Mi a filozófia? Elkerülhetetlen a kérdés: Mi a filozófia?

Mi a filozófia? Elkerülhetetlen a kérdés: Mi a filozófia?
Ha a filozófiai tevékenység végeredménye szempontjából válaszolunk a kérdésre: A filozófia az egészre vonatkozó, érvelésen és tapasztalaton alapuló fogalmi konstrukció. Mit jelent az „egész”? 1. a világ, a kozmosz, a létezők összessége, mindenség, a természet, stb. A filozófiai tradíció – a tudomány állásától is függően – mindig másként határozza meg a világot, mint az egész egyik pólusát.

Mi a filozófia? 2. az ember, mely ugyan része a mindenségnek, természetnek, mégis külön pólusként alkotja az egészet, hiszen ő az, aki megismeri a világot, képes önmagához viszonyulni, ő hozza létre a filozófiát is. Talán a legfontosabb definíciója az embernek: az ember eszes állat (Arisztotelész), vagyis a természethez is kapcsolódik az ember, de ki is emelkedik a természetből. A Biblia szerint Isten a saját képmására teremtette meg az embert: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” A görög és a zsidó-keresztény tradíció együtt határozta meg, hogy miként gondolkodik a Nyugat az emberről.

Mi a filozófia? 3. A harmadik pólus: ideális világ, Isten, Abszolútum, végső értelmi rend. Egyes filozófusok nagyon különböző módon fogták ezt fel: Platónnál ideavilág, Augustinusnál az ideák Isten gondolatai, melyek alapján a világot teremtette, Hegelnél világszellem, stb. A fő kérdések: van-e e objektív rendje a világnak? Hogyan illeszkedik az ember ebbe a rendbe? Később felmerül, hogy esetleg nem az ember az, aki ezt a rendet konstituálja?

Mi a filozófia? 4. A társadalomhoz, a közösséghez, a másik emberhez fűződő viszony. Az ember mindig az embertársaival együtt él, de egyáltalán nem világos, hogy mennyire határozzák meg mások, az adott közösség, társadalom, hogy miként éljünk, hogyan értjük meg önmagunkat, mit kezdjünk a szabadságunkkal, van-e autonómiánk, hogyan lehet egy jól működő társadalmat létrehozni, stb. A filozófia e viszonyokra: a szabadságra, igazságosságra, autonómiára, a közösség szerepére kérdez rá.

Mi a filozófia? Az „egész” tehát, melyre a filozófia rákérdez:
1. a világ 2. az ember – 4. társadalom 3. Isten, ideák A filozófia fogalmak segítségével próbál összefüggő elméletet adni ezekről a dimenziókról, belső kapcsolataikról. A történetileg áthagyományozott filozófiai művek, írások ennek a gondolati munkának a lecsapódásai, ezekre tudunk támaszkodni, ha a filozófia történetéről szeretnénk beszélni.

A filozófiai kérdezés motívumai
Felmerül a kérdés, hogy mi szüksége van filozófiára olyan embereknek, akik nem filozófusok és nem is akarnak azok lenni? Minden ember az életmódjával, egzisztenciális döntéseivel, a világról, másokról alkotott véleményeivel folyamatosan választ ad filozófiai kérdésekre. Tipikusan azonban e kérdéseket nem fogalmazzuk meg magunknak, nem is gondolunk rájuk. Magától értetődőnek tekintjük azt, ahogy élünk, ahogy gondolkodunk. A hétköznapi élet inkább elfordul a végső kérdésektől, elzárkózik a nyugtalanító, az életvezetését esetleg megkérdőjelező gondolatoktól. Terhesnek ítéljük azokat a kérdéseket, melyekre válaszolva újra kellene gondolnunk a döntéseinket, életünket.

De akkor melyek lehetnek a filozófiai kérdezés motívumai? Karl Jaspers, német filozófus ( ) három fő motívumot különböztet meg: csodálkozás kételkedés határhelyzetek

„A csodálkozás tudás megszerzésére ösztönöz. Csodálkozás közben észreveszem tudásom hiányosságait. Tudásra törekszem, önmagáért a tudásért, nem pedig azért, hogy valamely közszükségletet kielégítsek Filozófiai gondolkodás közben az ember kiszabadul gyakorlati szükségleteinek kötelékeiből. Minden hátsó gondolat nélkül szemléli a dolgokat, az eget es a földet, es kérdi: mik ezek, miből lettek. S a kérdések válaszaitól nem vár semmi hasznot, csak egyfajta kielégülést.” A csodálkozás valójában a világhoz való gyermeki viszonyunk újjáéledése. A felnőtté válás, nevelődés nemcsak tudást és képességek elsajátítását jelenti, hanem veszteséget is, nem tudjuk már friss szemmel nézni a dolgokat, nem vagyunk képesek rácsodálkozni a dolgokra. A csodálkozás ennyiben kilépés a hétköznapi magától értetődőség világából.

„Másodszor: mikor kíváncsiságom és bámulatom kielégült, akkor jön a kételkedés. Nézeteket halmoztam fel, de a kritikai vizsgálat után valamennyi nézetem bizonytalanná vált. Érzéki észrevételeink érzékszerveink függvényei, s nem megbízhatóak. […] Kategóriáink emberi értelmünk kategóriái, s reménytelen ellentmondásokba keverednek. Minden tételt újabb tétel cáfol. […] A módszeres kételkedés minden tudás kritikai vizsgálatára indít, és radikális kételkedés nélkül nincs is filozófiai gondolkodás.” A kétely és a kritika nemcsak a filozófia, hanem minden tudomány számára is nélkülözhetetlen. A filozófiai kétely, mint majd Descartes-nál is látni fogjuk, a radikalitása révén különbözik a tudományban működtetett kételytől.

„A határhelyzetek – a halál, bűn, változás, a világ bizonytalansága – a kudarc realitásával szembesítenek bennünket. Az ember számára döntő, hogy hogyan viszonylik ehhez a kudarchoz. […] Ahogyan felfogja kudarcát, az határozza meg, mivé válik. A határhelyzetekben az ember vagy nem vesz észre semmit, vagy igazi létére ébred, múlandó földi egzisztenciája fölött és annak ellenére.”

A csodálkozás, a kétely, a megélt határhelyzetek – más-más módon – mind kivezetnek a hétköznapi beállítódásunkból. Különösen radikális a határhelyzetek tapasztalata: hozzátartozóink halála, balesetek, szélsőséges erkölcsi döntési szituációk, megrendítő élmények. Otthonosságunk, magabiztosságunk egy pillanat alatt eltűnhet, s a biztos fogódzóként működő értelmeink szertefoszlanak. Szembesülünk végességünkkel, s ezáltal kívülről tudunk a világunkra tekinteni.

Novalis filozófia-definíciója
A filozófiában rejlő kimozdítottságot jól kifejezi Novalis ( ) filozófia-meghatározása: „A filozófia honvágy, vágy arra, hogy mindenütt otthon legyünk.” „honvágy” – nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene: kimozdítottság és visszavágyódás. „mindenütt” – az egészre orientáltság fejeződik ki, túllépés a korlátozotton, a végesen „otthon” – az otthonosság fogalma összeköti a véges hétköznapiságot és az egészre orientáltságot, az „egész”-ben szeretnénk otthon lenni, az egészet szeretnénk sajátunkként tudni A filozófia értelem-összefüggés létrehozása, kísérlet létezésünk kitágítására, az egész felől való rátekintésre.

A filozófia és az emberi egzisztencia
A filozófia kiélezi és megmutatja azt, ami minden ember sorsában, életében benne rejlik. Nem kívülről és felülről akar valamit mondani, hanem az ember léthelyzetét szeretné értelmezni. A végességünkhöz,halandóságunkhoz való viszonyunk, a közösséghez fűződő kapcsolatunk, a másik emberrel való együttélésünk, a végső értelem keresése (istenhit, ateizmus), az igazság és hazugság problémája (öncsalás, élethazugság) mind olyan kérdések, melyek mindenki életébe be vannak kódolva. A filozófia teret nyit, hogy viszonyulni tudjunk e kérdésekhez mi magunk is.

A filozófia története Csak arra van mód, hogy néhány csomópontot, reprezentatív filozófust, illetve művet bemutassunk. A félév során három kulcspontot emelünk ki a filozófia történetéből: 1. Szókratész és Platón 2. Descartes 3. Nietzsche Mindhárom esetben természetesen szélesebb kontextusok bemutatásával próbáljuk meg az illető filozófiát bemutatni.

Szókratész és Platón Fő szövegek:
Platón Szókratész védőbeszéde, több kiadás, legújabb fordítás: Atlantisz, Kiadó, Budapest, 2005 (ford. Mogyoródi Emese), régebbi kiadás: Platón Összes Művei I. köt o. Platón Állam /részlet/ Platón Összes Művei II. köt o. Vagy: Platón Állam /részletek/ Atlantisz Kiadó, Budapest, 2014, o.

A görög filozófia kezdetei
Görögország (i.e század), a nyugati filozófia kialakulásának és kibontakozásának a színtere Polisz, városállamok: kis politikai egységek (földrajzi tagoltság), Athén fénykorában is csak teljes jogú polgár Közvetlen demokrácia kifejlődése: argumentáció, érvelés, meggyőzés, retorika felértékelődése, a beszéddel való befolyásolás és meggyőzés jelentősége hallatlanul megnő Kereskedelem, gyarmatosítás, expanzió: idegen kultúrák, szokások megismerése A tudást nem önálló papság birtokolja és monopolizálja mint pl. Egyiptomban Önálló, teljes jogú polgárok az első filozófusok, van pénzük, idejük és szabadságuk. (mindig érdemes megnéznünk, hogy milyen szociológiai és hatalmi-politikai háttere van a filozófiai tevékenységnek)

1. Egyenes idézetek Legfontosabb források: Platón (i.e. 4. sz.), Arisztotelész (i.e. 4. sz.), Szimplikiosz (i.sz. 4. sz.), Plutarkhosz (i.sz. 2. sz.), Sextus Empiricus (i. sz. 2. sz.), Alexandriai Kelemen (i.e. 2. sz.), Hippolütosz (i.sz. 3. sz.), Diogenész Laertiosz (i.sz. 3. sz.) Híres filozófusok élete, Ióannész Sztobaiosz (i.sz. 5. sz.) Herrmann Diels – Walter Kranz Die Fragmente der Vorsokratiker 2. Testimóniumok Legfontosabb források: Platón (i.e. 4. sz.), Arisztotelész (i.e. 4. sz.), Theophrasztosz A természetfilozófusok véleményei, doxográfusok, pl. Diogenész Laertiosz

Homérosz Ókeánosz A földet körbefolyó folyam és forrása minden víznek Mint mindennek forrása vagy eredete Platón Theaitétosz „Homérosz így szólván: ‘istenek ősét, Ókeánoszt, s Téthüszt, ki az anyjuk’, azt mondta ki ezzel, hogy minden az áramlásból és a mozgásból sarjadt. Arisztotelész Metafizika „Némelyek úgy vélik, hogy akik ősrégen, sokkal a mi korunk előtt elsőkként elmélkedtek az istenek felől, azok úgy gondolkodtak a természetről (mint Thalész). Költeményeikben ugyanis azt mondták, Ókeánosz és Téthüsz a keletkezés szülői”

Hésziodosz Theogónia: „Elsőnek jött létre a Khaosz, majd Gaia követte, szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja, Tartarosz éjköde eztán, mélyen a földnek ölében és Erosz, az, aki a legszebb mind a haláltalanok közt, […] Szült Khaosz és Erebosz lett gyermeke és a sötét Éj, szült a sötét Éj, s tőle ered Aithér meg a Nappal, mert szerelembe vegyült Erebosszal s lett viselőssé. Gaia először méltó párját hozta világra, a csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson, és legyen Uránosz áldott istenek égi lakása.”

Túllépnek a mitikus szemléleten, fogalmak, magyarázatok, nincs hivatkozás istenekre Az első görög filozófusok elsősorban a természetről, a kozmoszról gondolkodtak. Az egy és sok problémája A rendezett világ (kozmosz) sokszerűsége és egysége, alapelve, őseleme (arkhé) Ciklikus időfelfogás

Kisázsiai görög gyarmatokon jelennek meg az első bölcselők Thalész (i.e ), Milétosz, Sokoldalú tevékenység, geometria, csillagászat, nem írt filozófiai művet Előre jelzett egy napfogyatkozást (i.e. 585), nagy valószínűséggel babiloni csillagászat eredményeinek felhasználásával „Hierónümosz azt mondja, hogy árnyékuk segítségével mérte meg a piramisokat úgy, hogy kifigyelte azt a pillanatot, amikor azonos hosszúságú a mi árnyékunk a magasságunkkal.” (Diogenész Laertiosz Híres filozófusok élete I. 27.)

„ahogyan Thalészt is, Theodóroszom, amikor csillagászati megfigyelései közben fölfelé nézve belesett egy gödörbe, egy elmés és csinos thrák szolgálólány kigúnyolta, mondván, hogy erősen vágyik ugyan az égi dolgok ismeretére, de fogalma sincs arról, ami a háta mögött és a lába előtt van.” (Platón Theaitétosz, 174 a) „Midőn ugyanis szegénysége miatt folyton azt hányták a szemére, hogy a filozófia haszontalan, kifigyelte, mint mondják, csillagászati úton, hogy bő olajtermés lesz, s még télen előteremtett egy kevés pénzt, és valamennyi milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót adott, majd olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet; mikor aztán elérkezett a megfelelő alkalom, egyszerre és hirtelen nagy kereslet támadt, […] s így sok pénzt halmozva össze, bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodniok a filozófusoknak, ha éppen akarnak; csakhogy nem ez az, amire törekszenek.” (Arisztotelész Politika 1259 a 9)

Kozmológiai tanítása: „Mások meg azt mondják, a föld a vízen úszik. Ez ugyanis a legősibb ránk maradt tanítás, amelyről azt mondják, a milétoszi Thalész tanította, s ami szerint azáltal marad fönn, hogy úszik, mint egy fadarab vagy más efféle […]” (Arisztotelész Az égbolt 294 a 28.)

Neki tulajdonított tanítás: A mindenség alapja és őselve (arkhé) a víz. „Az első filozófusok közül a legtöbben azt gondolták, hogy minden dolognak csupán anyagi fajtájú princípiumai vannak. Amiből ugyanis valamennyi dolog van, az amiből mint elsőből létrejön és amibe mint végsőbe belépusztul úgy, hogy annak szubsztanciája állandó marad, tulajdonságai azonban változnak, arról mondják, hogy eleme és princípiuma a dolgoknak […]. Thalész, aki kezdeményezője az ilyesfajta filozófiának, azt mondja, hogy ez a víz (ezért állítja azt, hogy a föld a vízen van).” (Arisztotelész Metafizika 983 b 6)

A tanítás értelmezése: Előfeltevések: A konkrét tapasztalati világ változékonyságának megértése döntő magának a világnak a megértésében. Kérdés: Mi a változatlan minden változásban? Válasz: A mindenség alapja és őselve (arkhé) a víz. Következmények: A világ rendezett és ezért megérthető.

