A gyógypedagógia története

Az előadások a következő témára: "A gyógypedagógia története"— Előadás másolata:

1 A gyógypedagógia története
6. A gyógypedagógia alakulása a századi Európában 1. rész

2 Az orvostudomány fejlődése
Pereire, de l’Épée, Haüy bebizonyították, hogy az érzékszervi fogyatékkal élő emberek intelligensek, akik a szenzualista elvek alkalmazásával és az alternatív szenzoros ingerek használatával eredményeket tudnak elérni olyan területeken, ahol korábban ezt nem tételezték fel róluk. A siket és vak emberek sikerei azt jelentették, hogy a lehetőségek más fogyatékkal rendelkező csoportokra is kiterjeszthetők, elsősorban az elmebetegekre, majd pedig a mentálisan retardált emberekre.

3 Ekkor már nem klérus tagjai, hanem az orvosok voltak ennek a fogyatékkal élők fejlesztését szorgalmazó irányzatnak a zászlóvivői. A 18. század végén az orvostudomány általában véve is kiszorította a teológiát az emberrel, az emberi lélekkel való foglalkozás teréről. Az orvostudomány fejlődését a rendszertani szempont dominanciája alakította az a meggyőződés, hogy az általános törvények gyökérzete közös. Carolus Linnaeus azzal forradalmasította a biológia tudományát, hogy az állatokat és növényeket szerkezetük és funkciójuk alapján osztályokba sorolta. Georges Cuvier báró, a paleontológia atyja rendet teremtett a komparatív zoológiában.

4 Az orvosok hittek abban, hogy a növényekhez és ásványokhoz hasonlóan a betegségek is osztályokba sorolhatók. Az emberi betegségek zavarba ejtően hosszú sorának az osztályozása két alapvető célt szolgált. Az első, hogy világos pontos definícióját adja a betegségnek, illetve a betegségek belső természetét és egymással való kapcsolatát mutatta be a hasonló jellegzetességek alapján történő csoportosítás. Amikor ez elkészült, úgy vélték, hogy azonosítani és befolyásolni lehet a körülményeket, amelyek meghatározták a betegséget és az egészséget.

5 Az ideológusokat, az orvosokkal és filozófusokkal együtt a tanulás empirikus alapelvei érdekelték, az elme képességei, és az elemzés módszerei. A cél az emberi faj tökéletesítése volt (perfektibilitás), ehhez a szenzualista alapelveket fogadták el. A tények gyűjtésének condillaci módszerével és kiindulópontként az analitikus közelítésmóddal az ideológusok úgy fogalmazták meg az orvostudomány lényegét, hogy az nemcsak a betegségek gyógyításának a tudománya, hanem a lélek tanulmányozása is a mentális egészség előmozdítása érdekében.

6 Az elidegenedés (alienation) volt az a kifejezés, amellyel a korai ideológusok Franciaországban összefoglalták a pszichiátria első paradigmáját. Az őrültséget nemcsak esettanulmány tárgyának tekintették, hanem úgy is, mint az önirányítás, az önkontroll, az én-védelem és az önazonosság zavarát, és ezért választották az elidegenedés fogalmát. Bár Pierre Jean Georges Cabanis-t ( ), Mirabeau hercegének orvosát tekintették az ideológusok vezérének, nagyobb érdeklődésre tarthat számot a gyógypedagógia fejlődése szempontjából Philippe Pinel, Jean Marc Gaspard Itard és Édouard Seguin.

7 A mentális betegségek kezelése
Az 16. század elején a bolondokat tébolydákba zárták, főleg a többségi társadalom védelme érdekében. Az orvostudományi elméletek azt állították, hogy „az őrülteket egy alkalmas helyre kell bezárni, hogy megelőzzük a bűnözést, amelyre ők többé-kevésbé hajlamosak”. Nemcsak a mentális betegek számára alkalmazták az intézményeket.

8 A középkorban felállított kórházakban mindenféle csoportokat elhelyeztek, köztük a valóban őrülteket, az mentálisan retardáltakat, asz időskorú szellemileg leépülteket, az albínókat és az epilepsziában szenvedőket. A disszenterek (nem anglikán protestánsok), eretnekek és a társadalmi, vallási rend más felforgatói – anélkül, hogy ténylegesen bűnözők lettek volna – szintén részét képezték az intézményesítetten őrültnek nyilvánított népességnek.

