A Kárpát-medence éghajlati változásai a XIX

Az előadások a következő témára: "A Kárpát-medence éghajlati változásai a XIX"— Előadás másolata:

1 A Kárpát-medence éghajlati változásai a XIX
A Kárpát-medence éghajlati változásai a XIX. század közepétől napjainkig

2 A XIX. század közepén Európában a „kis jégkorszak" kedvezőtlen éghajlati feltételeit felváltotta a napjainkig tartó felmelegedési trend. A hideg időjárás még epizódszerűen több alkalommal visszatért a század második felében. Az 1879-es év hideg időjárása következtében Anglia egyes részein nem érett be a búza telén befagyott a Temze, amire legközelebb csak 1940 telén volt példa. A budai obszervatórium 1780-ban induló idősora alapján is mutatkozik bizonyos lehűlés a XVIII. század második és a XIX. század első fele között. A műszeres mérések idősorára azonban a XIX. század derekán kezdődő és napjainkban is folytatódó felmelegedés nyomja rá bélyegét. A műszeres hőmérsékleti idősor téli és nyári félév egészére vonatkozó adati szerint a XVIII. század végi enyhülés után a XIX. század első fele újra némileg hűvösebbé vált. A XIX-XX. század fordulóján egyértelműen megkezdődött a jelenkori felmelegedés folyamata.

3 Az 1920-as 30-as évekre a Föld egészén mérhetővé vált a felmelegedés.
Az Arktisz jégtakarójának kiterjedése 10-20%-kal csökkent. A tenyészidőszak a közepes szélességeken hosszabbá vált. Az európai gleccserek a 20-as évektől egyre inkább visszahúzódtak a magashegységi területekre. A gleccserek hátrálása az európainál kisebb mértékben Grönlandon, Kanadában, Alaszkában, sőt még az Andok egyenlítő környéki területein is megfigyelhetővé vált. A magashegységek területén az erdő- és hóhatár egyre magasabbra tolódott. Kontinensünkön a felmelegedés csúcspontjai a múltszázad első felében 1933-ban és 1952-ben voltak.

4 Ezt követően kisebb mértékű, de globális lehűlés következett be
Ezt követően kisebb mértékű, de globális lehűlés következett be. Az 1950-es 60-as évek hidegebb periódusát a kutatók „XX. század közepi lehűlésnek" nevezik. A lehűlés hatásai a sarkkörön túli területeken voltak a legerősebbek. Novaja Zelmján és a Ferenc József-földön az évi középhőmérséklet 3-4 °C-kal csökkent. Izland Környékén a tenger több alkalommal részben befagyott. Az északi-tengeri halászatot is súlyosan érintette ez az időszak, amely „tőkehal háború" néven vonult be a történelemkönyvekbe. A hideg időjárást az 1970-es évek elejétől felváltotta a melegedés legutóbbi, napjainkig tartó hulláma, amelynek következményeként a világtenger szintje a XIX. századihoz képest centiméterrel emelkedett.

5

6 A buda(pest)i csapadék idősor a klímaváltozás szempontjából kitüntetett jelentőségű június vonatkozásában fél évszázados ritmusú ingadozást mutat. A XIX. század második felének csapadékos időszakát a 20. század első felének szárazabb periódusa követte, majd századunk második felében újra csapadékosabbá váltak a júniusok. A nyári félév egészének csapadékviszonyai eltérnek a júniusokra megrajzolható képtől. Az éghajlattörténeti idősor adatai szerint a XIX. század első fele már egyértelműen száraz volt a szárazabbá váló nyárutók következtében. A fővárosi műszeres idősor adatai szerint a szárazodási trend a XIX. század második felében is tartott, s folytatódott a XX. században is.