Anaximandrosz (i.e ) Az első filozófiai mű fűződik a nevéhez „A természetről” címmel. „Anaximandrosz […] a milétoszi Thalész utóda és tanítványa, a dolgok princípiumának (arché) és elemének az apeiront mondotta, elsőként nevezve ezen a néven a princípiumot.” (Szimplikiosz) „Mások szerint pedig az egyből válnak ki a benne levő ellentétek, ahogy Anaximandrosz is mondja […].” (Arisztotelész A természet 187 a 12)

„az apeironnak nincs kezdete […], hanem úgy tetszik, ő a kezdete a többi dolognak, és körülfogja valamennyit és mindent kormányoz, mint azok állítják, akik az apeiron mellett nem vesznek fel egyéb okot, mint például az ész vagy a szeretet. És isteni természetű az apeiron: halhatatlan ugyanis és romolhatatlan, mint Anaximandrosz és a legtöbb természetkutató mondja.” (Arisztotelész A természetről 203 b 7) Amikből keletkeznek a dolgok, azokba történik pusztulásuk is „szükségszerűen, mert büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak jogtalankodásaikért az idő elrendelése szerint.” differenciálatlan ősállapot (apeiron, határtalan) Differenciált, artikulált világ , kozmosz

Jogtalankodás lehetséges értelme: valamely szubsztancia, elem túlsúlya (évszakok váltakozására gondolhatunk, mint tapasztalati háttérre), vagy önmagában a differenciálódás „az idő elrendelése” értelmezése: a kozmosznak ritmusa van, idő kell egyes fázisok kibontakozásához, de az idő szerint szükségszerűen következnek az újabb fázisok

Hérakleitosz ( ) Epheszosz „Büszkébb és gőgösebb volt bárkinél […] végül embergyűlölővé lett, a világtól visszavonult a hegyekbe.” (Diogenész Laertiosz Híres filozófusok élete IX 1. 3.) „A neki tulajdonított könyv fő tárgyköre alapján A természetről címet viseli, ám három értekezésre oszlik: a mindenségről szólóra, a politikára és a teológiára.” (Diogenész Laertiosz Híres filozófusok élete IX ) Vitatott, hogy tényleg e három részből állt volna a könyve, valószínűbb, hogy aforizmákból, tömör, sokértelmű mondásokból építette fel a könyvét (Természetről)

Alapfogalmak, legfontosabb tanítások: Logosz [B1.] Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották Mert bár minden eszerint a logosz szerint lesz, mégis olyanok, mintha nem vennének tudomást róla, mikor megismerkedni kezdenek oly szavakkal és tényekkel, amilyeneken én végigvezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és megmagyarázva, hogyan van. A többi ember azonban észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva. [B2.] [Ezért] ahhoz kell igazodni, ami közös. De bár a logosz közös, úgy él a sok ember, mintha külön gondolkodása volna. [B 50.] Nem tőlem, hanem a logosztól hallván, bölcs dolog elismerni, hogy minden egy.

Az ellentétek lényegi egysége: [B 61.] A tenger: víznek a legtisztább és a legszennyesebb, halaknak ital és éltetőjük, embereknek azonban ihatatlan és halálos. [B 60.] Az út fel és le ugyanaz. [B 111.] Betegség teszi az egészséget édessé és jóvá, éhség az elteltséget, fáradság a megpihenést. [B 88.] Ugyanaz van benne az emberben élve és halva, és ébren és alva, és fiatalon és öregen. Mert ezek átcsapva azok, s azok ismét átcsapva ezek. [B 67.] Az isten nap éj, tél nyár, háború béke, elteltség éhség. És változik, miként a tűz, amikor elvegyül füstölőkkel, nevet kap aszerint, hogy melyik minek érzik.

A dolgok egysége a felszín alatt van, az ellentétek kiegyensúlyozott kölcsönhatásán alapul [B 54.] Láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb. [B 123.] A természet rejtekezni szeret. [B 51] Nem értik meg, mint van az, ami ellenkezik, önmagával mégis összhangban: visszacsapó illeszkedés, mint íjé és lanté.

A kozmosz egyensúlya és az ellentétek küzdelme [B 80.] [És] tudni kell, hogy a háború közös, és Diké Erisz és minden viszályban ás ínségből keletkezik. [B 53.] Háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká.

A folyó-hasonlat [B 12.] Ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad. És a lelkek pedig a nedvességből párolognak fel. [B 49 a] Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk. [B 91 a] [Mert] nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni.

Kozmosz: örökké élő tűz [B 30.] Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre. [B 31 a] Tűzváltozások: először tenger, a tengernek fele föld, fele meg tüzes lehelet. [B 90.] A tűznek is ellenértéke a minden, és a tűz mindennek az ellenértéke, ahogy az aranyé a vagyon és a vagyoné az arany. [B 64.] És mindeneket kormányoz a villám.

Bölcsesség [B 41.] [Mert] egy a bölcs dolog: felfogni az értelmet, amely kormányoz, áthatva mindenen mindent. [B 32.] Az egyetlen bölcs dolog nevéül nem fogadja el, és elfogadja Zeusz nevét.

A lélek tűzből épül föl [B 36.] A lelkeknek halál vízzé lenni, a víznek meg halál földdé lenni, de a földből víz lesz, a vízből pedig lélek. [B 118.] A száraz lélek a legbölcsebb s legkiválóbb. [B 117.] A felnőtt férfit, amikor megrészegedett, serdületlen gyermek vezeti, úgy tántorog, nem tudva hová lép, mert nedves a lelke. [B 45.] A lélek határait - mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora.

Ébrenlét, alvás, halál [B 26.] Az ember az éjben világosságot gyújt magának, miután a látása kialudt, de él. Érintkezik a halottal alva, miután a látása kialudt, ébren érintkezik az alvóval. [B 25.] Nagyobb halálrésszel [ugyanis] nagyobb osztályrész jut sorsul.

Lélek, önmagunk [B 101.] Elkezdtem keresni önmagamat. [B 119.] Az éthosza kiknek-kinek számára a daimón. [B 107.] Rossz tanújuk az embereknek a szemük és fülük, ha barbár lelkük van. [B 43.] A hübriszt jobban kell oltogatni, mint a tűzveszedelmet. [B 44.] Harcolnia kell a népnek a törvényét védve, mint várfalért.

A korai görög filozófia három nagy témája már megjelenik Hérakleitosznál Kozmosz Test és lélek Polisz E három nagy rendszer analóg módon van felépítve, belső összefüggéseik feltárása a filozófus egyik célja

Szofisták i.e. 5. században tűnek fel a szofisták, akik fordulatot jelentenek a görög filozófia fejlődésében. A szofisták (szofisztész: bölcs, magasrendű szaktudás birtokosa) vándorló tanítók: politika, retorika, logika, meggyőzés művészete. Vagyis radikális tematikus váltás, a természet helyett az ember, a megismerés, a nyelv kerül az előtérbe. E fordulat főbb okai: A filozófia belső fejlődése. Sok irányzat, egymásnak ellentmondó tanok sokasága, melyek mindegyike az igazságot igényli. Reflexió a kialakult helyzetre: a megismerés, a nyelv lesz a vizsgálat tárgya A politikai helyzet: a demokrácia térnyerése: retorika, meggyőzés, argumentáció. Megnő a kereslet ezek után, fizetnek, nem is keveset, a népszerű szofistáknak.

Szofisták A szofisták általános jellemzése:
Az emberi megismerő-képesség határait vizsgálják Az érvelést nem feltétlenül mint az igazság megtalálásának módszerét, hanem a vitában való győzelem eszközét kutatják A társadalom berendezkedésének szabályait, a politikai együttélés feltételeit vizsgálják.

Szofisták Neves képviselők: Gorgiasz (i.e. 485-4. század eleje)
A nem-létezőről avagy a természetről című művében érvel a következő módon: 1. semmi sincsen 2. ha van is, nem ismerhető meg 3. ha megismerhető is, ezen ismeretünket nem közölhetjük embertársainkkal Vitatott, hogy paródiának szánta, vagy komolyan gondolta, számunkra most a lényeg, hogy reflektál a filozófia korábbi fejlődési szintjére, annak a határait, illetve dogmatizmusát feszegeti: megismerhető-e a világ, alkalmas-e a nyelv arra, hogy továbbadjunk ismereteket?

Szofisták Gorgiász kora legünnepeltebb rétora, aki a szónoklat elméletével és gyakorlatával egyaránt foglalkozott. „A nevelés szónoki formájának elsőként ő kölcsönzött erőt, ékesszólást és a mesterség ismérveit.” (Sudias, lexikon i. sz. 10. századból) „Az imént említett stílusbeli sajátosságokat: a rokon fogalmak összefűzését, a hasonló végződést, az ellentétek szembeállítását, melyek önmaguktól, minden csiszolgatás nélkül is többnyire ritmusosan zárják a körmondatot, Gorgiász találta föl elsőnek, de mértéktelenül élt is velük.” (Ciceró A szónokról)

Szofisták Prótagorasz (i.e. 485-415)
„minden dolog mértéke az ember, a létezőknek, hogy vannak, a nem létezőknek pedig, hogy nincsenek” (más fordításban: „a létezőknek, hogy miként vannak, a nem létezőknek pedig, hogy miként nincsenek”) Három lehetséges értelmezési szint: az egyes emberre vonatkozik: pszichologisztikus érvelés csoportokra vonatkozik: perspektivizmus, pluralizmus, relativizmus következik ebből, a 20, században a tudásszociológia dolgozta ki ezt az irányt az emberi nemre vonatkozik: maga az emberi nem képvisel valamilyen perspektívát, megközelítésmódot

Szofisták A szofisták tevékenysége bizonyos tekintetben a felvilágosodással rokon. „Démokritosz tanítványa lévén, Prótagorász ateista tanítást adott elő.” (Euszébiosz) „Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek. Mert sok minden gátolja a róluk való tudást; láthatatlanságuk és az emberi élet rövidsége.” Diogenész Laertiosz tanúsága szerint „ezért a kezdőmondatért aztán kiutasították az athéniak, könyveit pedig elégették az agórán, miután hírnökök útján összegyűjtötték azoktól, akik megvásárolták.” (Diogenész Laertiosz Híres filozófusok élete, IX., 51.)

Szofisták A szofisták társadalomelméleti jelentősége:
Alapfogalmak: phüzisz, nomosz A fő kérdés: honnan származnak az emberi társadalmakat vezérlő törvények (nomosz), normák? 1. Az emberi természetből következnek, ennek felelnek meg. 2. Az emberi konvenciók hozzák őket létre E kérdés mögött is a már kifejlődött és egymástól sok tekintetben eltérő alkotmányú poliszokról való gondolkodás, reflexió rejlik. E vita is máig tart: az úgynevezett jogpozitivista gondolkodás szerint a tételes jogból kell kiindulni, a természetjogi gondolkodás szerint az emberi természetből következik a jogszerűség.

Szofisták „Egy elterjedt toposz a természet és a törvény szempontjai segítségével kényszeríti az embereket ellentmondásos pozícióba. […] Szerintük ugyanis a természet és a törvény egymás ellentétei, és az igazságosság szép dolog a törvény szerint, a természet szerint viszont nem. Aki a természet alapján érvelt, annak a törvény álláspontjáról kell megfelelnünk, míg a törvényre hivatkozókkal szemben a természet alapján érvelünk.” Arisztotelész Szofista cáfolatok 173 a7-18)

Szofisták Hérodotosz elbeszélése, megvilágítja a különbségtevés eredetét: „Dareiosz magához hivatva azokat a görögöket, akik a környezetében voltak, megkérdezte tőlük, vajon mennyi pénzért volnának hajlandóak elhalt szüleiket megenni. Azok erre azt mondták, hogy semennyiért sem tennék ezt. Dareiosz ezek után az indek közül az úgynevezett kallatiakat hívatva, akik szüleiket megeszik, a görögök jelenlétében, akik tolmács útján szereztek tudomást a mondottakról, megkérdezte, hogy mennyi pénzért vállalkoznának arra, hogy elhunyt szüleiket tűzben égessék meg. Azok erre hangosan felkiáltottak, s kérték, ne mondjon ilyen istentelen dolgot. Ilyenek tehát a vélekedések ezekről a dolgokról […].”

Szofisták Hippiasz a Prótagórasz című dialógusban:
„szerintem a természet szava, nem pedig a törvény betűje szerint mi valamennyien rokonok, egymáshoz tartozók és polgártársak vagyunk. Hiszen a hasonló természetnél fogva rokona a hasonlónak, a törvény pedig az ember zsarnoka, sok esetben erőszakot követ el a természeten. Bizony nagy szégyen lenne, ha mi, akik ismerik a dolgok természetét […] nem tudnánk ehhez a méltósághoz méltóan megnyilatkozni […].” (337 c6-e2)

Szofisták Kalliklész érvelése Platón Gorgiasz című dialógusában.
„úgy jogos, hogy a derekabbnak többje legyen, mint a hitványnak, a hatalmasabbnak többje, mint a gyöngének. Ezt látjuk mindenütt, az állatoknál is és az emberek összes államában és nemzetségében azt ismerik el igazságosnak, hogy a hatalmasabb uralkodjék a gyöngébben, s hogy övé legyen mindenből a nagyobb rész.” (484 d)

Szókratész Szókratész ( ) Cicero szerint „lehozta a filozófiát az égből a földre és bevitte a házba”, vagyis az embert érintő, kérdések izgatják a természetfilozófia helyett. Fiatalkorában még Anaxagorasz hat rá, de hamar eltávolodik a tanaitól és a természet egészére irányuló spekulációktól. A szofistákhoz való viszonya inkább negatív, az érdeklődés hasonló, a tanítások és az életmód radikálisan különböző.

Szókratész Ő maga nem írt egyáltalán filozófiai műveket, viszont Platón emléket állított mesterének, amennyiben legtöbb dialógusának főszereplője Szókratész. Leginkább ezekből tudunk képet alkotni róla. Másik fontos forrás: Xenophón Emlékeim Szókratészről. Platón esetében különbséget teszünk a korai dialógusok és a későbbiek között: a koraiak valószínűleg visszaadják az eredeti Szókratészt, de ebben az esetben is értelmezésről van szó, ahogy Platón látta mesterét.

