A gyermekkép történeti alakulása 1. Az antikvitástól Lutherig

Az előadások a következő témára: "A gyermekkép történeti alakulása 1. Az antikvitástól Lutherig"— Előadás másolata:

1 A gyermekkép történeti alakulása 1. Az antikvitástól Lutherig

2 Gyermekáldozatok Az elsőszülött gyermekek feláldozásának gyökerei mélyre nyúlnak. Archeológusok Kr. e ig visszamenőleg feláldozott gyermekek csontjainak tömegére leltek Jerikóban. De ismert volt a rituális gyermekáldozat Egyiptomban, Föníciában, a moabitáknál és ammonitáknál, az ír kelta, a gall és a skandináv törzsek történetében is.

3 Egyes felfogások szerint ez a szokás termékenységkultusz gondolatvilágában gyökerezik: „Kiindulópontja az az elképzelés, hogy a termékenységet nyújtó, az élet folytonosságát fenntartó és ezen belül a gyermekáldást is biztosító isten részesedését kívánja saját adományából, éspedig mindannak a legjavát, a „legelejét”, amit ő maga adott: a termés zsengéjét, az állatok első ellését, a házastársak első gyermekét.” (Hahn-Máté, 1972, 12.) A zsidóknál ősi szokás volt, hogy nagy veszély esetén a város vagy az ország királyának fia halt meg az egész népért, hogy a haragvó démonok kiengesztelődjenek (Frazer, 1995, 183.).

4 Évezredeken keresztül vissza-visszatért az a barbár szokás, amely szerint élő gyermekek befalazásával kívántak építményeknek hosszú életet biztosítani. A példák sora bizonyítja ezt Jerikó falaitól egészen egy 1843-ból származó német leletig. Gyermekjátékokban is fennmaradtak ennek a rítusnak a maradványai: Angliában a „London Bridge Falling Down”-játékának végén egy gyereket képletesen feláldoznak a folyó istenségének.

5 Az ókori népek közül a punoknál találkozunk a gyermekáldozat legkirívóbb példáival. Karthágó történetében végig jelen volt a tényleges emberáldozatnak valamilyen formája. Az archeológusok több áldozati máglyát, ún. hekatombát találtak, amelyekből tömegével kerültek elő a halott gyermekek csontait tartalmazó urnák.

6 A sírkövekbe vallásos jelképeket és alakokat véstek
A sírkövekbe vallásos jelképeket és alakokat véstek. Az egyik ilyen sztélén feláldozásra szánt gyermeket tart kezében egy pap. Az idő múlásával a szülők már egyre kevésbé tartották be a rítus ősi előírásait, így a Kr. e. 4. században a gazdagok saját gyermekeiket már rabszolgákkal helyettesítették. Később ún. „helyettesítő áldozatot” mutattak be, amelynek során gyermekek helyett bárányokat áldoztak fel, de ezt sohasem tartották teljes értékű engesztelésnek.

7 Gyermekáldozatra készülő karthagói pap

8 Sorsfordító pillanatokban, végveszélyben azonban Karthagó népe az istenektől való félelmében mindig visszatért a tényleges emberáldozat ősi formájához. A legismertebb ilyen esetről Diodórosz, görög történetíró tudósít: Kr. e. 310-ben, amikor Agathoklész, szürakuszai hadvezér seregei a Karthágó városának kapui előtt áltak, a város urai arra szólították fel a legelőkelőbb családokat, hogy az istenek kiengesztelésére áldozzák fel elsőszülött gyermekeiket. Diodórosz szerint kétszáz nermesi származású csecsemő halt tűzhalált, de további háromszáz család önként ajánlotta fel elsőszülöttjét.

9 Karthágó népe sajátos atavisztikus kivételt képezett egy olyan korban, amelyben a gyerekáldozatot más népek már - a Kr. e. 2. évezred vége óta - jelképes rítusokkal vagy helyettesítő áldozatokkal váltották fel.

10 DeMause szerint az antik Görögország és Róma felvilágosult gondolkodásmód szigetként emelkedett ki a fejlettség alacsonyabb szintjén álló népek tengeréből. Ezzel együtt a rómaiak hasztalan próbálták felszámolni a gyermekáldozat ősi rítusát, ez még az előkelő rómaiak „kollektív tudattalanjában” is tovább élt. Gyakori volt az ellenséges családok gyermekeinek túszul ejtése, sőt meggyilkolása - különösen a politikai élet szereplőinek körében.

11 I. 1. Egyiptom

12 Statikus világkép, statikus szerepek
Képzőművészet: az állandóság kultusza, tradicionális stílus. A változatlan világ örökérvényű normáiba vetett hit. Nevelés: a gyermek „belehelyezése” a statikus világba. Az írnok Mer-eb fiával. Kr. e

13 Menkaure (Mycerinus) fáraó és felesége (Kr. e. 2548-2530 körül)
A nőalak természetes testtarása a férfi statikus merevségét oldja.

14 Példa a fáraók udvarában szolgáló hétköznapi embereket ábrázoló szobrok köréből:
Ptah-kenui és felesége (Kr. e körül, festett mészkő szobor) A férfit vörös színűre, a nőt sárgára festették. A nőalak testének domborulatait hangsúlyosan ábrázolta a szobrász.

15 Ekhnaton és Nofretiti gyermekeikkel (Kr. E. 14. század)
Egy „röpke idill” A statikusan merev stílus kötelmei csak Ekhnaton (IV. Amenhotep) fáraó uralkodásának időszakában enyhültek. A fáraó maga is festett, és szívesen ábrázolta magát családi körben gyermekeivel a térdén. Ekhnaton és Nofretiti gyermekeikkel (Kr. E. 14. század)

16

17 Paradox gyermekkép Az egyiptomiak gyermekszemlélete - mai fogalmaink szerint - meglehetősen ellentmondásos volt. Egyfelől az kívánták, hogy gyermekeik váljanak mihamarább felnőtté! Másfelől viszont figyeltek a gyermekkor sajátosságaira. Tiltották a csecsemőgyilkosságot. Az újszülötteket nem pólyázták be. A kicsiket elhalmozták fából készített játékszerekkel. Játékszerek Kr. e körül

18 A fiúk nevelésének színterei a. „Palotaiskola”
A fáraók gyermekeit a magánnevelők gyakran az előkelők gyermekeivel együtt oktatták. A fiúkat itt elsősorban testi nevelésben részesítették: lovagolni , kocsit hajtani, nyilazni tanították őket. Négy királyi gyermek egy „férfi dajka” ölében. Kr. e. 13. sz.

19 A későbbi Amenophis király (1448-1422) magánnevelője egy herceg volt.
A kép felirata szerint így szólt a nevelő: „Feszítsd meg az íjat, hogy egészen a füledig érjen a húrja! Feszítsd meg karod minden erejével!”

20 Ízisz és Hórusz – A „Maria lactans”-toposz előképe

21 A gyermekfonat ábrázolása
Nefer és leánya – A gyermekfonat ábrázolása

22 A képek és szöveges források tanúsága szerint egyiptomiak általában érdeklődtek a gyermekkor sajátosságai iránt, foglalkoztatta őket gyermekeik sebezhetősége, esendősége. A virágzó, gazdag birodalom megengedhette magának a bőséges gyermekáldást. A csecsemőgyilkosságot tiltották – szemben a korabeli egyéb népek gyakorlatával. A gyermekeket általában három éves korukig szoptatták, maguk az édesanyák foglalkoztak velük, csak az előkelő családok fogadtak fel dajkát. A kicsik babával, labdával, fából készült állatfigurákkal játszottak, a nagyobbak körében pedig a különféle társasjátékok voltak közkedveltek.

23 Nagy fontosságot tulajdonítottak gyermekiknek: őket tekintették a jövő letéteményesének.
A gyerekeket oktatni, nevelni kell, csak így felelhetnek meg a velük szemben támasztott követelményeknek. A nevelés legfontosabb célja a tradíciók, az örökérvényű normák, az istentől származó igazság megismertetése volt.

