthessük, elevenítsük fel Platón híres barlanghasonlatát: Eszerint az ember élete olyan, mint a barlanglakóé: Egy nyitott barlangban a bejáratnak háttal leláncolt emberek ülnek, akik képtelenek megfordulni. A velük szemben lévő falon csak a barlang nyílása előtt elvonuló tárgyaknak – a külső fénysugarak által leképezett – árnyképeit láthatják. Az állam leendő kormányzóit a neveléssel képessé kell tenni arra, hogy megfordulva ennek a vakító világosságnak a nézéséhez hozzászokjanak. A filozófusok nevelése tehát – „ennek a megfordításnak a művészete: hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni”. Platón: Az állam. Szabó Miklós fordítása. In: Platón válogatott mûvei. Európa, Bp., o. )

22 A Törvényekben szintén találunk nevelésre vonatkozó gondolatokat
A Törvényekben szintén találunk nevelésre vonatkozó gondolatokat. A következő táblázat a fejlődésmenet egyes szakaszait szemlélteti: Életkor Jellemző vonások – gondozási, nevelési feladatok 0–2 év A gyermek lelke „hajlékony”, formálható. “Az újszülöttet, mint a viaszt alakítani kell.” Pólyázásra van szükség két éves korig. 2–3 év A kisgyermek sírással jutatja kifejezésre vágyait a dajkák figyeljenek a kisded „jelzéseire”. Amíg a gyermek nem tud járni, a dajka vigye mindenhová, hogy élményeket gyűjtsön. „A kisdedet a lehető legkevesebb fájdalom, ijedség és szenvedés érje.”

23 Kisgyermekkorban „oltódik bele mindnyájunkba
Kisgyermekkorban „oltódik bele mindnyájunkba döntő jelentőséggel egész jellemünk a szokás hatalma folytán”. 3–6 év “A gyermek lelkületének szüksége van a játékra.” A gyerekek játsszanak együtt csoportosan a dajkák felügyelete mellett. A fegyelmezés ne legyen túlzott, de a kényeztetést is kerülni kell. 6–serdülõkor A gyermekeket már el kell különíteni nemük szerint. A fiúk gimnasztikai és múzsai nevelésben részesüljenek az iskolában. A gimnasztika (torna, birkózás, lovaglás, fegyverforgatás, tánc) a testet fejleszti, a múzsai nevelés a lelket nemesíti. A lányok szintén ismerjék meg a gimnasztikai egyes elemeit. (Platón: Törvények. Fordította Kövendi Dénes. In: Platón összes művei. III. kötet. Bp., o.)

24 Arisztotelész (Kr. e. 384–322) Platón tanítványaként annak iskolájában, az Akadémián tanult. Elsősorban filozófiával foglalkozott, de érdeklődési köre – sok más tudománnyal együtt – kiterjedt a pedagógiára is. Nagy Sándor nevelőjeként a gyakorlati pedagógia terén is bizonyította tehetségét. A későbbi világhódító fejedelem élete végéig ragaszkodott mesteréhez.

25 Kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát
Kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát. Az athéni nevelést „kétes értékű”-nek nevező, mert nincs tisztázva, hogy mi a célja: a hasznosság vagy az erény. A spártai nevelés sem megfelelő, mert „egészen elállatiasítják a gyermekeket a sok gyötréssel és edzéssel, mert szerintük ez a leghasznosabb vitézség”. A mérhetetlenül sok atlétikai gyakorlat megerőlteti és tönkreteszi a testet, ezért nem helyénvaló. Platón állama szerinte azért nem megfelelő, mert nem ismeri a család intézményét, ez pedig Arisztotelész szerint a városállam alapja. Az ilyen államban „felhígul a szeretet”. A magántulajdon megszüntetése sem helyes, az emberi szükségletekkel összeegyeztethetetlen „közösködéshez” vezet. (Arisztotelész: Politika. Fordította Szabó Miklós. gondolat, Bp., o b.)

26 Fiának szánt művében, a „Nikomakhoszi ethiká”-ban arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság.
Ki az igazán boldog ember? Az, aki erényesen él – hangzik Arisztotelész válasza. A cél tehát erényes polgárok nevelése. Az erényeket természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján. Kétfélék lehetnek: erkölcsiek és szellemiek. (Erkölcsi erény például a bőkezűség, önuralom, igazságosság, bátorság; szellemi erény pedig az okosság, belátás, éles elméjűség.) Az erkölcsi erényeket szoktatás útján alakíthatjuk ki, a szellemieket pedig oktatás-tanítás segítségével. Az erkölcsi erény fontos jellemzője a középhatár (mezotész) a végletek túlzásai között. (Így lesz középhatár a kedvesség a hízelgés és az összeférhetetlenség között, a nemes lelkû adakozás a tékozlás és a fösvénység között, a szelídség a dühösség és a halvérűség között, vagy a helyes testmozgás a túlzásba vitt atlétika és a tunyaság között.)

27 Nagyon jelentős – s ma is érvényes tanulságokkal szolgál – ez a megkülönböztetés.
Kitűnik belőle, hogy az erkölcsi erények elsajátításához nem az oktatáson keresztül vezet az út. Nem a tudás az erkölcs alapja, „az erénynél a tudás keveset vagy éppen semmit sem nyom”. Ezzel Arisztotelész túllép – a görög filozófusok körében olyannyira elterjedt – erkölcsi intellektualizmus álláspontján. Ha többször, újra és újra erényesen cselekszünk, a szoktatás-megszokás útján kialakul bennünk egy tartós lelki minőség, a lélek erkölcsös habitusa. Ez lesz az erényes cselekvés garanciája. Természetesen az oktatás sem száműzhető a gyermeknevelésből. A szoktatás útján keletkezett erkölcsi erényeket ugyanis csak az ész útján lehet tudatos erénnyé alakítani. „Lehetetlen jónak és erényesnek lenni okosság nélkül” – írja Arisztotelész, s ez fordítva is igaz: „lehetetlen okosnak lenni erkölcsi erény nélkül”. Örök érvényű igazság ez: a megszerzett tudás káros is lehet, ha rossz, erkölcstelen cél érdekében használja fel az ember.

28 A nevelés gyakorlata a Politika alapján:
Életkor Jellemzõ vonások – gondozási, nevelési feladatok Születés-elválasztás A test gondozása és módszeres edzése fontos feladat. „Bőséges tejtáplálék felel meg a testnek.” „Minél kevesebb bort élvezzen a gyermek” Szoktassuk hozzá a hideg elviseléséhez. 2–5 év „Semmiféle tanulásra nem ajánlatos fogni a gyermeket.” Mozogjon sokat. Foglalkozzunk és játsszunk vele. A meséket a gyermekfelügyelõk ellenőrizzék. Ne büntessük, ha sír, hiszen ez is testgyakorlás.

29 5–7 év Még mindig otthon neveljük. “A gyermekfelügyelőknek
vigyázniuk kell e gyermek időtöltésére.” Óvjuk az illetlen beszédtől, szobroktól és képektől. Ne halljon másokat gúnyoló verseket, ne lásson vígjátékokat. 7-pubertásig Folytasson tanulmányokat.

30 Ettől kezdve nevelője fokozatosan bevezetheti a tudományokba és a művészetekbe.
A tanítandó tárgyak a következők: 1. írás-olvasás, 2. nyelvtan és irodalom, 3. testgyakorlás, 4. zene, 5. rajzolás. Arisztotelész Platónnál is nagyobb fontosságot tulajdonít a zenének. A zene képes az indulatok és szenvedélyek levezetésére, s így megtisztítja az erkölcsöket. A passzív zenehallgatás azonban ehhez nem elegendő, a gyermeknek magának is muzsikálnia kell. Ez a zenetanulás ne legyen mesterségszerű, „versenyekre és díjakra irányuló”. Általános zenei műveltségre van szüksége a gyermeknek. A hangszerek közül a fuvolát elutasítja, mert az „nem arra való, hogy erkölcsös lelki hangulatot keltsen”, csupán a szenvedélyeket korbácsolja fel; a kithara sem nyeri meg tetszését; csak a lírát engedélyezi. A hangnemek terén a dór mellett foglal állást, mert “nyugodt, férfias méltóságot” áraszt, s így ez felel meg leginkább a szélsőségektől mentes erkölcsi erények kialakításának.

31 Akárcsak mestere, Platón, Arisztotelész is azt vallja, hogy a nevelést társadalmasítani kell, az állam irányítása alá kell vonni. A nevelés végső célja nála is az „állam boldogsága”. Az egyént nem önmagáért neveljük, hanem azért, mert az értékes individuumok összessége az állam értékét növeli. Különbség kettejük felfogása között, hogy míg Platón elkülönült kasztok számára nevel, addig Arisztotelész szerint a nevelés áldásából minden szabad embernek egyformán részesülnie kell. Platón etikai intellektualizmusán túllépve hangsúlyozza, hogy az erkölcsi törvények ismerete önmagában még nem eredményez etikus magatartást. A nevelésben – az oktatáson, a tudatosításon túl – a gyakorlásnak, a szoktatásnak is teret kell biztosítani. * * *

32 Marcus Fabius Quintilianus (30 k.–100 k. )
Római retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként. Fő műve: A „Szónoki képzés tizenkét könyve” (Institutionis oratoriae libri duodecim)

33 Pedagógiai alapelvek A kisgyerekek korai nevelése életre szóló nyomokat hagy. (Mai pszichológia: imprinting, alap-személyiség kialakulása stb.) „Az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét.” A dajkák kiválasztásának fontossága. Az édesanyák beszédének nevelő hatása. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a „gondolkodás és a szellemi mozgékonyság”. A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Korán kell kezdeni a tanítást. Kár volna az első éveket kihasználatlanul hagyni.

34 Játék legyen a tanulás „De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan, hogy az egészen fiatal gyermekeknek mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tőlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meggyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is visszarettenjen. Játék legyen a tanulás.” Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető. Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket ajánl.

35 “Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók
“Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemőt nekiszabadítjuk a gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemő) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában megkívánni? Alig ejti ki az első szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb műveljük ínyöket, mint erkölcseiket.” Magánnevelés helyett az intézményes nevelést pártolja.

36 Az ideális tanuló Az ideális tanuló Quintilianus szerint:
„Az én kedvem szerint való fiú az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az előadás menetét, nem siet előre.” „Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír.”

37 A verés elutasítása Határozottan fellép a testi fenyíték ellen. Büntetni kell a gyermeket, ha nem engedelmeskedik, de verni semmi esetre sem szabad. „A tanulót veréssel illetni, ámbár nagyon divat [ ... ] nem tartom megengedhetőnek. Először azért, mert lealázó és szolgai, meg aztán bizonyára van benne valami jogtalanság is , [ ... ] aztán meg, ha már valamely gyermek annyira alacsony, szolgai gondolkozású, hogy dorgálásra sem javul meg, annak a verés sem használ, akárcsak az utolsó rabszolgának; végül nincs is szükség ilyen fenyítésre, ha állandóan van mellette valaki, a ki tanulásra serkenti. [ ... ] Utoljára is, ha valakit már kis fiú korában is veréssel kell hajtani, mit csinálunk majd vele, ha fölserdül, mikor ezt a fenyítést már nem lehet nála alkalmazni, meg aztán már sokkal több a tanulni valója is?”

38 Cél: az erkölcsös jellem
A szónoknak, az orátornak nem elegendő a műveltség megszerzése. Ehhez társulnia kell a neveltségnek, az erkölcsös jellemnek is. A tökéletes szónok „vir bonus”, jó, erkölcsös ember. „Mindenképpen becsületes ember legyen a szónok Nemcsak éppen azért, mert ha a szónoki képesség a gonoszsággal szövetkeznék, semmi se volna a köz- és magánügyekre nézve kárhozatosabb az ékesszólásnál, és mi magunk is, kik emberi lehetőség szerint valamivel hozzá akartunk járulni a szónoklás mesterségéhez, nagyon rossz szolgálatot tettünk volna az emberiségnek, amikor e fegyvert latrokra és nem katonákra bíztuk [...] Jobb lett volna némáknak születnünk és eszesség nélkül szűkölködnünk, mint a gondviselés ajándékát egymás vesztére fordítanunk...”

39 Aranyszájú Szent János (Khrüszosztomosz) (Antiochia 344 körül- Kappadókia, 407. szept. 14.)
„A hivalkodásról, s arról, hogy a szülőknek miképpen kell gyermekeiket felnevelniök” A verés nem alkalmazható. Inkább büntessen a szülő „szigorú tekintettel”, szemrehányó szavakkal. Hasson a gyermek lelkére barátságos ígéretekkel. Féljen a veréstől, de ne legyen sűrűn része benne. A nevelés fontos eszköze a mese: könnyen érthető bibliai történetek. A lélek tisztaságának megőrzése az érzéki vágy legyőzésével. Ennek eszköze az akarat nevelése, illetve az, ha az ifjút korán egy hozzáillő leánnyal jegyzik el szülei. A nevelő kiválasztása. Óvás a rossz társaságtól, a színháztól: amit ott lát az ifjú, az megronthatja lelkét.

40 Szent Jeromos (Hieronymus) (Sztridon, Dalmacia, 347
Szent Jeromos (Hieronymus) (Sztridon, Dalmacia, 347. k – Betlehem, 419 v szept. 30.) Nevelői gondolatok fennmaradt leveleiben. Levél Laetához Paula neveléséről Jeromos idealizált leányneveltje a világtól elvonuló szerzetesi életre készül, ezért „semmit se halljon, semmit se szóljon, mint ami Istenfélelmet nem lehel. Szemérmetlen szókat ne értsen, világi dalokat ne ismerjen. A gyönge ajak az édes zsoltárokat tanulja zengeni. Távol maradjon tőle hasonló korú fiúk pajkos társasága, sőt leánytársait és a cselédséget is távol kell tartani a világi társaságtól, nehogy arra, amit vesztükre megtanultak, további szerencsétlenségre még másokat is kioktassanak.”

41 „Éljen angyali tisztaságban; legyen testben test nélkül”.
A leány dolga az, hogy „a világot ne ismerje; éljen, mint angyal; bár húsból is van, legyen a húsnak romlása nélkül” Éljen visszavonul életet otthona falai között, mértékletesen táplálkozzon, tanulja meg a női nemhez méltó házimunkát. Női erényei kettős szüzességében testesülnek meg: a test és a lélek érintetlensége az elérendő cél. A leánynevelés ideálja Mária, a Szűzanya.