Szókratész Tevékenysége: az agórán, pénzváltók asztalinál, testedzés közben megszólítja polgártársait, filozófiai beszélgetést kezdeményez, tipikusan kérdez, vizsgálódik. Fiatalok csatlakoznak hozzá, ám ellentétben a szofistákkal, soha nem fogad el pénzt. Tematikusan ismeretelméleti és etikai kérdések foglalkoztatják, definíciós problémák: „Mi a bátorság?”, „Mi az erény?”, „Mi a jó?” Ellentétben a szofistákkal Szókratész nem szkeptikus és nem a vitában való győzelemre törekszik: az igazi célja a személyiség fejlődése, önmagunk gondozása szellemi értelemben. A negatív cél a tudatlanság tudatosítása, annak felismertetése, hogy a fogalmaink, elképzeléseink sokszor nincsenek megalapozva, nem tudjuk, hogy mit beszélünk, miért gondoljuk azt, amit gondolunk. Ironikus alaptartás jellemzi: „nem tudok semmit, de legalább ezt tudom”, az irónia célja, hogy kizökkentse az embereket a megkövült nézeteikből, meggyőződéseikből.

Szókratész A filozófia alapcselekvése a dialógus, beszélgetés nincs előre rögzített álláspont, hanem kölcsönös mozgás, mely révén kialakul a vélemény. A cél a belátáshoz segítés. Szókratész nagyon magasra értékeli, ha az érvelésen, vitán keresztül valóban belátáshoz jutunk, szerinte ugyanis az erény tudása maga az erény. Ha tényleg belső meggyőződésünkké válik, hogy mi a helyes cselekedet, Szókratész szerint azt meg is fogjuk tenni. Negatívan kifejezve, ha nem azt tesszük, akkor az azt is jelenti, hogy az illető vélemény nem vált meggyőződésünkké.

Szókratész Szókratész a bábamesterséghez is hasonlítja tevékenységét:
„én nem a nőket, hanem a férfiakat segítem a világrahozatalnál, s hogy nekik a lelküket segítem a szüléshez, és nem a testüket. Sőt, a mi mesterségünkben épp az a legfontosabb, hogy képesek legyünk minden lehetséges módon megítélni, hogy vajon az ifjú elme valami árnyképet, valami hamisat vagy életerős és igaz dolgot hozott-e a világra. Abban aztán megint a bábaasszonyokra ütök, hogy ami a bölcsességet illeti én is terméketlen vagyok.” (Theaitétosz 150 b-c)

Szókratész A per Melétosz, Anütosz és Lükon jelentette fel Szókratészt halálbüntetést kérve: „Szókratész jogtalanságot követ el, mert megrontja az ifjúságot, és nem tiszteli azokat az isteneket, akiket a város, ehelyett új daimóni jelenségekben hisz.” (Szókratész védőbeszéde 24 c) 500 esküdtbíró előtt zajlott a per, akik a végén ítélkeztek (szavaztak) két lépcsőben, először arról, hogy bűnös-e a vádlott, másodszor a büntetés mértékében: két lehetőségből kellett szavazás által választaniuk: a vádlók által javasolt, vagy pedig a bűnösnek talált vádlott által javasolt büntetést választhatták, harmadik lehetőség nem volt. Vádbeszéd és védőbeszéd, tanúk meghallgatása, kikérdezése, a bűnösség megszavazása után újra beszélhetett a vádlott, miközben magának büntetést javasolt, majd a második szavazás után utolsó szó jogán még egyszer beszélhetett. A Szókratész védőbeszédének felépítése ezt követi: három alkalommal kap szót Szókratész, illetve az első alkalommal tanút is kikérdezhet.

Szókratész Az első beszéd:
Régi vádak cáfolata: nem természetfilozófus, nem bölcs, nem szofista „van valami Szókratész nevű ‘bölcs férfiú’. Égi jelenségek kémlelője, […] akik ilyesmit kutatnak, azok nem tisztelik az isteneket sem.” (18 b) Nem fogad el pénzt, nem próbál „gyengébb érvet erősebbé tenni” (19 c)

Szókratész A delphoi jóslat:
„Khairephón […] egyszer még Delphoiba is elment, és odáig merészkedett, hogy a következőt kérdezte a jósdától […] van-e bölcsebb ember nálamnál. Nos tehát, a Püthia jelentette ki, hogy senki nincs, aki bölcsebb volna.” (21 a) Szókratész tudja magáról: „sem nagyon, sem kicsit bölcs nem vagyok”, de mégis komolyan veszi a jóslatot, keres magánál bölcsebbet. Kikérdezi az államférfit, a költőt, a kézművest, vajon ők bölcsebbek-e nála. Kiderül, hogy ezek nem ismerik tudásuk határait, nem ismerik azon fogalmakat, melyeket használnak, végül is „egyáltalán nem tudják, hogy mit beszélnek.” (22 c) Végeredmény: mindegyiknél kicsit bölcsebb: „amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom.” (21 d) Később megerősíti: „Hogyne volna hát ez tudatlanság, méghozzá a legszégyenletesebb fajta: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk?” (29 b)

Szókratész Az ifjak megrontásáról:
„Ezenfelül a hozzám önként csatlakozó ifjak – tehát akiknek a legtöbb ráérő idejük van, vagyis a leggazdagabbak fiai – nagy örömmel hallgatják, amint az embereket vizsgálom, és maguk is sokszor utánozni kezdenek, és megpróbálnak másokat vizsgálni.” (23 c) (többek között Platón, Alkibiádész, Xenophón, stb.)

Szókratész Melétosz kikérdezése után, mely során Melétosz teljesen összezavarodik, Szókratész kifejti, hogy miért tartja a tevékenységét istennek tetszőnek, nélkülözhetetlennek Athén számára. „Igen tisztellek és kedvellek benneteket, athéni férfiak, hallgatni azonban inkább fogok az istenre, mint rátok, és míg csak élek és képes vagyok rá, meg nem szűnök filozofálni, sem titeket inteni és utat mutatni bárkinek közületek: […] Hát nem szégyelled magad, hogy csupán arra van gondod, miként növeld a lehető legnagyobbra vagyonod, hírneved, közmegbecsülésed, de józan belátással, az igazsággal, s hogy lelked mikét tedd a lehető legkiválóbbá, mit se törődsz, mit se gondolsz reá?” (29 d-e)

Szókratész „Mert ha engem halálra ítéltek, nem egykönnyen találtok majd más, ilyen embert, akit – ha ez mulatságosan hangzik is – egyenesen úgy rendelt városotokhoz az isten, mint valami jól megtermett, nemes paripa mellé, mely azonban nagyságánál fogva kissé lomha, és szüksége van rá, hogy valami bögölyféle felserkentse.” (30 e)

Szókratész Daimóni dolgok:
„velem ugyanis rendszeresen megtörténik, hogy jelentkezik egy isteni és daimóni valami, […] jelentkezik egy bizonyos hang, és ha megszólal, mindig eltérít attól, amit épp tenni szándékozom, de soha nem késztet valamire.” (31 d) Daimónok eredetileg istenek leszármazottai Esetleírás: a harminc zsarnok uralma alatt történtek Hegel: „Szókratész tehát azáltal, hogy az igazat a belső tudat döntésétől tette függővé, ellentétbe került azzal, amit az athéni nép helyesnek és igaznak tartott.” (Előadások a filozófia történetéről II., 63.)

Szókratész Második beszéd a bűnösség kimondása után
Szókratész ellenindítványa: „Nincs semmi, athéni férfiak, ami jobban illetné az ilyen embert, mint hogy a Prütaneionban étkezzék, éspedig sokkal inkább megilleti, mint azt, aki közületek lóval, kettősfogattal vagy szekérrel győzelmet aratott az olümpiai játékokon. Mert az ilyen ember csupán látszólag tesz titeket boldoggá, én viszont valóban azzá teszlek […].” (36 d) Nem akar lemondani a vizsgálódásról, sem a száműzetést nem tartja elfogadhatónak. „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet” (38 a) Végül barátai unszolására 30 mina bírságot ajánl fel.

Szókratész Harmadik beszéd a halálbüntetés kimondása után (annyira felbőszítette őket többen szavaztak a halálára, mint a bűnösségére) A daimoni hang nem szólalt meg a tárgyalás alatt, vagyis Szókratész önértelmezése szerint nem járt helytelen úton. „Most azonban az egész tárgyalás alatt nem lépett közbe egyszer sem, bármit készültem is tenni vagy mondani.” (40 b) Nem biztos, hogy a halál rossz dolog: „nagy reménységünk van rá, hogy a meghalás jó. Mert ez két dolog közül valamelyik: vagy egyfajta nemlét, amikor a halott ember nem érzékel többé, vagy talán- amint beszélik – valamiféle átmenetel, amikor is a lelke erről a világról egy másikra költözik.” (40 c) Mindkét esetben nyereségnek tekinti Szókratész a halált. Az első esetben a halál olyan mint a mély alvás, ami kellemesebb, mint a legtöbb napunk és álommal töltött éjszakánk. A második esetben pedig a Hádészba kerülve Szókratész folytathatná a filozófiai dialógusait, csak itt már meghalt hírességekkel, mint Hésziodosszal, vagy Homérosszal.

Platón Platón (i.e ) előkelő származás, Athén politikai vezetéséhez tartozó felmenőkkel, fiatalon politikai ambíciók, tapasztalatai (harminc zsarnok uralma, Szókratész pere) hatására elfordul a politikától. Szókratész tanítványa. 387-ben megalapítja az Akadémiát. Többször utazik Szürakuszaiba, ahol II. Dionüszosz türannoszt megpróbálja államreformokra rábeszélni, a kísérlet balul üt ki, állítólag eladják rabszolgának, egy ismerőse menti meg. Filozófiai szinten megmarad a politika iránti érdeklődése, lásd pl. Állam, Törvények.

Platón A legnagyobb hatást Szókatész gyakorolta rá: folytatja mestere etikai, logikai vizsgálatait, továbbá megpróbálja ezeket az eredményeket átfogó filozófiai elméletté fejleszteni (a tudás és a a lélek természete, ideaelmélet, a filozófia mibenlétének kérdése) További jelentős hatás: Püthagórasz, püthagóreusok Matematika kitüntetett szerepe a megismerésben Az univerzum felosztása tulajdonképpeni létezőkre és árnyékvilágra Lélekvándorlás, lélek halhatatlansága Aszketikus morál

Platón Iskoláját i.e. 387-ben alapítja Akadémosz héroszról elnevezett kertben, 900 évig működik, Justinianus záratja be 529-ben. Akadémia: filozófia mellett geometria, asztronómia, geográfia, zoológia, botanika, politika Előadások és beszélgetések A filozófia nemcsak tudás, hanem életforma, melyet az együttélés során lehet elsajátítani

Platón Művei kivétel nélkül megmaradtak
Dialógusok, melyek a filozófia eleven közegére utalnak Szókratész majdnem mindig a főszereplő Korszakok Korai dialógusok, pl. Szókratész védőbeszéde, Lakhész, aporetikus jelleg, a definíciós kísérletek nem vezetnek egyértelmű eredményre Érett korszak, pl. Állam, Theaitétosz, Phaidón, az ideaelmélet, a politikai elgondolások és a lélekfilozófia klasszikus kifejtése Késői dialógusok, Szofista, Parmenidész, kételyek, ellentmodások megfogalmazása az ideaelmélettel kapcsolatban

Platón A korai dialógusok
A cáfolás (elenkhosz) szókratészi módszere azon alapul, hogy megmutatjuk, hogy a javasolt definíció túl tág, vagy túl szűk. Pl. A bátorság: helytállás a csatában. Ellenpélda (túl tág a definíció): van olyan harcmodor, amikor hátrálva harcol egy katonai egység. Ellenpélda (túl szűk a definíció): nemcsak a háborúban kell bátran viselkedni, hanem tengeri veszedelem közepette, betegséggel, nyomorral szemben is. A probléma az, hogy Szókratész definíciói az erényeket cselekvésfajtákkal azonosítják.

Platón Platón ideaelmélete
Szókratész felől a probléma: a definíciós kísérletek (Mi a jó?, Mi a bátorság?, Mi az erény? stb.) az általános fogalmak meghatározásához szeretnének eljutni. Platón kérdése: milyen természete van az általánosnak? Létezik-e tőlünk függetlenül? Platón válasza e kérdésre a klasszikus ideaelmélet keretei között: Az általános létezik, sőt az létezik igazán. Léthierarchia van, a megismerés szintjei egyben a létezés szintjeit is jelentik.

Platón Ideák: a tulajdonképpeni létezők, ősképek, időben változatlanok, Nem minden dolognak van Platónnál ideája (nehézségek a késői dialógusokban); aminek vannak: jó, szép, erények (bátorság), matematikai tárgyak (pl. háromszög), élőlények (pl. ló) Dolgok részesednek az ideákból, azért hasonlítanak az eredetire, időben változnak, a keletkezés és pusztulás világához tartoznak Lelkek az ideákra visszaemlékeznek (lélekvándorlás: születésünk előtt szemléltük az ideákat), érzékelik a dolgokat, az ideák alapján ismerik fel őket

Platón Az idea (eidosz, idea) fogalmának közelebbi meghatározásai
Egy és ugyanaz minden f dologban Ez az, ami révén minden f dolog F Erre vonatkozik F meghatározása Az ideákat nem érzékelhetjük, hanem egyedül az értelmünkkel ragadhatjuk meg Az ideák nem változnak és örökké egyformák, szemben az érzékelhető dolgokkal Magáról az ideáról nem mondhatjuk hogy nem az, ami, pl. F valójában nem F

Platón „Tehát, ugye, az teszi ezt a legtisztábban, aki inkább önmagáért való elgondolással közelít minden egyes dologhoz, és nem a látást használja fel hozzá, sem bármelyik más érzékét, egyetlenegyet sem hurcolva magával, a gondolkodás csatlósaként, hanem csak önmagáért való letisztult gondolkodással törekszik megragadni minden egyes önmagáért való dolgot a létezők közül, a lehető legnagyobb mértékben elszakadva a szemétől és fülétől és úgyszólván az egész testet, mely csak zavarja a lelket és nem engedi, hogy megszerezze az igazságot és az eszméletet, amikor közösködik vele? (Phaidón 65 e)

Platón A szép ideájáról:
„Ez az, Szókratész, amiért minden eddigi fáradozás történt; először is örökkévaló, se nem keletkező, se nem pusztuló, nem növekvő és nem fogyatkozó; aztán nem is olyan, hogy ebben szép, abban rút, egyszer igen, máskor nem, ehhez képest szép, ahhoz képest rút, itt szép, ott rút, vagyis egyesek számára szép, másoknak rút, […] hanem önmagánál fogva és önmagában egyetlen formájú, örök létező. Minden más szép dolog őbenne részesül, olyan módon, hogy keletkezésük és pusztulásuk őt sem gyarapítja, se nem csökkenti – egyáltalán nem is érinti.” (Lakoma 211 a-b)

Platón „Vajon nem esik-e meg olykor, hogy az egyenlő kövek és fadarabok, noha ugyanazok, hol egyenlőknek látszanak, hol nem? – De bizony előfordul – No, de az megesik-e, hogy magukat az egyenlőket egyenlőtleneknek véled látni, vagy az egyenlőséget egyenlőtlenségnek? – Semmiképpen Szókratész.” (Phaidón 74 b-c) „Én úgy látom, hogy ha magán a szépen kívül valami más: szép, az nem egyéb miatt szép, hanem azért, mert részesül magában a szépben.” (Phaidón 100 c)