24 Ebbe a statikus, változtathatatlan világba kellett őket belehelyezni.
A gyermekre jellemző sajátosságokat kevéssé vették figyelembe a nevelésben: minél hamarabb a felnőttek életszabályai szerint kellett élniük. A legnagyobb elismerést az váltotta ki, ha egy gyerek „felnőtt módra” beszélt: szabatosan, választékosan.

25 Lányok nevelése Az egyiptomiak a leányok születésének éppúgy örültek, mint a fiúkénak. A gyermekgyilkosság, a kitevés főbenjáró bűnnek számított a leánycsecsemők esetében is. Hérodotosz írja, hogy az egyiptomiak mindekét nemhez tartozó gyermekeik táplálását és felnevelését elsőrendű kötelességüknek érezték. A nagy hőség miatt a csecsemőt nem pólyázták be, nem úgy mint a görögök vagy a rómaiak, akik azután a szoros pólyába kötözés testet-lelket deformáló szokását áthagyományozták a középkori Európa népeire.

26 Egyiptomban a gyermek tízéves koráig nagyfokú szabadságot élvezett: tudatlannak és ezért ártatlannak tartották. A családi életet ábrázoló képeken leányokat éppen olyan gyakran láthatunk, mint fiúkat – a lányok általában az anya mellett helyezkednek el, a fiúk pedig az apa közelében. Mindkét nemű gyermekek egyaránt részt vettek a család életében: például gyakran ábrázolják őket szüleik kíséretében a templomi szertartásokon. Nevelésük során a lányoknak inkább az esztétikai kifejező képességeit fejlesztették (pl. tánc, labdajáték), a fiúknak pedig fizikai erejét és ügyességét. A lányok már kiskoruktól fogva hamar részt vettek anyjuk irányításával a háztartás vezetésében.

27 Arról viszont szinte semmilyen forrás nem szól, hogy jártak-e az egyiptomi lányok iskolába. Feltételezések szerint nem szorgalmazták, de nem is tiltották a lányok iskolai tanulását. Bizonyos területeken az írástudó nők száma az átlagos felett volt, de ez inkább kivételnek számított. A magasabb társadalmi osztályokba születő lánygyermekek írni-olvasni tanításával többet törődtek. Az egyiptomi férfi büszke volt feleségére, akinek anyaként köztiszteletben volt része. A lány ugyanannyit örökölt, mint a fiú. Válás esetén visszakapta az örökségét, eltartásáról pedig volt férjének kellett gondoskodnia. A házasságtörés megítélése viszont teljesen eltérő volt férfiak és nők esetében: a hűtlen asszony büntetése máglyahalál volt, míg a férjnek elnézték kicsapongását.

28 Egyiptomi nők gyermekeikkel

29 Hellász

30 Fejesugráshoz készülő fiú szobra. Kr. e. 6. század
2. 1. Az archaikus Hellász „A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sőt ők lettek, önmagukkal vívott súlyos küzdelem árán ... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendő kultúrnép elsőszülötteivé és mintaképeivé.” (Nietzsche, F.: A történelem hasznáról és káráról. Fordította Tatár György. Akadémiai Kiadó, Bp., o.) Fejesugráshoz készülő fiú szobra. Kr. e. 6. század

31 2. 1. Homéroszi kor (Kr. e. 8. sz.) Az előkelők gyermekeit az archaikus korban magánnevelők oktatták-nevelték. (Például az Iliászban Akhilleusz nevelője: Foiniksz.) A legfontosabb „tananyag” volt Homérosz eposza, az Iliász volt. A fiatal arisztokraták ezt hallgatva ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevője volt a példaadás, a hősi múlt megismertetése. Mivel írni-olvasni általában nem tanultak meg, nevelésük fontos eszköze volt az irodalmi alkotások meghallgatása, a hősökkel való érzelmi azonosulás. Értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével.

32 E korszak nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk.
A fiúk nevelésének legfontosabb színtere a háború és a népgyűlés volt. Az előbbien sajátították el a fegyverforgatás fortélyait. Az utóbbi arra tette képessé őket, hogy – a tapasztalt szónokokat követve – maguk is meg tudják győzni embertársaikat az élõ szó erejével. A legfontosabb nevelő „iskola” maga az élet volt, itt tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készségeket. Az élő példa nevelő szerepe rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel való teljes azonosulást. A vándorló énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsőítő énekeikben.

33 Idealizált embertípusok és élethelyzetek a Homérosznak tulajdonított eposzokban:
Akhilleusz a rettenthetetlen, bátor harcos, Odüsszeusz, a leleményességével felülkerekedő „talpraesett” ember: „Ó Akhilleusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt, nem kicsivel vagy több nálam, sőt sokkal erősebb dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már; éppen ezért szelídüljön a szíved az én szavaimtól Könnyen jóllakik ám zajos viadallal az ember...” (Homérosz: Iliász, 19. ének. Devecseri Gábor fordítása. Bp., o.)

34 Pénelopé: állhatatos házastársi hűség
A családi idill: Hektór és Andromakhé: „... vele tartott szolgaleánya, ölében hozva fiát aki zsenge kicsiny csecsemő volt, egyfia Hektórnak, s gyönyörű, mint csillag az égen....” „Szólt ragyogó Hektór, s karját nyújtotta fiáért; csakhogy a szépövü dajkához pityeregve simult most vissza a gyermek, mert megijedt, így látva az apját, félt a sok érctől és a sisak lószőr-tarajától, látva, hogyan leng az föntről iszonyú lobogással Fölnevetett szerető jó apja, meg anyja, az úrnő, És ragyogó Hektór tüstént lecsatolta sisakját, és maga mellé tette a földre a messzesugárzót. Megcsókolta fiát, szeliden ringatta a karján...” (Iliász, 6. ének, Devecseri Gábor fordítása)

35 Gyermekét játszani küldő és fenyítő görög édesanya
A gyermekek első nevelő közege a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Gyermekét játszani küldő és fenyítő görög édesanya

36 Lányok esetében a nevelés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: alapfokú művészeti képzésben részesültek, és anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendőket.

37 2. 2. Spártai nevelés (Kr. e. VIII–IV. sz.)
Lükurgosz törvényei: a) a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek; b) étkezésük közösen történjék; c) gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek. párta ekkor már „katonai rendőrállam”. A nevelés célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. 8 ezer spártai állt szemben 200 ezer helótával! Helóták felkelése Kr. E. 464-ben

38 „Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Bp., I. kötet, 117. o.) A polisz vezetői beleszólhattak a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is: házasságkötés, újszülöttek kiválogatása. A vének tanácsa döntött a csecsemők sorsáról.

39 A csecsemők „kitevésének” archetípusa: Taigetosz-hegy.
A csecsemőt édesapja „…karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 107. o.)

40 Spártai táj a Taigetosz hegyével

41 Noha a gyermekgyilkosság gyakorlat volt az ókori világban, általában nem elhamarkodottan, hanem hosszas lelki vívódás után hajtották végre ezt cselekedeteket. Valerie French szerint a gyermekek megölésétől való húzódozást leginkább három tény jelzi: Az első: a források gyakran említenek olyan beteges vagy deformált gyermekeket, akiket nem tettek ki.

42 A második: bár a kisgyermekek megölését ritkán ítélték el nyíltan és ritkán minősítették gyilkosságnak, találhatók olyan feljegyzések, melyek a felnőttek nyugtalanító érzéseit tükrözik. A harmadik: Sok történet maradt fenn a kitett csecsemők életét megmentő férfiakról és nőkről. A gyermekgyilkosság intézménye ellen sokáig semmit nem tettek, de az egyes kisdedek tehetetlensége kiváltotta együttérzésüket. A görög felnőtteket nem rendítette meg annyira a szenvedő csecsemő gondolata, mint a ténylegesen szenvedő és magatehetetlen kisded látványa.

43 2. 2. 1. Fiúk nevelése Spártában
A gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak. A csecsemőket – akárcsak az egyiptomiak – nem pólyázták be, hogy testük szabadon fejlődjék. Fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk nem volt szabad. A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött.