42 Tanuljon írni, olvassa a Bibliát.
Az írás és olvasás tanításának segítését a következőképpen képzeli el Hieronymus: „Ha azután reszkető kézzel kezdi az íróvesszőt a viaszkos táblán végig húzni, akkor vagy egy idegen kéz vezesse ujjait, vagy véssük be előre a viaszba a betűket, hogy a mélyedésben haladva, keze el ne tévedjen.” Mindenre kiterjedő felügyelet és segítés együtt.

43 Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) (Tagaste, Souk Ahras, 354 – Hippo, 430)

44 Az eredendő bűnről Szent Ágostonnak az ember eredendő bűnére vonatkozó gondolatai nagy hatást gyakoroltak a középkor emberfelfogása, gyermekképére. Az ember azzal, hogy embernek született, elvesztette szabad akaratát. Krisztus áldozatának révén a keresztség felvételével megváltást nyerhet az előtte járó nemzedékek bűneitől, de lelke még mindig terhes a “bűn robbanóanyagával”, a bűnre való hajlammal. Még csak természeti ember (homo naturalis), de megvan a lehetősége arra, hogy Isten kegyelme által újjáteremtődve szellemi emberré (homo spiritualis) váljék.

45 Az ember veleszületett ösztönei hordozzák a „bűn alapanyagát”, de ez igazi bűnné csak az ember beleegyezésével (consensus) válik. Az ember esendő, de mégsem elveszett: Isten felkínálja a lehetőséget számára, hogy ne azonosuljon saját ösztöneivel. Még ha vétkezik is, a könyörület megbocsátása elérhető számára. Megmutatja az ingatag akaratú, tévelygő embernek az erkölcsi tökéletesedés útját.

46 Pedagógiai következtetések
Ebből a gondolatmenetből konkrét pedagógiai következmények vonhatók le: A szülő és a nevelő szeretettel tudja a gyermek az esendő, bűnre hajlamos akaratát megacélozni, a magasrendű lelki célok felé irányítani. A legfontosabb pedagógiai feladat tehát az akarat nevelése. A szeretet viszont nem zárja ki, sőt, e felfogás szerint egyenesen megköveteli – a gyakori testi fenyítést.

47 Hatása a középkori gyermekképre
Szent Ágoston tanítása az eredeti bűnről hozzájárult annak a középkori keresztény nevelési felfogásnak a kialakulásához, miszerint a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait a nevelőnek kell jó irányba fordítania. A nevelés voltaképpen folyamatos küzdelem a gyermek bűnös természete ellen. Mivel a gyermek lelkileg még fejletlen, képtelen a jó felismerésére. A fejlődés feltétele, ha magát feltétel nélkül aláveti a felnőttek akaratának, ha ellenkezés nélkül azt teszi, amit parancsolnak neki. Engedelmes, alázatos, tekintélyt tisztelő emberek kialakítására törekedtek.

48 Augustinus gyermekképe mindezekkel együtt sem könyvelhető el egyszerűen úgy mint egy „pesszimista” szemléletmód. Hitt a nevelhetőségben, érdeklődött a gyermekek fejlődése iránt, élénken foglalkoztatta az anya-gyermek kapcsolat. A 130. zsoltárhoz fűzött magyarázatában például a korai elválasztás veszélyeire hívja fel a figyelmet: „Ha a kicsiny gyermeket valami szerencsétlenség folytán megfosztják édesanyja tejétől, belehal [...] Ügyeljetek arra, hogy idő előtt el ne válasszák a csecsemőt.”

49 Életkori szakaszok a Vallomások című művében
Életkor Jellemző vonások – gondozási, nevelési feladatok 0–3 „Csak a szopáshoz értettem, szenderegtem gyönyörűségemben.” Mosollyal, kapálózva, gügyögve, próbál kapcsolatot teremteni a felnőttekkel. Sír, ha nem figyelnek rá, ha kívánságát nem teljesítik. 3 –7 Otthon kell nevelni. Megköveteli, hogy „sürögjenek–forogjanak” körülötte. Beszélni tanul. Nem tanítják, magától, szavanként tanulja a nyelvet. “Arcmozdítással, szemhunyorgatással, egyéb testrészek integetésével” teremt kapcsolatot a felnőttekkel. (Szavak nélküli kommunikáció, testbeszéd.) “Szüleim tekintélye óvott, felnőtt emberek póráza vezetett.”

50 7 – serdülés Iskolába jár. Időnként lanyhul a tudás iránti vágya. „Csalogatott a játék gyönyörűsége és megbüntettek érte...” Könyörög, hogy ne verjék. Nem szeret tanulni. „Nem rajongtam a tudományokért...” Rákényszeríttették a tanulásra, s ez javára szolgált Később megszereti a tanulást. „Többet ér a tudás kötetlen vágya”, mint a „szükség félelmes szabálya.”

51 A pelagianizmus Pelagius (350 körül-5. sz. eleje) brit szerzetes sok követőt gyűjtött maga köré az emberi természet erejéről, jóra való törekvéséről szóló tanaival. Eszerint az egyes ember Ádám bűnét nem örökli, szabadon dönthet, hogy vétkezik-e vagy sem, tehát felelős tetteiért. A bűn feltételezi a tudatos személyes döntést, tehát az újszülött gyermekeknek nem lehet bűnük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lenne szükségük a keresztség felvételére, a Krisztus által való megváltásra. Sőt, ez nélkülözhetetlen, mivel a bűnös szokások kialakulásának veszélye állandóan leselkedik a gyermekre. Ha nem követi az Isten által kijelölt utat, akkor napról napra herdálja azt a mérhetetlen kincset, amelyet születésekor lelkében hordoz. A pelagianizmus tanait több zsinaton is elítélték, a mozgalom az 5. sz. harmincas éveiben meggyengült.

52 A fentiekből látható, hogy a korszak írói (mindenekelőtt a keresztény egyházatyák) egyre gyakrabban foglalkoztak műveikben a születéssel, a gyerekkel, a gyermekkor sajátosságaival. A szülők számára mind gyakrabban adtak megfontolt tanácsokat gyermekeik helyes neveléséhez. Noha írásaikból ambivalens érzelmeik is kitűnnek, maga az tény, hogy kiemelten foglalkoztak a gyermekséggel, hozzájárult ahhoz, hogy a Róma végnapjaiban uralkodó közömbös gyermekszemlélet lassanként átformálódott.

53 A reneszánsz embereszménye
Legkifejezőbben Baldassare Castiglione (1478–1529) gróf könyvévben fogalmazódik meg. Az Il Cortegiano (Udvari nemes ember) első lényeges vonása a sokoldalúság. Legyen „uomo universale” (mindenoldalúan harmonikusan fejlett ember), lehetőleg mindenoldalúan bontakoztassa ki a benne szunnyadó képességcsírákat. Rafaello: Baldassare Castiglione

54 A „Cortegiano” erős, edzett testű bátor harcos: tudjon úszni, lovagolni, legyen kitűnő vadász.
A hölgyek feltétlen tisztelője, védelmezője, aki a társasági életben is kitűnően megállja helyét. Mindezek a középkori lovagi eszményben gyökerező tulajdonságok, melyekhez a középkorinál jóval oldottabb, személyesebb vallásos életérzés járul.

55 Szelleme is sokoldalúan képzett
Szelleme is sokoldalúan képzett. A humanisztikus műveltségben alaposan tájékozottnak kell lennie: jól kell ismernie a latin és görög írók, költők, szónokok és történetírók műveit. Az „udvari ember” maga is alkot: tud költeményeket írni (nemcsak latinul, hanem már anyanyelven, olaszul is), hangszeren játszani, énekelni, festeni. A Cortegiano úri dilettáns a szó igazi értelmében, („dilettante” = műkedvelő), aki a tudósokat és művészeket mecénásként pártfogolja. Minden lehetséges irányban kiteljesedő műveltségének végső célja tehát nem a megélhetés biztosítása, hanem a fejedelmi udvarban, az úri szalonok világában való érvényesülés. Az „uomo universale” reneszánsz embereszményét célul tűző nevelés soha nem vált tömegessé, kizárólag a főúri gyermekek és ifjak nevelésében teljesedett ki.

56 Reneszánsz főúri nevelés
A reneszánszban megváltozott világfölfogás, emberkép és gyermekszemlélet legjobban a főúri gyermekek nevelésében tükröződik. Egyes humanista szellemű nevelők újfajta műveltség közvetítésére törekedtek és bensőségesebb viszonyt igyekeztek kialakítani neveltjükkel.

57

58 Humanista tanítványaival. Fametszet, 1496

59 Guarino da Verona (1374–1460 ) Előbb Firenzében, Veronában és Velencében tanította az antik görög és latin szerők műveit, majd Niccolo d’Este őrgróf hívására Ferrarában telepedett le. Oktatott az egyetemen, tanította az őrgróf fiát, majd contuberniumot, bentlakásos magániskolát hozott létre. Iskolája hamarosan ismertté vált Európaszerte, mivel Guarino az klasszikus szerzők műveire alapozott, megújult tartalmú humán műveltségben (ars humanitatis) részesítette növendékeit.

60 Szakított a korábbi középkorias iskolai oktatási módszerekkel, az öncélú grammatizálással, s helyette az eredeti művek tartalmának és nyelvének szépségét helyezte a középpontba. Bízott az antik szerzők emberközpontú felfogásának nevelő, jellemformáló erejében. Törekedett a klasszikus tisztaságú latin nyelv elsajátíttatására, szemben a középkori köznapivá silányult latinsággal. Iskolája a görög nyelv oktatásának is messze földön híres központja volt.

61 Guarino magániskoláját több magyar diák látogatta, köztük Janus Pannonius, a nagyműveltségű magyar humanista költő. Mesterére emlékezve egy dicsőitő költeményt (panegyricust) írt, ennek segítségével bepillanthatunk a ferrarai iskola hétköznapjaiba: „Elsőként a helyes szólásnak adod meg alapját, oktatod aztán a helyesírás tudnivalóit: hogy ne hibázzon a nyelv, és félre ne csússzon a tollhegy. Majd meg stílusukat csiszolod képzelt levelekkel. Hogyha pihennek, történelmet bújsz velük, aztán szónoklásra fogod őket s versfaragásra. Míg a tehetség éretten s biztos haladással nem jut a csúcsra...”

62 „Szép rendben folyik egy-egy nap, hisz a munka tagolja:
hajnali templom, utána meg iskola, s mindez olyan, hogy nem marad el Szókrátész hajdani Lyceumától, annyi sugárzó ifjú ember gyűlt itt össze. Vergiliust olvasnak először, esetleg olyat, ki őhozzá közel áll, majd azt, aki harcra tógát vett, s azt, ki a nagy Cicerónak legméltóbb követője.”

63 „Majd hazatérsz, s megebédelsz; tán kevéske az ínynek,
mégis: a természetnek elég. Az evésre megint csak a latin és görög kódexek jönnek, utánuk sok vita zajlik irányításoddal, s megy, amíg csak messzi Nyugat táján nem hajlik alá a Nap útja.”

64 „És ha egészen idáig nyitva bárkinek ajtód,
most, így este a szűkebb kör van csak körülötted, Ők veled együtt laknak. Nincs egyetlen üres perc: gyakran az álmot elűzve a zsír-mécs lángjai mellett hosszú éjeken át virrasztottunk, míg az egekből csillagraj bámul le a földre, kicsiny tüzeinkre...” (Csorba Győző fordítása) Guarino iskolája a studia humanitatis programjának megvalósulását példázza. Új szellemű tanítását a klasszikus műveltséggel rendelkező egyházi és világi értelmiségiek képzésnek szolgálatába állította.

65 Vittorino da Feltre (Ramboldini) (1378–1446)
Fiatal korában a padovai egyetemen tanult, itt még nem sok jele volt a humanista tanok terjedésének. Szegénysorú diák lévén, a kor gyakorlatának megfelelően fiatalabb gyerekek tanításával fizetett az egyetemnek tanulmányaiért. Az facultas artium befejeztével egyházjogot tanult és doktori fokozatot szerzett.

66 Tanulmányai befejeztével mintegy húsz eszetendeig az egyetem közelében maradt: tanult és tanított.
Magántanárként latin nyelvtant és matematika oktatott (ez utóbbi akkoriban nem számított egyetemi tantárgynak). Fontos szellemi indíttatást kapott Guarinótól, aki abban az időben Velencében oktatta a görög nyelvet. Feltre tizennyolc hónapig tanult az ő iskolájában.

67 Feltre első jelentős magániskoláját Padovában nyitotta meg, ahol latin nyelvtant, matematikát és görögöt tanított. Tanítványai elsősorban gazdag polgárok gyerekei közül kerültek ki, de szegény gyerekekkel is foglalkozott. Rövid idő elteltével Velencében folytatta a magántanítóskodást, majd 1423-ban Gianfrancesco Gonzaga Mantovába hívta.

68 Az őrgróf tekintélyes jövedelmet biztosított neki, és szabad kezet kapott pedagógiai elképzelései megvalósításához. „Casa giocosa” (‘A vidámság háza’) néven bentlakásos magániskolát nyitott, amelyben munkaadója öt gyermekén kívül előkelő mantovai családok gyermeket is tanította. Lányok nevelése-oktatása is folyt itt: itt tanult a fejedelem leánya Cecilia is! A nemesi származású növendékek mellett mintegy hetven szegénysorú gyereket is felvett iskolájába.

69 A vidámság házában tanuló gyerekek a humanizmus teljesség-eszményének megfelelő nevelésben, oktatásban részesültek. Alapos latin és görög nyelvi képzésben részesítette tanítványait, a klasszikus szerzők olvasását szövegmagyarázat követte. A nyelvtanulást, a helyes stílus elsajátítását úgy segítette elő, hogy a görög szerzők műveit latinra fordították és viszont. Gondot fordított arra is, hogy tanítványai a retorikában is járatosak legyenek. A latin-görög filológiai képzés során nemcsak az értelemi képességek fejlesztésére törekedett, hanem arra is, hogy a klasszikus értékek meggyökerezzenek tanítványai lelkében.

70 A studia humanitatis programját nála – Guarinótól eltérően – a testi képességek fejlesztésének programja egészítette ki. A ház körüli esztétikus és tágas kert szabadban végzett tornagyakorlatok színhelye lett, atlétikai gyakorlatokat végzett, önfeledten játszott növendékeivel. Gyakran tettek kirándulásokat a közeli Alpok lankáira. Iskolájában a zene és a képzőművészet is helyet kapott. Törődött tanítványai erkölcsi fejlődésével is. A cifra ruhákat nem tűrte, tehetős családból származó növendékeitől is megkívánta, hogy – mesterükhöz hasonlóan – egyszerű, durva szövésű lenvászon öltözékben járjanak. Jól ismerte valamennyi növendékét, sokszor segített nekik megoldást keresni egyéni gondjaikra, bajaikra. A tételes vallástan mellett arra is törekedett, hogy növendékeiben kialakuljon a mély vallásos érzület.