Platón Platón az ideaelméletet három hasonlattal világítja meg:
A naphasonlat „Nos, őt értem én a jó szülöttén, akit a jó a maga hasonlatosságára nemzett; ami a jó gondolat világában az észhez és az ésszel felfogható dolgokhoz viszonyítva, ugyanaz a nap a látható világban a látáshoz és a látható dolgokhoz viszonyítva.” (Állam 508 c) „Nos, a megismerhető dolgoknak is nem csupán a megismerhetősége származik a jótól, hanem ezenfelül még a létezésük és a lényegük is, holott pedig a jó nem létező, hanem a létezőt máltóságával és erejével messze túlszárnyalja.” (Állam 509 b)

Platón

Platón Vonalhasonlat Eikaszia (sejtés)
„a képeket – a képeken értem elsősorban az árnyékképeket, aztán a víz felszínén […] visszatükröződő látomásokat és hasonlókat.” (Állam 510 a) Pisztisz (hit) „a körülöttünk levő élőlényeket, az egész növényzetet, s minden, kézzel készített dolgot.” (Állam 510 a) Dianoia (értelem, következtető gondolkodás) „alapul veszik a páratlant, a párosat, az idomokat, a szögek három fajtáját, s más ezekkel összefüggő fogalmakat; aztán ezeket, mint akik mindezzel tisztában vannak, szilárd alapnak tekintik, s tovább már érdemesnek sem tartják, hogy felőlük akár önmaguknak, akár másoknak fölvilágosítással szolgáljanak, mert hiszen – szerintük – úgyis mindenki előtt nyilvánvalóak; aztán ezekből kiindulva folytatják nyugodtan a következtetéseiket” (Állam 510 c)

Platón Noézisz (ész, belátás)
„az ésszel felfogható dolog másik felének azt veszem, ami csak maga az ész tud megragadni az okfejtés erejével, míg a feltevéseket nem tekinti kiindulópontoknak, hanem valóban feltevéseknek, mintegy lépcsőknek és megindulásnak, hogy aztán a mindenség kezdete felé vezető úton a föltétel nélküliig eljutva […] lassanként eljusson a végpontig” (Állam 511 b)

Platón

Platón „Ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, s forgassa körül a nyakát, járjon és nézzen a tűz felé […] a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta” (Állam 515 c-d) „Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre, vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben?” (Állam 515 d) „Először is legkönnyebben az árnyékképeket tudná nézni, aztán az embereknek s minden másnak a vízben tükröződő képét, s csak utoljára magukat a dolgokat; […]. S aztán a napot is – de nem a víz tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, s a maga helyén – meg tudná pillantani, s eredeti minőségében megszemlélni.” (Állam 516 a-b)

Platón „S ha visszaemlékszik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek? (Állam 516 c) „Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre, s ott leülne, nem lenne-e a szeme tele sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet? […] nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre kerítenék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?” (Állam 516 c – 517 a)

Platón „A mindegyikünk lelkében meglévő erőt, s azt a szervet, amellyel valamit megtanulunk […] csak az egész lélekkel együtt lehet a keletkező világból kifelé fordítani mindaddig, amíg képes lesz rá, hogy el tudja viselni a létezőnek s a létező legvilágosabb részének a szemléletét […] A nevelés tehát éppen ennek a megfordításnak a művészete, hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni” (Állam 518 c-d)

Platón Platón lélekfelfogása Előzmények:
pszükhé eredeti jelentése: lepke, életerő, az elven ember erőtlen képmása a Hádészban Preszókratikus filozófiában nem jelenik meg a lélek fogalma, az észlelés és a tudás az ember állapotváltozása pl. Hérakleitosz: „Nem tőlem, hanem a logosztól hallván bölcs dolog elismerni, hogy minden egy.” Parmenidész is egy istennőtől tudja meg, hogy mi az igazság. „ugyanaz a gondolkodás és a létezés”

Platón Szókratésszel és az erkölcsi erények vizsgálatával lép a filozófia olyan terepre, ahol szükségessé válik az emberi lélek filozófiai feltételezése. Szókratész hipotézisei Azért tudunk erényesen viselkedni, mert ismerjük az erényt Az erény ismeretére definíciója révén teszünk szert Szókratész definíciós kísérletei viszont, lásd korai szókratikus Platón-dialógusok, nem jártak sikerrel Platón válasza: Az erény ismeretére nem definíciója révén jutunk

Platón Platón válasza a Menónban:
„Ha tehát a lélek halhatatlan és többször született, és minden dolgot látott, ami itt és ami a Hádészban van, semmi sincs, amit meg ne tanult volna; így nem csoda, hogy az erényre és más dolgokra is vissza tud emlékezni, amelyekről azelőtt tudomása volt. Minthogy pedig az egész természet rokon vele, és a lélek eleve megtanult mindent, nincs semmi akadálya annak, hogy aki egyvalamire visszaemlékszik, amit tanulásnak neveznek az emberek, az rátaláljon az összes többire is, ha bátor az illető, és nem fárad bele a kutatásba.” (81 c-d)

Platón Test-lélek dualizmus:
„a filozófia olyan állapotban veszi át a lelkünket, amikor teljesen a testhez van kötve és hozzá van tapadva, és kénytelen rajta keresztül, akárcsak egy börtönrácson át, nézni a létezőket, önmagán át pedig semmit, és teljes tudatlanságban szenved, és látja, mennyire félelmetes a börtön, melybe a vágyai juttatták” (Phaidón 82 e – 83 a) „A lélek a maga egészében halhatatlan. Mert ami önmagát mozgatja, az halhatatlan.” (Phaidrosz 245 c) „Hasonlítsuk a lelket szárnyas fogat és kocsisa együttes képességéhez. […] a mi vezetőnk kettős fogatot hajt, és lovai közül az egyik szép és derék, […] a másik ellenkező jellemű. […] Az istenek fogatai jól kormányozhatók, egyensúlyban könnyen haladnak, de a többiek csak nehezen. Mert az a ló, mely a hitványságból részesedik, lefelé húz, a föld felé hajlik és nehezedik a súlyával, ha nem nevelte szépen a kocsisa. […] A többi lélek közül amelyik legjobban követi istent és a leghasonlatosabbá vált hozzá, kocsisa fejét emeli fel az ég fölötti tájra, és így viszi magával a körforgás, de lovaitól zavarva csak nagy nehezen szemlélheti a létezőket. […] S azért igyekeznek meglátni a valóság mezejét, mert annak rétjén van a lélek legnemesebb részéhez illő legelő, amely a lelket felemelő szárny növelését is táplálja.” (Phaidrosz 246 a – 248 c)

Platón A Phaidrosz lélekfelfogása A lélek három részből áll:
a gondolkodó lélekrészből, amely vezeti a kocsit, akinek a szárnyai nőnek, ha szemléli az ideákat. Indulatos lélekrészből, amely bátran, egyenesen viszi a kocsit Vágyakozó lélekrész, amely az érzékei rabja, letér az útról, akadályozza a gondolkodó lélekrészt, hogy szemlélje az ideákat és ezáltal nőjön a szárnya Az ember tehát köztes lény, két világ polgára: az érzékiség húz bennünket lefelé, a halhatatlan lelkünk azonban felfelé törekszik. A konfliktus örök, ez az ember sorsa.

Platón A kozmosz, melyet a demiurgosz teremtett, élőlény, mely lélekkel (világlélek) rendelkezik. „E mindenség alkotóját és atyját nagy dolog volna megtalálni, s ah megtaláltuk is, lehetetlen volna mindenkivel közölni, azt kell ellenben újra megvizsgálnunk: melyik mintakép szerint alkotta meg építője, vajon a mindig azonos módon létező vagy a keletkezés világába tartozó szerint-e?” (Timaiosz 28 c – 29 a) „mindent, ami látható volt, úgy vett át, hogy nem volt nyugalomban, hanem mozgott szabálytalanul és rendezetlenül, rendbe hozta a rendetlenségből, mert azt gondolta: mindenképpen különb a rend.” (Timaiosz 30 a) „észt oltva a lélekbe s lelket a testbe, építette fel a mindenséget, hogy oly művet alkosson, mely természeténél fogva a lehető legszebb és legjobb. Így tehát valószínű okoskodás alapján azt kell állítani, hogy ez a világ valóban lelkes és eszes élőlénnyé lett az isten gondviselése folytán.” (Timaiosz 30 b-c)

Platón A testi világ felépítésében végső soron a derékszögű háromszögek vesznek részt: A tűz a tetraéder A föld a hexaéder A levegő az oktaéder A víz az ikozaéder Az égboltozat a dodekaéder ideájának mintájára épül föl. Heisenberg szerint sokkal közelebb áll a modern fizika szemléletéhez Platón, mint Démokritosz „’Kezdetben volt a szimmetria’ – ez minden bizonnyal szerencsésebb kifejezés, mint a démokritoszi ‘kezdetben volt a részecske’. Az elemi részecskék szimmetriákat testesítenek meg; ők a szimmetriák legegyszerűbb reprezentánsai, de ugyanakkor következményei is a szimmetriának.” (A rész és az egész)

Platón Az Állam, Az államférfi, és a Törvények című munkáiban fejti ki politikai elgondolásait. Az Állam eredeti címe nem Polisz, hanem Politeia. Politeia jelentései: államrend, alkotmány, közéleti tevékenység, életmód, életvitel, nem statikus, hanem egy szervezet dinamikus rendje A politeia működése az emberi cselekvésben (praxisz) nyilvánul meg, amely morális-közösségi cselekvésként értendő. Platón „a bennünk lévő, a lélekben lévő politeiá”-ról is beszél (591 e). A helyesen nevelt ember „pillantását az ő belső alkotmányára (politeia) fogja függeszteni” (591 e), mert ennek az alkotmánynak” valószínűleg ott van a mintája az égben annak számára, aki hajlandó meglátni, és hajlandó önnön lényének bensőjét a látottak zerint megszervezni.” (592 b)

Platón A vezető kérdés az igazságosság mibenlétére vonatkozik:
A vita egyik résztvevője, Glaukón , aki szerint az igazságosságot önmagáért érdemes választani, bizonyítékot követel Szókratésztól arra nézve, hogy az igazságos ember élete akkor is előnyösebb az igazságtalanénál, ha az igazságos embert igazságtalannak tartják, s mindenfajta büntetést és nyomorúságot szenved el, miközben az igazságtalant az igazságosság megtestesülésének tekintik, s mindenfajta jutalomban és örömben részesül. A fordulat abban áll, hogy az igazságosságot nem a következményei, hanem önmagáért kell Platón szerint választani.

Platón Az igazságosság még az Állam első könyvében egy bizonyos emberi cselekvés minősége és következményei, addig később a lélek minőségeként lép elénk. Az igazságosság a lélek erénye (is). Olyan államra van szükség, amely összhangban van a lélek igazságosságával, illetve fordítva az állam feladata a lélek belső harmóniáját nevelés által elősegíteni.

Platón „Úgy gondolom, hogy államunk, ha csakugyan helyesen van megalapítva, tökéletesen jó. Szükségképpen felelte. Vagyis nyilvánvaló, hogy bölcs, bátor, mértéktartó és igazságos. Nyilvánvaló.” (427 e) A négy sarkalatos erény mind az államra, mind pedig a lélekre vonatkoztatható.

Platón A lélek három részből, vágyakozó, indulatos és gondolkodó lélekrészből épül föl. A lélek akkor működik helyesen, ha a gondolkodó lélekrész maga mellé tudja állítani az indulatost és ezáltal meg tudja zabolázni a vágyakozó lélekrészt. Mindegyik lélekrészhez kapcsolható egy erény, amely leginkább hozzájuk tartozik: Gondolkodó lélekrész – bölcsesség Indulatos lélekrész – bátorság Vágyakozó lélekrész – mértékletesség A három lélekrész, vagyis az egész lélek harmóniája - igazságosság

Platón Az állam a nevelésen keresztül tud az állampolgáraival összhangba kerülni. Szókratész egyik fontos feltételezése itt is érvényes: az erényes cselekvésre vonatkozó tudás tanítható. Nevelési állam: a legfontosabb a kiválasztás és a nevelés, általános képzési rendszer Származástól és nemtől függetlenül ugyanaz a képzés: mindenki egyenlő esélyekkel indul. 10-20 év gimnasztika, zene, vallás Kiválasztás 20-30 év matematika, csillagászat 30-35 filozófia 15 év állami szolgálat után kb. 50 éves kortól az állam irányítása

Platón A képzés alapján három társadalmi réteg alakul ki:
Dolgozók mértékletesség az erényük, a vágyakozó lélekrész a domináns bennük Őrök (nincs család és magántulajdon) Katonák bátorság az erényük, indulatos lélekrész a domináns bennük Vezetők bölcsesség az erényük, gondolkodó lélekrész domináns bennük Igazságosság: harmónia a különböző rétegek között, mindenki a maga dolgát végzi.

Platón Az igazságtalan állam az igazságos állam bomlásformáiként foghatók fel, érthetők meg. Végső soron öt államforma van: az első a királyság vagy arisztokrácia, a legjobb ember vagy emberek uralma, amelynek célja az igazságos államforma; a második a timokrácia, a becsületszerető, vagy nagyravágyó emberek uralma, melynek célja a fölény vagy győzelem; a harmadik az oligarchia vagy a gazdagok uralma, melyben a gazdagságot becsülik a legtöbbre; negyedik a demokrácia, a szabad emberek uralma, amelyben a szabadságot becsülik a legtöbbre; ötödik a türannosz, a teljesen igazságtalan ember uralma, melyben a szertelen és szégyentelen igazságtalanság kerekedik felül.

Descartes életrajzi adatok
René Descartes 1596-ban született nemesi családban (apja ügyvéd, nagyapja orvos), egész életében nem voltak anyagi gondjai, szabadon a tudományoknak és a filozófiának szentelhette az idejét. Egy jezsuita gimnáziumban tanult La Fleche-ben, a kor egyik legjobb iskolája. Latin, történelem, retorika, poétika, matematika, filozófia, azon belül logika, morálfilozófia, fizika metafizika 1616-ban jogi végzettséget szerez, majd Hollandiában katonai iskolába jár. 1619-től utazik, és részt vesz a harmincéves háborúban, Magyarországon is jár. Párizsban él 1628-tól Hollandiában él 20 évig, zárkózott, rejtőzködő életet él, nagyon vigyáz a szabadidejére 1649-ben Stockholmba utazik Krisztina svéd királynőhöz 1950 tüdőgyulladásban meghal

Descartes főbb írások Főbb művei:
1628-ben befejezetlenül hagyja: Szabályok az értelem vezetésére 1637 Értekezés a módszerről 1641 Meditációk az első filozófiáról 1642 Gassendi, Hobbes és Arnauld ellenvetéseivel és Descartes válaszaival újra kiadják a Meditációkat 1644 A filozófia elvei 1649 Értekezés a lélek szenvedélyeiről

A szellemi környezet a 17. században
Az egyetemeket a skolasztika uralja, ugyanakkor az egyetemeken kívül rendkívül gazdag és sokrétű a szellemi élet, Descartes szempontjából különösen jelentős az új tudomány kialakulása és a szkepticizmus reneszánsza.