44 Táborba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban.

45 A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg
A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a „lakonikus beszéd” kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.)

46 „Vacsora után az eirén (a fiúk vezetője) kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: «Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?» vagy «Mit gondolsz ennek meg ennek az embernek a magaviseletéről?» Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírálják, mi a jó és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával... A feleletet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta a hüvelykujját...” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 110. o.)

47 A költészet és a zene viszonylag kevés szerephez jutott a fiatalok képzésében. Főleg egyszerű stílusú, világos szerkezetű dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsérték az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és szidalmazták a gyávákat. Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedelmesség állt követendő értékként. Spártai harcos szobra

48 Túlélési gyakorlat: krüpteia (rejtőzködés):
Az idősebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan becserkészték, majd megrohamozták, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat. A krüpteia kettős célt szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fiatalokat, másfelől pedig állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat.

49 Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt :
“Gyönyörű dolog meghalni hősiesen, elesni az első sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor harcoljunk hősiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bátran.” (Türtaioszt idézi Croizet: A görög kultúra. Bp., o.) “Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miután nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: »Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai« – ő mosolyogva felelte: »Az, hogy a csatasorban a király előtt harcolok az ellenség ellen«.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 116. o.)

50 A fiúk húszéves korukban lettek kitűnően kiképezve a hadsereg tagjai.
Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. „Asztaltársaságokba” nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendős korukig.

51 A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is.
Az egész polisz úgy működött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelőtáborokban lévő fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket. A spártaiak – Lükurgosz törvényének szellemében – nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendelkezett.

52 2. 2. 2. Lányok nevelése Spártában
A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékű képzésben részesítették őket. Megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt elsősorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelől viszont az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor – hadjáratok idején – nekik kellett vállalniuk az otthon védelmét.

53 Bronze figure of a running girl
Greek, about BC

54 Az életképes fiúgyermek az állam tulajdona volt.
A városállam felvirágzása érdekében lényegs volt az egészséges utódok biztosítása. Ha a férj nemzőképtelen, beteges vagy öreg volt, megengedték, hogy felesége egy derék fiatal férfival háljon. Minden újszülött gyermek a vének tanácsa (geruszia) elé került, s ha torznak, gyengének vagy életképtelennek találtatott, akkor bedobták a Taügetosz hegy melletti Apothetai nevű szakadékba. A leánycsecsemők gyakrabban jutottak erre a sorsra, mint a fiúk, ezért Spártában nem volt kiegyenlített a nemek aránya.

55 2. 3. Athéni nevelés (Kr. e. VI–V. sz.)
A polisz vezető rétegét – a hellén születésű arisztokraták mellett – a legmagasabb jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem–tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyűlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák – akiket pusztán tárgyaknak, “beszélõ szerszámok”-nak tekintettek – semmiféle joggal nem rendelkeztek.

56 Az athéni állam vezetői (pl
Az athéni állam vezetői (pl. Drakón, Szolón vagy Periklész) a kultúra, a művészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a démosz, a nép is részesülhessen belőle. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha – Spártával ellentétben – ezen a téren semmiféle központi, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozódott a magánoktatásért fizetendő tandíj miatt.

57 2. 3. 1. Az athéni embereszmény
A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát „ép” lélek lakozik. Más szóval: a szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a „kalokagathia” elvének, amely szerint tehát a „szép” és a „jó” harmonikus egységben létezik. („Kalosz” görögül azt jelenti: „szép”, „agathosz” jelentése pedig: „jó”.) Az athéniak nem azért edzették testüket, hogy egy bizonyos területen rendkívüli eredményeket érjenek el. Eszményük nem a többiek közül fároszként kimagasló a többiek közül, hanem az egyszerű ember, aki képes hőssé válni. Ezzel magyarázható, hogy háború esetén mindenki kötelességének érezte, hogy derekasan harcoljon, reguláris hadseregük viszont nem volt.

58 2. 3. 2. Az athéni nevelés célja és a műveltség tartalmai
A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikből „jó poliszpolgár” váljék. Felfogásuk szerint ehhez megfelelő műveltséget kellett elsajátítani: 1. Szakmai műveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismereteket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át. 2. Általános műveltség. A jó polgárnak határozott elképzelése van saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes arra, hogy véleményét logikus érvekkel alátámasztva kifejezze a népgyűléseken, a bíróságokon és a közszereplés egyéb alkalmai során. Ehhez ismernie kell népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költők és írók műveit, tehát általános műveltséggel kellett rendelkeznie.

59 E műveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermekeket.
Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendő viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot fordítottak. Ahogyan Platón is írja „Protagorasz” című művében: „ Attól kezdve, hogy a gyermek érti a szót, a dajka, az anya, a nevelő és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehető legderekabbá tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmeztetik, és rámutatnak: íme ez helyes cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tetsző, az bűnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített fadarabot kiegyenesít.” (Platón: Protagorasz. A Platón válogatott művei címû kötetben. Bp., o.)

60 2. 3. 3. Az athéni iskolák rendszere
Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak: 1. Múzsai képzés. Ezen belül: a) Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás, írás, számolás tanulását, és irodalmi művek tanulmányozását jelentette. b) Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal kísért énekelt versek tanulása, és a tánc (orkesztiké). 2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás művészete.

61 Athéni iskola ábrázolása vázaképen. Kr. E. 490-480.

62 Múzsai nevelés. Balról: kitharán játszó tanár és gyermek, könyvtekercset tartó tanár

63 A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt:
a) Grammatikai „iskola”: A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant. Az olvasás tanulása: betűk megismerése, szótagoló (szüllabizein) olvasás. Később nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a „grammatikosz” volt. Legtöbbet Homérosz Iliászának részleteivel foglalkoztak, amelyeket – részletes elemzés után – kívülről meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva mondták vagy énekelték.

64 Gyermekkísérő rabszolga (paidagogosz) ábrázolása egy Kr. e. 5
Gyermekkísérő rabszolga (paidagogosz) ábrázolása egy Kr. e. 5. századból származó vázaképen és egy mai ismeretterjesztő műben

65 b) Kithara-iskola: A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. A kitarajáték tanítása kezdetben bemutatással és utánzással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok műveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő.

66 c) Palaisztra (‘birkózásra kijelölt hely’): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A testnevelő (paidotribész) irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyűatlétika különféle ágait gyakorolták itt a fiúk.

67 Priene városának gümnasziona. Rekonstrukció
Gümnaszion (gümnosz = ‘meztelen’): Az idősebb a gümnaszionban folytatták a testgyakorlást. Olyan épület volt ez, amelyben – a fedetlen és fedett futópályák mellett – különféle céloknak megfelelő helyiségek kaptak helyet. Az öltözők mellett később megjelentek az előadótermek és a könyvtárak is. Hamarosan magasabb szellemi tanulmányokat is folytattak itt a fiatalok.

68 A nevelés fontos színterei voltak Athénban a megszerveződő baráti társaságok összejövetelei, a szümpozionok. A résztvevő fiatal fiúk a bölcsebb, tapasztaltabb polgárokkal folytatott kötetlen beszélgetések során tehettek szert újabb ismeretekre. A felserdült fiúk a különféle „iskolákban” elsajátított meggyőző beszéd, az ékesszólás művészetének birtokában már beléphettek az athéni közélet küzdőterére, a népgyűlés színhelyére (agora), hogy ott gyakorolják állampolgári jogaikat.

69 Az athéni magántanítók díjazás ellenében végezték az oktatást.
Az egyetlen állami intézmény az ephébiára előkészítő iskola volt, ahova általában 15 éves korukban kerületek a fiúk. Politikai és katonai előkészítő képzésben részesültek itt. A éves fiúkat melephéboszoknak (‘jövendő ephébosz’) nevezték, megkülönböztetve őket a éves ephéboszoktól, akik már szervezett katonai kiképzést kaptak: gyakorlatként részt vettek már a határok védelmében vagy Athén kikötőjében teljesítettek rendőri feladatokat. Eskütétel után határőrszolgálatot teljesítettek, ezután váltak teljes jogú athéni polgárrá.