71 Feltre, a nagyműveltségű reneszánsz nevelő maga is szigorú valláserkölcsi normák szerint élt.
Növendékeit is a ebben a szellemben nevelte, mintha csak féltette volna őket a „pogány” antik kultúra igézetétől. Hitt abban, hogy megfelelő neveléssel a klasszikus kultúra evilági irányultsága és a keresztény hit transzcendens értékrendje összeegyeztethető, kibékíthető egymással. (Lásd: Szent Ágoston: „a műveltség rostája”!)

72 Humanista gondolatok a nevelésről

73 Rotterdami Erasmus (1469–1536)
1. „A gyermekek korai erkölcsös és tudományos nevelése” (1529). Jól érzékelhetők a reneszánsz gyermekkép és nevelési stílus jellemzői. A gyermekkor a potenciális alaktalanság korszaka, ezért ez a nevelés legalkalmasabb időszaka. A nevelőnek kell emberi alakot formálnia a gyerekből, mert nevelés híján „állati alakot vesz föl”, lelkében pedig eluralkodnak a bűnök. Holbein: Desiderius Erasmus (1523)

74 „A természet kitűnő talajú, noha még megműveletlen szántóföldet ad a kezedbe, te azonban gondatlanságból elnézed, hogy a tövis és csipke belepje, ámbár ezeket később alig lehet emberi munkával kiirtani.” (Lásd: Quintilianus!) Erasmus – Quintiliansuhoz hasonlóan – az intézményes nevelés híve. De a durva lelkű iskolamestereket sem kíméli: „Mily kitűnőlég gondoskodnak tehát a szülők azon gyermekekről, akiket alig négyéves korukban elküldenek olyan iskolába, amely egy tudatlan, durva, erkölcstelen, néha gyenge elméjű, gyakran holdkóros, nehézkóros vagy rühösségben [... ] szenvedő ember vezetése alatt áll.”

75 A jó nevelő ezzel szemben figyel a gyermekkor sajátosságaira: „Az ifjúkornak mint az élet tavaszának fő vonzóerejét a nyájasan mosolygó virágok és a dúsan sarjadó pázsit jelképezik, míg a férfikor ősze a tárházakat érett gyümölcsökkel tölti meg. Valamint természetellenes dolog volna tavasszal érett szőlőt, ősszel viruló rózsát kívánni, úgy a tanítónak sem szabad felednie, hogy az emberi élet egyes szakaszaival mi egyezik meg. A gyermekkornak a kellemes és gyermekies dolgok felelnek meg. Ezért az ő tanításukból minden mogorvaságnak és darabosságnak hiányoznia kell.”

76 2. „A gyermek illő magatartásáról” (De civilitate morum puerilium) írott illemtankönyvét 1530-ban adták ki. Könyvecskéjét Erasmus úri családok gyermekeinek ajánlotta. (Új vonás, hogy a könyv kifejezetten gyermekeknek készült, nem pedig felnőtteknek, mint a korábbi erkölcsnemesítő művek.) Az illemtankönyv első fejezete lényegében a testtel kapcsolatos illemszabályokat tartalmazza (arc, szemek, fülek, orr, száj, fogak, haj; kezek, lábak; testtartás, testmozgás stb.). A többi fejezet címei a következők: „A ruházat”, „Viselkedés a templomban”, „Az étkezés”, „Társas kapcsolatok”, „Játék közben”, „Esti lefekvéskor”. Figyelmezteti olvasóit az emberi test kifejező erejére, fontosnak tartja a hétköznapi viselkedés fejlesztését (arckifejezés, gesztusok, testtartás, stb.).

77 „A mit félig megettél, másnak odanyújtani, tisztességtelen szokás; a már lerágott kenyeret újból a mártásba meríteni, parasztos dolog. Éppoly ízléstelen, ha a megrágott ételt kiveszed a torkodból és ismét a tányérodra teszed. Ha netán olyat vettél ki [a tálból] a mit nem lehet egykönnyen lenyelni, félre fordulva tedd le valahová [...] Vannak a kik inkább falnak, mint esz­nek; nem másképpen, mintha kevés vártatva börtönbe vezetnék őket. Latrok szoktak így habzsolni [...] Tele szájjal enni vagy be­szélni se nem illő, se nem bátorságos. A folytonos evést szakassza félbe időnként a közbe szőtt beszélgetés... Műveletlenség gondolatokba merülve az asztalra könyökölni. Vannak, a kik annyira elbámészkodnak, hogy sem a más beszédét nem hallják, sem azt nem veszik észre, hogy ők maguk esznek, s ha nevökön szólítod őket, olyanok, mintha álomból serken­nének föl: annyira benne van egész lelkök a tálakban...”

78 A gyermek, a ki idősebbekkel együtt ül az asztalnál, sohase szóljon, csak ha a szükség kényszeríti, vagy ha valaki kérdést intéz hozzá. Ha valaki jót mond szabad keveset nevetni, de trágár beszédre még mosolyogni sem szabad; s ha a szóló előkelő ember, a gyermek még csak homlokát se ránczolja, hanem arczkifejezését akként szabályozza, hogy úgy lássék, mintha nem hallotta volna, vagy legalább mintha nem értette volna meg. Az asszonyokat a hallgatás ékesíti, de még inkább a gyermekeket.”

79 3. Hasonló népszerűségre tett szert másik párbeszédes illemtankönyve, a Colloquia familiara (1522–1524). (Magyarul „Nyájas beszélgetések gyűjteménye” címen jelentek meg belőle részletek.) Itt az ember különböző társas kapcsolatairól ír: egyenrangú diákpajtások, nevelő és növendék, régi jó cimborák, pap és laikus, szerzetes és katona, férfi és nő kapcsolatát elemzi. A különféle társas érintkezési formák bemutatásakor mindig a jobbító szándék, a nevelés igénye vezeti. Példát kíván adni a könyvet olvasó gyermekeknek, fiataloknak és felnőtteknek. Erasmus célja itt is világos: olyan példát kívánt nyújtani, melyet követve civilizálható az emberi viselkedés, humanizálhatók az emberi kapcsolatok.

80 Juan Luis Vives (1492–1540) A spanyol humanista alkotta meg a nevelés történetének első didaktikai szintézisét 1531-ben megjelentetett művében, melynek címe: „A tantárgyakról” (De disciplinis). Az oktatás szinte minden mozzanatára kiterjedő összegzésében ír például az iskolaépület célszerű elhelyezéséről, a tanító személyiségének pedagógiai szerepéről.

81 Az oktatás folyamatát két nagy periódusra bontja: a kezdettől 14 éves korig tart a nyelvek elsajátításának időszaka; a 15–25. évig tartó periódus a tudományok tanulmányozásáé. Új vonás nála – s ebben a többi humanista felfogásától eltér –, hogy a növendékek anyanyelvének kiművelésére is nagy súlyt fektet. A nemzeti nyelveket szónoki művek megszólaltatására is alkalmasnak találja. Másik jellegzetessége felfogásának, hogy a nyelvtanulást ki akarja egészíteni a tárgyi ismeretszerzéssel, a konkrét érzékszervi tapasztalatok gyűjtésével. A világot feltáró tudományok közül főként a természettant, a földrajzot és a csillagászatot tartja fontosnak.

82 A két részből összeszövődő oktatási a nevelés végső céljára kell irányulnia.
Pedagógiai eszménye: az egészséges, edzett testű, klasszikus nyelvekben és természettudományokban egyaránt jártas, erkölcsileg érett, világban érvényesülni tudó, őszinte, bensőséges vallásos hitű ember. Szükségesnek tartja, hogy a nevelő tervszerűen tanulmányozza a gondjaira bízott minden egyes gyermek képességeit, hajlamait, jellemvonásait – ezzel a pszichológiai szempont fontosságát hangoztatja elsőként a nevelés történetében. A pedagógus ne csak „tudománnyal legyen felszerelve”, hanem a „tanítás módjában is legyen jártas”. Elvárja a tanítótól, hogy tanítása legyen színes, érdekes, a tanítvány „lelkéhez közel álló”. Figyeljen a gyerekek emlékezetének arányos igénybevételére, alakítson ki tanulópárokat, a gyerekek képességeit rendszeres írásos feladatokkal fejlessze.

83 A nevelő akkor jár el helyesen, ha módszereit, a gyermek egyéni sajátosságaihoz hangolja: „Semmi sem visszásabb, mint érett gyümölcsöt kívánni a fáktól, mikor tavasszal még csak rügyeznek”. Elítéli a tanárokat, akik kizárólag fenyegetéssel és „sűrű ütlegekkel” akarnak eredményt elérni. A testi fenyítéket azonban – a „fenyegetésre nem hajló” gyerekek esetében – mégis megengedhetőnek tartja. A gyermekek megfigyelése ne ötletszerű akció legyen, hanem folyamatos pedagógiai tevékenység. Az összegyűjtött tapasztalatokat a tanárok „zártkörű gyűléseken” beszéljék meg, amelyeken a tanítványok „szellemi tehetségéről”, egyéni képességeiről is szó esik. Vives emberközpontú pedagógiai felfogását summázata: „Az emberi lélekben csodálatos vágy él a szabadság után. Engedi, hogy gyakorolják, de a kényszerítést nem tűri. Sokat el lehet nála érni kéréssel, ellenben keveset lehet kicsikarni tőle erőszakkal.” (Vives 1835, 89)

84 A humanisták közöl Vives foglalkozott legalaposabban és legnagyobb terjedelemben a nőnevelés kérdéseivel. Angliai tartózkodása alatt, 1523-ban címmel írta meg művét a kor egyik legműveltebb asszonya Aragóniai Katalin, VIII. Henrik felesége számára azzal a céllal, hogy gyakorlati tanácsokat adjon leánya, Mária hercegnő neveléséhez.

85 „A keresztény nő nevelése” (De institutione femininae christianae) című leánynevelési tanácsadó könyv rendkívül népszerű lett a 16. század folyamán: számos nyelvre lefordították, harminchat kiadásban jelent meg Angliában és a kontinensen. Hamarosan széles körben ismertté vált. Vives leánynevelési elveit – elődeihez hasonlóan – erősen befolyásolta az az Arisztotelésztől származó és a középkorban Aquinói Tamás által terjesztett felfogás a női nem gyöngeségéről, esendőségéről, bűnre való fogékonyságáról: „… minthogy a leányt nem annyira tudósnak, mint inkább szűziesnek és erkölcsösnek akarjuk tudni, a szülők egész gondjának arra kell irányulnia, hogy a gyermek lényéhez semmi bűnös és rút dolog nem férkőzzék...” Látható, hogy a spanyol humanista szerint mi a nőnevelés legfőbb célja: a lányokat nem klasszikus műveltséggel kell felvértezni – mint a fiúkat –, hanem jövendő élethivatásukra, a feleség-szerepre kell felkészíteni őket.

86 Vives Szent Jeromos szigorú nőnevelési programjában találja meg saját nevelési elveinek előképét. Az ideális nőnevelést a zárda magányára való lelki felkészülés. Vives eszményképe is az a leány, aki Jézus menyasszonyaként vagy Szűz Mária követőjeként óhajtja leélni életét. A szűzies és erkölcsös életmód viszont megköveteli a szinte gyanakvásig aggályos felügyeletet a leánykák nevelésében. A leány „semmit se halljon, semmiről se tanuljon meg beszélni, csupán arról, a mi az istenfélelemre vonatkozik” – idézi Hieronymust. A lányoknak gyermekkoruktól fogva szigorú felügyelet alatt kell élniük. Nem szabad magukra hagyni őket még játék közben sem. Attól pedig Isten mentsen, hogy az ilyen „játékokban és szellemi időtöltésekben” fiúgyermek is részt vegyen, mivel hogy „a leánykának nem szabad hozzászoknia, hogy a másik nemhez tartozó személyekben gyönyörködjék.”

87 A kislányok gondos nevelése tehát a fiúktól teljesen elkülönítve történjen, s később se törekedjen a férfiakkal egyenrangú társadalmi szerep betöltésére. („Mert nem illik, hogy a nő az iskolák élén álljon, vagy hogy a férfiak között tevékenykedjék vagy beszéljen.”) A nevelésben elkövethető legnagyobb hibák egyike a túlságosan engedékeny, elnéző magatartás. A korszak nevelési kézikönyveinek szerzői a szigorú fegyelmet a fiúk esetében is elengedhetetlennek tartják, de Vives a lányok nevelésekor még ennél is következetesebb felügyelet kíván. A következő sorokból a középkori skolasztika elementáris nőgyűlöletét tükrözik, amely a bűnre csábító Éva esendőségével okolja a világ bajainak többségét: „A nőt … csak a félelem tartja féken. He ez hiányzik, akkor a természeti ösztönöknek féket ereszt; ha a mélységbe vivő útra téved, oda belebukik és onnan szép szerével nem szabadul, hacsak szellemi tehetségénél és természeténél fogva azok közé nem tartozik, akik csak kevés számmal vannak.”

88 Vives mizogin nőképét csak mérsékelten árnyalja az a tény, hogy elismeri: léteznek olyan asszonyok, akik magas szintű műveltséggel és kikezdhetetlen erkölcsiséggel egyaránt rendelkeznek. Ebből adódóan – Ersmushoz hasonlóan – úgy vélte, hogy a jól megválogatott tudás a nők esetében az erények őrzője lehet. Ebből adódnak előírásai, amelyeket a tananyag kiválasztásával kapcsolatban fogalmazott meg. Olvasmányait is úgy kell kiválasztani, hogy erkölcsi tartalmukkal erényeinek védelmét szolgálják. Ne olvasson „értéktelen verseket”, „sikamlós virágénekeket”. A tilalomlistára felkerültek a szerelmes vereseikről is híres klasszikus költők (mindenekelőtt Ovidius, de egyebek között Anakreón és Szapphó is), a reneszánsz írók közül pedig Boccaccio volt szálka a szemében. Károsnak tartotta Homérosz és Hésziodosz olvasását is. A leány nyugodtan tanulmányozhatja viszont a kései antik morálfilozófusokat és a korai keresztény egyházatyákat. Legfőképpen pedig a Szentírást magát.