9 Amikor Philippe Pinel megkezdte működését a 18
Amikor Philippe Pinel megkezdte működését a 18. század végén, két nagyobb tébolyda volt Párizsban. A párizsi és Párizs környékbeli férfiakat Bicêtre-be vitték, amely börtönként is szolgált 1836-ig, és a guillotine első kísérleti alkalmazásának színhelye volt, a nőket pedig Salpêtrière-be. A százezer lakosú Párizsban ez a két kórház lett a gyűjtőhelye a város elesettjeinek.

10 Bicêtre

11 A legtöbb 18. századi orvos úgy vélte, hogy az őrülteket csak nyers erővel lehet kezelni.
Alapvetőnek tartották a felügyelők és az orvosok hatalmát az őrült betegek fölött. Az intézeti életet a kemény bánásmód, erőszakos gyógymód, valamint a vesszőzést, éheztetést magába foglaló büntetés jellemezte. A bentlakókkal brutálisan bántak, állatokként kezelték őket, és állati státuszban tartották őket.

12 Leláncolt ápolt az egyik londoni elmegyógyintézetben.
William Hogart: Bedlam, 1735

13 Általában azt tartották, hogy az őrültek érzéketlenek a fájdalomra, a hőmérsékleti változásokra.
Salpêtrière-ben és Bicêtre-ben az ápoltakat meztelenül, patkányoktól hemzsegő ketrecekben leláncolva tartották a föld alatt, kenyéren és híg levesen. Egy 1787-es Salpêtrière-ről készített jelentés leírta, hogy „négy vagy több beteg volt a keskeny cellákba zsúfolva, mocskos szalmazsákokon aludtak, élősködők hemzsegtek mindenütt, a patkányok éjszaka csapatostul futkároztak éjszaka, ették a ruházatot,a kenyeret, végezetül a betegek húsát”.

14 Ezekben az intézményekben olyan szörnyűek voltak a körülmények, hogy nem meglepő, hogy 1780-ban, amikor járvány söpört végig Párizson, ennek eredetét egy Bicêtre-ből kiinduló fertőzésnek tulajdonnák. Egy vizsgálóbizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bicêtre-ben tífusz tombolt, amely a rossz minőségű levegővel volt kapcsolatban, de a bizottság tagadta, hogy ez volt a betegség forrása. A mentális betegségekről alkotott korai koncepciók a külső körülmények együttállásában keresték az okokat. Legalább a klasszikus görögöktől kezdve egészen a 17. századig úgy vélték, hogy az őrültség az istenek büntetése azok számára, akik magukra haragították őket.

15 Voltaire, Rousseau és más francia írók gúnyolták a démonológiát, a boszorkányságságot és ezek üldözését, tagadták az őrültség természetfeletti magyarázatait. Azt állították, hogy az ilyen okokban való hit a klérus koholmányaiból fakad. Az ilyen babonákat – érveltek – a racionalitás és a tudomány fényében el kell utasítani. A démonológia egyik helyettesítése, melyet Rousseau, Voltaire és mások is készségesen elfogadtak, az önmaga által előidézett ok, főleg a maszturbációs őrültség képzete volt. Mégis a maszturbációs őrültség fogalma, amely minimum a 19. század végéig nagyon népszerű volt, önmagában is egy nagyon makacs tévhit volt.

16 Philippe Pinel ( ) 1778-ban érkezett Párizsba, miután Toulouse-ban és Montpellier-ben befejezte orvosi tanulmányait. Orvosi szövegeket fordított, természethistóriával és matematikával foglalkozott, és követte Locke és Condillac empirikus ismeretelméletét. A Gazette de santé című lap szerkesztője. Egy melankóliában szenvedő és félrekezelt barátjának halála járult hozzá ahhoz, hogy érdeklődése a mentális betegségek felé fordult. 1793-ban lett a Bicêtre orvosa.