Skolasztika Egyetemek (Párizs, Bologna, Oxford, Cambridge) és szerzetesrendek, különösen a ferencesek és a domonkosok A fénykor a század, a 17. századra már elvesztette a kezdeményezőkészségét és elevenségét A keresztény gondolkodás és az áthagyományozott görög filozófia összekapcsolása, különösen Platón és Arisztotelész filozófiája, hatalmas rendszereket alkotnak, a legismertebb és a katolicizmus számára máig meghatározó gondolkodó Aquinói Szent Tamás ( , két főműve: Summa contra gentiles és Summa Theologiae. Szent Tamás az arisztotelészi filozófia mellett kötelezi el magát é a következő évszázadok tudományos gondolkodását erőteljesen meghatározza A skolasztika általános jellemzője a tekintélytisztelet, az érvelés kiindulópontjai a Biblia mellett egyházatyák és pogány filozófusok gondolatai. John of Salisbury kijelentése: „Olyanok vagyunk, mint az óriások vállain ülő törpék, többet és messzebbre látunk náluk, nem mintha a saját látásunk élesebb volna, vagy nagyobb lenne termetünk, hanem mivel az óriások nagysága a magasba von és emel minket.”

Skolasztika Két pontot emelünk ki a skolasztikus filozófiából:
arisztoteliánus természetkép (újkori tudomány ezzel szemben jött létre) Isten létének bizonyításai (később térünk erre vissza, Descartes istenérve kapcsán)

Arisztoteliánus természetkép
A Hold alatti és a Hold fölötti világ megkülönböztetése A Hold fölötti világ: Örök körmozgás Ötödik elem Szférák, rajtuk az égitestek Mozdulatlan mozgató: biztosítja az örök körmozgást, úgy oka a mozgásnak, hogy ő nem okozat, vagyis első ok, továbbá önmagát gondoló lény, minden törekvés végső célja, filozófiai isten-fogalom

A Hold alatti világ Négy, egymásba alakuló elem Tűz (meleg, száraz) Víz (hideg, nedves) Föld (hideg, száraz) Levegő (meleg, nedves) Mozgások: 1. szubsztanciális átalakulások 2. minőségi átalakulások 3. mennyiségi változások 4. helyváltoztatások Mozgások lehetnek még természetesek (pl. szabadesés, a dolgok a saját helyükre törekednek) és kényszerítettek (elhajítunk valamit)

A dolgok teleológiai természete: a bennük rejlő cél megvalósulása: Keletkezés – növekedés – beteljesedés – hanyatlás - megsemmisülés A folyamat csúcspontja: beteljesülés (entelecheia) Négy ok, a dolgok strukturális elemzésének szempontjai Anyagi (pl. a kés anyaga: acél) Formai (a kés élessége) Cél (vágás) Ható (kézműves, aki létrehozta), a ható ok marad meg egyedül a modern tudományos felfogásban

Az újkori tudomány kialakulása
Heliocentrikus világkép Nikolaus Copernicus ( ), a Nap van a középpontban, e körül forognak a bolygók, számításai nem pontosabbak és egyszerűbbek, mint Ptolemaioszé, de van egy igazán nagy fordulat: a Föld egy bolygó a többi közül – ez az elképzelés Arisztotelésszel és az egész középkori világképpel szembemegy. Kísérletezés, matematikai természettudomány Galileo Galilei ( ), új eszközök használata a természet megfigyelésében, távcső, Jupiter holdjai, a Hold felszíne, hegyek a Holdon, napfoltok: nincs elvi különbség a Hold feletti és a Hold alatti világ között, a filozófiai spekulációt a tapasztalás kiterjesztése dönti meg.

Kísérletezés, matematikai természettudomány A szabadesés matematikai összefüggései: lejtős kísérlet: nem azt nézi, ami közvetlenül adódik, hanem egy ideális modell szerint konstruálja a kísérleti berendezést. Lejtőn golyókat gurít, változtatja a lejtő és a golyók simaságát, s extrapolál a súrlódásmentes gurulás (esés) matematikai összefüggésére. Ez a modern természettudományos kísérlet ősalakja, ez is szemben áll Arisztotelész felfogásával, mely szerint nem szabad beavatkozni a természetbe, csak megfigyelni.

Szkepticizmus Phürrhón (i.e ), Szókratészhez hasonlóan nem ír könyveket, a szkeptikus álláspont célja: a lélek zavartalanságának az elérése, amit könnyen alááshatnak a megalapozatlan vélekedéseink. Sextus Empiricus (i. sz. 2. század) „Úgy véljük, hogy a szkeptikus filozófiát létrehozó alapelv a zavartalan lelkiállapotba vetett remény. […] A szkeptikus gondolati építmény legfőbb alkotóelve pedig az, hogy minden érvvel szemben áll egy másik, vele egyenlő súlyú érv. Szerintük ugyanis ebből kiindulva érkezünk el oda, hogy nincs semmiféle dogmánk.” (Sextus Empiricus 1998: 174. o.) Ha a szembeállított vélemények kioltják egymást, akkor felfüggeszthetjük az ítéletünket. Ezáltal megszabadulunk a dogmatikus tudástól, így érhetjük el a lélek zavartalanságát.

Descartes Értekezés a módszerről című műve: egy útkereső gondolkodó típusának a bemutatása. A tudás korabeli állapota és jellegzetességei Sorra veszi a kor tudományait: „nincs a világon olyan tudomány, amilyennel azelőtt kecsegtettek engem.” (17.) Történelem: „Mert ha a régi századok embereivel társalgunk, ez majdnem olyan, mintha utaznánk. […] Ámde ha az ember túl sokat utazik, idegenné válik saját hazájában; s ha nagyon is kíváncsi arra, mi történt az elmúlt századokban, akkor rendszerint nagyon tudatlan marad abban, mi történik a jelenben.” (19.) Erkölcstan: „Viszont a régi pogányoknak erkölcsről szóló írásait csak homokra és sárra épült büszke és pompás palotához hasonlítottam.” (20.) Matematika: „Különös örömöm telt a matematikában okoskodásainak bizonyossága és evidenciája miatt” (20.)

Descartes A világ állapota
„Mihelyt tehát korom megengedte, hogy kivonjam magam tanítóim felügyelete alól, egészen abbahagytam a könyvek tudományának tanulmányozását. Elhatároztam, hogy nem keresek más tudományt, csak azt, amelyet magamban, vagy a világ nagy könyvében találhatok.” (22.) „mivel láttam, hogy sok olyan dolog, amely nekünk nagyon is különösnek és nevetségesnek tetszik, más nagy népeknél általános elismerésre és helyeslésre talál, hozzászoktam ahhoz, hogy semmi olyasmiben ne higgyek túl szilárdan, amiről csak példa és szokás által akartak meggyőzni.” (23.)

Descartes „De miután így több éven át a nagy világ könyvét tanulmányoztam és némi tapasztalatot iparkodtam szerezni, egy napon elhatároztam, hogy magamban is kutatok, s minden szellemi erőmet megfeszítem, hogy megválasszam azokat az utakat, amelyeken járnom kell.” (23.) Három lépés: A kor tudományainak megismerése A világ feltérképezése Befelé fordulás, önmagunk megismerése

Descartes Módszer keresése:
„A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, akiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni.” (13.) Nincs privilegizált tudás, a döntő az, hogy miként használjuk az eszünket. Bárki képes arra, hogy az igazsághoz eljusson. E kiindulópontnak politikai értelme is van: ha mindenkinek biztosítjuk a megfelelő módszert és ismereteket, akkor képes arra, hogy politikai kérdésekben is ítéletet tudjon alkotni.

Descartes Sajátos mérnöki szemlélet: a tradíció javítgatásával nem érhetünk célt, le kell mindent rombolni és újjáépíteni. „Így azt látjuk, hogy azok az épületek, amelyeket egyetlen építőmester tervezett és fejezett be, többnyire szebbek, jobban elrendezettek, mint azok, amelyeken többen javítgattak, akik régi, más célokból épített falakat is felhasználtak. Így azok a régi városok, amelyek eleinte kicsiny mezővárosok voltak és csak az idők folyamán lettek nagy városokká, rendszerint rosszul rendezettek azokhoz a szabályos helyekhez képest, amelyeket valamely mérnök a saját elképzelése szerint kimér egy síkságban.” (24. sk.)

Descartes Módszerének négy fő pontja:
„Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit nem evidens módon ismertem meg annak; azaz hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot és semmivel többet ne foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami oly világosan és elkülönítetten áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni. A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van. A harmadik az volt, hogy bizonyos rendet kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyképp, hogy a legegyszerűbb és legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kell kezdenem, hogy aztán lassan fokozatosan emelkedjem fel az összetettebbek ismeretéhez […]. Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésre törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.”

Descartes A négy pont jelzi azt az útvonalat, melyet a tudás megszerzéséért be kell járnunk: Szükségünk van biztos mércére, evidencia-kritérium, valójában mindenki rendelkezik a természetes értelem képességével A módszeres kétely segítségével lebontjuk az ismeretinket és elvetünk mindent, melyben kételyre adhat okot Ha eljutottunk a végpontig, az evidens elemi belátásokig, újraépíthetjük a tudásunkat A tudás teljességét így szerezhetjük meg, mindenhez hozzáférhetünk a módszerünk segítségével.

Descartes A következőképpen jellemzi azt a tudást, amelyre törekszik:
„Így tehát a filozófia egésze olyan fához hasonlatos, melynek gyökereit a metafizika alkotja, a törzs a fizika, az ágak pedig, amelyek e törzsből nőnek ki, nem mások, mint valamennyi többi tudomány, amely három alapvető tudományra vezethető vissza: az orvostudományra, a mechanikára és a morálra; ez utóbbin a legmagasabbrendű és legtökéletesebb morált értem, amely – mivel valamennyi tudomány teljes ismeretét előfeltételezi – a bölcsesség utolsó fokozata.” (14.)

Descartes Mielőtt azonban nekilátna e program véghezvitelének, ideiglenes morálra van szüksége: „Így én is, hogy addig se maradjak határozatlan a cselekedeteimben, amíg az ész kényszere folytán az vagyok ítéleteimben, s ez idő alatt is a lehető legboldogabban élhessek, bizonyos ideiglenes erkölcstant alkottam magamnak” (35.) „Az első az volt, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek és szokásainak, állhatatosan ragaszkodjam ahhoz a valláshoz, amelyre Isten kegyelméből gyermekkorom óta oktattak, minden más dologban pedig a legmérsékeltebb és a szélsőségektől legtávolabb eső véleményhez tartsam magamat” (35.)

Descartes „Második vezérelvem az volt, hogy a lehető legszilárdabb és legelhatározottabb legyek cselekedeteimben, s hogy éppoly állhatatosan kövessem a legkétségesebb nézeteket is, ha már egyszer erre elhatároztam magamat, mintha a legbiztosabbak volnának. Úgy vagyok ezzel, mint az erdőben eltévedt utazó: nem szabad neki ide-oda bolyongania, majd az egyik, majd a másik irányban, még kevésbé szabad egy helyben megállnia, hanem mindig a lehető legegyenesebben kell haladnia egy irányban, s ezt még akkor sem szabad semmis okokból megváltoztatnia, ha eleinte talán csak véletlenül választotta is.” (37.)

Descartes „Harmadik vezérelvem az volt, hogy mindig arra törekedjem, hogy inkább magamat győzzem le, mint a sorsot, inkább kívánságaimat változtassam meg, mint a világ rendjét; s egyáltalán ahhoz a hithez szokjam, hogy csakis gondolataink vannak egészen a hatalmunkban, úgyhogy ha a külsődolgokra nézve megtettünk mindent, ami tőlünk telt, akkor mindaz, ami hiányzik a sikerhez, számunkra teljesen lehetetlen.” (38.) Tetten érhető a sztoikus filozófia hatása.

Descartes „Végül pedig ennek az erkölcstannak befejezéseképpen áttekintettem az embereknek ebben az életben űzött különböző foglalkozásait, hogy a legjobbat választhassam. Nem akarok bármit is mondani mások foglalkozásáról, de úgy gondoltam, legjobb lesz, ha megmaradok a magamé mellett, azaz ha egész életemet értelmem kiművelésének szentelem, s tőlem telhetőleg tovább haladok az igazság megismerésében ama módszer szerint, amelyet előírtam magamnak.” (39.)

Descartes A módszeres kétely alkalmazása:
„Ezzel nem a szkeptikusokat akartam utánozni, akik csak azért kételkednek, hogy kételkedjenek, s úgy tesznek, mintha mindig határozatlanok volnának. Ellenkezőleg, minden szándékom csak a bizonyosságra irányult, hogy eltakarítva a laza földet és a homokot, sziklára vagy agyagföldre bukkanjak.” (40.) „el kell vetnem mint feltétlen hamisat mindazt, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, nem marad-e végül is valami a meggyőződésemben ami teljesen kétségbevonhataltan.” (42.)

Descartes Szkeptikus argumentumok:
„Így mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, fel akartam tenni, hogy semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják.” (42.) „Végül pedig azt gondoltam, hogy ugyanazok a gondolatok, amelyeket ébrenlétünkben gondolunk, álmunkban is jelentkezhetnek, anélkül, hogy ebben az esetben csak egy is közülük igaz volna. Ezért elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak az elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei.” (42.) „De honnan tudom, hogy nem azt vitte-e végbe Isten, hogy egyáltalán ne legyen föld, ne legyen ég, ne legyenek kiterjedt dolgok, ne legyen alak, ne legyen nagyság, ne legyen hely, és hogy mindez mégis, miként most, úgy tűnjék föl számomra, mintha léteznék?” (Elmélkedések 28. sk.) A „gonosz démon” argumentum még a matematikai evidenciákat is kétségbe vonja.

Descartes „S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.” (42. sk.) „Láttam, el tudom képzelni: nincs testem, nincs világ és nincs tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy én vagyok.” (43.) Ellenvetés: „sétálok, tehát vagyok” Descartes válasza: „Mert, például, nem lehet így következtetni: ‘én sétálok, tehát vagyok’, illetve csak annyiban, amennyiben a sétálás tudata gondolat; egyedül e gondolatot illetően bizonyos ez a következtetés, nem pedig a test mozgását illetően” (45.)