89 Társaságban a legfőbb ékessége a szemérmetes hallgatás legyen
Társaságban a legfőbb ékessége a szemérmetes hallgatás legyen. Tartsa szemét lesütve, ne szólaljon meg, csak ha kérdést intéznek hozzá. Külső megjelenésében ne törekedjen a szépségre: alakjával ne törődjék, óvakodjék mindentől, ami feltűnést kelthet. Testi nevelésének is az erkölcsöket kell szolgálnia. Az ágya tiszta legyen, de ne túlságosan puha. Ne aludjék sokat. Tartsa távol magát a világi örömöktől, a szórakozástól. A tánc bűnös élvezet, könnyen szerelemhez vezethet, ami pedig veszélyes, „méregkeverő” szenvedély. Mindig keressen magának valamilyen hasznos elfoglaltságot, mert „a ravasz gonosz lélek … sohasem furakodik be könnyebben, mint a tétlenség idején … a mi lelkünk a tevékenységre született, azért a munka által erősödik, edződik…” A spanyol humanista bízik a fizikai munka erkölcsnemesítő erejében. Ezzel a bizalmával még Kálvin előtt megfogalmazza az egyik legfontosabb protestáns életvezérlő elv, a „fáradhatatlan hivatásgyakorlás” parancsát, amelynek éthosza később évszázadokon át befolyásolja majd a leánynevelés tartalmát.

90 Összegezve Vives leánynevelési programjának sajátosságait megállapíthatjuk, hogy a Mária hercegnő neveléséhez tanácsokat adó könyvében sokkal inkább tilt, mint megenged. Egy gyökereit tekintve nőellenes középkori dogmatikus felfogásra építi nőképét, ebből adódóan a leányok minden spontán megnyilvánulását gyanakodva figyeli. A gyermek éljen szigorú felügyelet alatt, legyen minden tekintetben kiszolgáltatva nevelőjének. Készüljön jövendő életére, amely legjobb esetben is csak a művelt, de nem tudós feleség (uxor docta) szerepét jelentheti majd számára. E program alapjaiba véve ugyanazokon az alapelveken nyugszik, amelyeket Szent Jeromos fejtett ki a leánynevelésről írt leveleiben – mintegy ezeregyszáz esztendővel korábban.

91 Francois Rabelais (1494?–1553) Korának egyik legsokoldalúbb francia humanistája volt: szerzetes, orvos, író egy személyben. 1532-től élete végéig dolgozott „Gargantua” és „Pantagruel” című négykötetes szatirikus regénysorozatán, amelyben nevelési kérdésekkel is foglalkozik.

92 Rabelais étterem cégére Quebecben
A rá jellemző páratlan nyelvi leleményről tanúskodó virtuóz stílussal mutatja be a korabeli társadalmi viszonyok, emberi magatartásformák visszásságait. A korabeli nevelők, iskolák túlhaladott, skolasztikus oktatási módszereit maró gúnnyal teszi nevetség tárgyává. Rabelais étterem cégére Quebecben

93 Szülei elkergették a skolasztikus szobatudóst, s az új szellemben nevelő Ponokratest fogadták fel mellé. A fiú nevelése ettől kezdve teljesen más mederbe terelődött. Nevelője sokat tartózkodott vele a természetben, megfigyelték annak végtelen gazdagságát, s kötetlen beszélgetés során dolgozták fel tapasztalataikat. De szerepet kapott az ifjú nevelésében a játék, a testedzés, a zene és a tánc is. Klasszikus szerzők műveit is olvasta, de nem a száraz grammatizálás kedvéért, hanem hogy tartalmukat saját tapasztalataival egybevethesse. Az antik auktorok művein túl francia nyelvű szépirodalmi művekre, lovagregényekre, költeményekre, dalokra is sort kerítettek.

94 Ebben a nevelésben nagy hangsúlyt kap a közvetlen érzékszervi tapasztalat. Az ismereteknek már nem a könyv – az elismert, tekintélyes szerzők által írt könyv – az egyedüli forrása. A világ, a természet, s benne maga az ember az amiből Gargantua tudást merít. Ezt hasonlítja össze a klasszikus szerzők műveiben szereplő leírásokkal. Ez a nevelés nem előre megszabott terv szerint folyik. Mindennel ötletszerűen foglalkoznak A teljesen kötetlen ismeretszerzés véletlenszerűen egymásra halmozott ismereteket eredményez, melyeket nem kovácsol egységbe semmiféle tudatosan kialakított rendszer.

95 Rabelais nevelési eszményének csak egyik oldala fogalmazódik meg a Gargantuában. Ezt, a természet nevelő erejét kiemelő naturalisztikus felfogást kiegészíti egy másik szemlélet, amely a klasszikus tanulmányok szerepét helyezi a képzés középpontjába. Az 1532-ben megjelent Pantagruel kifejezi a szerző felfogásának ezt a kettősségét. Pantagruelnek meg kell ismernie az állatokat, növényeket és ásványokat is. Testi nevelése a lovagi készségek gyakorlására korlátozódik. Művészeti neveléséről nem esik szó. Túlzsúfolt műveltségeszmény terv ez. Nem kötődik olyan erősen a hétköznapi élet által megkövetelt praktikus ismeretekhez, készségekhez, mint ahogyan Gargantuáé. Őt nevelője sokoldalú képzéssel az életre készítette fel, Pantagruel viszont az elméleti tudományokban lesz jártas. Az előbbi egy sokoldalú reneszánsz ember eszményét testesíti meg (annak minden túlzásával együtt), az utóbbi pedig az újkor tudáscentrikus, enciklopédikus tudományrendszereinek eszményét előlegzi meg.

96 Michel de Montaigne (1553–1592)
Neveléssel foglalkozó esszéiben tiltakozik a memoriterek ellen: „Lényeget szürcsöljön, ne szabályt magoljon!” „Inkább talpraesett, mint tudós embert” akar nevelni; eszménye nem az elmélyült tudós, hanem a széles látókörű, jó modorú, megnyerő, rokonszenves társas lény.

97 Montaigne szerint a fiatalokat mindenekelőtt az önálló gondolkodásra kell megtanítani:
„Nevelőnk ne csak a lecke szavait, hanem velejét-értelmét is kérje számon; saját munkája eredményeit pedig ne a gyermek emlékezetén, hanem életén és ítélkezésein igyekezzék felmérni.” A gyerek „ha úgy tetszik, bátran felejtse el, honnan szedte tudományát; de tegye valóban magáévá”.

98 Descartes racionalizmusát előlegzi meg, amikor az értelmes tanulás fontosságára hívja fel a figyelmet: „Rostáljon meg a gyermek mindent, és ne fogadjon el semmit tekintély és kijelentés alapján: ne tekintse egyedül idvezítőnek sem Arisztotelész, sem a sztoikusok vagy az epikureusok tanait. Tárjuk eléje a sokféle vélekedést: ha tud, válasszon közülük olyant, amellyel egyetért; ha nem, érje be a kételyeivel”. Dante szavait idézi: „Tudásnál nekem édesebb a kétely”.

99 A korabeli iskola elsősorban az emlékezetet terhelte meg emészthetetlenül zsúfolt tananyagával, de ez a tudás jórész csak felesleges adatok mechanikusan bemagolt tömegéből állott. Sokkal lényegesebb az okok és az összefüggések láttatása: „Csak nevelőnknek legyen helyén az esze, s ne tévessze szem elől hivatala rendeltetését; ne annyira Karthágó bukásának évszámát vésse tanítványa emlékezetébe, mint inkább Hannibál és Scipio jellemét; ne érdekelje annyira Marcellus halálának színhelye, mint e halál szégyenletes oka; ne a históriákat kérje számon, hanem ezek tanulságait”.

100 Erasmushoz hasonlóan nagy fontosságot tulajdonít a gyermek erkölcsi nevelésének.
Így, a humanisták hatására lassanként új eszmény bontakozott ki: a gyermeki ártatlanság, az erkölcsi védelemre szoruló gyermek eszméje. Fokozatosan hangsúlyossá vált az illendő viselkedésre, helyes, erkölcsös magatartásra való nevelés. Montaigne a gyermek nevelésénél elutasítja a szélsőségeket: Bosszantja, ha a gyermeket kényeztetik, mert ez „puhánnyá, élhetetlenné” teszi. A naponta ismétlődő veréssel sem ért egyet: „Hagyjunk fel végre a kegyetlenkedéssel és az erőszakkal: nincs semmi, amitől jobban elkorcsosulna és eltompulna a születésileg jó és nemes természet! Ha azt akarjuk, hogy a gyermek féljen a testi fenyítéstől, megszégyenítéstől, ne szoktassuk hozzá!” A testi fenyítés és a lelket nyomorító megszégyenítés helyett „szeretetteljes szigorral” kell nevelni.

101 Rodoricus Zamorensis: Az emberi élet tükre. 15. sz. vége

102 Id. Pieter Bruegel: Szamár az iskolában. 1556

103 Martin Luther (1483-1546) Duális antropológiája
Tanítás a „két birodalomról” (Zwei-Reiche-Lehre) Az ember kettős meghatározottsága: isteni és emberi. Az ember két világ részese: az isteni és az emberi világé. Bibliai legitimáció: „Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak, és a mi az Istené az Istennek.” (Máté, )

104 Traktátus A keresztény ember szabadságáról, 1520.
Két ellentmondó tézis: 1. A keresztény ember szabad és nem alárendeltje senkinek és semminek. 2. A keresztény ember mindenkinek és mindennek engedelmes szolgálója. Az ellentmondás feloldása:

105 A lutheri emberkép két dimenziója:
ISTEN Vertikális Horizontális VILÁG EMBER

106 1. Az ember a horizontális dimenzióban a létező anyagi világ törvényeinek foglya, kiszolgáltatott a „világi hatalmasságoknak”, szabadságától megfosztott. 2. A vertikális kapcsolat Istenhez fűzi: ebben két értelemben is szabadságot nyer: a. Isten kegyét, jóindulatát szabadságában áll elfogadni vagy elutasítani. b. Szabadságra tesz szert egyéni, individuális – a világi körülmények kényszerétől független – hitében is.

107 Luther: A hit egy dolog (Isten Birodalma: Reich Christi), a világi állampolgáraként való élés egy másik dolog. Az állam az evilági dolog rendjével törődjön, és ne foglalkozzon az emberek személyes hitével, vallásos érzületével. Ez a lelkiismereti szabadság állapota. Rendkívüli, elementáris hatás: az individuum felértékelődése. Imago dei + az Isten által elismert egyéniség.

108 A hivatalos egyház intézményének radikális leértékelése
A hivatalos egyház intézményének radikális leértékelése. Az isteni tanítás közvetítésének monopóliuma már nem az egyház kezében van. A keresztény embernek szabadságában áll Istennel közvetlen kapcsolatot létesíteni, tehát minden hívőből lehet lelkész. „Egyetemes (mindenkire kiterjedő) papság”. „Sola scriptura” (csak a Szentírás által lehet üdvözülni). Vissza az íráshoz! Nincs szükség „istentudósra”, teo-lógusra!

109 A Biblia anyanyelven, nincs szükség hozzá héber, görög nyelvismeretre
A Biblia anyanyelven, nincs szükség hozzá héber, görög nyelvismeretre. (Még latinra sem.) A szociális különbségek eltűnnek, ha a hit dolgairól van szó. A külsőségek, de még az önsanyargatás is – felesleges és haszontalan. Nincs szükség a hitet bizonygató világi ügyködésre (zarándoklatok, templomalapítás, cölibátus stb.). „Sola fide”: csak a(z őszintén bensőséges, kegyes) hit által lehet üdvözülni.

110 A befelé forduló, kontemplatív életmódra nevelő kolostorok ideje lejárt, de a teoretikus világi tudás is haszontalan. A reformáció első hullámának az egyetemek is áldozatul estek. Erasmus: ahol terjed a reformáció, ott hanyatlanak a tudományok. Luther válaszlépése: iskolaalapítási hullámot indít: „…,daß man die Kinder zur Schule halten solle…”

111 Luther a családi nevelésről
Luther írásaiban hangoztatta, hogy nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. Az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. A jó nevelés pedig elképzelhetetlen a harmonikus, erkölcsös családi élet nélkül. Az ideális család élén a férj áll megkérdőjelezhetetlen tekintélyével, felesége és gyermekei feltétlen engedelmességgel tartoznak neki.

112 A gyermek ebben az eszményi családban nem a „világi örömök forrása”, hanem Isten által a szülőkre bízott „örök kincs”, amellyel jól kell sáfárkodni. A család felnőtt tagjainak legfontosabb feladata éppen ezért gyermekeik minden szempontból következetes, szigorú erkölcsi elvek szerint való nevelése. Szó sincs itt tehát semmiféle „romantikus” gyermekkultuszról, Luther inkább Ágoston tanaihoz kötődik.

113 A Luther által népszerűsített új, polgári családeszmény szerint a szülők megkérdőjelezhetetlen abszolút hatalommal rendelkeznek gyermekeik fölött: „Nincs nagyobb, nemesebb eredetű hatalom a földön, mint a szülők hatalma gyermekeik fölött.” Az 1529-ben írt Nagy Katekizmusban ezt a hatalmat egyenesen Istentől eredezteti: „Ezt az állapotot Isten adományozta a szülőknek, akik az ő képviselői ezen a földön.” A szülők így ettől kezdve Isten teljhatalmú földi helytartójaként jelentek meg a családon belül, gyermekeik feltétlen engedelmességgel tartoztak nekik.

114 A jámbor szülőknek a gyereket már kis korától kezdve Isten szolgálatára kell nevelni: szavakkal és hathatós tettekkel. A gyermek saját akaratát „folyamatosan meg kell törni”; a gyereknek „el kell szenvednie a büntetést akkor is, ha az néhanapján jogtalan”. A gyerek akaratossága eredendően rossz természetének bizonyítéka, ezt pedig le kell győzni minden áron. Nevelés nélkül a gyerek „önző vadállatként él, semmire sem jó, csak evésre”. A házasságról szóló prédikációjában (1519) Salamonra hivatkozik, aki szerint „aki a vesszőt kíméli, gyermekét gyűlöli”. Aki gyermekét veri, a lelkét menti meg a pokol tüzétől. A testi fenyíték Luther tanításában így tesz szert dogmatikai alapozásra.

115 Azonban ugyanúgy, mint ahogyan Ersamus sem egyértelműen optimista, Luther sem kizárólagosan pesszimista gyermekről való gondolkodásában. Írásaiban kiemeli a gyermekek bensőséges, őszinte hitélet iránti fogékonyságát. Az antik újplatonikus-gnosztikus örökség nála is fellelhető egyes motívumokban: A gyermekek teste még „Ádám testét idézi a bűnbeesés előtt”. A hitélet tekintetében a felnőttek elé a gyermekek jámborságát, kegyességét állítja példaként: „a felnőttek legyenek ismét gyerekek” („widderumb kinder werden”).