17 Pinel összekapcsolta a szenzualizmus koncepcióit a gyakorló orvostudománnyal, és új hangsúlyt helyezett a mentális és testi egészségre. Számos orvosi beavatkozásának alapjai Rousseau-nál megtalálhatóak, aki a figyelmet a külsőről a személy belső tulajdonságai felé irányította, és olyan elméleteket alkotott, amelyek a pszichiátria elméletének és gyakorlatának szerves részévé váltak. Maga Pinel sokat köszönhetett Locke-nak, Voltaire-nak és az enciklopédistáknak.

18 Pinelt megelőzően a klinikai orvoslás nem fejlődött megfelelően ahhoz, hogy az új humanitárius filozófiák és a mentális betegségek orvoslásának tudománya egységet alkosson. Az induktív tudományok megerősödésével azonban a filozófusok és ideológusok az érzelmi betegségeket inkább evilági, nem pedig természetfeletti eredetű betegségként kezdték el szemlélni. Pinel szilárdan hitte, hogy a Teremtő úgy tervezte az emberi testet, hogy akkor működik a legtökéletesebben, amikor összhangban van a társadalmi és politikai környezetével. Hasonlóképpen a Teremtő úgy alkotta meg a politikai rendet, hogy az emberi egészséget a jó társadalmi intézmények erősítik.

19 Eltűnődött azon a lehetőségen, hogy a mentális rendellenességek legjelentősebb oka az, hogy a társadalom a mentális egészséghez szükséges feltételeket nem képes biztosítani tagjainak. Azáltal, hogy nem tud ilyen feltételeket biztosítani, a társadalom végső soron felelős azokért a feszültségekért, amelyek mentális konfliktusokat és összeomlást eredményeznek az egyénben.

20 Pinelben fogalmazódott meg az az elképzelés, hogy a szabadság és egyenlőség ugyanazon jótéteményeit alkalmazza az elmebetegekre, amelyeket Jean Paul Marat és Georges Jacques Danton követeltek a Nemzetgyűlésben. Pinel fellépett a mentális betegségek korabeli etiológiai (kóroktani) koncepciója ellen. Elvetette azt a felfogást, hogy az elmeállapotot az ördög, a boszorkányság vagy a Hold állása hozza létre. Azt sem fogadta el, hogy az elmebetegség az ember belső természetéből fakad: a kedélyállapot, a hajlamok a szenvedélyek, az erkölcs nem okoznak mentális betegséget, mivel az testi rendellenesség, mely független a belső természettől.

21 A sekélyes erők elutasításával Pinel a drámai életszükségleteket tekintette az érzelmi zavarodottság elsődleges okainak. Pinel feltételezte, hogy a betegek nem reagálnak az erőszakra és kényszerítésre, hanem inkább együttérzésre, tiszteletre van szükségük, hogy legyőzzék az életükből fakadó problémákat. A sikeres terápia aktív részvételt kíván a betegtől, a kezelés és a gyógyítás a tünetek kórtörténetének részletes leírásán és a beteg társadalmi hátterének a figyelembe vételén alapul. Ezek ismeretében az orvos természetes módon eljut a betegség eredetének és a tünetek kialakulásának az egyéni kórtörténetéhez.

22 Pinel megoldása volt az „erkölcsös kezelés” (traitement moral), egy integrált, teljes kezelési eljárás, amely magában foglalja az összes nem orvosi technikát, és külön hangsúlyozta a beteg lélektani sajátosságainak a fontosságát. A morális kezelés hangsúlyozása konstruktív tevékenységeken alapult: kedvességen, minimális korlátozáson, struktúrán, rutinon és a kezelés konzisztenciáján.

23 Amikor, 1793-ban kinevezték a bicêtre -i ispotályba orvosnak, a megbízók ígérték, hogy eleget tesznek kérésének: alkalmazhatja kezelési módszerét. Azzal kezdte, hogy gyakorta látogatta betegeit, beszélgetett velük, s mivel a betegek aktív szerepet játszanak a terápiában, nem szabad őket passzivitással elbátortalanítani vagy erőszakot kiváltani belőlük vagy a személytelen betegséget látni bennük. Pinel drasztikusan megváltoztatta a betegekkel való bánásmódot is. Meg volt róla győződve, hogy ezek az őrültek azért olyan elviselhetetlenek, mert „megfosztották őket a friss levegőtől és szabadságtól”, ő ezzel szemben egy kevésbé tekintélyelvű szemléletet honosított meg.