Descartes „Ebből felismerem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete nem egyéb, mint gondolkodás, amelynek, hogy létezzék, nincs szüksége semmiféle helyre, s amely nem függ semmiféle anyagi októl. Úgyhogy ez az én, azaz lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha a test nem léteznék.” (43.) Test – lélek dualizmus: Gondolkodó dolog (res cogitans) – kiterjedt dolog (res extensa) – visszatérünk később a problémára.

Descartes Ontológiai istenérv:
„Ezután azon elmélkedve, hogy kételkedem, tehát hogy lényem nem egészen tökéletes – mert azt világosan láttam, hogy a megismerés nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés – azt kérdeztem magamtól, hogyan jutottam egy nálam tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem, hogy az csak olyan természetű dologtól származhatik, amely valóban tökéletesebb nálam.” (46.) „De másképp áll a dolog egy nálam tökéletesebb lény ideájával kapcsolatban. A semmitől nem kaphattam ezt az ideát, az nyilvánvaló volt; mivel pedig az, hogy tökéletesebb kevésbé tökéletesből következzék és tőle függjön, nem kisebb ellentmondás, mint az, hogy valami a semmiből származik, ennélfogva magamtól sem kaphattam amaz ideát. Így tehát csak az maradt hátra, hogy olyan természetű dolog helyezte belém, amely valóban tökéletesebb nálam, sőt amelyben megvan mindaz a tökéletesség, amelyről csak ideám lehet, azaz, hogy egyszóval mondjam: amely Isten.” (46.) A tökéletességek, amelyek hiányoznak az emberből: „végtelen, örökkévaló, változatlan, mindentudó, mindenható” (47.)

Descartes Az ontológiai istenérv másik megfogalmazása:
„Mert pl. jól látszik, hogy ha háromszöget gondolok, három szöge szükségképpen egyenlő két derékszöggel, de azért nem látok semmit, ami arról biztosítana, hogy van a világon háromszög. Ellenben visszatérve egy tökéletes lényre vonatkozó képzetem vizsgálatára, azt találtam, hogy ez az idea olyképpen foglalja magába a létezést, mint ahogyan a háromszög képzete magába foglalja azt, hogy három szöge egyenlő két derékszöggel […]. Ennélfogva az, hogy Isten, ez az annyira tökéletes lény van, vagyis létezik, legalábbis olyan bizonyos, mint bármely geometriai bizonyítás.” (47.)

Descartes Canterbury Szent Anzelmnél már szerepel hasonló istenérv:
„De lehetetlenség, hogy aminél nagyobb nem gondolható el, az csupán az értelemben létezzék. Mert attól, ami csupán az értelemben létezik, elgondolható, hogy létezik a valóságban is – ez pedig nagyobb volna. Ha tehát csupán az értelemben léteznék az, aminél nagyobb nem gondolható el, akkor az, aminél nem gondolható el nagyobb, mégis olyan volna, aminél nagyobb is elgondolható. Ez viszont nyilvánvalóan nem lehetséges. Kétségtelen tehát, hogy az a valami, aminél nagyobb nem gondolható el, az értelemben is és a valóságban is létezik.” (48.)

Descartes Velünk született eszmék feltételezését John Locke bírálja:
„A gyermekek, a vademberek, az idióták és analfabéták elméjét a legkevésbé rongálta meg a szokás vagy a másoktól kölcsönzött vélemények. Tanulás és nevelés még nem öntötte új formákba természetes gondolataikat, sem betanult és idegen tanok nem zavarták össze természetírta szép bejegyzéseiket. Ésszerű volna tehát képzelni, hogy az ő elméjükben ezek a velünkszületett eszmék minden szemnek nyilvánvalóan mutatkoznak […]. De hát vajon miféle általános maximákat találunk gyermekekben, idiótákban, vademberekben, műveletlenekben? A tudásnak miféle egyetemes elveit találjuk meg bennük? (Értekezés az emberi értelemről I. 45. sk.) Locke ellenjavaslata: „Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? […] Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból; ezen alapul minden tudásunk; és végeredményben ebből is származik.” (91.)

Descartes Három szubsztancia van tehát Descartes-nál:
Gondolkodó szubsztancia, kiterjedt szubsztancia, Isten E három szubsztancia között a viszony nem szimmetrikus: bizonyos értelemben a gondolkodó szubsztancia az első, hiszen ő az, aki önmaga és aztán Isten létét is bizonyítja. Más tekintetben azonban Isten az első, mivel csak ő felel meg teljesen a szubsztancia descartes-i fogalmának: „Amikor megragadjuk a szubsztanciát, akkor csupán egy oly módon létező dolgot ragadunk meg, amelynek csak önmagára van szüksége ahhoz, hogy létezzen.” (A filozófia alapelvei 51.) Descartes megkülönbözteti Istent, amelynek szigorú értelemben nincs szüksége másra, hogy létezzék és a teremtett szubsztanciákat, a testet és a lelket, melyek „bármiféle teremtett dolog nélkül is létezhetnek” (51.)

Descartes „Én magam valamifajta középként vagyok megalkotva Isten és a semmi, vagyis a legfőbb létező és a nem létező között olyképpen, hogy amennyiben a legfőbb létező teremtett, nóincsen bennem semmi, ami […] hajlamossá tenne a tévedésre, amennyiben viszont valamiképpen a semmiből, vagyis a nem létezőből is részesedem […], nem is csoda, hogy tévedek.” (Elmélkedések: 68.)

Descartes A tudományos megismerés megalapozása:
A kétely hatókörének korlátozása, a világ megismerésének biztosítása. „S bármennyit töprengenének is a legjobb elmék, nem hiszem, hogy fel tudnának hozni olyan érvet, amely el tudná oszlatni ezt a kételyt, hacsak előbb nem tételezik fel Isten létezését. Mert először is maga az, amit az imént szabálynak vettem – ti. hogy az, amit egészen világosan és egészen elkülönítetten tátunk be, mind igaz –, csak azért bizonyos, mert isten van, vagyis létezik, mert tökéletes lény, s mert minden, ami bennünk van, tőle származik.” (50.) „minden ideánknak vagy fogalmunknak kell, hogy valamilyen igazságalapja legyen, mert különben lehetetlen volna, hogy Isten, aki egészen tökéletes és egészen igazságszerető lény, belénk helyezte volna.” (52.) Arnauld ellenvetése: „hogyan kerülheti el a szerző a körbenforgást, amidőn azt állítja, hogy csak azért nyilvánvaló számunkra, hogy amit világosan és elkülönítetten fogunk föl, igaz, mivel Isten van.” (51.)

Descartes A tudományos kutatás tárgya: a kiterjedt szubsztancia
Elsődleges és másodlagos minőségek Elsődleges: legfontosabb a kiterjedés: a tiszta térbeliség racionális megragadása, mérhetőség „Vegyük, például, ezt a viaszt: a napokban vonták ki a lépből, ezért még nem veszítette el teljesen a méz ízét, benne van még azoknak a virágoknak az illata, amelyekből gyűjtötték. […] Kemény, hideg, kézhez simuló, s ha ujjaddal megkocogtatod, hangot ad. Minden együtt van, amit csak megkövetelhetünk ahhoz, hogy valamely testet a lehető leghatározottabban ismerhessük meg. De nézzünk csak oda! Mialatt beszélek, közelebb lépek a tűzhöz, s lám, az ízmaradványok eltűnnek, az illat megsemmisül, a szín megváltozik, elveszti alakját, nagysága megnő, folyósabbá válik, fölmelegedik, alig érinthető, s ha megkocogtatod, már hangot sem ad ki. Megmaradt-e mégis, ugyanaz a viasz? Kétségkívül igen. […] Nem maradt más hátra, mint annak elismerése, hogy nem a képzeletemmel fogom fel, mi ez a viaszdarab, hanem kizárólag az elmémmel. […] e viaszdarab megragadása nem látás, nem tapintás, s nem is elképzelés […], hanem kizárólag az elme belátása.” (26.)

Descartes Óramű-világkép
„Ezt nem is fogják különösnek tartani azok, akik tudják, hogy az emberek ügyessége milyen különböző automatákat, vagyis önmozgó gépeket tud alkotni, amelyek csak igen kevés alkatrészből állnak az állati test csontjainak, izmainak, idegeinek, artériáinak, vénáinak és minden egyéb részének nagy sokaságához képest; s ezért az állati testet gépnek fogják tekinteni, amely, mint Isten kezének műve, hasonlíthatatlanul jobban van elrendezve és sokkal csodálatosabb mozgásokat végez, mint akármelyik, amelyet az emberek feltalálhatnak.” (64.)

Descartes Test – lélek dualizmus
„Végül pedig a legfigyelemreméltóbb mindebben az életszellemek keletkezése. Ezek nagyon finom szellőhöz vagy inkább nagyon tiszta és eleven lánghoz hasonlítanak, s folyton nagy mennyiségben szállnak fel a szívből az agyvelőbe, innen pedig az idegeken keresztül az izmokba mennek át és mozgatnak minden tagot.” (63.) „Az sem elég, hogy úgy legyen belehelyezve a testbe, mint a kormányos a hajójába, talán csak azért, hogy ennek tagjait mozgassa, hanem szorosabban kell vele összekapcsolódnia és egyesülnie, hogy ezenkívül a miénkhez hasonló érzelmei és vágyai lehessenek, s így igazi embert alkothasson.” (66.)

Descartes

Descartes A tudomány ügye:
„lehet találni egy gyakorlati filozófiát, amely által oly alaposan ismerjük meg a tűz, víz, a levegő, a csillagok, az égboltozat és a bennünket környező egyéb dolgok erejét és működését, mint ismerjük mesterembereink különböző tevékenységeit, úgyhogy felhasználhatók mindarra, amire alkalmasak, s ezzel a természetnek mintegy uraivá és birtokosaivá válhatnánk.” (68. sk.) „ösztönzöm a jó fejeket, igyekezzenek messzebbre jutni nálam, amennyiben mindegyikük, hajlamához és képességéhez mérten hozzájárul a szükséges kísérletekhez, s ugyancsak közli a nyilvánossággal, amit megtudott, hogy a későbbiek ott folytathassák a munkát, ahol elődeik abbahagyták. Ha így többek életét és munkáját összekapcsoljuk, együttesen mindnyájan sokkal messzebbre jutunk, mint külön haladva bárki eljuthatna.” (70.)

Nietzsche Nietzsche (1944-1900)
Apja, aki korán meghal, protestáns lelkész, anyja is lelkészcsaládból származik. Középfokú tanulmányait Pfortában, egy bennlakásos, szigorúan vallási szellemben nevelő, és magas színvonalú iskolában folytatja. Klasszika-filológiát tanul Bonnban és Lipcsében 25 évesen a baseli egyetem klasszika-filológia professzorának Első könyve (A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, 1872) éles kritikát vált ki, a filológus társadalom elfordul tőle, 1879-ben önként megválik a katedrájától. A következő évtizedben nyugtalan vándorélet leginkább az Alpok déli oldalán. Sok időt tölt Sils-Marián egy alpesi gyógyüdülőben. Elszigetelt, beteges, egyetlen komoly szerelmi élmény: Lou Andreas-Salome iránti érzelmei is viszonzatlanok maradnak. 1989-ben elborul az elméje, nővére ápolja 1900-ban bekövetkező haláláig.

Nietzsche Főbb írásai:
A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, 1872 Korszerűtlen elmélkedések, A történelem hasznáról és káráról az élet számára, 1873 Emberi, túlságosan is emberi, 1878 Hajnalpír, 1881 A vidám tudomány, 1882 Így szólott Zarathustra, Túl jón és rosszon, 1886 A morál genealógiájához, 1887

Nietzsche Filozófiai, tudományos és történelmi háttér (19. század)
A tudományok sikerei fizika mintaképpé válik biológia (Darwin: A fajok eredete, 1959) pszichológia, kísérleti pszichológia kialakulása történelem, módszertani önállósodás Kapitalizmus és technika kibontakozása Pozitivizmus kialakulása metafizika-kritika tudományos világkorszak igenlése tények előtérbe állítása naturalizmus, materializmus Nacionalizmus előretörése Német – francia háború (Nietzsche önkéntesként részt vesz, 1870)

Nietzsche A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus
„ez a vakmerő könyv első ízben merészelt nekirugaszkodni: hogy a tudományt a művész szemszögéből nézze, a művészetet viszont az életéből …” (A tragédia születése 9.) Apollón és Dionüsziosz „Apollónhoz és Dionüszioszhoz fűződik az a felismerésünk, hogy a görög világban, eredetük és céljaik szerint, roppant ellentét áll fenn a szemléletes apollóni művészet és a zene, Dionüsziosz nem szemléletes művészete között.” (24.)

Nietzsche Apollón Dionüsziosz szemléletes formáló erő
principium individuationis mérték önismeret Dionüsziosz zene mámor elragadottság önfeledés individualitás elvesztése őslétezéssel való egyesülés

Nietzsche Az attikai tragédiában egymásba kapcsolódva jelenik meg az apollóni és a dionüszoszi: Pl. Szophoklész tragédiájában Oidipusz alakjára gondolhatunk: „az anyját nőül vevő Oidipuszra vonatkoztatva ezt úgy kell értelmeznünk, hogy ahol jós- és varázserők szétrombolják az individuáció merev törvényét, egyáltalán, ahol behatolnak a természet lényegi rejtelmeibe, ott előbb valami szörnyű természetellenességet kell elkövetni” (79.) „a mítosz azt akarja sugallni, hogy a bölcsesség, s éppenséggel a dionüszoszi bölcsesség természetellenes irtózat, s hogy aki tudásával a természetet a megsemmisülés szakadékába taszítja, annak önmagán is el kell szenvednie a természet felbomlását.” (80.)

Nietzsche Szókratésszel a racionalitás és logika jelenik meg a görög kultúrában, amely újrastrukturálja az apollóni és dionüszoszi ellentétét, és ezáltal tönkreteszi a görög tragédiát. „Ez az új ellentétpár: a dionüszoszi és a szókratészi, s a görög tragédia művészete az ő ellentétükön bukott el.” (101.) Szókratész törekvését, definiálni, racionálisan megragadni az erény lényegét Nietzsche gyanakodva nézi: A kérdezéses módszerével „csodálkozva látta, hogy ezeknek a nevezetes férfiaknak még saját hivatásukról sincsenek helyes, szilárd ismereteken nyugvó fogalmaik, hanem csak ösztönösen űzik azt. ‘Csak ösztönösen’: s e kifejezéssel rá is tapintottunk a szókratészi irányzat elevenére.” Szókratész „a balga téveszmék uralmát látja […]. Egyedül itt a baj, vélte Szókratész, egyedül ezen kell változtatnia, hogy a helyes kerékvágásba terelje az életet.” (110.)

Nietzsche Szókratész daimónionjáról pedig a következőket írja:
„Ez a hang, ha szól, mindig óva int. […] Míg minden produktív emberben épp az ösztön az alkotói-affirmatív erő, a tudatosság pedig kritikusan és fékezően működik bennük: Szókratészben az ösztön lesz kritikussá és a tudatosság alkotóvá […]. (111.) A filozófiai gondolat elburjánzik: „a logikai sematizmus gúnyáját öltötte magára az apollóni irányzat […] a dionüszoszit pedig a naturalista indulatok nyelvére fordította le. (116. sk.)