70 Búcsú a háborúba induló ephébosz fiútól. Kr. e. 4. sz.

71 2. 3. 4. Lányok nevelése Athénban
A családi gazdaságban, az oikoszban a nő már megbecsülésre tesz szert – elsősorban háziasszonyként és családanyaként. Törvény írta elő, hogy minden oikoszban legalább egy fiú- és egy leánygyermeket hagyjanak életben. A családfenntartó apa dönthetett afelől, hogy az újszülöttet felnevelik-e vagy sem.

72 Azt a csecsemőt, akit életképtelennek ítélt, azokat kitaszították a családból, azaz „kitették”. A leánygyermekek gyakrabban jutotta erre a sorsra. A leánygyermekek nevelése a „házias erények” kifejlesztésére korlátozódott. Legfőbb erkölcsi erényük – amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza – az állhatatosság, a szorgalom és a rendíthetetlen házastársi hűség volt.

73 Ritkaságszámba mentek a tudós nők. Ezek körébe tartozott Hüpathia (kb
Ritkaságszámba mentek a tudós nők. Ezek körébe tartozott Hüpathia (kb. Kr. u ), aki az alexandriai Múszeion (felsőoktatási intézmény) tanára volt. Matematikai és csillagászati tárgyú műveket írt.

74 Az athéni lányok többségét csak a háztartási és gazdasági ismeretekre tanították meg.
Anyjuktól tanulták a varrást, a kötést, a fonást és a szövést. Olvasni és írni általában csak szüleiktől vagy dajkájuktól tanultak meg valamelyest. A politikai élet nyilvánossága zárt világ volt számukra. Legfőbb ékességük a hallgatás, s életük legfontosabb színtere a lakóház idegenek elől zárt női lakosztálya, a günakeion volt.

75 Lubrich Ágost, a budapesti egyetem egykori pedagógia­professzora a kövekezőket írta erről 1874-ben megjelent háromkötetes Neveléstörténetében: „A nőnem nem csak nem részesíttetett olyan tiszteletben, mint a dór államokban, hanem, hasonlóan a gyermekhez, a férj gondnoksága alatt álla. Lakása a ház hátsó részében vala, elzárva, gyakran kuvasztól is őrizve, gyermekek és rabnők társa­ságában. Férfiak közt nem volt helye, sőt a férj által rendezett házi mulatságban sem... Idegen férfi tekintetével még ablakon keresztül sem illett találkoznia. Ha kiment, rabszolga kíséré.” (Garamszegi Lubrich Ágost: A nevelés története. I. kötet, Bp., o.)

76 Athénban nagy gondot fordítottak a gyermekek lelkületének, jellemének formálására, a nevelésre.
“...a tanítótól elvárják, hogy jóval több gondot fordítson a gyermek helyes magatartására, mint az elemi ismeretekre és a kitharajátékra. A tanítók meg is felelnek ennek a kívánságnak, és miután a gyermek megtanulta a betűvetést, s már annyira vitte, hogy az írott szöveget is annyira érti, mint azelőtt a beszédet, kezükbe adják a nagy költők költeményeit, hogy ezekkel is megismerkedjenek. Sőt e költeményeket könyv nélkül is megtanultatják velük, hiszen számos erkölcsi tanulságot meríthetnek belőlük, ezenkívül pedig a régmúlt idők kiváló fiainak viselt dolgaiból [...] is okulhatnak. Így olyan példák állnak a gyermek előtt, amelyek becsvágyát felkeltvén utánzásra serkentik, és arra buzdítják, hogy törekedjék hozzájuk hasonló lenni. A kitharajáték tanítói ugyancsak hasonló célokat akarnak elérni: a józan mérséklet erényét ápolják, és arra ügyelnek, hogy az ifjak ne térjenek rossz útra [...] Minden törekvésük arra irányul, hogy a ritmusokat és harmóniákat szilárdan bevéssék a gyermekek lelkébe, hogy ezáltal fegyelmezettebbek legyenek...” (Platón: Protagorasz. 31. o. )

77 Amíg Spártában a dresszúra, a fizikai kényszer uralkodott, addig az athéniak bíztak abban, hogy sokkal mélyebben be lehet hatolni a gyermekek lelkébe az esztétikum segítségével. Arisztotelész fogalmazta meg híres katarzisz-elméletében, hogy az esztétikum átélt elsajátításának hatására az ember képes felülemelkedni saját személyes világán, és megtisztulva, magasabb szintre emelkedve már egy nagyobb közösség, a polisz tagjaként szemléli önmagát. Az esztétikum átélt elsajátítása segítheti hozzá az embert ahhoz, hogy magatartásában az erkölcsi jót megvalósítsa. A szépnek és a jónak, az esztétikumnak és az etikumnak ez az egysége a görög kalokagathia elméletének sajátosan athéni megközelítése.

78 3. Róma

79 3. 1. Gyermekkép és társadalmi szerepekre való felkészítés
Róma még szigorúbb volt a gyakorlatban a gyermekekhez, mint Hellász. Csak a hasznosnak ítélt gyermekeket nevelték fel, őket gondozták odaadással. Az édesanya szerepe viszont megbecsültebb volt, mint a görögöknél. A csecsemőt anyja dajkálta, s ő lett gyermek első nevelője hétéves koráig. A gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a helyes viselkedést.

80 Rómában bizonyos tekintetben kiszolgáltatottabbak voltak a gyerekek, mint görög földön. Noha a rómaiak átvették a görög kultúra számos elemét, a gyerekek iránti attitűdjeik több pontban eltértek hellén elődeiktől. Ezek közül a két leglényegesebb: 1. a „patria potestas” (atyai hatalom), 2. a római felsőbb társadalmi osztályok folyamatos küzdelme azért, hogy „újratermeljék” önmagukat.

81 A patria potestas révén a római családfő, az apa élet-halál ura volt, feltétlen uralommal rendelkezett családja minden tagja felett. Jellemző, hogy például a leányok Rómában csak házasságkötésük után kerültek ki apjuk hatalma alól: A lakodalom napján az ifjú pár házában áldozatot mutattak be az isteneknek, majd az asszony meggyújtotta a ház tűzhelyén a tüzet. Ezzel a szimbolikus gesztussal apjának „patria potestas”-a alól véglegesen férje uralma alá került.

82 Rómában apa tradicionális teljhatalma (ius vitae) élete végéig megmaradt gyermekei felett, akár meg is ölhette őket. A birodalom történetében számos jelét tapasztaljuk a tradicionális apai teljhatalom korlátozására irányuló törekvéseknek. A Kr. e. 2. században Hadrianus rendelete szerint száműzni kellett azt az apát, aki megölte gyermekét.

83 A birodalom történetében számos jelét tapasztaljuk a tradicionális apai teljhatalom korlátozására irányuló törekvéseknek. A Kr. e. 2. században Hadrianus rendelete szerint száműzni kellett azt az apát, aki megölte gyermekét.

84 A rómaiak is felismerték a gyermek gyengeségét, félénkségét, kiszolgáltatottságát. Új tulajdonságokat is felfedeztek benne, mint például a tanulásra való hajlam, a kíváncsiság és a versenyszellem. Az antik görögök és rómaiak gyermekképében viszonylag kevés nyomát találjuk a romantikus vonásoknak. A gyermekkorra alapjában véve úgy tekintettek, mint egy „hiányállapotra”, amelyet mihamarább le kell küzdeni, hogy a gyerekből értelmes felnőtt váljék.

85 Közös vonás a rómaiak és görögök gyermekfelfogásában a gyermeki lélek „tabula rasa”-ként való értelmezése. Mélyen hittek abban, hogy a követendő példa döntően befolyásolja a jellem alakulását. Ezért próbálták óvni fiaikat és leányaikat a káros hatásoktól.

86 3.2. Fiúk nevelése Rómában A fiúk nevelését hétéves korukban apjuk folytatta. Megtanította őket írásra, olvasásra, számolásra, elsajátíttatta velük a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták.