7 A budapesti idősorok tanúsága szerint a XIX. század második felében, XX. század elején tartós felmelegedés kezdődött, amely alapvetően meghatározta az egész évszázad éghajlati folyamatait. A XX. századi felmelegedést az 1930-as évekig nem követte az évtizedes csapadékátlagok változása, ám az 1940-as évektől kezdődően az éves csapadék mennyisége erőteljesen csökkenni kezdett, s ez a folyamat napjainkban is folytatódik. Az évi középhőmérséklet országos átlagban napjainkig közel 1°C-kal emelkedett, míg ezalatt az éves csapadékmennyiség hozzávetőleg 100 mm-rel csökkent.

8 A melegedési folyamat okait és következményeit, a közelebbi és távolabbi jövőt illetően megoszlik a kutatók véleménye. Egyes nézetek szerint a melegedési folyamat a jégkorszakot követő meleg periódus része, természetes okok következménye. Mások az ember felelőségét hangsúlyozva az üvegházhatású gázok emberi tevékenységek következtében egyre növekvő légköri koncentrációját tekintik a folyamat fő okozójának. A felmelegedés mértéke időbeli kifutása rendkívül nehezen prognosztizálható, ezért a szakemberek nem előrejelzésekről, inkább forgatókönyvekről beszélnek az éghajlatváltozás lehetséges kimenetelét (kimeneteleit) illetően.

9 A kölönböző globális forgatókönyvek ezért a XXI
A kölönböző globális forgatókönyvek ezért a XXI. századra 1,5-4,5 °C-os (középértékben számítva 2,5 °C-os) évi középhőmérséklet emelkedéssel számolnak bolygónk egészére vonatkoztatva. A felmelegedési folyamat végkimenetele elsősorban attól függ, hogy az üvegházhatású gázok légköri koncentrációja, illetve a légkör aeroszol tartalma milyen szinten stabilizálódik majd. A forgatókönyvek elkészítéséhez több módszer áll rendelkezésre. Az egyik módszernél a kapcsolt óceán-légkör modellek rácsponti adataiból interpolácival származtatják egy-egy kisebb területre vonatkozó értékeket. A módszer a kisebb és nagyobb felbontású modell érintkezési sávjában erősen torzít.

10 Az analógiás módszernél a geológiai, vagy történelmi múlt felmelegedési periódusainak lefutása alapján próbálnak következtetéseket levonni a jelenkori felmelegedés kimenetelére vonatkozóan. Ennél a módszernél az okoz problémát, hogy a múltban bekövetkezett felmelegedési szakaszokat a külső tényezők más együttese hozta létre mint a mostanit (az emberi tevékenységek hatásaitól biztosan eltekinthetünk), ezért a kimenetelük sem biztos, hogy megegyezik azzal. A napjainkban egyre szélesebb körben használt fizikai és statisztikai leskálázási módszerekkel lehetőség van a globális modellek adataiból kisebb térségekre vonatkozó forgatókönyvek előállítására.

11 Mika János szerint a Kárpát-medence éghajlata a felmelegedés első néhány évtizedében a mainál melegebbé és szárazabbá válik. A nyár időjárása anticiklonálisabb lesz, ami az erősebb besugárzás miatt a hőmérséklet emelkedése mellett a nyári csapadékmennyiség erőteljes csökkenését idézi elő. A felmelegedés folytatódása esetén a nyári hőmérséklet kisebb, a téli nagyobb mértékben emelkedhet tovább. A csapadék évi mennyisége a további felmelegedéssel nőni kezd, elérheti, esetleg meghaladhatja a korábbi szintet. Évszakos eloszlása megváltozik. A csapadékmaximum az őszi, téli hónapokra tevődik át, ami az éghajlat mediterrán jellegét erősíti. Valószínű az extrém időjárási helyzetek (magas téli és nyári hőmérsékletek, szokatlanul száraz és csapadékos évek váltakozása) előfordulásának gyakoribbá válása.