116 1. A keresztséggel kezdődő hitbéli tudatosulás folyamata. 2. Az ember örökös kiszolgáltatottsága az eredendő bűn csapdájának. 3. A ösztönös, bensőségese őszinte istenhit képességének fokozatos csökkenése. Friedrich Schweitzer nyomán

117 A kortárs humanistákkal szemben, akik meg voltak győződve az emberi természet önfejlesztő erejéről, Luther a bűntől való megszabadulás zálogának az isteni megváltást tekintette. * * *

118 Johannes Amos Comenius (1592-1670)
Gyermekképét kettős kötődés határozza meg. Mégis közelebb áll a reneszánsz optimizmusához, mint az eredendő bűnnel terhelt gyermekről szóló augustinusi-lutheri tanok pesszimizmusához. Gondolkodásmódját erőteljesen befolyásolja a cseh testvérek szektájában terjedő bizakodó hit „Krisztus ezeréves birodalmának” belátható időn belül való eljöveteléről. Ezt a csodavárást nevezzük „chiliasmus”-nak.

119 A világ megérett a gyökeres megjobbításra, mivel „minden fonákul vagy összekuszáltan hever szerteszét vagy omlik össze”. (Comenius: Didactica magna. Pécs, ) A paradicsom tökéletessége nem csak a túlvilágon vár ránk, hanem itt a földi világban is: „Isten az egyház paradicsomát itt a földön is meg-megújítja, és annak kietlen pusztaságát gyönyörűség kertjévé alakítja át”. Ennek bekövetkeztére a gyermekek helyes nevelésével kell felkészülnünk: „az emberi romlottság megjavítására az égvilágon semmi hatásosabb út nincs az ifjúság helyes nevelésénél”.

120 Comenius Jézus szavait idézi: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa”. (Márk, 10, 14.) Krisztus nyomán Comenius az újszülött gyermeket jónak, romlatlannak tekinti: „… a kisdedek, mivel bűnös hitetlenség nem szennyezte be őket, Isten országának általános örököseiül jelöltettek ki”. (Comenius, 1992, 31.) „Az ifjúságot előrelátóan nevelni annyit tesz, mint gondoskodni arról, hogy megőrizzük lelkét a világ romlottságától, hogy elvessük belé a becsületesség magvait. állandóan buzdítva őket tisztességes szavakkal és példákkal.” (I. m. 39.)

121 Comenius gyermekképét jól érzékelteti a (humanistákat idéző) növény-metafora: „Annak a csecsemőnek a lelke, aki most látta meg a napvilágot, legjobban maghoz vagy palántához hasonlítható; jóllehet ebben a növénynek vagy fának az alakja még nem bontakozott ki, lényegében mégis benne van a növény…” (I. m. 55.) Következő gondolata mintegy „korát megelőzve” Rousseau-t és a 20. századi reformpedagógia közismert „kibontakozás-motívumát” („wachsen-lassen”) idézi fel a mai olvasóban: „Tehát az emberbe semmi sem vihető be kívülről, hanem csupán arra van szüksége, hogy feltárjuk és továbbfejlesszük azokat a sajátosságokat, amelyek kifejletlen állapotban vannak jelen benne…” (U. o.)

122 Amikor az ember, a gyermek határtalan képezhetőségéről és olthatatlan tudásvágyáról ír, olyan metaforákat és hasonlatokat használ, amelyek toposzként vonulnak végig évezredek filozófusainak, pedagógusainak gondolatvilágában. Arisztotelészre hivatkozva a gyerek lelkét „letörölt táblához” hasonlítja, „amelyre nem írtak, de megvan a lehetősége, hogy mindent ráírjanak”. (A tanítás technéjének, technikájának fontossága!) Alig egy bekezdéssel később az emberi agyat a viaszhoz hasonlatosnak írja le, olyan viaszhoz, „amelyre vagy pecsétet nyomnak, vagy kis alakokat mintáznak belőle”. (I. m. 57.) Ez a toposz Locke műveiben bukkan majd fel mintegy 150 évvel később.

123 Ideáltipikus alakjában az ember Comenius szerint „maga a harmónia”.
Jelen földi formájában a „megromlott”, bűnbeesett embert olyan lehangolt hangszerhez hasonlítja, amelyet a hangszerész mesternek először ismét föl kell hangolnia ahhoz, hogy gyönyörködhessünk benne. Ez e „fölhangolás” a nevelés-oktatás, amely az Isten képmására és az uralkodásra teremtett embert fölkészíti evilági-földi és az azt követő túlvilági hivatása betöltésére. Comenius határtalanul optimista a nevelhetőség kérdését illetően. Az ember nembéli sajátossága,hogy rendelkezik a mindentudás, az erkölcsösség és a jámbor vallásos érzület csíráival a lelkében, ezért oktatása-nevelése – megfelelő módszer alkalmazása esetén – könnyen vezet sikerre.

124 A nevelésre azonban föltétlenül szükség van – hangsúlyozza Erasmusra emlékeztető hevülettel Comenius –, mivel nélküle az ember vadállat lenne, „buta szörny vagy tétlen fajankó” (I. m. 68.) (Ezt a toposzt majd Kant viszi el végkifejletig: „… az educatio mögött rejlik az emberi tökéletesség nagy titka”.) A célravezető eljárás pedig a természetes módszer, ez vezet el bennünket a „mindenkit mindenre megtanítás művészeté”-hez (artificium omnia omnes docendi). A természetes módszer a konkrét érzékszervi tapasztalattokból indul ki, s onnan jut el az általánosítás révén a fogalomalkotásig (a megismerés induktív útja).

125 Comenius „Orbis sensualium pictus” (1658) című képes nyelvkönyvében a középkorból már ismert életkor-piramis rajzát közli. Az 1669-ben Nürnbergen megjelent latin-német-magyar nyelvű változatban a következőképpen sorolja fel az emberi életkorokat: „Az ember legelőször csöcsemő, azután szólló-gyermek, továbbá nevedékeny (felsördült) ifjacska, ennekutána ifjú, követközendőképpen ember-(férfi)-korrá jutott, ezekután vén (koros) ember, ezekután lehorgadt vénember. Eképpen a másik nemben is vadnak a kis bábgyermek, a leánka, aí kisasszony (szűzleány), az asszony, a vénasszony, az ag kofa (vénanyós, baba, agnő)”. (Comenius, 1669, 114.)

126

127 Comenius az Orbis felsorolásában is szereplő első négy életkort – csecsemőkor, kisgyermekkor, serdülőkor, ifjúkor (infantia, pueritia, adolescentia, juvenis) nem ragadja ki az életkorok láncolatából, hanem az emberi élet szerves részeként kezeli. Noha a gyermekkornak igen fontos szerepet tulajdonít, mégsem túlozza el, mégsem abszolutizálja szerepét, hanem önnön funkcionalitásában értelmezi: a gyermekkor előkészület az utána következő életkorokra. A gyermeknek is van dolga az isteni terv megvalósításában – a tanulás –, éppen úgy, mint a rá következő életkoroknak.

128 Összefoglalás: A romantikus (eszményített) gyermekkép elemeit keresve megállapítható, hogy Comenius elvont gyermekeszménye több szállal kapcsolódik a gyermeket kultikus magaslatokba emelő későhellén-újplatonikus-krisztusi-pelagiánus-humanista vonulathoz, de vannak lazább szálú kötődései az ótestamentumi-ágostoni-lutheri dogmatikus irányzathoz is. Pedagógiai fejtegetéseiben Comenius érthető módon gyakorlatiasabb, mint az ember- és gyermekeszményről szóló filozófiai okfejtéseiben (pl. a Didactica magna első fejezeteiben). A pedagógiai céltudatosság, az egész életre kiterjesztett iskoláztatás elve alapján a gyermekkort már az emberi élet egyik igen fontos lépcsőjének – de ténylegesen egy lépcsőjének – tekinti.

129 A felvilágosodás korának pedagógiai optimizmusa

130 A felvilágosodás fordulata jelentős változást idézett elő a gyermekképben is.
A világ középkori mitikus „varázsától való megfosztása” (die Entzauberung der Welt) az evilági dolgok felé irányította az ember figyelmét. Az értelem, a megismerés mindenhatóságába vetett – sokszor meghökkentően naiv – hit a pedagógiában is éreztette hatását. Eszerint a gyermek racionális neveléssel tökéletesen azzá formálható, amit a felnőtt céljainak megfelel. A 18. századot joggal nevezhetjük a „nevelés évszázadának” (Fináczy Ernő).

131 John Locke ( ) Ez a mentalitás jelentős mértékben Locke munkáságának köszönhető. „Some thoughts concerning education” (1693) Újdonság: az ismeretelméletileg és lélektanilag kidolgozott elméleti fejtegetések sora az ember erkölcsi nevelésének módszertanáról. Válaszok arra, hogyan lehet a gyermek természetes ösztöneit az értelmes cselekvés szolgálatába állítani.

132 A lélek két fontos „erejére”, funkciójára hívja fel a figyelmet:
az akarat, mint a testi és szellemi tevékenység hajtóereje és az ész mint a megismerés hajtóereje. Ahogyan az emberi értelem születéskor „tabula rasa”, úgy a jellem sem veleszületett adottság. Descartes-szel ellentétben tagadja a veleszületett eszmék („ideae innatae”) létét. Locke szenzualista: az eszméket az érzékszervekből eredezteti: „Nihil est in intellectu, quod non fuerit prima in sensibus”. (Semmi sincs az értelmünkben, ami nem volt meg már előbb az érzékleteinkben.)

133 Figyelemre méltó (bár témánk szempontjából nem jelentős) tény, hogy a közhiedelem a tételt Locke-nak tulajdonítja, de az már jóval korábban előfordul Aquinói Tamásnál és másoknál. (Egyebek közt Comenius is leírja az Orbis-ban: „Nincsen penig semmi is az értelemben, hogyha az előtt nem volt az érzékenségben.”) Locke tehát szenzualista, de nem empirista úgy, mint például Francis Bacon. A lélekben összeszerveződő tudás nála nem a külvilági tapasztalatok (sensations) mechanikus lenyomataként jön létre, hanem a tudat önmozgása, az „eszmélődés” (reflection) segítségével

134 Locke „tabula rasa”-elve és a nevelés mindenható erejébe vetett tipikusan aufklérista hit ok-okozati összefüggésben van egymással. Az érintetlen viaszlaphoz vagy üres papírlaphoz hasonlóan „tiszta” lelkületű gyermek a külvilág (közte a nevelés) hatására lesz emberré. Nincsenek veleszületett adottságok és nincsenek arisztokratikus előjogok sem. A gyermek lelke nem „romlott”, de nem is „jó”. Etikailag nem minősíthető.

135 Locke tehát feltétlenül nevelendőnek tartja a gyermeket.
„… azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az utunkba akadó emberek kilenctized része nevelés útján lett azzá, ami – jóvá vagy gonosszá, hasznossá vagy haszontalanná. A nevelés okozza a nagy külömbségeket az emberek között.” (Locke: Gondolatok a nevelésről. Bp., ) Ebből a plasztikus, képlékeny, jól formálható lelki és testi konstitúcióval rendelkező gyerekből akar az angol filozófus elsősorban erkölcsös, de emellett praktikus tudással felvértezett és edzett fizikummal rendelkező felnőtt embert nevelni.

136 Annak ellenére, hogy a „tabula rasa”-elv értelmében a születésekor érintetlen lelkű gyermek – legalábbis elvileg – nem lehet se jó, se rossz, a „Gondoloatok”-ban Locke mégsem marad e tételhez következetesen hű. (Gondolatainak felfedezhető inkoherenciája talán a kötet születési körülményeivel magyarázható: barátjának korábban írt nevelési tárgyú leveleiből szerkesztette egybe.) Tézisét hamar ellenpontozza, amikor a gyermekek veleszületett ösztöneiből fakadó uralkodási vágyáról ír, amelyekkel rossz esetben akár a felnőttek felett is zsarnokoskodhatnak:

137 „Minél fiatalabbak [a gyermekek], annál kevésbé szabad helyén nem való és féktelen vágyaikat kielégítenünk. Minél kevesebb a maguk esze, annál korlátlanabb felettük azoknak a hatalma, akiknek a kezébe van az ő sorsuk letéve.” (I. m. 64.) Mindemellett találunk a könyvben olyan kijelentést, mely szerint a gyermekkor „az ártatlan évek” korszaka (34. §, 147. §), másutt azt olvassuk, hogy „a gyermekek szeretik szabadságukat” (103. §). Ugyanakkor ezek a szabadságszerető ártatlan lények „sírnak, makacskodnak”, ha nem teljesítik kívánságaikat, és birtokukba akarják venni mindazt, „ami kezük ügyébe esik” ( §).

138 Egyik helyen elragadtatott hangon ír a gyermekek „játszókedvéről”, „amelyet a természet fűzött korukhoz és vérmérsékletükhöz”. Azt tanácsolja a szülőknek, nevelőknek, hogy törekedjenek rá, hogy „minden teendőjüket játékká, szórakozássá varázsolják” (63. §) Másutt viszont azt fejtegeti, hogy a gyermek értelmes, racionális lény: „Azt tanácsolom … a szülőknek, hogy … gyermekeikkel úgy bánjanak, mint eszes lényekkel.” (54. §)

139 Ellentmondásos részeket találunk a könyvben a testi fenyíték témájáról is.
Egyik helyen azt írja, hogy a fizikai büntetés lealacsonyítja, megalázza a gyermeket, rabszolgákhoz méltó büntetés, amely rabszolgalelket hoz létre. Elfojtja életkedvüket, meghunyászkodó, kishitű embereket formál belőlük: „... a lealázott, félénk, hunyászkodó, kishitű embereket bajos felemelni, fölbátorítani s ritkán lesz belőlük valami” (I. m. 67.) Másutt megengedi e verést, de csak legvégső esetben: „... a verés a legrosszabb s épp azért utoljára kell alkalmazni a gyermek büntetésénél, a legvégső esetekben, mikor eredménytelenül kisérlettünk már meg minden szelid eszközt...” ( I. m. 97.)

140 Egy harmadik helyen pedig kifejezetten jótékonynak tartja a verést a nyílt ellenszegülés, megátalkodott hazudozás büntetésére: „... a csökönyösséget és a makacs engedetlenséget erőszakkal, veréssel kell letörni - erre nincs más orvosság [ ... ] ha te parancsolsz és ő nem engedelmeskedik, neked okvetlenül felül kell kerekedned, akármilyen verés árán is, ha intésed, szavad nem volt elegendő, ha nem akarsz ezentúl mindvégig engedelmes szolgája lenni fiadnak.” ( I. m. 92.) Locke dicséri az édesanyát, aki dajkaságból hazatért kisleányát dacossága miatt egy alkalommal hétszer egymásután verte meg, míg végül a nyolcadik verés törte meg a gyerek konokságát.