87 Később elment velük a Fórumra, ahol – akárcsak görög társaik az agórán – részt vehettek a közügyek intézésében. Kezdetben ez a részvétel szemlélődésre korlátozódott: megtanulták a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolytatását.

88 A családi nevelés a fiúknál tizenhét éves korukban, a lányoknál férjhezmenetelükkel ért véget.
A fiú ekkor érte el a nagykorúságot, levehette a nyakában eddig hordott amulettet (bullát), hosszú haját levágatta és felöltötte a felnőttség jelképét, a toga virilist. Ettől kezdve vehetett részt a nyilvános életben, a szavazásokon. Katonának kellett jelentkeznie, hiszen a fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Táborokban készítették fel a őket arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére.

89 3.2. A lányok helyzete és nevelése Rómában
A nő férje hatalma alatt állt, a család belső életét azonban ő szervezte. Édesanyaként tekintély övezte. Vezette a háztartást, irányította a szolgák munkáját, a legfontosabb feladata azonban a gyermekek nevelése volt. Otthon domina (úrnő) megszólítás járt neki. A nyilvános életben azonban csak férje tudtával vagy éppen annak kíséretében vehetett részt.

90 Gyermeküket szoptató anyák ábrázolása a római képzőművészetben

91 Fiatal lány mellszobra, 2. század
Golyóval játszó kislány, 2. sz.

92 Tógát viselő kislány, Kr. e. 50-40.
Kislány galambbal, 2. sz.

93 A csecsemőt anyja dajkálta, s ő lett gyermek első nevelője hétéves koráig. A gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a helyes viselkedést. A lányok nevelése férjhezmenetelükig megmaradt a család keretei között: a házkörüli teendők elvégzésére anyjuk oktatta őket. A nő férje hatalma alatt állt, a család belső életét azonban ő szervezte. Édesanyaként tekintély övezte. Vezette a háztartást, irányította a szolgák munkáját, a legfontosabb feladata azonban a gyermekek nevelése volt. Otthon domina (úrnő) megszólítás járt neki. A nyilvános életben azonban csak férje tudtával vagy éppen annak kíséretében vehetett részt.

94 A fiúk nevelését hétéves korukban apjuk folytatta
A fiúk nevelését hétéves korukban apjuk folytatta. Megtanította őket írásra, olvasásra, számolásra, elsajátíttatta velük a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták. Később elment velük a Fórumra, ahol – akárcsak görög társaik az agórán – részt vehettek a közügyek intézésében. Kezdetben ez a részvétel szemlélődésre korlátozódott: megtanulták a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolytatását.

95 A családi nevelés a fiúknál tizenhét éves korukban, a lányoknál férjhezmenetelükkel ért véget.
A fiú ekkor érte el a nagykorúságot, levehette a nyakában eddig hordott amulettet (bullát), hosszú haját levágatta és felöltötte a felnőttség jelképét, a toga virilist. Ettől kezdve vehetett részt a nyilvános életben, a szavazásokon. Katonának kellett jelentkeznie, hiszen a fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Táborokban készítették fel a őket arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére.

96 3.1. Quintilianus A gyermekek képezhetőségét a rómaiak közül legékesebben Marcus Fabius Quintilianus (30k.-100k.) fogalmazta meg. Római retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként. Fő műve: A „Szónoki képzés tizenkét könyve” (Institutionis oratoriae libri duodecim) í

97 Pedagógiai alapelvei A kisgyerekek korai nevelése életre szóló nyomokat hagy. (Mai pszichológia: imprinting, alap-személyiség kialakulása stb.) „Az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét.” A dajkák kiválasztásának fontossága. Az édesanyák beszédének nevelő hatása. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a „gondolkodás és a szellemi mozgékonyság”. A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Korán kell kezdeni a tanítást. Kár volna az első éveket kihasználatlanul hagyni.

98 Játék legyen a tanulás „De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan, hogy az egészen fiatal gyermekeknek mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tőlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meggyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is visszarettenjen. Játék legyen a tanulás.” Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető. Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket ajánl.

99 „Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók
„Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemőt nekiszabadítjuk a gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemő) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában megkívánni? Alig ejti ki az első szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb műveljük ínyöket, mint erkölcseiket.” Magánnevelés helyett az intézményes nevelést pártolja.

100 3.1.3. Az ideális tanuló Az ideális tanuló Quintilianus szerint:
„Az én kedvem szerint való fiú az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az előadás menetét, nem siet előre.” „Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír.”

101 Az antik görög-római kultúra köznapi felfogásában a gyermek inkább mint a jövendő felnőtt fejlődőképes előképe szerepelt, mintsem önálló értékekkel rendelkező lény. A vallási kultuszban ezzel szemben kifejezetten fontos szerep jutott a gyermekségnek. Ebben a szférában nagyra értékelték azt, amit a másikban hiányoltak. A gyermek gyöngesége, kiszolgáltatottsága, esendősége itt erénynek számított. A gyermek mint az érintetlen tisztaság szimbóluma jelent meg a vallási kultuszban.

102 Ez a kultikus tisztelet például abban is megnyilvánult, hogy a római fiúk gyermektógája (toga praetexta) megszentelt ruhadarabnak számított, olyannak, amilyenben a papok áldozataikat bemutatták. E szent ruhadarab jelezte azt, hogy a gyermeket – az eszményi gyermeket! – ártatlansága, tisztasága a felnőtt fölé emeli.

103 4. Későhellén kultúra A gyermeki ártatlanságnak ez a kultusza római-későhellén kultúrában tovább erősödött, és a sztoikusok munkáiban kapott filozófiai hátteret. Ebben a felfogásban a gyermek mint az ember őseredeti morális integritásának szimbóluma jelenik meg. Ez a teljesség és háborítatlan tökéletesség enyészik el az élet első napja után, amikor már a külvilág hatásai befolyásolják a gyermek lelkét.

104 Ebben a korszakban a kultikus gyermektisztelet az egekig szökött
Ebben a korszakban a kultikus gyermektisztelet az egekig szökött. Egyfajta „gyermek évszázada” vette kezdetét. Augustus császárt igazi gyermekbarátnak írták le kortársai. A gyermektelenek gyermeket vásároltak a piacon, hogy otthon élvezhessék társaságát. Ha a „puttók” közül egy meghalt, szívbe markoló hangú feliratokkal látták el sírját. A gyermekséget istenítették, az isteneket pedig gyermeki tulajdonságokkal ruházták fel.

105 A gyermekkultusz java részt az ideál, a gyermekkép szintjén maradt, s a kultikus imádat kevéssé befolyásolta a valóságban a gyermekek hétköznapi életét. A szülők, a pedagógusok a legkeményebb testi fenyítéktől sem riadtak vissza, ha annak szükségét érezték. A romantikus elemekben gazdag gyermekképpel szemben a gyakorlatban ebben a kultúrában is egy pesszimista, represszív gyermekfelfogás hatása érvényesült.

106 Összegzés Az ókori társadalmakban a gyermekeknek fontos szerepet tulajdonítottak. A rituális gyermekáldozat ősi hagyománya tovább élt, de egyre ritkábban folyamodtak hozzá. A gyermekek különleges jellemző vonásait a legtöbb ókori kultúrában felismerték. Tisztában voltak szeretetigényükkel, játékszükségletükkel. Jogi védelemben részesítették őket a túlkapásokkal szemben.

107 A görögök - asszimilálva a keleti civilizációk hagyományait, értékeit - tovább léptek ezen a téren.
A formálás, nevelés szükségességét felismerve egészen kis korban elkezdték gyermekeik alakítgatását. Legnagyobb filozófusaik műveit olvasva fejlődéslélektani megfigyelések sokaságára bukkanhatunk, melyek esetenként rendszerbe is szerveződnek. A megfigyelt gyermeki jelenségekre reflektáló tudatos neveléssel, pedagógiával tehát a görögök kultúrájában találkozunk első ízben.