24 Reformjának tudományos mozgatórugója azon a hiten alapult, hogy a módszertanilag kontrollált és összehasonlító megfigyelés csak akkor lehetséges, hogyha a betegek szabadon mozoghatnak láncok nélkül. Ezen időszak alatt, amikor a betegekről levették a bilincseket, Pinel alaposan megfigyelte a viselkedésüket, és ekkor szerzett tapasztalatai alapján további kezeléseket kezdeményezett.

25 Charles Louis-Muller (1815-1892): Pinel elrendeli a bilincsek levételét

26 Pinel beteget kezel a Salpêtrière-ben
Pinel beteget kezel a Salpêtrière-ben. Tony Robert-Fleury festménye, 1795

27 Az őrök gúnyolódását kiváltva Pinel először belépett egy angol kapitány cellájába, akit már negyven éve leláncolva tartottak, és aki azzal szerzett hírnevet, hogy megölt egy ápolót bilincsének egyetlen ütésével. Kedvesen kezelte a kapitányt és második betegét, egy részeges embert, és jutalma a betegek viselkedésének drámai javulása volt. Ezután negyven betegről vették le a bilincset, és mozgásukat csak a „kényszerzubbony” akadályozta. Amikor a betegeket mozgásukban felszabadították, kedvesen és tisztelettel kezelték őket, valamit az a elvárás, hogy megfelelően fognak viselkedni, a korábban őrjöngő betegek esetében viselkedésük drámai javulását eredményezte. Nemcsak csendesebbek lettek, de az ápolókkal szembeni agressziójuk is megszűnt.

28 Kétségtelen, hogy Pinel módszere hatalmas előrelépés volt az elmebetegek humánus kezelésében.
De még így is hosszú és rögös út vezetett az elmebetegek humánus kezelésének elterjedéséhez. Pinel megkövetelte, hogy a betegek fejlesszenek ki egy belső morális korlátot, de készenlétben tartotta a külső erőszak és büntetés módszerét is, ha a beteg nem volt hajlandó együttműködni. Véget vetett annak, hogy az erőszak a napi rutin része legyen, de a csökönyös betegeket kényszerzubbonynak, külső erőszaknak és korlátozott időtartamú elzárásnak vetette alá. Kiegészítő kezelésként Pinel meleg fürdőt és „zuhanyterápiát” alkalmazott (vizet csöpögtettek a fejre).

29 Pinel publikációi fontos referenciák lettek a szakterületen.
Őt követően drámai módon megnövekedett az érdeklődés az elmebetegek gondozása és kezelése iránt. Ez fejeződött ki abban, hogy egyre nagyobb igény jelentkezett az „asylum”-ok és menedékhelyek iránt. Hatása olyan jelentős volt, hogy egy hivatalos, 1819-ben megjelent kiadvány először tartalmazott védő intézkedést nem az elmebetegek ellen, hanem érdekükben.

30 A hírhedt földalatti cellákat betiltották, a kezeltek szobáiban padlónak és ablaknak kellett lennie, és naponta többször kellett ételt felszolgálni. A leláncolást felváltotta a kényszerzubbony, tiltott volt a korbácsolás, és még a terápiára is utaltak: napi egyszeri orvosi vizitet rendeltek el. Az élet később alig bánt jobban Pinellel, mint Haüy-jel. Azzal gyanúsították, hogy szembeszállt a hatóságokkal, nem szolgáltatta ki a Bicêtre-ben elbújtatott politikai üldözötteket. Ezért megfosztották állásától. Életét nélkülözések közepette folytatta.