141 Locke tovább megy azon az úton, amelyen a humanisták – mindenekelőtt Erasmus – elindultak: a gyermekre olyan lényként tekint, aki a nevelés nélkül állati alakot öltene. A gyermek tehát „hiánylény”, aki a nevelés útján válik emberré. Ez a pontosan kidolgozott terv szerint zajló nevelés azonban egyet jelent a felnőttnek a gyermek feletti ellenőrzésének, sőt uralmának további kiterjesztésével, a gyermeklélek „gyarmatosításával”.

142 A felvilágosodás századában a tervszerű nevelés azt jelentette, hogy a gyermek „vad természetét” megtörték, megszelídítették. Céltudatos képzéssel, kultúrjavakkal való felvértezéssel civilizálták annak érdekében, hogy a kívánatosnak tartott morális karaktervonások kialakuljanak lelkében. A nevelés itt nem a gyermek érdekeit szolgálja, hanem a felnőttek közösségének elvárásai szerint szocializál. Hasznos „állampolgárrá”, „alattvalóvá” (horribile dictu „egydimenziós emberré”) formál (illetve deformál). Eközben a felnőttek uralomvágyát is kielégíti. A nevelés ebben az esetben „fekete pedagógia”. (Alice Miller svájci pszichológus-pedagógus szóhasználata.)

143 Neil Postman amerikai pedagógiai szakíró érdekes összefüggésre hívja fel a figyelmet: a tabula rasa-ként felfogott gyermeki lélek és az alfabetizáció elterjedése összefügg egymással. Kialakul a felfogás, hogy a gyermek olyan megformálatlan lény, akiből az írás, olvasás, az önuralom és a szégyenérzet (lásd: Norbert Elias könyvét!) alakít civilizált felnőttet. A gyermek lelke ebben a kontextusban olyan üres könyvhöz válik hasonlatossá, amelynek üres lapajait folyamatosan írjuk tele. A nevelés célja itt a társadalmi betagolódásra, a nagykorúságra való felkészítés.

144 Locke ellentmondásos gyermekképe – amelyben pozitív és negatív attitűdöket egyaránt felfedezhetünk – voltaképpen a 18. század „intruzív” nevelési törekvéseinek, a gyermeki lelket erőszakosan birtokba vevő nevelési ambícióinak volt hű leképeződése. * * *

145 Rousseau gyermekképe

146 Rousseau polihisztor volt a szó legteljesebb értelmében: filozófiai, társadalomelméleti, teológiai kérdésekkel foglalkozott elsősorban, de magabiztosan írt zeneelméleti, valamint nevelési jellegű kérdésekről is. A pedagógiai tematika körében leghíresebb az „Emil, vagy a nevelésről” (Émile ou de l’éducation, 1762) című regénye, de találunk e témára vonatkozó gondolatokat az Új Héloïse, (La Nouvelle Héloïse, 1761) lapjain is, sőt élete végén közoktatási programot írt a lengyel kormány számára (Discours sur le gouvernement de la Pologne 1771).

147 Rousseau gyermekképe legközvetlenebb módon az „Émile”-ben bontakozik ki.
Gyökeresen szakít azzal a Szent Ágostonig visszavezethető keresztény dogmával, amely szerint az ember az eredendő bűnnel terhelten születik a világra, és csak Isten kegyelme révén válhat „naturális” emberből „szellemi” emberré. Rousseau szerint a gyermek születésekor jó, csak az emberi társadalom romlott viszonyai teszik rosszá: „Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt” - ezekkel a szavakkal kezdi regényét. (Rousseau, 1978, 11.)

148 Tanulságos Rousseau alaposan kidolgozott antropológiai alapokra helyezett gyermekképe.
Eszerint az embergyerek újszülött-kori természetes állapotában egyensúly van a szükségletek és az ezek kielégítésére hivatott képességek között: „Kezdetben így is rendezte be őt a természet, amely mindent a legjobban intéz. Nem ad mást a kezébe, mint a fennmaradásához szükséges vágyakat s a kielégítésükhöz elegendő képességeket. Minden egyéb képességet mindegy tartalékul helyezett el lelke legmélyén, hogy ha kell, kifejlődhessenek. Csak ebben az ősállapotban van a képesség és a vágy egyensúlyban, s csak itt van úgy, hogy az ember nem boldogtalan.” (Rousseau, 1978, 52.)

149 Ez az idilli állapot azonban nem tarthat soká
Ez az idilli állapot azonban nem tarthat soká. Ez a tünékeny idill csak a születés utáni első pillanat töredékére terjed ki. Az újszülött önmaga ugyanis nem képes a legalapvetőbb létfenntartási szükségletei kielégítésére sem, ezért hamar megbomlik a harmónia. Mivel egyedül nem boldogul, segítségre van szüksége: „A gyermek érzi szükségleteit, de nem tudja kielégíteni. Másnak a segítségéért könyörög, ezért kiáltozik. Ha éhes vagy szomjas, sír. Ha túl hideget érez vagy meleget, sír. Ha mozgásra van szüksége, de nem engedik mozogni, sír. Ha aludni akar, de nem hagyják békében, sír.” (Rousseau, 1978, 39.)

150 A gondozó, a nevelő alapvető feladata, hogy a gyermek elemi szükségleteit kielégítse, majd tanítsa meg a gyermeket ezek önálló kielégítésére. Óvakodjék azonban a felmerülő fölösleges vágyak igények válogatás nélküli teljesítésétől, mivel ezzel elkényeztetheti, önzővé teheti a gyereket: „A gyermek első könnye kérés. Ha nem ügyelünk rá, csakhamar parancs lesz belőle.” (Rousseau, 1978, 40. o.) A kényeztető nevelés helyett – melyet lépten-nyomon kárhoztat, akárcsak elődjei: Montaigne és Locke –, tanítsuk meg a gyereket arra, hogy a „lelke mélyén tartalékul elhelyezett” képességcsírákat folyamatosan fejlessze, művelje. Ez a természetes nevelés lesz hivatott arra, hogy az emberi lélek ideális egyensúlyi állapotát, a vágyak és a képességek közti harmóniát – most más magasabb szinten – újra és újra megteremtse.

151 Emil nevelése a természetes ember nevelése, pontosabban a természetes emberi állapot visszaállítása.
Rousseau távolról sem igyekszik beilleszteni a gyereket a korabeli társadalom kereti közé, hiszen ezt a társadalmi berendezkedést erkölcstelennek, romlottnak tarja. „Nyilvános nevelés nem létezi többé – írja –, és nem is létezhet többé, mert ahol nincs haza, ott honpolgárok sem lehetnek. Ezt a két szót: haza és honpolgár ki kell törölni a modern nyelvekből.” (Rousseau, 1978, 15.)

152 Rousseau eszménye a természetes ember (homme naturel), akinek képességei és igényei harmóniában vannak egymással: „azt akarja, amit képes elérni”. Az ilyen ember egy önálló, „autark”, szabad lény. A gyermek ilyen lénynek születik. A gyermekkor ezért nem hiányállapot, a gyermek nem tökéletlen felnőtt. A gyermekkor önértékkel rendelkező életkor, fontos szereppel rendelkezik az emberi életkorok folyamatában. Mint minden életkor, ez is tökéletesen teljes-értékű.

153 Rousseau szerint a gyermekkor jelenét nem szabad feláldozni a felnőttkor bizonytalan jövőjéért: „Szeressétek a gyermekkort!” Ennek a jelenre koncentrálásnak nemcsak filozófiai mélységekben rejlő okai vannak. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy a 18. századba a csecsemő- és gyermekhalandóság még mindig rendkívül magas. Rousseau ki akarja használni a túlságosan rövid emberi lét még rövidebb gyermekkorának minden pillanatát.

154 A gyermekkor „természetes létállapota” (Naturstand) az ő értelmezésében értékekkel felruházott, kívánatos harmóniával teljes állapot. A gyermeki fejlődés célja nem a felnőttség, hanem a teljes értékű gyermekiség („l’ enfant fait”) állapotának elérése. Ennek eszköze pedig az önkibontakozásnak a nevelő által segített folyamata, amely az érzékszervek fejlődésével kezdődik, az értelem kibontakozásával folytatódik, végül az erkölcs megszilárdulásában csúcsosodik ki.

155 A tizenkét éves gyerek például elért a „gyermekkor csúcsára”, boldog, kiegyensúlyozott. A pubertás kor fantáziái és érzelmi hullámai még nem zavarják lelki nyugalmát. Ez a „gyermekségében kiteljesedett gyermek” egyúttal a „nemes vadember” jellemvonásait is hordozza. Az őseredeti természettel teljes harmóniában élő népcsoportok „természetes életmódját” nemcsak a civilizációtól messze lehet megvalósítani, hanem a természetes gyermekkor keretei között is. Rousseau itt a romantikus gyermekideál szószólójává válik.

156 Rousseau először alkot a gyermekkor történetében teológiai premisszáktól mentes, szekuláris alapokon nyugvó gyermek-antropológiát. Felfogása szerint a gyermek érzékelő értelemmel felruházott autonóm lény. Nem idegenek tőle a pillanat hatása alatt hozott gyors döntések és spontán cselekvések. A gyermeki autonómiában Rousseau a természetes létállapot ősi harmóniáját csodálja. A nevelés célját is ennek rendeli alá:

157 „Élni – erre a mesterségre akarom megtanítani
„Élni – erre a mesterségre akarom megtanítani. Beismerem, hogy ha kezemből kikerül, nem lesz ő sem bíró, sem katona, sem pap. Először is ember lesz.” (Rousseau, 1978, 16.) Vagy másutt: „Boldognak kell lenni kedves Emil, ez minden érzékeny lény célja; ez az első vágy amelyet belénk oltott a természet, és az egyetlen, amely sohasem hagy el bennünket” (Rousseau, 1978, 408.). Tehát nem a „mintaszerű állampolgár” nevelése Rousseau célja – mint később a 19. század neveléstanainak többségében –, nem olyan polgáré, aki egy adott mesterség alapos ismeretével zökkenőmentesen beilleszkedhet be a korabeli társadalom szövedékébe.

158 A nevelés célja nála már nem az elegáns úriember (gentilhomme) vagy a hasznos állampolgár kiformálása, hanem az ember nevelése, az eredendő emberi képességek kibontakoztatása (negatív nevelés). Felfogása szerint az anyai szeretet a gyermek természetes fejlődésének garanciája. Az új antropológián nyugvó „romantikus gyermekkép” a gyermek iránti szeretetet tiszteletet és bizalom felértékelődését eredményezi a pedagógiai századában és később. * * *

159 A romantikus gyermekkép történeti alakulása 4.

160 A német romantika gyermekképe
Moritz Arndt, Jean-Paul Richter és Friedrich Fröbel művei alapján

161 Romantikus gyermekkép
A jelenkori gyermekképnek vannak olyan egyetemes, „kultúrákon átívelő” sajátosságai, amelyek leginkább a gyermekhez, gyermekkorhoz való empatikus viszonyulás elterjedésében fejeződnek ki. Ennek a gyermekképnek központi motívuma a gyermek személyiségének természeténél fogva integráns egységként való szemlélése, autonómiájának elismerése.

162 Azok, akik osztoznak ebben a gyermekről alkotott képben, elismerik belülről fakadó, spontán önkibontakozásra való képességét, tudásszomját, kreatív fantáziáját, játékos öntevékenységét; s mindezt egy őseredeti, háborítatlan „teljességgel” hozzák összefüggésbe, amely az újszülött gyermek sajátja. E gyermekkép és a reá épülő pedagógiai antropológia előzményei első megközelítésben a reformpedagógiáig vezethetők vissza, de az alaposabb vizsgálódás kimutatja jóval mélyebb gyökereit a gyermekről, gyermekségről való gondolkodás történetében.

163 „Romantikus gyermekkép”-nek nevezzük ezt az ideológiai képződményt, amelyre már a mítoszteremtésbe is átcsapó gyermekeszményítés jellemző. A felnőttek megmerevedett racionalizmusával szembe állítható nyitottság és teremtő fantázia, a világ érzelmi alapokon álló befogadására és megismerésére való képesség, a gyermekvilág mitikus vonásokkal való felruházása, és ráció számára örök talányt jelentő egészleges egységként való felfogása – ezek mind a romantika toposzai.

164 Az a felfogás, hogy a gyermekekkel való megértő, empatikus foglalkozás a felnőttet is hozzásegítheti saját alkotóerejének kibontakoztatásához, a világ elveszett teljességének újrafelfedezéséhez, s ezáltal a lélekben való megifjodásához – szerves részét képezi a német romantika gondolatvilágának, amelyet egyebek között Moritz Arndt (1769 – 1860), Jean Paul Richter ( ) és Friedrich Fröbel ( ) pedagógiai tárgyú művei jelenítenek meg.

165 Ernst Moritz Arndt (1769 – 1860)

166 Paraszti családban születik, tíz gyermek közül másodikként Rügen szigetén, amely akkor Svédországhoz tartozott. Ich bin geboren aus dem kleinen Volk, dicht an der Erde.” Otthoni tanulmányok, majd középiskolai osztályok Stralsundban. A greifswaldi egyetemen teológiát, irodalomtörténetet és természettudományokat tanul.

167 Utazás: Itália, Franciaország
Utazás: Itália, Franciaország. Romantikus hazafias hevület, „Sturm und Drang”. Feleségül veszi fiatalkori szerelmét (Charlotte Quistorn), egy greifswaldi professzor lányát, aki négy hónappal az esküvő után belehal a szülésbe. Arndt egyedül neveli fiát, miközben pedagógiai előadásokat tart a greifswaldi egyetemen.

168 Pedagógiai írása: „Fragmente” (Töredékek), 1805.
Radikális kultúrakritika – Rousseau hatása. Lázadás a „korszellem” (Geist der Zeit) ellen: „Maschinenleben”, „Maschinenglauben”, „Die Welt ist bis jetzt verdorben durch Klügelei und Vielwissen, sie ist breit und flach geworden und hat ihre Täler und Berge verloren…” A felvilágosodás intellektualizmusa „mítosztalanította” (entmytholigisieren) a világot, az ember elidegenedett a közvetlen élettől, gyökértelenné vált. A „gondolat” győzelmét a bibliai bűnbeeséshez hasonlítja: A „rossz szándékkal és bűnnel teli világ” ellen emel szót.

169 Die Sünde wird gezeugt durch den Gedanken.”
Kivezető út: a lét „csodálatos életének” „Wunderleben des Seins” újra felfedezése. A gondolat öntudat nélküli szendergése. Sötétség és világosság ellentéte. A „lélek hajnalhasadása” (Morgendämmerung der Seele). Ennek a „hajnalhasadásnak” felel meg az életkorok között a gyermekkor. „…Halblichter und Halbschatten hat die Kindheit und Jugend. Die Kindheit ist die Blume fast ganz unter der Knospenhülle; der Knabe sprengt einige Blättchen und hat ein dämmerndes Licht; der Jüngling streift die ganze Hülle ab...”