108 5. Az Ótestamentum Az ótestamentumi teokratikus zsidó agrártársadalom az eszmény szintjén (gyermekkép) nagyra értékelte a gyereket – utódként, a közösség fennmaradásának zálogaként. A gyermeket nem önmagáért becsülték, hanem úgy mint Jahve kegyes ajándékát, jóindulatának bizonyítékáét. Születése ezért áldás volt, a gyermektelenség pedig sorscsapás. A fogamzásgátlás módszereit és a gyerekek kitevését – a görögökkel és rómaiakkal ellentétben – ezért a zsidók nem alkalmazták.

109 Mivel minden gyermek áldásnak számított (még a fogyatékos is), ezért a patriarchális háromgenerációs család elemi kötelessége volt a gyermekek felnevelése (beleértve a leánygyermekeket is). A fiúkat hétéves koruktól iskolába küldték. A gyermeki egyéniség mindazonáltal még kevésbé érdekelte őket, mint a görögöket vagy a rómaiakat. A kötelező engedelmesség alapján a gyerekek dolga az alkalmazkodás és a szorgalmas tanulás volt, „fejlődéslélektani” szempontok vagy tanulás-módszertani megfontolások nem jöttek számításba.

110 Az volt az elterjedt nézet, hogy az apa fenyítő szigora (a testi fenyítés is) gyermeke iránti szeretetének ékes bizonyítéka. A családban az apa kultikus-szakrális funkciót, papi szerepet is betöltött, szélsőséges engedetlenség esetén akár meg is ölhette gyermekét (ld. patria potestas). A gyakorlati élet gyermekfelfogása ezért a gyermeket értetlen, fejletlen lénynek tekintette, aki hibái és fogyatékosságai miatt állandó isteni és emberi nevelésre szorul.

111 A zsidók sokkal gyanakvóbban tekintettek gyermekeikre, mint a görögök vagy rómaiak. Ártatlanságról szó sem volt, sőt az átöröklött eredendő bűn tana miatt úgy gondolták, hogy már a magzat is vétkezik anyja méhében. A megszülető gyermeket különösen fogékonynak tartották az bűnökre (akár az érzéki bűnökre is). A születésétől bűnös, gonoszságra hajlamos gyermek lelkét csak az Isten (a szülők és nevelők) iránti tisztelet és feltétlen engedelmesség mentheti meg.

112 Albrecht Dürer: Jézus levétele a keresztről
6. Jézus Krisztus Názáreti Jézus tanításaiban gyökeresen eltért a saját népének köztudatában élő gyermekképtől. Elutasította az ótestamentumi rigorózus felfogást („gyermek nevelésre szoruló hiánylény”), és a későhellén kor mentalitásához kapcsolódott („a gyermek tiszteletre, követésre méltó lény”). Albrecht Dürer: Jézus levétele a keresztről

113 Jézus Krisztus szavaiból egy olyan új gyermekkép bontakozott ki, amely még az őskeresztény közösségeken belül is ellenállásba ütközött. A krisztusi felfogásban a gyermek a társadalmi kiskorúság, a peremre taszítottság szimbólumként jelenik meg. A gyermek a szegények, a betegek, a fogyatékosok kiszolgáltatottságának megtestesítője. A Jézus gyermekekkel kapcsolatos újtestamentumi szavait tartalmazó szöveghelyeken, az ún. gyermek-perikópákban a gyermek egyszerűsége, tudatlan, de áhítatos hite felmagasztosul.

114 A felnőttek elé állítja követendő például a gyermeki lelki nyitottságra és önátadásra való képességet. Az igazi keresztény ember hitélete a gyermekéhez hasonlatos: kész a krisztusi tanítás lelki befogadására és a vallási közösségben való lelki föltárulkozásra. Isten birodalmában Jézus a gyermekeknek és a gyermeki lelkű felnőtteknek központi szerepet szán. Figyelemre méltó, hogy nem beszél a gyermek ártatlanságáról, hanem kiemeli jóhiszemű jámborságát, lelki alázatát, naivitását, egyszerűségét.

115 Jézus parancsa a felnőttekhez szól: legyetek olyan jámborak, egyszerűek és nyitottak, mint a gyerekek! „Ekkor kis gyermekeket hozának hozzá, hogy kezeit vesse azokra, és imádkozzék; a tanítványok pedig dorgálják vala azokat. Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa. És kezeit reájuk vetvén, eltávozék onnan.” (Máté, 19, ) A közismertebb szöveghely szerint Márk evangéliumából: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Márk, 10, 14.)

116 Ha jól belegondolunk, Krisztus a „feje tetejére állítja” a tradicionális patriarchális társadalom hierarchiáját, amikor a gyermeket, a gyermekies magatartást állítja a középpontba követendő példaként. Mint korábban láttuk, Aleida Assmann a krisztusi gyermekképet a relatív gyermekkép kategóriájába sorolta.

117 A krisztusi gondolatokban manifesztálódó relatív gyermekképben az apafigurához való kötődés fejeződik ki. (Pszichológiai kifejezéssel: a dependencia-igény kifejeződése.) A „gyermekiség” itt metaforaként jelenik meg: a keresztény embernek a mindenható Atya iránti kötődését és alázatát fejezi ki érzékletes módon. Assmann rávilágít, hogy ez új eszmei impulzust jelentett a kereszténység számára, mivel a gyermeki jámborságot emelte az ideál szintjére. A relatív gyermekkép tehát a célt tűzi ki a keresztény ember számára: „amilyenné válnunk kell”.

118 Emlékeztetőül: Az abszolút gyermekkép ezzel szemben a múlthoz kapcsolódik: „amilyenek voltunk”. Gyökerei a kései antikvitás pogány kultúrájába, az individuum eredendő integritásáról megfogalmazott gondolatig nyúlik vissza. (Pszichológiai kifejezéssel: az independecia-késztetés kifejeződése.) Az újplatonista-gnosztikus filozófiában a gyermek a felnőtt számára példakép. Kicsiny és gyenge testében földöntúli-szellemi eredetű lelke még nem teljesen lelt otthonra, egész lénye megőriz valamit abból a tökéletes egységből, amely az őseredeti „világlélekre” jellemző. A gyermeki teljességnek ez az eszménye az újkori gondolkodásban kap ismét erőre.

119 7. Keresztény egyházatyák
A keresztény egyházatyák Jézus Krisztus nyomdokain járnak, amikor a gyermeki egyszerűséget, a lelki nyitottságot, a jámbor, áhítatos hitéletet magasztalják. A görög-hellén hagyományokhoz kapcsolódva kultikus magaslatokra emelik a gyermeki ártatlanságot, tisztaságot.

120 Alexandriai Kelemen (kb
Alexandriai Kelemen (kb ) számára az Isten számára tetsző gyermekiség nem tudatlanságot, oktalanságot, balgaságot jelent, hanem a képezhetőséget és a tanulás iránti vágyat. A „Logos Paidagogos” szerzője számára a „gyermek” szimbólum: a atyja (Isten) felé bizalommal forduló és anyjába (Egyház) lelki segítségért kapaszkodó keresztény ember szimbóluma.

121 A 2-3. századból származó görög és latin szövegek füzére, amely Corpus Hermeticum címen vált ismertté érdekes gyermekkép-elemzésekre ad alkalmat. E szövegekben az újplatonikus-gnosztikus filozófia alapjain nyugvó abszolút gyermekkép elemei mutathatók ki: „Tekints fiam a gyermek lelkére, amely még nem tapasztalta meg a saját lényegétől való elszakadást. Nézd a gyermek kicsiny és tökéletes testét, amelyet még nem kerítettek hatalmukba a szenvedélyek, s amely még a világlélekhez kötődik. A gyermek lelki-testi fejlődésével ez az ősi szépséges harmónia elenyészik. Az ősi szép és jó felejtése a szenvedélyek bűnéhez vezet.”