Nietzsche A történelem hasznáról és káráról az élet számára, 1873
Nietzsche a történeti tudás jelentőségét vizsgálja az élet szempontjából: „Amennyire az életnek szolgál a történelem, csak annyira akarunk neki szolgálni mi, ám a történelemmel való foglalatosságnak és értékelésnek van egy olyan foka, amelyen az élet elsatnyul és elcsökevényesedik” (A történelem hasznáról és káráról, 27.) Fő szempont a cselekvőképesség gyarapítása, vagy elsatnyítása

Nietzsche A felejtés dicsérete:
„Minden cselekvéshez felejtés is tartozik, ahogyan a szerves élethez nem csupán a fény, hanem sötétség is.” (31.) „van egy foka az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történeti érzéknek, amely minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, akár nép vagy kultúra.” (31.) „a történeti és a történetietlen egyaránt szükséges valamely egyén, nép vagy kultúra egészségéhez.” (32.) „A történetietlenség egyfajta védelmező légkörre hasonlít, amelyben az élet egyedül képes önmaga nemzésére” (32.)

Nietzsche „A történelem, amennyiben az élet szolgálatában áll, egy történetietlen hatalom szolgálatában áll, s ezért, ebben az alárendeltségben, sohasem lehet és ne is legyen tiszta tudomány, mint mondjuk a matematika.” (36.) „Az élő ember három tekintetben igényli a történelmet: igényli mint tevékeny és törekvő lény, mint megőrző és tisztelő lény, s mint szenvedő és szabadulásra szoruló lény. A viszonyulás e hármasságának a történelem tanulmányozási módjának hármassága felel meg: ha tetszik, monumentális, antikvárius és kritikai történetírást különböztetünk meg.” (37.)

Nietzsche Monumentális történetírás:
A történelem a nagy pillanatok, nagy cselekedetek, nagy emberek története. Pl. Caesar meggyilkolása, Amerika felfedezése, stb. „Hogy az egyesek harcának nagy pillanatai láncot alkotnak, hogy bennük az emberiség évezredeket átfogó hegyvonulata kapcsolódik egybe” (38.) Mi a haszna egy ilyen történetírásnak? „Megtudja belőle, hogy a nagyság, ami egykor létezett kétségkívül egyszer lehetséges volt, s ennélfogva talán egyszer ismét lehetséges lesz” (39.)

Nietzsche Mi a kára az ilyen történetírásnak?
„Mindaddig, míg a történetírás lelke azokban a nagy ösztönzésekben lakozik, melyeket egy hatalmas ember merít belőle, míg a múltat utánzásra méltót, utánozhatót és mint másodszor is lehetségest kell leírnia, mindig abban a veszélyben forog, hogy valamit elferdít, […g sőt vannak korok, melyek egy monumentális múlt és egy mitikus fikció közt nem képesek különbséget tenni” (40.) Ha tehát a múlt monumentális szemlélete uralkodik, […] a múlt maga szenved kárt: egész roppant részei merülnek feledésbe, sújtja őket a megvetés, s folynak tova mint valami szürke, vége nincs áradat, melyből csak egyes felékesített faktumok emelkednek ki szigetek gyanánt” (40.) „Ha annak az embernek, aki nagyot akar teremteni, egyáltalán szüksége van a múltra, akkor a monumentális történelemszemlélet keríti hatalmába” (42.)

Nietzsche Antikvárius történetírás
E történetírás „a megőrző és tiszteletet érző lényé, aki hűséggel és szeretettel pillant vissza oda, ahonnan jön, amiben lett; e kegyelettel lerója háláját létezéséért. Azzal, hogy a régtől fogva fennállót óvatosan ápolja, azokat a feltételeket, melyek közt ő maga keletkezett, meg akarja őrizni azok számára, akiknek őutána kell keletkezniük – s így az életnek szolgál.” (42.) „Itt lehetett élni, mondja, mert itt most is lehet élni; itt majd ezután is lehet élni, mert szívósak vagyunk, s mert bennünket nem lehet máról holnapra megtörni.” (43.)

Nietzsche Az antikvárius történetírás károssá is válhat.
„Ha egy nép érzéke ennyire megmerevedik, ha a történetírás úgy szolgálja az elmúlt életet, hogy a továbbélést és a magasztosabb életet ássa alá, ha a történeti érzék az életet nem konzerválja, hanem mumifikálja, akkor a fa elhal, természetellenes módon, felülről haladva fokozatosan lefelé a gyökerekig – s végül elpusztul maga a gyökér is. […] Csak az élet őrzéséhez ért, nemzéséhez nem; ezért becsüli le mindig a keletkezésben lévőt, ebben az irányban nincs kitaláló ösztöne – amilyen például a monumentális történetszemléletnek van.” (45.)

Nietzsche A kritikai történetírás:
„Bírnia kell azzal az erővel, melyet olykor alkalmazni is tartozik, hogy valamilyen múltat szétzúzzon és felváltson, hogy élni lehessen: ezt úgy éri el, hogy ítélőszék elé állítja, vallatóra fogja és végül elítéli; minden múlt megérdemli, hogy elítéltessék […] Ítélete mindig könyörtelen, mindig igaztalan, mert nem a megismerés tiszta forrásából fakadt” (46.) „Ez mindig veszedelmes, tudniillik az életre nézve veszedelmes folyamat; és azok az emberek vagy korok, amelyek úgy szolgálják az életet, hogy egy múltat ítélnek és semmisítenek meg, mindig veszélyes és veszélyeztetett emberek és korok.” (46.)

Nietzsche Összefoglalva:
„minden embernek és minden népnek – céljai, erői és viszontagságai szerint – szüksége van a múlt bizonyos ismeretére, hol mint monumentális, hol mint antikvárius, hol mint kritikai történelemismeretre: de nem az életnek csak nézőit alkotó tiszta gondolkodók csapataként, nem tudást szomjazó, egyedül tudással kielégíthető egyénenként, […] hanem mindig az élet céljából, tehát mindig e cél uralma és legfőbb vezetése alatt.” (47.)

Nietzsche A modern ember viszont túl van terhelve történelemmel: „Mindig új, kiapadhatatlan forrásokból árad felénk és belénk a történeti tudás, az idegen és összefüggéstelen zúdul ránk, az emlékezet minden kapuját kitárja, a kapuk mégsem elég tágak, a természet elkeseredetten küszködik, hogy az idegen vendéget fogadja, rendezze, tisztelje, azok azonban harcban állnak egymással, s így elkerülhetetlennek látszik legyőzni és leigázni őket, hogy ne a vendéglátó pusztuljon bele a harcukba.” (48.) „nekünk moderneknek saját magunkból merítve nincsen semmink; csakis azáltal, hogy idegen korokkal, szokásokkal, művészetekkel, filozófiákkal, vallásokkal, ismeretekkel töltekezünk és töltekezünk túl, csakis ezáltal válunk valami tiszteletre méltóvá, tudniillik kóbor enciklopédiákká” (49.)

Nietzsche Így szólott Zarathustra, 1883-85
A történeti Zarathustra óperzsa bölcs i.e. 6. század, jó és rossz küzdelmeként írja le a világot Nietzsche könyve inkább e dualizmus felszámolásának tekinthető Nietzsche szándékai szerint ötödik evangélium, új értékelési módok kezdete, szemben a vallási, metafizikai értékelési módokkal

Nietzsche Zarathustra elöljáró beszéde
Hamincesztendős Zarathustra, amikor a hegyekbe megy, ott 10 évig elmélkedik. „’Hatalmas csillag! Mivé lenne a boldogságod, ha nem volna, akinek világolj!’ Napról napra feljöttél barlangomhoz tíz éven át: bizony eleged lett volna önnön fényedből és az útból is nélkülem, sasom és kígyóm nélkül.” (15.) „Alá kell buknom, akárcsak neked, így mondják az emberek, akikhez le akarok jutni.” (15.)

Nietzsche A lefelé vezető úton találkozik egy szent életű remetével, aki így szól Zarathustrához: „”Zarathustra átváltozott, Zarathustra gyermekké lett, Zarathustra felébredt: mi dolgod hát az alvók között? […] Zarathustra pedig így felelt: „Szeretem az embereket.” (16.) A remete: „Most Istent szeretem: az embereket nem. Nekem az ember túlontúl tökéletlen holmi.” Ám amikor Zarathustra magára maradt, így szólott a szívéhez: ‘Még ilyet! Ez a szent életű aggastyán itt a vadonban még nem is hallott róla, hogy Isten halott!’” (17.)

Nietzsche A vidám tudomány 125.
„Az őrült. – Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: ‘Istent keresem! Istent keresem!’ […] ‘Hová lett isten? – kiáltott föl. – Majd én megmondom nektek! Megöltük őt – ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta a kezünkbe a spongyát az egész láthatár eltörléséhez? […] Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? […] Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? […] Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára?”

Nietzsche „Ennél nagyobb tett nem létezett soha - és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!” – Az őrült most elhallgatott és megint a hallgatóira nézett: ők szintén hallgattak és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra tört. ‘Túl korán jövök – mondotta –, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol – még nem jutott el az emberek fülébe. […] a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek.’”

Nietzsche A piactéren:
„Az embert fölülmúló embert tanítom néktek. Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. […] Mi a majom az ember számára? Nevetség csupán, avagy fájdalmas szégyen. És ugyanaz lesz majd az embert fölülmúló ember számára az ember is: nevetség, avagy fájdalmas szégyen. […] Az embert fölülmúló ember a földnek értelme. Mondja hát akaratotok: az embert fölülmúló ember legyen értelme a földnek!” (18.)

Nietzsche „Kötél az ember, kötél az állat és az embert fölülmúló ember között – szakadék felett feszülő kötél. Veszélyes átkelés az ember, veszélyes úton-levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás. Attól nagy az ember, hogy híd és nem cél: hogy általjutás ő és alábukás – szeretni azt lehet benne csak.[…] Szeretem, akiben hatalmas megvetés lakozik, mert hatalmas őbennük a tisztelet is, nyilak ők, melyeket a túlsó part felé lő ki a vágy. […] Szeretem, akinek az élete a megismerés, és azért akarja a megismerést, hogy az embert fölülmúló ember élhessen egykor. És saját alábukását akarja így.” (20.)

Nietzsche „Midőn Zarathustra kimondta e szavakat, ismét végigtekintett a sokaságon és elhallgatott. ‘itt állnak – szólott a szívéhez –, és nevetnek: nem értenek, nem ilyen szájra hallgatnak e fülek. […] Arról fogok beszélni nekik, ami a legmegvetendőbb: az pedig nem más, mint az utolsó ember. […] Ó, jaj! Eljön az idő, midőn az ember többé nem lövi túl vágyának nyilait az emberen, és íjának idege elfeledi a pendülést! Bizony mondom néktek: még káosz kell abban legyen, aki táncoló csillagnak akar életet adni. Bizony mondom néktek: bennetek még megvan a káosz. Ó, jaj! Eljön az idő, midőn az ember nem adhat többé táncoló csillagnak életet.” (22.)

Nietzsche „’Feltaláltuk a boldogságot’ – mondják az utolsó emberek és kacsintanak. […] Szeretik a szomszédjaikat és hozzájuk dörgölőznek: mert melegség kell nekik. […] Nincs többé gazdag, se szegény: mindkettő túlságosan fáradságos. Ki akar uralkodni még? Ki akar engedelmeskedni? Mindkettő túlságosan fáradságos. […] Egy kis gyönyör nappal, egy kis gyönyör éjjel: de fő az egészség.” (23.) Nietzsche „A piac legyeiről” szóló példázatában tovább viszi az utolsó emberek jellemzését, s megmutatja, hogy hogyan bánnak el azokkal, akik nem tudnak e feltalált boldogságba illeszkedni: „Megbüntetnek minden erényedért. Amikért pedig mélységes bocsánatot nyersz előttük – csupán melléfogásaid.” (67.) A hallgatóság így reagál: „Add meg nekünk ezt az utolsó embert, ó Zarathustra – így kiáltoztak – hadd legyünk mi azok az utolsó emberek! Az embert fölülmúló embert pedig megtarthatod magadnak!” (24.)

Nietzsche „Mert így áll a dolog: az európai ember lekicsinyítése és kiegyenlítődése számunkra a legnagyobb veszélyt rejti magában […]. Semmit sem látunk ma, ami nagyobb akarna lenni, és sejtjük, hogy mindegyre lefelé, egyre inkább lefelé süllyed, a silányabb, jóságosabb, okosabb, kényelmesebb, középszerűbb, közömbösebb, kínaibb, keresztényibb felé – az ember, semmi kétség, egyre jobb lesz […]. S éppen ebben rejlik Európa végzete […].” (KSA 5: 278., magyarul: 17.)

Nietzsche Az Übermensch lehetséges értelmezései:
„az emberiség nem fejlődik a jobb, az erősebb vagy a magasabb rendű felé úgy, ahogyan ezt manapság hiszik. […] Egy másik értelemben viszont van folytatólagos siker, mely egyedi eseteké, a földgolyó legkülönbözőbb pontjain és a legkülönfélébb kultúrákban, általuk valóban egy magasabb rendű típus tárul elénk: egy olyan típus, amely, az összemberiséghez viszonyítva, egyfajta embert fölülmúló ember.” (KSA 6: 171., magyarul: 9.) Az embert fölülmúló ember eszerint a szerencsés körülmények egybeesésének az eredménye, s mint folytatja Nietzsche, „ilyen telitalálatban bizonyos körülmények között akár egész nemzetségeknek, törzseknek és fajoknak is részük lehet.”

Nietzsche Nietzsche saját korát kitüntetettnek tartja, ahol az igazi veszély az utolsó ember uralmának kiteljesedése, s – ennek korrelatív oldalaként, e negatív forgatókönyvet megakadályozandó – égető szükség van az embert fölülmúló ember tanának hirdetésére. A késői Nietzsche programja, melyet a minden érték átértékelésére, a hatalom akarására, az embert fölülmúló emberre vonatkozó elgondolások jellemeznek, új korszak nyitányaként (is) érti magát, amely új lehetőségeket kínálhat az emberiség számára.

Nietzsche A hatalom akarása
„Az ’erő’ győztes fogalma, amellyel fizikusaink megteremtették Istent és a világot, még egy kiegészítésre szorul: egy belső világot kell elismerni a számára, amelyet ’a hatalom akarásának’ nevezek, vagyis a hatalom kinyilvánítására irányuló kielégíthetetlen vágyat; avagy a hatalom használatát, gyakorlását, mint alkotó ösztönt, stb. A fizikusok éppúgy nem tudják kiiktatni elveik közül a ’távolba hatást’: mint a taszító (vagy vonzó) erőt. Mit sem segít ez: minden mozgást, minden ’jelenséget’, minden ’törvényt’ csak egy belső történés (innerliches Geschehen) tüneteként lehet megragadni és az ember analógiáját a végsőkig kiaknázni. Az állatnál lehetséges az, hogy minden ösztönét a hatalom akarásából vezessük le: a szerves élet minden megnyilvánulását úgyszintén egyedül ebből a forrásból.” (KSA 11: 563.)