170 Az emberi fejlődés organikus-növényi fejlődésmetaforája.
A rügy minden későbbi képesség kezdeményét magában hordva előre vetíti a fejlődés lehetőségét, a hajnalhasadás a gyermekkor öntudatlan, titokzatos, isteni eredetű mitikus jellegére utal. A nevelésnek éppen ezért „negatív”-nak kell lennie (Rousseau), hogy segítse a gyermek zavartalan önkibontakozását. Őrizzük meg a gyermekben szunnyadó titokzatos, őseredeti vonásokat!

171 A nevelés során a felnőtt is részesülhet a gyermekiből, visszatalálhat az őseredeti létforma egészlegességéhez, teljességéhez. „Wie würden wir selber wieder natürlicher, frommer, kühner werden im Leben, wenn wir aus den Keimen der Jugend, die wir still und unschuldig pflegten, alle Göttergeheimnisse sich uns wieder aufschlössen!” Ein Mikrokosmos ist der Mensch…” (Az ember egy mikrokozmosz) Leibniz monadológiájának hatása. „Menschenbildung, Nichtstörung der Entwicklung…” – a fejlődés meg nem zavarása… Az emberi fejlődés (Herdernél már jelentkező) rekapitulációs felfogása itt újra felbukkan.

172 Romantikus-retrográd fordulat: az ösztönös mozgatóerők felmagasztalása az ésszel, a rációval szemben. A gyermeki ártatlanság a paradicsomi állapotok letéteményese, megőrzője. „Paradies der Unschuld” A polgári nevelés „művi manipulációjával” szemben ezt kell megőrizni. A gyermekkor két szakasza: korai és késői szakasz. Korai gyermekkor: „Knospenzeit auf der Welt.” A gyermeket még sejtelmes félhomály veszi körül. A korabeli „művi” („künstlich”) nevelés megrontja a gyermek eredendő ártatlanságát. (A rousseau-i mitikus ártatlanság toposza.)

173 Szembehelyezkedik a felvilágosodás gyermekképével, amely a gyermeket az igazi emberi lét egy még durva, fegyelmezésre, civilizálásra szoruló állatias előkészítő szakaszának tartja. Még a gyermek akaratosságát, önfejűségét is megőrzendőnek tartja: ez az individualitás kifejeződése (ld. dackorszak!!). A gyermek önzése sem más, mint a természetjogra alapozott birtoklásvágy. A kései gyermekkor teljessége nem más, mint az „isteni élet földi mása” („Götterleben auf dem Ede”). Teljes harmóniában a természettel. Az eredeti természetközeli létállapot isteni teljességélménye.

174 A játék és a mese szerepe ennek az állapotnak a megőrzésében
A játék és a mese szerepe ennek az állapotnak a megőrzésében. „…hineinspielen in das weite, unendliche und unverwerkliche Leben, welches sie noch haben…” A nevelő, a felnőtt is teljesebbé válhat ebben a folyamatban. Sőt: a felnőtt megifjodhat a gyermekkel való foglalkozás során. – Milyen nevelésre van szükség? Nem előíró, racionalizáló, a tudást tölcsérrel töltögető, hanem a gyermek sajátosságaiból kiinduló, azt követő nevelésre. „Nachgehende Erziehung” – türelmes, követő nevelés! * * *

175 Jean Paul (Jean Paul Friedrich Richter) (1763-1825)

176 Wunsiedelben született, Lipcsében teológiát és filozófiát tanult,
között Schwarzenbachban magániskolát nyitott. Ebben az időben jelentek meg első pedagógiai művei (Schulmeisterlein Maria Wuz, Leben des Quintus Fixlein), Regényei (Die unsichtbare Loge, 1793; Hesperus, 1795; Titan, 1803; Flegelsjahre, 1804)

177 Regényeinek fogadtatása vegyes: „Úgy látszik, hogy itt az a sorsa, mint írásainak: hol túlbecsülik, hol lebecsülik, és senki sem tudja, hol is nyúljon hozzá ehhez a csudabogárhoz” (Goethe) 1804-től haláláig Bayreuthban élt. 1807. Levana oder Erziehungslehre (Levana vagy neveléstan). Nagy sikert arat, számtalan kiadást ér meg. A Levanában megfogalmazódó pedagógiai gondolataira a romantika és a késő-felvilágosodás egyaránt hatást gyakorol.

178 A könyv három nagy fejezetéből az első része gyermek bimbókorával (Knospenzeit), a kisgyermekkorral foglalkozik. – Ez az időszak a nevelés szempontjából a legfontosabb: „A csírát vető magot, nem a virágzó fát kell a leggondosabban ápolni.” „Az első hibák következményeikben mindig a legvégzetesebbek. A szellemi betegségek minél korábbi keletűek, annál károsabbak. Minden nevelő kevesebbet tehet elődjénél, s ha az egész világot egy óriási nevelőintézetnek tekintjük, tény, hogy aki a Földet körülhajózza, egész útja során sem nyer nevelődés tekintetében annyit, mint dajkájától.”

179 A könyv második és harmadik fejezete a gyermekek virágkorával (Blütenzeit) foglalkozik (külön a fiú- és külön a lányneveléssel). Jean Paul szerint ebben a szakaszban a nevelés már felesleges, illetve arra csak „ellennevelés” formájában, a nevelődés természetes hibáinak kijavításaként van szükség. Rousseau felfogásából kiindulva azt vallotta, hogy az ember természetéből adódóan jó, ezért a gyermek – Isten legtisztább teremtménye – szent dolog.

180 A nevelésnek ezért nem lehet fontosabb feladata, mint ezen a romlatlan állapot minél zavartalanabb kibontakozásának elősegítése. A negatív nevelés szellemében úgy vélte, hogy a nevelő tevékenységének legfeljebb a gyermeki önművelődés elősegítésére szabad irányulnia. Követni kell a gyermek természetes ösztöneit, egyediségének megnyilvánulásait. A gyermek lelke egyediségben megnyilvánuló individuális organikus egység. Minden ember énjében hordozza saját művelődésének, nevelődésének céljait, mindenkiben ott rejtőzik egy emberideál, amelynek megvalósítására törekszik. (Leibniz hatása, monadológia.)

181 Ennek az emberideálnak a csírái individuális lehetőségként élnek az emberben, mint a márványtömbben a kész szobor: „Az ideális ember egy »antropolit« formájában születik e világra, akinek testrészeiről le kell törni az őket fogva tartó kőgyűrűket, azért, hogy azok maradékától magától is meg tudjon szabadulni.” A nevelés tehát 1. az ideális ember megszabadítása az őt antropolit formájában fogva tartó gátjaitól; 2. azoknak a gyermekben szunnyadó erőknek a kibontakoztatása, amelyeknek maguk is kifejlődésre törnek.

182 Gyermek-antropológiai felfogása romantikus: a gyermek a természetes embert testesíti meg – Rousseau értelmében. Ez a tisztaság, a jóság, az ártatlanság állapota. Másfelől a gyermek még jóval közelebb áll a szellemi-isteni világhoz, mint a felnőtt. „A gyermekben test és lélek még mézesheteiket élik, amikor a felhőtlenül boldog lélek önfeledten szökdécsel a vidám test után. Később azonban elválnak ágytól-asztaltól, és végleg búcsút mondanak egymásnak.”

183 A gyermek – az emberiség korai, misztikus, primitív kultúrfokához hasonlóan – egy bimbóhoz hasonlatos bezártságban él. „A gyermek a legrosszabb napjain is képes akár hússzor is önfeledten örülni valaminek. Ennek az állapotnak az édes, isteni szendergéséből nem riasztja fel semmi, még a legnagyobb csatazaj sem éppúgy, mint ahogyan a bimbó sem feslik ki a külvilág lármájától.” A gyermekkorban tehát az emberiség őseredeti tudati állapota ismétlődik meg. A gyermeki fantázia apoteózisa. A fantázia „szinte korlátlan uralma valósul meg a még gyengén fejlett józanság és valóságérzék fölött”.

184 A gyermekkor egy „költői létforma”, s ennek leghétköznapibb megvalósulása a játék, amely „az ember első poézise”. Jean Paul szerint a játék a gyermekben túlcsorduló isteni erő megnyilvánulási formája, egyfajta szabad alkotó tevékenység. A gyermek ugyan rá van utalva a felnőtt nevelésére, mégis a spirituális dimenzióban, az isteni világhoz való kötődése miatt magasabb szinten él, mint a felnőtt. Ebben a dimenzióban újra megvalósul a paradicsomi kezdet, amelyet a következő életkorok „bűnbeesése” követ. A nevelés célja ennek a paradicsomi létállapotnak a megőrzése az emberben.

185 Friedrich Wilhelm Fröbel (1782-1852)

186 Taulmányok a göttingeni és berlini egyetemen.
Yverdonban tartózkodik Pestalozzinál. Megpróbálja Pestalozzi elveit átültetni a német iskolaügy gyakorlatába. Létrehozza az Általános Német Nevelőintézetet (Allgemeine Deutsche Erziehungsanstalt) Svájcban próbálkozik nevelőintézetek szervezésével ( ). Kidolgozza foglalkoztató-eszközeinek rendszerét.

187 1840-től létrehozza a gyermekkerteket (Allgemeine Deutsche Kindergarten)
1851-ben a porosz belügyminiszter betiltja a gyermekkerteket, a tilalom 1860-ig áll fenn. Gondolkodásmódjára hat a német romantika eszmevilága. Olvassa Arndt és Jean Paul műveit. Újjászületés-igény, vágyódás az emberiség „tavasza” iránt – gyermekkertek. Kidolgozza a német romantikus pedagógia átfogó koncepcióját. Az egyes emberben az egész emberiség rejtőzik „… in jedem Menschen, als Glied der Menschheit und Kind Gottes, liegt und ist die ganze Menschheit… dargestellt.”

188 Az egyes emberben szunnyadó isteni felfedezése: „Freier Darstellung des in ihm wirkenden Göttlichen”. Rousseau-val együtt vallja, hogy az ember eredendően jó. A rossz abból keletkezik, ha megbomlik az egyensúly ember és természet között. Radikálisan új gondolat: a gyermeki és ifjúkori hibák elkerülése érdekében a nevelőnek az emberben rejlő jó forrásait kell feltárnia. Az előíró jellegű, beavatkozásra építő nevelés gátlóan, zavaróan hat a gyermeki fejlődés isteni törvények által meghatározott folyamatára. A fejlődés visszatérés az ősi egészlegességhez.

189 Átveszi Herder rekapitulációs elméletét.
Minden egyes fokozat sajátos önértékkel rendelkezik. „Das Kind, der Knabe, der Mensch überhaupt, soll kein anderes Streben haben, als auf jeder Stufe ganz das zu sein, was diese Stufe fordert; darum wird jede folgende Stufe wie ein neuer Schuß aus einer gesunden Knospe hervorschießen…” Nincs minőségi különbség a fejlődés egyes fokozatai között! A korai gyermekkor fokozatát Fröbel különös figyelemben részesíti, számára a „legkorábbi a legfontosabb”. A kisgyermek ekkor még az eredendő egység isteni teremtőerejét birtokolja, s ez az erő később alábbhagy.

190 A fejlődés ugyanis nemcsak gyarapodás, hanem veszteség is
A fejlődés ugyanis nemcsak gyarapodás, hanem veszteség is. „Az egységesítő, éltető erő csökken, a kifelé ható, extenzív, kiterjeszkedést elősegítő erő növekszik. Csökken a beleélő-képesség, a képzelőerő. A gyermekkor metafizikája. Az abszolút kezdet megtestesülése, az eredeti isteni teremtőerő emberi formában való megjelenése. Messianisztikus hevület: „Gyermek! – már ez a szó is felemelően hat az emberre és boldoggá teszi, mint ahogy egy egészséges gyermek megpillantása boldogsággal tölt el mindenkit, és ahogyan a „tiszta gyermek” fogalma reménységet ébreszt bennünk.”

191 A gyermek az elveszett paradicsom megtestesítője.
„Első mosolyában a környezetével való mélyreható, harmonikus egység fejeződik ki.” A gyermeki alkotófolyamat három dologban nyilvánul meg: a beszédben, a játékban és a képzeletben. A játék mint az önmagunkra találás, a „hazatérés” (Beheimatung) eszköze. A nevelő legyen „játékvezető”, de engedje, hogy a gyermek is válhasson az ő vezetőjévé. Az újkori ember metafizikai otthontalanságára gyógyírt jelenthet a gyermek.

192 „Halottak vagyunk, minden halott, ami körülvesz bennünket, üresen kong minden tudásunk, üresek vagyunk gyermekeink számára, majdnem minden amit kimondunk kong az ürességtől, tartalmatlan, élettelen…” „Siessünk! Engedjük magunkat eljutni gyemekeinkhez! Engedjük, hogy megtöltsenek bennünket élettel! Éljünk velük, és engedjük, hogy velünk éljenek. … Tanuljunk gyermekeinktől … Éljünk a gyermekeinknek: így hoznak ők számunkra békét és boldogságot. („Laßt uns unseren Kindern leben…”)

193 A család mint érzelmi közösség apoteózisa.
A családi élet: menny a földön! Kindergarten: ideális állapot, amely a gyermekek harmonikus családi körben zajló életét jelenti. A nevelés lehet – végső soron – a felnőtt nevelése a gyermek által. A generációs lánc megfordítása.

194 A reformpedagógiai romantikus gyermekképe

195 A reformpedagógia klasszikus értelmezése: pedagógiatörténeti konstrukció
Herman Nohl (1933): pedagógiai-kulturális mozgalom, amely a századforduló olyan törekvéseire épül, mint a munkásmozgalom, a női emancipációs mozgalom és a kultúrkritika. Hermann Röhrs (1986): „A neveléstörténet pedagógiai eszmékben leggazdagabb időszaka…”

196 A reformpedagógia klasszikus szakaszolása:
Röhrs nyomán: 1890-től – egyedi reformtörekvések (pl. Abbotsholme, Key, Montessori, Dewey stb.) 1914-től – közösségi iskolakoncepciók kialalkulása (pl. Steiner, Freinet, Jenaplan, Dalton-plan stb.) 1934-től – a refrormepagógia „apálya” (pl. totalitariánus iskolarendszerek, Makarenko) 1960-as évek – újjászületés (pl. alternatív pedagógiák)

197 Dekonstruktivista koncepció: az „úgynevezett reformpedagógia” kritikája
Jürgen Ölkers (1989): A „reformpedagógiai dogmák kritikája”: 1. A reformpedagógiai nem tekinthető egységes mozgalomnak. Elméletek és gyakorlati kísérletek összefüggéstelen elegye. Csupán két új jelenség tekinthető vezérmotívumnak: A „gyermekközpontú pedagógia” és az Életközösségek szerepének a hangsúlyozása.