12 Az éghajlatváltozás a földrajzi környezetben jelentős változásokat idézhet elő.
A szárazodás következtében a talajvízszint alábbszáll, megváltozik a talaj vízgazdálkodása, erősödhetnek a szikesedési folyamatok. Átalakul a természetes növénytakaró. Tölgyerdeinkben már megfigyelhető a mediterrán eredetű, a szárazságot a kocsányos és kocsánytalan tölgynél jobban tűrő csertölgy térhódítása. A mezőgazdaságban egyre fontosabbá válik az öntözőrendszerek kiépítése, a vízellátás biztosítása.

13 Környezetátalakítás a folyamszabályozási munkáktól napjainkig
A XIX. század második felében a tőkés fejlődés felgyorsulásával párhuzamosan a Kárpát-medence földrajzi képe is jelentősen megváltozott a folyószabályozás, az ármentesítés, a láp- és mocsárlecsapolás, a belvízrendszerezés, az erdősítés, a futóhomok megkötése vasútépítés következtében. A tájformáló munkák színtere elsősorban a Nagy- és Kisalföld, de az infrastruktúra-fejlesztéssel összefüggésben a domb és hegyvidéki tájakon is megsokasodtak az antropogén tájelemek. Az alföldi tájak és a hegységkeret nagyobb folyóvölgyeinek átalakításában a vízügyi építkezéseknek volt alapvető jelentősége a mesterséges mederalakítások, árvédelmi töltések létesítése stb. révén.

14 A folyamszabályozási munkák
A XVIII. századi és a reformkori vízi munkálatok alapozták meg azt az átfogó folyamszabályozási és ármentesítési munkát, mely Széchenyi koncepciója és Vásárhelyi tervei alapján 1846-ban kezdődött és néhány évtized alatt alapvetően megváltoztatta az Alföld földrajzi képét, a termelés ökológiai és gazdasági feltételeit. A Duna és mellékfolyói szabályozását a korábbi lokális jelentőségű vízügyi építkezések készítették elő. A Duna mellékén a veszélyeztetett területek kisebb kiterjedésűek, de gazdaságilag fejlettebbek és nagyobb népességűek voltak, mint a tiszai vízrendszer árterületén. A folyószabályozást az ismétlődő jeges és jégmentes árvizek, valamint a hajózás feltételeinek biztosítása tette szükségessé.

15

16 A több évszázados feljegyzések azt mutatják, hogy a legsúlyosabb károkat a jeges árvizek okozták.
Az eddigi legnagyobb jeges árvíz március 15-én zúdult Esztergom városára, a Duna-kanyar településeire, Vácra, Pestre és környékére. Az árvizet az okozta, hogy Pest alatt, a lágymányosi Kopasz-zátonyon hatalmas jégtorlasz képződött. Az feltorlódott jégtömeg hatalmas gátként visszaduzzasztotta a folyót, melyet a Duna felső szakaszáról érkező újabb jeges árhullám is tovább növelt. A kiáradó víz 12,5 millió forint anyagi kárt okozott, és 150 ember halálát okozta. Esztergomban a lakóházak háromnegyede, Pest épületeinek több mint a fele elpusztult, és sokezer épület súlyosan megrongálódott. Az árvíz fordulópontot jelent a Duna-szabályozás és a pesti településcsoport történetében

17 A katasztrofális árvíz után elnapolhatatlanná vált a Duna átfogó szabályozása, hazai szakaszának mederrendezése és környezetének ármentesítése. A pénzügyi források szűkössége miatt azonban csak a jégtorlaszképződés leggyakoribb területein, a pesti és a Tolna vármegyei folyószakaszon kezdték meg a munkálatokat. Először a bogyiszlói átvágás készült el, ami a tolnai nagy kanyarulatrendszert kapcsolta le a főágról. A Duna hajózhatóságának biztosítása is sürgette a folyószabályozási munkákat. Az 1870-es és 1880-as évek aszályos nyárvégi, kora őszi hónapjaiban, amikor a folyó vízállása tartósan alacsony volt, a Duna hazai szakaszának gázlós helyein elakadtak az áruszállító uszályok