31 Jean Étienne Dominique Esquirol (1782-1840)
Itard-ral együtt Pinel beosztottja lett ben ő lett Pinel főorvos utódja a Salpêtrière-ben. Elfogadta azt a paradigmát, amit Pinel elméletben és gyakorlatban körvonalazott. Úgy tekintette az „erkölcsi kezelést”, mint a „mentális elidegenítés kezelésében az intelligencia és érzelmek képességének alkalmazását”, ez megegyezik azzal, amit most „miliő-terápiának” nevezünk.

32 Esquirol sokféle terápiát alkalmazott, köztük olyan gyógykezelést, mint helleborum, zene, elszigetelés (izoláció) és környezetváltozás (a beteg környezete legyen tágas és szellős); felhagyott az olyan kezelések alkalmazásával, mint a teljes víz alá merítés, korbácsolás vagy a piócával való kezelés. Esquirol írta le először a „kompulzív szimptóma” nevű tünet együttest, amelyen ő „okoskodó monomániának” nevezett. Lásd:

33 Jean Marc Gaspard Itard (1775-1850)
Francia orvos, tevékenysége két területen bontakozik ki: 1. Hallási fogyatékosok, siketek kezelése, fejlesztése: Sicard meghívására a párizsi siketnémák intézetében dolgozik. Nem francia elődei módszerét alkalmazza, hanem új eljárásokat keres. A hallásmaradvánnyal rendelkező gyerekek hallását kívánja megfelelő hallástréninggel fejleszteni.

34 Különböző hangingereket (pl
Különböző hangingereket (pl. harang, csengő, dob, fúvós hangszerek) vezet a fülbe. Ezek után a magán- és mássalhangzók akusztikai differenciálását igyekszik kialakítani. Ezt követi a beszédértés fejlesztése (szavak, mondatok, beszéd). A hallásmaradvánnyal rendelkezőket két csoportra osztja: a.) teljesen kifejleszthető hallásúak, b.) részlegesen fejleszthetőek.

35 2. Értelmi fogyatékosok fejlesztése:
Itard érdeklődése új irányba fordult, amikor eljutott Párizsba annak a fiatal fiúnak az esete, akit az aveyroni erdőben láttak farkasokkal futkározni. A fiút, akit később Viktornak neveztek, először parasztok vették észre. 1798-ban favágók újra meglátták Caure erdeiben, amint makkot és mogyorót szedett, és bár vadul ellenállt, az emberek elkapták. Nyilvánosan mutogatták, de egy idő múlva megszökött. A következő 15 hónapban sokszor látták Viktort, amint burgonyát és répát ásott ki vagy makkot szedett.

36

37 1799. június 25-én három vadász meglátta, elfogták és visszavitték Lacaunba, és egy özvegyasszony gondjaira bízták. Nyolc nap múlva újra megszökött, de ezúttal felment a hegyekbe. Ismeretlen okból egy Vidal nevű kelmefestő műhelyének a közelébe ment, ahol újra elfogták. Egy kormánybiztos gondoskodott a fiúról, és másnap a St.-Affrique árvaházba vitte. Viktor innen is többször megszökött.

38 Ekkorra már szerte Franciaországban ismerték Viktort, híresség lett.
Tömegével jöttek az emberek, hogy megnézzék. Története egész Franciaországban bekerült az újságokba, és felkeltette a filozófusok, a tanárok és a köznép figyelmét. Pierre Joseph Bonnaterre abbé, aki a természettudományok tanára volt Aveyron iskolájában, elsőként tudta felvenni a kapcsolatot a fiúval. A különböző korabeli leírások alapján a 12 év körüli, jó megjelenésű Viktor veleszületetten süketnémának tűnt.

39 Bonnaterre megfigyelte, hogy a gyerek számára idegen volt a főtt étel, a földön feküdt, és úgy ivott, hogy állát a vízbe merítette, ruháit eltépte, és folyton szökni próbált. Gyakran négykézláb ment, foggal-körömmel küzdött, az intelligenciának kevés jelét mutatta, nem volt artikulált beszéde, de örömmel fogadta a kedves gondoskodást.