122 A „hermetikus” iratok szerzői szerint a gyermeki lélek közvetlenül kötődik a világlélekhez, és így az őseredeti kozmikus harmónia letéteményese. A materiális világ bűneivel még nem szennyezett gyermeki lélek a felnőttek számára példaképpé válik. A gyermekre a Corpus Hermeticum szerzői úgy tekintenek, mint egy kultikus személyre, akinek példáját követve a világi bűnöktől terhes felnőtt lelkek ismét eljuthatnak majd az ősi harmóniához. A gyermek ebben a kultuszban itt nem kötődik az isteni apafigurához, hanem maga válik istenséggé. (Abszolút gyermekkép)

123 8. Pelagius Pelagius (megh. 418 után) brit szerzetes eltért az ortodox keresztény felfogástól és több szállal kapcsolódott a későantik gnosztikus-hermetikus gondolkodáshoz. Elvetette az eredendő bűn dogmáját, és vitatta a gyermekkeresztséget. Az Isten képmására teremtett embernek szabad akaratán múlik, hogy követi-e Ádám bűnét.

124 Minden újszülött ártatlan, mint Ádám a bűnbeesés előtt.
Az ember képes Isten parancsának követésére. A bűn útjára való lépés tudatos döntés eredménye. Szükségtelen a makulátlanul tiszta lelkű gyermeket a keresztség szentségével feloldozni olyan bűnök alól, amelyeket el sem követett.

125 A pelagianizmusnak az eredendően harmóniával teljes emberi természetről szóló tanítása konfliktusba került a keresztény ortodoxia képviselőinek felfogásával. Pelagius tanítását a 432-ben tartott efezoszi zsinat eretnekségnek bélyegezte. Ebben nagy szerepe volt Ágostonnak és az általa képviselt gyermekképnek.

126 9. Ágoston A korszak egyik nagy dogmatikai vitája a gyermekkeresztség körül bontakozott ki. Ágoston (Aurelius Augustinus) ( ) szerint az eredendő bűnnel terhelt gyermeki lélek a keresztség felvételével lesz részese a keresztények közösségének.

127 Ágoston előtt a keresztelés – egészen Keresztelő Szent János óta – a felnőttek keresztelését jelentette. A Bibliában nem találunk egyértelmű utalást a csecsemők és kisgyermekek megkeresztelésének szükségességére. Nem kötelező, de megengedett. Az Apostol Cselekedeteinek könyvében például a következőket olvassuk: „Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét.” (Csel, 22, 16.) Itt tehát egyértelműen felnőttek keresztelésére történik utalás. A keresztelést megelőzte a tanítás, a keresztény tanok elsajátítása az ún. kathekéta-iskolákban. Körülbelül 400-ig a keresztelés felnőttek és a keresztény tanításban részesített gyermekek keresztelését jelentette. Az első csecsemő-keresztelésre 200 körül került sor, de csak az 5-6. században vált általánossá.

128 A 418-ban tartott karthágói zsinat szerint a megkereszteletlen gyerekek elkárhoznak.
A nyugati egyházatyák közül Ágoston volt az, akinek az eredendő bűnről szóló tanítása döntő mértékben járult hozzá a csecsemő-keresztelés általánossá válásához. Ágoston az emberiség „kollektív bűnösségéről” beszél, ez alól kell feloldozni az újszülöttet.

129 Ha megkereszteletlenül hal meg, lelke a „pokol tornácára” kerül, s ott fog szenvedi az örökkévalóságig. Ágoston szerint a világ minden szenvedésének oka Ádám bűnére vezethető vissza. Minden gyermeket ez az átok sújtja születésekor, ezért jön sírva és nem nevetve a világra. A gyermek különösen esendő és kiszolgáltatott a „hús vétkének”, mivel az értelem még gyenge ahhoz, hogy az isteni parancsokat kövesse.

130 Az eredendő bűn csapdájából az ember csak a lelki újjászületés, a keresztség felvétele révén szabadulhat meg. Figyelemre méltó, hogyan szorul háttérbe az antik görögök eszméje az ember nevelés révén történő kiteljesedéséről, s hogyan lesz általánossá a vízió a „Gonosz karjaiba ájuló”, vétkező emberről. Ágoston azt követeli a keresztény embertől, hogy „tekintsen befelé”, ismerje meg saját ingatag természetét, majd az értelem erejével legyen úrrá saját magán.

131 Ágoston a kereszténység legsötétebb misztériumát teremtette meg: az eredendő bűnről szóló tanítást.
A tétel, mely szerint minden egyes ember örökli Ádám bűnét, „traducianizmus”-nak hívjuk. Tanainak alátámasztására Ágoston kijózanítóan szigorú analízis alá vonja a gyermekkort, elsősorban saját gyermekkorát.

132 Arra a kérdésre, hogy milyen bűnöket követhet el egy újszülött, Ágoston válasza:
A gyermek sírása, akár az éhség okozza, akár más, az alantas ösztönök kifejeződése: „Ezen a földön senki sem tiszta a színed előtt a bűntől, még az egynapos csecsemő sem… Talán bűn volt, hogy sírva kívántam az emlőt? Most, ha ilyet cselekednék, nem ugyan anyamellel, hanem koromhoz illő ételre kapkodással, nevetnének rajtam és méltán gáncsolnának… Ártatlan ugyan a gyönge csecsemőtest, de a lélek immár nem ártatlan benne.” (Augustinus: Vallomások. Bp., )

133 Ágoston traducianizmusra alapozott negatív gyermekképe félresöpörte az antik-hellén és az újtestamentumi-korai keresztény-pelagiánus tanokat a gyermek, a gyermekkor nagyszerűségéről. Ágoston évszázadokra befolyásolta a középkor gyermekeszményét és gyermekfelfogását. Kialakult a meggyőződés, hogy a gyermekkor a szenvedések kora. A domináns ágostoni dogma árnyékában azonban tovább élt a gyermekkort dicsérő újtestamentumi gondolat is, és érdekes teológiai-pedagógiai vitákat eredményezett a reformáció korában és az újkor évszázadaiban. („A gyermek mint a gonosz zsákmánya és a felnőtt példaképe.” /Snyders/)

134 10. Erasmus A humanizmus és a reneszánsz életigenlése, természetközpontúsága, egyéniség kultusza lehetőséget teremtett egy új, pozitív gyermekkép kialakulására. Az antik kultúra egyéb elemeinek újjászületése mellet az „isteni gyermek” képe is újjáteremtődött. A humanisták – elsősorban Erasmus ( ) írásaikban a gyermek jóságát, szeretetreméltóságát, taníthatóságát, mindenoldalú fejleszthetőségét hangsúlyozták.

135 „Hát először is ki ne tudná, hogy az ember életében az első évek a legvidámabbak és legkedvesebbek?” (A balgaság dicsérete. Bp., ) „A természet fiat adván, csak durva tömeget ad. A te kötelességed, hogy az engedékeny és bármily alakba gyúrható anyagnak a legjobb formát megadd. Ha késlekedve végzed munkádat, vadállat kerül ki kezed közül, ha gondos leszel, úgyszólván isteni lény.” (A gyermekek korai erkölcsös és tudományos nevelése. Bp., )

136 Ez a néhány mondat több olyan egymással összefüggő, toposzt tartalmaz, amelyek később, tovább vándorolva az eszmék történetében pedagógiai irányzatok egész sorának tartalmát befolyásolták: 1. A „tabula rasa”-elv, amelyet később majd John Locke gondolataiban látunk kifejlett formában megjelenni. 2. A nélkülözhetetlen nevelés hatalmas emberformáló ereje - ezt a szálat majd a felvilágosodás filozófusai, pedagógusai viszik tovább. 3. Az elmaradt nevelés veszélyei: ezt például a Pestalozzi által is leírt önző, egocentrikujs „természetes létállapot”-ot előlegezi meg. 4. A tipikus humanista csodálat, amellyel e korszak gondolkodói – köztük Pico della Mirandola – az ember mérhetetlen értékei, lehetőségei, „dignitása” előtt adóztak.