18

19 Az 1886-ban megkezdett és lényegében napjainkban is tartó nagy Duna-szabályozás és ármentesítés alapvetően megváltoztatta a vízi szállítás feltételeit és a környező tájak gazdasági és ökológiai helyzetét. A XIX. század második felében, a Duna-szabályozással összefüggésben került sor a fontosabb mellékfolyók szabályozására, az árvédelmi gátak és a belvízelvezető csatornák építésére a Szigetköz, Csallóköz és a Solti sík területén, a lápos és mocsaras területek lecsapolására a Fertő-Hanság medencében. A folyószabályozás legnehezebben kivitelezhető része az akkori országhatáron kívül eső, Romániához és Szerbiához tartozó Vaskapu-szoros volt.

20

21 Az Al-Duna és a Vaskapu-szoros szabályozása a környezetátalakító munkálatok világviszonylatban is figyelemre méltó alkotása volt, mely 1964-ig, a Vaskapu-erőmű építéséig, változatlan formában szolgálta a nemzetközi hajózást. A Dráva és legnagyobb mellékfolyója a Mura szabályozása már A XVIII században elkezdődött, de csak a XIX. század második felében valósult meg teljes egészében. A Dráva- a szabályozás előtt több mint 1000 km2 kiterjedésű láp- és mocsárvilágot táplált, néhány méterre kiemelkedő megtelepedésre alkalmas térszínekkel, az ún. ormányokkal. A szabályozás után közepes vízálláskor Barcsig (132 km), kisvízkor Eszékig (22 km) vált hajózhatóvá a folyó.

22 A mederrendezés és láplecsapolás hatása itt is kettős volt
A mederrendezés és láplecsapolás hatása itt is kettős volt. Elősegítette a hajózás fejlődését, másrészről viszont az ökológiai feltételek átalakulásával az ősi foglalkozások megszűnését eredményezte. A Tisza egységes szabályozására az első javaslatot Színyei Merse József tette még 1784-ben. Az előkészítő felméréseket és térképezést Huszár Mátyás, Lányi Sámuel és Vásárhely Pál végezte. Végrehajtása Széchenyi István és a terveket készítő Beszédes József és Vásárhelyi Pál nevével kapcsolódik össze. Vásárhelyi Tisza-szabályozási alapvetően a folyó esésének növelését, vagyis a lefolyás gyorsítását és a szomszédos területek ármentesítését fogalmazta meg.

23 A célkitűzéseket a mederkanyarulatok átvágásával és a viszonylag nagy távolságban ( m) elhelyezett gátak építésével kívánta megvalósítani. A Vásárhelyi-féle terv alapjaiban helyes volt, de a munkálatok során – az egyéni érdekek és a takarékossági okok miatt – olyan módosításokat hajtottak végre, melyek kedvezőtlen eredményre vezettek. Ezeket a XIX-XX. század fordulóján elsősorban Kvassay Jenő koncepciója szerint korrigáltak. Vásárhelyi még a munkálatok megkezdése előtt meghalt. Ezért a lombardiai folyókat szabályozó Paleocapát hívták meg, aki, a nagyobb távolságban elhelyezett gátak között csak mérsékelten akarta megrövidíteni a Tiszát.

24 Vásárhelyi terveiben 101 kanyarátvágás szerepelt, míg Palocapa csak 15 átvágást tervezett a gátépítés előtt és néhányat hajtott volna még végre a megépült gátak között, ahol szükséges. A munka végül a szintén olasz Pasetti irányításával a két terv olyan kompromisszuma alapján indult meg, mely a kanyarátvágásokat Vásárhelyi, a gátépítéseket Paleocapa elgondolása szerint vitte végbe. A Tisza-szabályozási munkálatai 1846 nyarán a Tiszadob határában levő Urkomi magaslaton, a későbbi Széchenyi-gát építésével és a Tiszadob–Tiszaszederkény közti mesterséges meder kiásásával indultak. A munkát a folyó egyik legveszélyesebb szakaszán, a Hortobágy földjét elárasztó fok- és érrendszer térségében kezdték. A folyószabályozási munkák harminc helyen folytak.