40 Sicard, Itard és más tudósok szerették volna Párizsba vitetni Viktort, hogy viselkedését tanulmányozzák, mielőtt vadságát elveszítené. De Bonnaterre nem akarta Viktort elengedni. Diderot enciklopédiájába szócikket írt a zoológiáról, és úgy vélekedett, hogy tudja, hogyan tanulmányozzon egy vad gyermeket. Azért akarta a gyermeket magánál tartani, hogy a filozófia és a természettudomány számára fontos adatokat gyűjtsön az ember eredeti állapotáról. Azonban Sicard előjogaihoz ragaszkodva, Napóleon fivéréhez, Lucien Bonnapartéhoz fordult, aki elrendelte a fiú Párizsba szállítását.

41 Ez öt hónapba telt, és Viktor a három hetes párizsi út alatt himlőt kapott, bár felgyógyulása után ennek kevés jele maradt. Mikor végre 1800-ban, a Bastille napján a fővárosba értek, Viktort a siketek iskolájában helyezték el. De Sicard abbé „hamar megelégelte a ruháit szétdobáló, folyton menekülni próbáló fiú faragatlanságát, és hagyta hogy magányosan kóboroljon a siketnémák iskolájában”. Ennek következtében a minisztérium egy bizonyos Madame Gaurin asszonyt bízott meg azzal, hogy évi 150 frank ellenében gondozza Viktort az iskola közelében levő házában.

42 Itard megragadta a lehetőséget, hogy a fiúval dolgozzon.
De amikor először találkoztak, akkor a tanár és a vonakodó gyerek akkor Itard nem Rousseau romantikus filozófiájának nemes vademberét látta a gyerekben, hanem egy enfant sauvage-t, aki koszos volt, és alig érzékelt valamit. Megharapta az embereket, ideje nagy részét alvással és előre-hátra ringatózással töltötte. Itard leírása nem volt ígéretesebb, mint Bonnaterre-é: „Undorítóan koszos gyerek, görcsös rángatózással, aki megállás nélkül előre-hátra hintázik, mint az állatok, akik megtámadta azokat, akik ellenkeztek vele. Nem mutatott semmiféle érzelmet gondozói iránt, közönyös volt minden iránt, nem érdekelte semmi.”

43 Mégis egy vad gyerek hirtelen megjelenése nagyszerű lehetőség volt arra, hogy Rousseau, Diderot és a többi filozófus elméletét áttegyék a gyakorlatba. Itard remélte, hogy neveléssel megoldja azt a metafizikai problémát, hogy mi lehet az intelligencia foka és a fogalmak természete egy olyan gyerek lelkében, akit születésétől fogva megfosztottak nevelésétől, és aki embertársaitól teljesen elkülönítetten élt.

44 Condillac mélyen hitte, hogy az emberi természet az emberek közötti interakció produktuma.
Itard a tanítást Condillac gondolataira alapozta, és ezt az elméletet Viktor szocializálásával próbálta bizonyítani. A fiúnak Condillac episztemológiájának és nyelvészeti felfogásának élő bizonyítékául kellett szolgálnia. Viktor a pszichológia és a pszichiátria hajnalán jelent meg. Senki nem tudta, hogyan tanulmányozzon egy vad gyermeket, még kevésbé azt, hogyan bánjon vele, és hogyan tanítsa. Itard azt állította, hogy Viktor azért volt retardált, mert az erdőben élt.

45 Úgy vélte, hogy a nevelés és a társadalmi környezet hiánya miatt volt mentálisan visszamaradott, és azt feltételezte, hogy az elszigeteltség következtében szerzett idiotizmus alakult ki nála („mentális atrópia”). Philippe Pinel ellenkező álláspontot képviselt. Azt állította, hogy a fiút azért tették ki az erdőbe, mert retardált volt. Pinel úgy vélekedett, hogy a retardációnak főleg örökletes okai vannak, és az efféle neurológiai károsodás visszafordíthatatlan.

46 Itard elvetette idős mentorának érvelését.
Olyan optimista volt, hogy ő nevezte el a fiút Viktornak. Talán azért, hogy szemléltesse a nevelés győzelmét az idiotizmus fölött. Azt remélte, hogy a környezeti változások teljesen visszahelyezik Viktort a társadalomba, és meg volt róla győződve, hogy a fiút meg lehet tanítani bizonyos készségekre, mint például a beszédre. Madame Guerinnel együttműködve Itard sok gondosan tervezett nevelési tevékenységbe vonta bele a fiút, amely tevékenységeket Pereire szenzoriális kísérleteiből merítette.