Nietzsche „És tudjátok, hogy mi nekem ’a világ’? Megmutassam nektek az én tükrömben? Ez a világ hatalmas erő, kezdet és vég nélkül, óriási, rendíthetetlen erőmennyiség, amely sohasem lesz kisebb, se nagyobb, nem fogy el, csupán csak változik, […] s ugyanakkor sok erő és erőhullám játéka, emitt felhalmozódik, amott kisimul, erők viharzó, örvénylő tengere, csillapul, majd megárad, mindörökre, beláthatatlanul sok év, míg ismétlődik […]. Ez a világ a hatalom akarása – semmi egyéb! És ti magatok is e hatalom akarása vagytok – és semmi egyéb!” (KSA 11: 610. sk.)

Nietzsche Az emberre vonatkoztatva a hatalom akarása az ember azon legbelső törekvése, hogy erőit, lehetőségeit, képességeit gazdagítsa, növelje, erősítse. Ehhez tartozik, hogy olyan értelmezési és értékelési módokat teremt, melyek a hatalom akarását szolgálják. A morális értékelési módok eredete: „a javak táblája kifüggesztve áll minden nép fölött. És íme, fölülmúlásainak (Überwindung) táblája az; íme a hatalom akarásának a hangja.” (KSA 4: 74., magyarul: 74.) „Az értékelés alkotás (Schätzen ist Schaffen”) (KSA 4: 75., magyarul: 75.)

Nietzsche „Minden erőcentrumnak megvan a maga perspektívája az egész rajta kívül eső részre vonatkozóan, azaz az ő egészen meghatározott értékelés-módja, akció-módja, ellenállás-módja.” (KSA 13: 371.) „’magában való’ világ nem létezik, az lényegét tekintve reláció-világ, amelynek […] minden egyes pontból tekintve különböző arculata van” (KSA 13: 271.) „A perspektivikus minden élet alapfeltétele” (KSA 5: 12.) „Sokféle szem van. Még a szfinxnek is vannak szemei: és ebből az következik, hogy sokféle ’igazság’ van, és nincs igazság.” (KSA 11: 498.) Minden erőcentrum képviseli a maga perspektíváját és létrehozza a maga igazságát ez alól nincs kivétel, a filozófiai ’igazságok’ természete is ilyen.

Nietzsche Két lehetséges értelmezés
1. A naturalista értelmezés az élőlények ösztönszintjére delegálja a hatalom akarását, s ebben az esetben az ember világát ezen ösztönök szublimálásaként érthetjük. Szublimálás: a hatalom akarása az ember természetbe való beleszövődöttségének a megnyilvánulása: nyers ösztöneink megformálása, szublimálása, alkotóerővé transzformálása mind-mind a hatalom akarásának megnyilvánulása. „A természet eldobta a kulcsot – és jaj a végzetes kíváncsiságnak, amely addig mesterkedne, míg valamely hasadékon át egyszer sikerülne kipillantania az öntudat cellájából, le a mélybe, s amely ettől fogva sejtené, hogy az ember nemtudása szenvtelenségében a könyörtelenség, a mohóság, a telhetetlenség és a gyilkos ösztönök talapzatán nyugszik. Mint aki álmaiba feledkezve lovagol egy tigris hátán.” (KSA 1: 877., magyarul: 32.)

Nietzsche A másik értelmezés szerint a hatalom akarása metafizikai elv, az önmeghaladás elve, melynek történelemfilozófiai következményei is vannak. Ezen értelmezés szerint az önmeghaladás elve önállósul, új típussá szerveződik az embert felülmúló ember alakjában, amely „számára az ember: nevetség, avagy fájdalmas szégyen.” (KSA 4: 14., magyarul: 18.) Ebben az esetben a hatalom akarásának elve új történetfilozófiai távlatot nyit az emberiség történetében, sőt magának az emberi létnek az önmeghaladási lehetőségét is magába foglalja.

Nietzsche A morál genealógiájához, 1887
„A morális előítéletek hatalma mélyen behatolt a legszellemibb, a látszólag leghűvösebb és legelőfeltevésmentesebb (voraussetzungsloseste) világba – és, ahogy ez magától értődik, ártóan, gátlón, elvakítón, fonákul.” (KSA 5: 38., magyarul: 24.) „nyílegyenesen hajózunk a morálon túlra, talán agyonnyomjuk, talán szétmorzsoljuk közben saját moralitásunk maradványait, miközben arrafelé suhanunk és merészkedünk […].”(KSA 5: 38. sk., magyarul: 24. sk.) „a morális értékek kritikájára van szükségünk, mi több, még ezeknek az értékeknek az értéke is meg kell hogy kérdőjeleződjék […].” (KSA 5: 253., magyarul: 5.)

Nietzsche A Genealógia-könyv feladatkijelölése: a morál eredetére vonatkozó kérdés mintegy lebontja az uralkodó előítéleteket, annak érdekében, hogy az ember eredeti mivoltával szembesülhessünk, s megnyissuk azokat a szellemi pályákat, melyek az önmagunkként való létezés előfeltételeként szolgálnak. Három szemléletmód (biologista-pszichologista, szociológiai, metafizikai-történetfilozófiai) váltogatva kerül alkalmazásra a Genealógia-könyvben, mégis a könyv egészét a metafizikai-történetfilozófiai perspektíva fényében tudjuk értelmezni.

Nietzsche Első történet: szőke bestia versus aszketikus pap
„Így már érthető, hogy miért válhat el oly könnyen a papi értékelési mód a lovagi-arisztokratikustól és fejlődhet aztán annak ellentétévé; erre kiváltképp akkor adódik alkalom, amikor a papi kaszt és a harcosok kasztja féltékenyen lép fel egymással szemben […].”(KSA 5: 266., magyarul: 11.) A harcos típusa nem iktat be különbséget a megkívánás és a tett közé. „Az erősségtől azt követelni, hogy ne erősségként mutatkozzék […] értelmetlen lenne. A […] népi morál úgy különbözteti meg az erősséget az erősség megnyilvánulásaitól, mintha az erősség mögött egy indifferens szubsztrátum állna, amelynek szabadságában állna, hogy erőt fejtsen-e ki avagy sem.” (KSA 5: 279., magyarul: 18.) Jellemző, hogy Nietzsche a példát az állatvilágból veszi: „a ragadozó madarak egy gúnyos pillantással esetleg ezt mondják magukban: ’mi egyáltalán nem haragszunk ezekre a jóravaló bárányokra, sőt, szeretjük őket: semmi sem ízletesebb egy puha báránynál”. (KSA 5: 279., magyarul: 18.)

Nietzsche A harcos típusa egzisztenciális értelemben meglehetősen egyszerű képlet, a harcos olyan erőcentrumot jelent, amely minden különösebb visszacsatolás nélkül adja azt, mi lényege: igenli magát, erőt mutat. Ezen értékelés pozitív jellemvonásait a nemeslelkűség, a bátorság, a derekasság, a becsületesség jelentik, míg a harcos által negatívnak tartott jellemvonások a hitványság, a félresikerültség, a közönségesség, méltatlanság.

Nietzsche A ressentiment, neheztelés, gyanakvás
„[A] ressentiment embere sem nem őszinte, sem nem naiv, sem nem egyenes vagy becsületes önmagával szemben. A lelke gyanakvó, szelleme az egérlyukat, egérutat. Kiskapukat szereti, minden rejtett zug számára az ő világának, az ő biztonságának, az ő vigaszának tűnik […].”(KSA 5: 280. sk., magyarul: 15.)

Nietzsche A ressentiment érzését szervezi alternatív értékelési móddá az aszketikus pap. Itt a pozitív értékek az alázatosság, a megbocsátás, önmegtagadás, a negatívak pedig a gonoszság, az érzékiség, erőszakosság. Az aszketikus pap több értelemben is közvetítést hajt végre, egyfelől azért, mert mások neheztelését szervezi erővé, másfelől pedig azért, mert a tevékenysége olyan egzisztenciális képleten alapul, amely maga is közvetett jellegű. A közvetlen válasz elmaradása és az ennek következtében fellépő tehetetlenség-érzés új dimenziót nyit az emberi egzisztenciában, a viszonylatok új, belső világa jön létre, amely a lehetőség-feltétele a közvetett válaszadásnak.

Nietzsche „A szubjektum … ezért volt mindmáig a legjobb hittétel a Földön, mert lehetővé tette a halandók többségének … azt a szublimált önbecsapást, hogy a gyengeséget magát szabadságként … értelmezze.” (KSA sk. o., magyarul: 19. o.) Az aszketikus pap alakjának nietzschei interpretációját teljességgel ambivalensnek kell tekintenünk, hiszen a filozófus ugyan rendkívül kritikusan értékeli a papi morált, ám e morál által kiváltott lelki elmélyülést az ember önmeghaladása szempontjából mégis kulcsfontosságúnak tartja.

Nietzsche A bensőségesség és szabadságtudat kialakulásának másik történetét is elmeséli Nietzsche, e történet sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az előző, a történelem előtti időkben játszódott le. E történet egyfelől a felelősség, az ígérni tudás és a szuverenitás, másfelől pedig a rossz lelkiismeret kialakulásának a története. „Kitenyészteni egy állatot, amelynek szabad ígéretet tennie.” (KSA 5: 291., magyarul: 25.) Oly állapotra kell hozni az embert, hogy az „jövőként kezeskedhessen önmagáért, úgy, ahogy egy ígéretet tevőhöz illik!” (KSA 5: 292., magyarul: 26.)

Nietzsche A történet első felvonása az az évezredeken keresztül folytatott szörnyűséges mnemotechnikai nevelés, amellyel megtanították az embereket emlékezni. Nietzsche érzékletesen idézi fel a korabeli kínzási módszerek sokféleségét, melyekben a „mnemonika legerőteljesebb segédeszközét” látja. A büntetés legfőbb alapelvét azonban a hitelező – adós viszonyból vezeti le, eszerint ebben a korai időszakban „egyáltalán nem azért büntettek, mert a gonosztevőt a tettéért felelősnek tartották”, hanem azon elv szerint, hogy „minden kárnak megvan valahol az ekvivalense, és ténylegesen vissza lehet fizetni, akár a kártevő fájdalma révén is.” (KSA o., magyarul: 28. o.)

Nietzsche „Mindazon ösztönök, amelyek a környezet felé nem találnak levezetést, befelé fordulnak – ez az, amit az ember belsővé válásának (Verinnerlichung) hívok … . Az egész belső világ, amely eredetileg olyan vékony, mintha két bőrréteg között feszülne, olyan mértékben vált szét és nyílt meg, nyert mélységet, szélességet, magasságot, ahogy az ösztönök külső levezetése gátolttá vált.” (KSA o., magyarul: 40. o.)

Nietzsche „Ez az erőszakosan látenssé tett szabadságösztön – értjük már –, ez a visszafojtott, visszataposott, a benső világba bebörtönzött és végül önmagát már csak saját magán levezető, kitomboló szabadságösztön : ez és csakis ez kezdetben a rossz lelkiismeret.” (KSA 5: 321. sk., magyarul: 41.) „A rossz lelkiismeret számomra mély megbetegedés, melynek az ember a valaha átélt legalapvetőbb változás hatására esett áldozatul – ama változás hatására, amely akkor érte őt, amikor végérvényesen a társadalom és a béke kötelékébe zárta magát.” (KSA 5: 321. sk., magyarul: 40.)

Nietzsche „A második értekezés a lelkiismeret lélektanát mutatja be: a lelkiismeret nem ’Isten hangja az emberben’, mint általában hiszik, hanem a kegyetlenség ösztöne, befelé fordul, miután nem tud kitörni és kirobbanni.” – írja Nietzsche az Ecce Homoban. (KSA o., magyarul: 766. sk. o.)

Nietzsche A folyamat végső eredménye, Nietzsche kifejezésével élve „legérettebb gyümölcse […] a szuverén individuum” (KSA 5: 293., magyarul: 26.). A szuverén individuumot Nietzsche szerint az jellemzi, hogy „csak önmagával azonos, a szokások erkölcsiségétől újra megszabadult, autonóm, […] saját, független, hosszantartó akarattal bíró” (uo.).

Nietzsche „Ez a titkos, önmagán elkövetett erőszak, […] ez a szörnyű és borzasztó-kéjes munkája egy önmagával szándékosan meghasonlott lelken, amely önmagának a fájdalmat okozás kéjéből fakadóan okoz fájdalmat; végül is ez az egész tevékeny ’rossz lelkiismeret’ – mint ideális és képzeletbeli események tulajdonképpeni anyaöle –, sejtjük már, az újszerű, megütköztető szépségek és igenlések tömkelegét hozta napvilágra, s talán a szépséget is mint olyat.” (KSA 5: 326., magyarul: 42.)

Nietzsche A rossz lelkiismeret tehát az ideálisnak és a képzeletbelinek az anyaöle – Nietzsche állítása merész és sokat mondó; azt jelenti ugyanis, hogy a kultúra- és értékteremtés bázisát a befelé forduló, önmagukra vonatkozó ösztönök hozták létre, a magasabb rendű, önmagáról tudó, szuverenitásban birtokolt szabadság is e folyamat terméke.

Nietzsche Kötelező olvasmányok:
Platón Szókratész védőbeszéde, több kiadás, legújabb fordítás: Atlantisz, Kiadó, Budapest, 2005 (ford. Mogyoródi Emese), régebbi kiadás: Platón Összes Művei I. köt o. Platón Állam /részlet/ Platón Összes Művei II. köt o. Bevezetés a filozófiába. Szöveggyűjtemény (szerk. Steiger Kornél), Holnap Kiadó Budapest, o. Descartes Értekezés a módszerről, IKON 1993, ötödik rész kivételével az egész Nietzsche Így szólott Zarathustra Gond/Osiris, Budapest, 2000, o.

Mi a filozófia? Elkerülhetetlen a kérdés: Mi a filozófia?

Hasonló előadás

Az előadások a következő témára: "Mi a filozófia? Elkerülhetetlen a kérdés: Mi a filozófia?"— Előadás másolata:

Hasonló előadás

Projectumról

Visszajelzés

Bejelentkezés

A társadalmi hálózaton keresztül belépni:

Mi a filozófia? Elkerülhetetlen a kérdés: Mi a filozófia?

Hasonló előadás

Az előadások a következő témára: "Mi a filozófia? Elkerülhetetlen a kérdés: Mi a filozófia?"— Előadás másolata:

Hasonló előadás

Projectumról

Visszajelzés