25 A kanyarulatokat nem a teljes keresztszelvényben és mélységben vágták át, hanem ún. vezérárkokat mélyítettek. A kijelölt vonalon átlagosan 11 m fenékszélességű és a 0-víz felett 1,5 m mélységű medret ástak, amelyet a víz új mederbe vezetése után a folyó eróziós tevékenysége szélesített és mélyített a szükséges méretre. A vezérárkok a középvízi keresztszelvénynek csak a 10 %-át tették ki, ezért a mederfejlődés lassú volt. A módszer a mederfejlődés előrehaladtáig még növelte is az árvízveszélyt ra az átvágásoknak csak a fele fejlődött ki teljesen, a többi csak képződőfélben volt. A mederszélesítést és mélyítést az 1850-es évektől kisebb kapacitású kotrógépekkel is segítették.

26 A Tisza alföldi szakaszán Tiszaújlaktól Titelig 1846 és 1879 között összesen 111 kanyarulat átvágás történt. Az átvágások teljes hossza eléri a 133,8 km-t. A legtöbb átvágást Csap és Tokaj között végezték, ahol az folyó 33 átvágással több mint 80 km-rel rövidült. A folyószabályozás 1879-ig terjedő szakasza során a folyó hossza Tiszaújlaktól a torkolatáig 1211,8 km-ről 728,8 km-re, tehát 40 %-kal rövidült. A teljes hossza 1419 km-ről 962 km-re, 38 %-kal csökkent.

27 A kanyarulat átvágások következtében másfélszeresére növekedett a Tisza esése. Tiszaújlak és Csap között 2,4 cm/km, Csap és Tokaj között 2,2 cm/km, Tokaj és Tiszafüred között 1,7 cm/km, Tiszafüred és Csongrád között 0,4 cm/km volt az esés növekedése. A folyó vízjárása egyenetlenebbé vált, az árvízszint a szabályozás előtti állapotokhoz képest 2-3,5 m-rel emelkedett, a kisvízszint viszont 2-2,5 m-rel alacsonyabb lett. Szegednél a szabályozás előtt mért legmagasabb vízállás 613 cm volt. Az 1879-es árvízkor 806 cm-rel tetőzött a folyó, míg 1895-ben már 890 cm-t mértek.

28 Árvízjárta területek a Tiszavidéken a szabályozások előtt

29 A mederátvágások mellett folyt a gátak és a nagyobb településeket védelmező körgátak építése.
A töltések átlagosan 2,5-3 m magas és 10 m talpszélességűek voltak. Nem tudtak ellenállni a kiegyenlítetlenebbé váló vízjárás következtében beálló egyre nagyobb árhullámoknak. A töltéseket az árvizek figyelembevételével magasították és szélesítették. A Tisza-völgyben 4500 km, az egész országban 6400 km gát épült Így az ártér km2-ről 1800 km2-re, a mai országterületen km2-ről 1200 km2-re csökkent. A Tisza és mellékfolyói mentén épült gátak több mint 840 települést, a körgátak 48 várost és nagyobb falut védelmeznek.

30 A gátak közti hullámtér, az árvízi meder a hordaléklerakódások miatt gyorsan feltöltődik, ezért a gátfejlesztés, az árvízvédelmi létesítmények korszerűsítése napjainkban is feladat. A folyószabályozás és gátépítés ütemét a pénzügyi lehetőségek mellett az árvizek is felgyorsították. Az 1879-es nagy szegedi árvíz, mely a város lakó- és gazdasági épületeinek 90 %-át elpusztította és 151 ember életét követelte, rávilágított a szabályozás során elkövetett hibákra is. A Szeged környékén a korábban meglevő gátakhoz és töltésekhez igazodva a minimálisan szükséges 520 m-es hullámtérszélességet nem tartották be. Így az ún. „szegedi szorulat”, vagyis a 150 és 350 méterre szűkülő meder és hullámtér duzzasztóhatása okozta a szörnyű tragédiát.