47 Ismereteink Itard módszereiről a francia minisztériumnak küldött jelentéseiből származnak, és az Aveyroni vad fiú címmel ismertté vált rövid írásából származnak. A jelentéseit öt, a nevelési stratégiáját meghatározó fő célkitűzés köré szervezte: szocializáció, szenzoros ingerlés, fogalmi fejlesztés, beszéd és tanulástranszfer. Barr leírta a tevékenységek és célok sorozatát és az öt specifikus ideált, amelyet Itard Viktornak kitervelt, hogy fejlessze az érzékszervek funkcióit, az értelmi funkciókat és az érzelmi képességeket. (Barr, M. W.: Classification of mental defectives. Journal of Psycho-Asthenics )

48 Barr szerint Itard először „megpróbált Viktort hozzászoktatni az emberekhez úgy, hogy derűs környezetet teremtett a számára”. „Megkísérelte felébreszteni Viktor idegrendszeri érzékenységét, mégpedig a legerősebb ingerekkel.” „A fogalmak szférájának a kiszélesítéséhez Itard először Viktor közvetlen fizikai szükségleteire helyezte a hangsúlyt, aztán olyan irányba mozdult, hogy új szükségleteket teremtett. Viktor beszédhasználatának a fejlesztésében Itard utánzást alkalmazott a szükségszerűség nyomására.

49 Azalatt, amíg Itard Viktorral dolgozott, között, a fiú a következő területeken fejlődött: tapintás, ízlelés, szaglás. Ennél lassabban: látás, hallás (jóval kevésbé sikeresen). Négy év elteltével azon Viktor „nem fejlődött kielégítően, és végül megállt a fejlődése”. Valójában Viktor soha nem illeszkedett vissza a társadalomba. Itard kudarcnak tekintette a munkáját. Ezenkívül Viktorban kialakult görcsös rohamokra való készség.

50 Itard memoárjának a részletei és a gyerek fejlődésére vonatkozó leírások feltárják, hogy milyen hihetetlen odaadással végezte ezt a szinte lehetetlen feladatot. De a tanulmánynak egy nap hirtelen vége szakadt, amikor Itard egy dühös fellángolásában megfenyegette a fiút, hogy kidobja az ablakon, mert az különösen makacsnak bizonyult. Mérhetetlen csalódottságában Itard tajtékzott: „Szerencsétlen, én kiteszem a lelkemet, de hasztalan. Menj vissza az erdőbe, a primitív ízlésednek megfelelő környezetbe. Vagy, ha az új igényeid társadalomfüggővé tesznek, akkor szenvedd el a haszontalanság büntetését, menj Bicêtre -be, nyomorúságos halálra ítélve.”

51 Itard végül Pinel táborához csatlakozott, és meggyőződött a gyengeelméjűség gyógyíthatatlanságáról.
Bár Viktor után Itard sokféle esettel dolgozott, arra a meggyőződésre jutott, hogy a született gyengeelméjűség állapotát lehet csökkenteni, de nem lehet megszüntetni. Végül oda jutott, hogy nem látta értelmét az idióták kezelésének. Mindazonáltal Itard munkássága később ösztönözte a retardált gyerekek esetében a fejlesztést, és ez lett az alapja Eduard Seguin és Maria Montessori pedagógiájának.

52 Sőt a retardált és zaklatott gyerekek kezelésére kidolgozott korabeli módszerek közül sok az Itard által kifejlesztett elveken alapul. A hallásfejlesztés iránti eredeti elkötelezettségét sem hagyott alább. Ezen a területen húsz cikket és könyvet írt, foglalkozott a siket gyerekek hallásfejlesztésével, kifejlesztett és tökéletesített több fültölcsért, kutatta a veleszületett siketséget, osztályokba sorolta a veleszületett siketség eseteit, írt a légmell jelenség eseteiről és a dadogásról.