137 Erasmus nemcsak megelőlegez későbbi eszméket, hanem követ is régieket.
Tovább viszi a Quintilianus által már megfogalmazott gondolatot a korai nevelő hatások fontosságáról. (Pszichológiai szakkifejezéssel: imprinting.) Szinte szó szerint idézi a római rétort: „Nyújtsd a viaszt, amíg lágy, alakítsd az anyagot, amíg enged; a legkellemesebb szagú folyadékkal töltsd meg az új edényt, akkor fesd meg a gyapjat, mikor a kallóstól hófehéren haza kerül és még semmi szenny nem rútítja el. (A gyermekek … nevelése. 54.) A nevelés hatalmáról szóló gondolat majd később válik túláradóan optimista aufklérista meggyőződéssé, egyebek közt Kantnál: „Az ember csak nevelés által lesz emberré. Semmi más, mint amivé a nevelés teszi.” (Kant, )

138 Az eddigi felhőtlen optimizmust beárnyékolja Erasmus aggodalma az ifjúkor bűnre való hajlamossága iránt. Ágoston eredendő bűnről szóló tanítása is felbukkan: „De az ifjúkorra épen azért jobban kell vigyázni; minthogy az ifjut inkább természeti ösztönök, mint itélő erő vezeti, azért egyforma könnyűséggel, vagy talán még nagyobbal szívja magába a rosszat, mint a jót. Sőt ami jót tanultunk, azt is könnyen elfelejtjük, mint hibáinkat.” (A gyermekek … nevelése. 74.)

139 Erasmusra tehát nem jellemző a kritikátlan, szélsőséges gyermekkultusz.
Sajátos köztes szerepet tölt be az antik hagyomány optimista gyermek-antropológiája és az augustinusi pesszimista gyermekkép között. A humanizmus optimizmusát kissé tompítja, az eredendő bűnről szóló ortodox tanítást pedig relativizálja.

140 Martin Luther (1483-1546) Duális antropológiája
Tanítás a „két birodalomról” (Zwei-Reiche-Lehre) Az ember kettős meghatározottsága: isteni és emberi. Az ember két világ részese: az isteni és az emberi világé. Bibliai legitimáció: „Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak, és a mi az Istené az Istennek.” (Máté, )

141 Traktátus A keresztény ember szabadságáról, 1520.
Két ellentmondó tézis: 1. A keresztény ember szabad és nem alárendeltje senkinek és semminek. 2. A keresztény ember mindenkinek és mindennek engedelmes szolgálója. Az ellentmondás feloldása:

142 A lutheri emberkép két dimenziója:
ISTEN Vertikális Horizontális VILÁG EMBER

143 1. Az ember a horizontális dimenzióban a létező anyagi világ törvényeinek foglya, kiszolgáltatott a „világi hatalmasságoknak”, szabadságától megfosztott. 2. A vertikális kapcsolat Istenhez fűzi: ebben két értelemben is szabadságot nyer: a. Isten kegyét, jóindulatát szabadságában áll elfogadni vagy elutasítani. b. Szabadságra tesz szert egyéni, individuális – a világi körülmények kényszerétől független – hitében is.

144 Luther: A hit egy dolog (Isten Birodalma: Reich Christi), a világi állampolgáraként való élés egy másik dolog. Az állam az evilági dolog rendjével törődjön, és ne foglalkozzon az emberek személyes hitével, vallásos érzületével. Ez a lelkiismereti szabadság állapota. Rendkívüli, elementáris hatás: az individuum felértékelődése. Imago dei + az Isten által elismert egyéniség.

145 A hivatalos egyház intézményének radikális leértékelése
A hivatalos egyház intézményének radikális leértékelése. Az isteni tanítás közvetítésének monopóliuma már nem az egyház kezében van. A keresztény embernek szabadságában áll Istennel közvetlen kapcsolatot létesíteni, tehát minden hívőből lehet lelkész. „Egyetemes (mindenkire kiterjedő) papság”. „Sola scriptura” (csak a Szentírás által lehet üdvözülni). Vissza az íráshoz! Nincs szükség „istentudósra”, teo-lógusra!

146 A Biblia anyanyelven, nincs szükség hozzá héber, görög nyelvismeretre
A Biblia anyanyelven, nincs szükség hozzá héber, görög nyelvismeretre. (Még latinra sem.) A szociális különbségek eltűnnek, ha a hit dolgairól van szó. A külsőségek, de még az önsanyargatás is – felesleges és haszontalan. Nincs szükség a hitet bizonygató világi ügyködésre (zarándoklatok, templomalapítás, cölibátus stb.). „Sola fide”: csak a(z őszintén bensőséges, kegyes) hit által lehet üdvözülni.

147 A befelé forduló, kontemplatív életmódra nevelő kolostorok ideje lejárt, de a teoretikus világi tudás is haszontalan. A reformáció első hullámának az egyetemek is áldozatul estek. Erasmus: ahol terjed a reformáció, ott hanyatlanak a tudományok. Luther válaszlépése: iskolaalapítási hullámot indít: „…,daß man die Kinder zur Schule halten solle…”

148 Luther a családi nevelésről
Luther írásaiban hangoztatta, hogy nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. Az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. A jó nevelés pedig elképzelhetetlen a harmonikus, erkölcsös családi élet nélkül. Az ideális család élén a férj áll megkérdőjelezhetetlen tekintélyével, felesége és gyermekei feltétlen engedelmességgel tartoznak neki.

149 A gyermek ebben az eszményi családban nem a „világi örömök forrása”, hanem Isten által a szülőkre bízott „örök kincs”, amellyel jól kell sáfárkodni. A család felnőtt tagjainak legfontosabb feladata éppen ezért gyermekeik minden szempontból következetes, szigorú erkölcsi elvek szerint való nevelése. Szó sincs itt tehát semmiféle „romantikus” gyermekkultuszról, Luther inkább Ágoston tanaihoz kötődik.

150 A Luther által népszerűsített új, polgári családeszmény szerint a szülők megkérdőjelezhetetlen abszolút hatalommal rendelkeznek gyermekeik fölött: „Nincs nagyobb, nemesebb eredetű hatalom a földön, mint a szülők hatalma gyermekeik fölött.” Az 1529-ben írt Nagy Katekizmusban ezt a hatalmat egyenesen Istentől eredezteti: „Ezt az állapotot Isten adományozta a szülőknek, akik az ő képviselői ezen a földön.” A szülők így ettől kezdve Isten teljhatalmú földi helytartójaként jelentek meg a családon belül, gyermekeik feltétlen engedelmességgel tartoztak nekik.

151 A jámbor szülőknek a gyereket már kis korától kezdve Isten szolgálatára kell nevelni: szavakkal és hathatós tettekkel. A gyermek saját akaratát „folyamatosan meg kell törni”; a gyereknek „el kell szenvednie a büntetést akkor is, ha az néhanapján jogtalan”. A gyerek akaratossága eredendően rossz természetének bizonyítéka, ezt pedig le kell győzni minden áron. Nevelés nélkül a gyerek „önző vadállatként él, semmire sem jó, csak evésre”. A házasságról szóló prédikációjában (1519) Salamonra hivatkozik, aki szerint „aki a vesszőt kíméli, gyermekét gyűlöli”. Aki gyermekét veri, a lelkét menti meg a pokol tüzétől. A testi fenyíték Luther tanításában így tesz szert dogmatikai alapozásra.

152 Azonban ugyanúgy, mint ahogyan Ersamus sem egyértelműen optimista, Luther sem kizárólagosan pesszimista gyermekről való gondolkodásában. Írásaiban kiemeli a gyermekek bensőséges, őszinte hitélet iránti fogékonyságát. Az antik újplatonikus-gnosztikus örökség nála is fellelhető egyes motívumokban: A gyermekek teste még „Ádám testét idézi a bűnbeesés előtt”. A hitélet tekintetében a felnőttek elé a gyermekek jámborságát, kegyességét állítja példaként: „a felnőttek legyenek ismét gyerekek” („widderumb kinder werden”).

153 1. A keresztséggel kezdődő hitbéli tudatosulás folyamata. 2. Az ember örökös kiszolgáltatottsága az eredendő bűn csapdájának. 3. A ösztönös, bensőségese őszinte istenhit képességének fokozatos csökkenése. Friedrich Schweitzer nyomán

154 A kortárs humanistákkal szemben, akik meg voltak győződve az emberi természet önfejlesztő erejéről, Luther a bűntől való megszabadulás zálogának az isteni megváltást tekintette. * * *