198 A reformpedagógia „újításai” voltaképpen nem újítások
A reformpedagógia „újításai” voltaképpen nem újítások. Már a klasszikusoknál is megtalálhatóak, pl. a szemléletesség, a természetelvűség, a öntevékenység elve. Ölkers tehát a reformpedagógiai ideák pedagógiatörténeti kontinuitását hangsúlyozza. A reformpedagógiák törekvései a társadalmi-politika életben jószerivel eredménytelenek maradtak. Csak a retorika szintjén történt változás.

199 Példa az új retorikára: 1. iskolakritika:
megcsontosodott, túlhaladott módszerek, „csengőhöz alkalmazkodó” időbeosztás, a tudomány rendszerét mereven követő tantárgyak, Az elavult tantervek és tankönyvek egyeduralma, sematikus értékelés, külsődleges fegyelmezés, merev iskolarendszer.

200 2. Szélsőséges ellentétpárok az átmenet lehetőségének kizárásával:
új (iskola) - régi (iskola), progresszív (pedagógia) - tradicionális (pedagógia), jövő (iskolája) - múlt (iskolája). 3. Az új (utópisztikus) elvek és a régi gyakorlat szembesítése: gyermekközpontúság  tananyag-központúság, cselekvésközpontúság  passzív befogadás, sokoldalú képességfejlesztés  „egydimenziós”, értelemközpontú tanítás.

201 Ölkers további tézisei:
A reformpedagógia jellemzője a gyermek „stilizált képének” megformálására való törekvés. Az egyéniség kultusza, a gyermek mitizálása (pl. a gyermek mint művész: Hartlaub, Litchwark, Götze) megfér a gyermek és a társadalom egységét hirdető felfogásokkal (pl. Key, Montessori). Megjelenik a „szenvedő gyermek mítosza”. Az iskola, a városi lét, a civilizáció beteggé teszik a gyermeket. A reformpedagógia pozitívuma: új szemszögből tekint a gyermekre: a gyermek mint öntevékeny, cselekvő lény.

202 A reformpedagógia mint mozgalom zátonyra futott
A reformpedagógia mint mozgalom zátonyra futott. A mozgalmak többsége tovatűnő álommá vált, az idill egyes szigetei maradtak fenn. (Pl. vidéki nevelőotthonok, „új iskolák”, alternatív iskolaközösségek, kísérleti iskolák stb.) A reformpedagógia nem vizsgálható önmagában, szoros összefüggésben fejlődött a századforduló életreform-törekvéseivel.

203 A reformedagógia gyermekképének „romantikus” jegyei
Nem empirikus-természettudományos alapokon nyugvó, hanem mitikus-stilizált gyermekkép, amely a metaforikus beszédmód jegyeit viseli magán (pl. a gyermek belső spontán alkotótermészete = a külső természet zabolázatlan, őseredeti teremtő erejével).

204 Ölkers szerint megtörtént a gyermekkor újra „varázslat alá helyezése” („Wiederverzauberung der Kindheit”, ennek ellentéte az „Entzauberung der Welt”, a korai újkor során a természettudományos világkép hatására végbement a világ varázsától való megfosztása.) A gyermekre úgy tekintenek mint a társadalmi bajokból való gyógyulás forrására. Az új nevelés mozgalma a tökéletes – tehát a természettel háborítatlan egységben létező – gyermek iránt vallásos áhítattal fordul. Az idealizált gyermekkor megélése iránti heves vágy egyfajta „kvázi vallásos”, szakrális síkra emelkedik.

205 Romantikus motívumok egyes reformpedagógusok gondolatvilágában

206 Ellen Key ( ) A gyermek az „új embertípus” megtestesítője. (Az eugenika születés-kontrolljával kokettál, az Übermensch-elmélethez hasonló nézeteket vall.) Átírja Fröbel tézisét: „Lasst uns für die Kinder leben!” helyett: „Lasst uns die Kinder leben lassen!” A gyermeknevelés „követő” jellege (wachsen-lassen). A fejlődés segítése a tudatos nevelő hatások mellőzésével

207 A Gyermek évszázada c. könyv első kiadásának címlapja
Ellen Key ( ) A Gyermek évszázada c. könyv első kiadásának címlapja

208 Művészetpedagógia Legfontosabb képviselői: Alfred Lichtwark, Gustav Hartlaub stb. A gyermek szerintük eleve zseniális alkotóművész. Gustav Hartlaub: der Genius im Kinde (1921). Carl Götze: Das Kind als Schöpfer. A gyermek játékában és álmaiban a természetfölötti és a tudatalatti szféra teremtő erő ölt testet. Pszichogenetikai paralellizmus: a rekapituláció tana. A gyermek megismétli a faj fejlődésmenetét.

209 A gyermek naiv impresszionizmusa.
A gyermek fejlődése nemcsak gyarapodás, hanem szegényedés is egyben. Az önállóság fokozódik, de az ösztönös teremtő erő csökken. Cél: a felnőtt emberben szunnyadó gyermek újra ébresztése, illetve megőrzése.

210 Maria Montessori (1870-1952) A gyermek mint „megváltó”.
Emersont idézi: Az gyermek az örök Messiás, aki visszatér a bűnbeesett emberhez, hogy elvezesse a mennyek országába. A gyermek lelkében hordozza az élet misztériumának nagy titkát. Képes arra, hogy fellebbentve a fátylat tudatosítsa ezt a tapasztalatot. Ezáltal megoldódhatnak az emberiség egyéni és szociális problémái. A gyermek nevelése ennek a tudatosítási folyamatnak a menete. Ennek során minden aktusnak, minden eszköznek rendezettnek, jól megformáltnak kell lennie.

211 Minden emberben benne rejlik a háborítatlan, romlatlan és ismeretlen anyatermészet.
Ez a „normális” természet, amelyhez a nevelés-önnevelés során vissza kell térnünk. Minden gyermek magában hordozza azt a belső tervet (programot), amely hozzásegíti ehhez az ideális, normális létállapothoz. A kisgyermek fáradhatatlan játéktevékenysége, alkotó aktivitása, a világot megismerése iránti nyitottsága („absorbent mind”) – mind ezt a „normalizálást” segíti. A nevelő dolga, hogy támogató neveléssel hozzájáruljon ehhez a folyamathoz.

212 Ezt segíti elő a természetes anyagokból didaktikailag tervszerűen megkonstruált eszköztár (il materiale) is. Az önmagára találó gyermek kívánsága: „Segíts, hogy önálló lehessek!” („Hilf mir es selbst zu tun, mehr hilf mir nicht.”) E nevelő folyamat kettős irányú. Benne a gyermek végső soron a felnőtt tanítómestere lesz, hozzájárul a felnőtt ismét tiszta lelkű „gyermekké” (gyermeki lelkűvé) válásához, bűneitől való megváltásához.

213 Emlékeztető: Jézus parancsa a felnőttekhez szól: legyetek olyan jámborak, egyszerűek és nyitottak, mint a gyerekek! „Ekkor kis gyermekeket hozának hozzá, hogy kezeit vesse azokra, és imádkozzék; a tanítványok pedig dorgálják vala azokat. Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa. És kezeit reájuk vetvén, eltávozék onnan.” (Máté, 19, ) A közismertebb szöveghely szerint Márk evangéliumából: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Márk, 10, 14.)

214 Montessori-eszközök Maria Montessori tanítványával

215 John Dewey ( ) Amerikai reformpedagógus, a „progresszív nevelés” mozgalmának elindítója. Igyekszik feloldani a „régi” és az „új” nevelés közötti ellentéteket. Hegeliánus gyökerei révén dialektikus egységben szemléli az egyén és társadalom közötti ellentmondásokat. Pedagógiája cselekvésközpontú társadalompedagógia.

216 Tézisei: A nevelés nem csak felkészülés az életre, hanem maga az élet. A nevelés egy fejlődési-gyarapodási folyamat, amely élethosszig tart. A nevelés során a tapasztalatok személyes elsajátítása, szervezése és újjászervezése történik. A nevelés szociális folyamat, amely az iskola mint demokratikus közösség keretei között megy végbe.

217 1894. Chicago: Laboratóriumi iskola (Laboratory School)
1894. Chicago: Laboratóriumi iskola (Laboratory School). Az új iskola embrionális, folyamatosan fejlődő társadalom. 1902. A gyermek és a tanterv (The Child and the Curriculum) Szembefordul a tanárközpontú-tantárgyközpuntú pedagógiákkal éppúgy, mint a szélsősőges gyermekközpontú irányzatokkal, amelyek a tananyagot egyedül a gyermek érdeklődésére kívánták alapozni. A problémamegoldó, cselekvő tanulás híve.

218 1915. Fő műve: Demokrácia és nevelés.
Kilép a középút-kereső, szintetizáló szerepből és romantikus-reformpedagógiai hevülettel ír a gyermekről, akinek élete maga a fejlődés, a kiteljesedés. Minden életkor saját elidegeníthetetlen értékkel rendelkezik – írja. (Ld: Fröbel) A gyermeket nem szabad úgy tekinteni mint egy „még nem felnőtt” lényt, egy tökéletlen, hiányosságoktól szenvedő teremtményt. (Ld: Kant, felvilágosodás gyermekképe)

219 Bizonyos tekintetben a gyermek a felnőtt felett áll: „szenvedélyes aktivitása”, „ösztönös tendenciái”, „eredendő képezhetősége” többé teszik a felnőttnél. „Csak kevés felnőtt őrzi meg a gyermek gondolkodásának hajlékonyságát, érzékelésének finomságát…” Tisztelgés a még „éretlen”, fejlődő gyermek előtt. A felnőtt tanuljon a gyermektől, legyen olyan mint ő! A romantikus gyermekkép jellemző vonásai megjelennek nála. * * *

220 Összegzés A klasszikus reformpedagógia a romantikus gyermek-ideált eleveníti fel. A gyermekkor „a létezés foglalata”, a gyermek saját folyamatosan változó világában él. A gyermekre naiv, eredeti zsenialitás jellemző. Az ártatlan gyermek megváltja bűneitől a felnőttek világát. A megújult nevelés nem más, mint a gyermek fejlődésének segítő követése (Wachsen-lassen).

221 A reformpedagógia kopernikuszi fordulata nem előzmények nélkül való
A reformpedagógia kopernikuszi fordulata nem előzmények nélkül való. Key Spencerre és Rousseau-ra hivatkozik, Montessori és Dewey Emersont idézik, Gustav Hartlaub pedig tudatosan vállalja a romantika egyes jellemzőinek felelevenítését. A romantikus gyermek-antropológiának két formája különül el:

222 1. Korai-romantikus, rousseau-i gyermek-toposz:
A gyermek nem más mint a kultúra által még meg nem rontott paradicsomi ember újjászületése. Háborítatlan, isteni egységben él a természettel. Fejlődése során megismétli az emberiség civilizációs-kulturális fejlődésének egyes lépéseit. A gyermek alkotó, poétikus hajlama leginkább játékösztönében, alkotó fantáziájában és felfedező kíváncsiságában ölt testet. A gyermek saját világában a természettel harmóniában él, ezért fejlődését óvatosan támogató nevelésének természetszerűnek és a gyermek sajátosságaihoz alkalmazkodónak kell lennie. A felnőtt, aki egy érzelmileg kiüresedett, megkövült világban él, a gyermekkel való együttes tevékenysége során számíthat lelki megifjodására.

223 2. Őseredeti, eredendően romantikus gyermek-toposz:
A gyermek születésével az isteni születik újjá a földön. Az isteni gyermek lehetővé teszi a felnőttek romlott világa számára a visszatérést az eredendő jóhoz. A gyermek-isten mindazokat, akik erre nyitottak megszabadítja elidegenedett létükből, mivel lelke még közvetlen kapcsolatban van a világ szellemi-isteni őserejével. Mosolyában, nyitottságában, a világ iránti bizalmában és teremtő erejében a romlott világ fölött álló „magasabb rendűsége” nyilvánul meg (Novalis). A gyermekkel való együttes játék során a felnőtt felfedezheti és kibonthatja önmagában az addig rejtőzködő gyermeket, s ezzel ismét egészségessé és teljessé válhat.

224 A gyermek nem tekinthető csak „még nem kész”, éretlen felnőttnek, olyan „hiánylénynek”, aki érettségét és nagykorúságát a nevelés útján éri el (ld. a felvilágosodás gyermekképét!), hanem romlatlan, érintetlen természetességében a felnőtt embereknek példaképül is szolgál egyben. A gyermeknevelésben rejlik tehát a felnőttek utólagos nevelésének egyedüli esélye. Ahogyan a gyermekek felnőtté akarnak válnak, úgy kellene a felnőtteknek gyermekké lenniök ismét.

225 A reformpedagógia előtti romantikus pedagógiai gondolkodásmód jellemzői:
1. Gyermekképe, gyermekantropológiája szerint a gyermek még el nem idegenedett, eredendően alkotó, a jövőjét magában hordozó teremtmény. 2. A pedagógiai viszony felnőtt és gyermek között dialógus-jellegű, megértő, a gyermek sajátosságait elfogadó. 3. A tanítás módszereire az öntevékenység szorgalmazása, a teremtő fantázia kibomlásának segítése jellemző. A módszer nem a kész tudás logikája szerint működik, hanem az eredendően fejlődő gyermeki megértést figyelembe véve az organikusan szerveződő tudás gyarapodását veszi figyelembe (ld: konstruktivizmus!).

226 4. Az iskola és a tanulási tér szervezése tekintetében ez a felfogás a családi életmódhoz közelítő formák kialakítására törekszik (pl. Freinet-iskola). Az iskola a közösség „életterévé” válik, ahol a tanulás mellett más tevékenységi formák is helyet kapnak (pl. munka, játék, kötetlen beszélgetés, ünnep.) (Ld: Freinet, Steiner, Petersen) 5. A tanulás tartalmai is újjászerveződnek. Lehetővé teszik az „életközeli”, személyes élményeken alapuló ismeretszerzést. A tananyag kialakításában gyakran a tanulók is részt vesznek (Freinet). A tanítás tartalmai gyakran a tantárgyak határain átívelő, a nagy összefüggéseket bemutató projektek keretei között nyernek végső kifejtést. * * *


Letölteni ppt "Individuális és szociális irányzatok a pedagógia történetében"

Hasonló előadás


Google Hirdetések