31 A XIX. század második felében a Tisza mellékfolyóinak rendezésére is sor került.
A Szamos az Alföldre kilépve hatalmas meandereket fejlesztett, és áradásaival kiterjedt mocsarakat táplált. Szabályozását a kamarai sószállítás biztosítása érdekében már a XVIII. században elkezdték, de a nagy mederátvágásokat csak a XIX. század derekán végezték el. 22 helyen összesen 26 km hosszúságban ástak mesterséges medret, ezzel a folyó alsó, km-es szakaszát szinte teljesen kiegyenesítették. A Körös-Berettyó vízrendszer szabályozását Bodoky Károly tervei alapján 1855-től kisebb megszakításokkal több évtizeden át folytatták.

32 A Körös-Berettyó vízrendszer szabályozása 1 - régi meder 2 - új, ásott meder 3 - holt meder 4 - mocsár 5 - országhatár 6 - település

33 A Maros szabályozásával, 27 kanyarulat átvágással, a folyó hosszának 50 km-es rövidítésével az esés növelése, az árhullámok gyorsabb levezetése mellett az Erdélyi-medencét és az alföldi tájakat összekötő hajóút fejlesztésére is törekedtek. A Tisza jobboldali mellékfolyói közül a Bodrog szabályozása a volt legfontosabb tól 1890-ig 15 átvágást végeztek, és a folyó jobb partján 75 km gátat építettek. Az ármentesítés mellett a belvízrendezés is elsőrendű feladat volt. Az árterek és egyéb belvizes területek összesen km2-t foglaltak el.

34

35 A dombsági és középhegységi tájak szélesebb folyó és patakvölgyeiben, kismedencéiben km2-nyi terület szorult vízrendezésre. A folyószabályozás és gátépítés mellett helyenként csak bizonyos késéssel megindult a lápok, mocsarak és a belvizek lecsapolása is. A Tisza vízrendszerében az Ecsedi-láp, a Szernye-, a Szenna- és Blatta-mocsár, a Rétköz, a Bodrogköz, a Nagy- és a Kis-Sárrét lecsapolása kiterjedt csatornarendszer építését, továbbá vízátemelő szivattyútelepek létesítését követelte meg. Az Alföld Tisza vízrendszeréhez tartozó részének csatornahálózata 1846 és 1920 között 28 km-ről km-re növekedett.

36 A Duna vízrendszeréhez tartozó területeken a Fertő-Hanság-medence, a Szigetköz, a Csallóköz, a Rába-völgy, a tolnai és a kalocsai Sárköz, az és a Temes vármegyében az Alibunári-mocsár lecsapolása volt a legjelentősebb környezetalakító munka. A Zala-völgy vízrendezése és a Balaton déli partján lévő Nagy-berek, Kis-berek, kiszárítása is ebben az időszakban vette kezdetét. A csatornázás mellett az alagcsövezést is alkalmazták. Az 1910-es évekig hektárnyi területen telepítettek alagcsöveket, többnyire a hegy- és dombvidéki vármegyékben.

37 A vízrendezést számos területen öntözőrendszerek kiépítésével tették teljessé ig az öntözés mindössze hektárnyi területre korlátozódott. Az öntözőrendszerek szinte kizárólag a nagybirtokokon létesültek. A teljes öntözött terület 30 %-a Miskolc környékén volt, ahol a Sajó és a Hejő vizét hasznosították. Helyenként az árasztásos öntözés módszerét alkalmazva a kisebb folyók és patakok vizét néhány a rét- és legelőföldekre vezették. A Hortobágyon épített öntözőművet átalakították halastóvá. A XX század elején a régi gravitációs öntözési módszer helyett a szivattyútelepes vízemelést vezették be (pl. Békés, Gyoma, Sárospatak és a Szolnok megyei Paládics mellett).