53 És mi történt szegény Viktorral, a gyermekkel, aki felcserélte az erdők szabadságát a társadalmi konvenciókért, és csak elutasítással, ellenszenvvel, irtózattal találkozott, amikor nem tudta bebizonyítani a filozófusok elméleteit? Viktor a negyvenes éveiben halt meg 1828-ban, abban a kis házban, amelyben Madame Guerinnel élt.

54 Éduard Seguin ( ) A Francia Tudományos Akadémia 1806-ban beismerte, hogy Itard nem ért el Viktorral teljes sikert. De méltányolta, hogy Itard nem tudott volna több intelligenciát, odaadást, türelmet, bátorságot nyújtani Viktornak, és a kudarc okaként a fiú érzékszerveinek tökéletlenségét nevezte meg. Éduard Seguinre maradt – aki Itard és Esquirol alatt tanult orvostudományt és sebészetet –, hogy a következő logikus lépést megtegye a mentálisan retardált egyének gondozásában és nevelésében.

55 Ahogyan Itard Pinel állandóan fürkésző tekintetétől szenvedett, úgy Séguin Esquirol jóságos, bár szkeptikus figyelmétől kísérve dolgozott, aki úgy vélte, hogy az idiotizmus gyógyíthatatlan. Esquirol számára az idiotizmus nem betegség, hanem állapot, amelyben az értelmi képességek nem nyilvánulnak meg vagy nem fejlődnek ki annyira, hogy képessé tegyék az idiótát arra, hogy az életkorának megfelelő tudásra tegyen szert.

56 Seguin azonban a francia szenzualistákat követve úgy vélte, hogy az értelmi visszamaradottságot az agykárosodás kivételével a szenzoros izoláció vagy depriváció okozza: az agysorvadás, akárcsak az izomsorvadás, betegségből ered. Seguin szerint az alvó agyat el lehet ébreszteni erőteljes, főleg motoros és taktilis ingerekkel. Az agy ingerlése elektromos izgalmat vált ki az idegrendszerben, amely értágulatot, a véráramlás gyorsulását okozza, és végül adekvát táplálást, növekedést és fejlődést.

57 A „fiziológiai módszer” három fő komponenst foglal magába:
Itard megközelítése a rehabilitációhoz, az érzékszervek neveléséhez Seguin munkásságában fejlődött tovább. Azzal az állításával, hogy a súlyosan értelmi fogyatékos egyének specifikus szenzoros, motoros gyakorlatokkal fejleszthetők, Seguin egy teljes és szisztematikus képzési rendszert alakított ki. A „fiziológiai módszer” három fő komponenst foglal magába: motoros és szenzoros fizikai fejlesztés, intellektuális fejlesztés, beleértve az elméleti tudást és a beszédtechnikákat, valamint az erkölcsi fejlesztés és szocializáció.

58 (a központi idegrendszer motoros ingerlése)
Seguin rajza (a központi idegrendszer motoros ingerlése)

59 Itardhoz hasonlóan Seguin is elismeréssel adózott Pereire-nek
Itardhoz hasonlóan Seguin is elismeréssel adózott Pereire-nek os kötete tartalmazott egy ötoldalas összefoglalót Pereire műveiről és Épée-re vonatkozó megjegyzéseiről. Seguin úgy tekintette Pereire munkásságát, mint egy jelentős előrelépés a mentálisan retardáltak kezelésében, és ez segített neki a mentális defektussal élők kezelésében. Megfigyelte, hogy a mentális retardáció kialakulásában szerepet játszott a korai életkorban kezdődő és tartós siketség és vakság.

60 1830-ban Séguin és Esquirol magániskolát nyitott mentálisan retardált gyerekeknek. Seguin később egy másik magániskolát is létesített Párizsban 1837-ban, de ezt alig egy év múlva otthagyta és magántanulókkal kezdett el foglalkozni. 1842-ben Itard és Esquirol intézkedtek és lehetővé tették, hogy Seguin kipróbálhassa saját módszereit a Bicêtre-ben.

61 Seguin meg volt róla győződve, hogy saját fiziológiai módszere (érzékszervi tréning) és Esquirol „morális kezelése” alkalmazható minden retardált gyerek esetében, tekintet nélkül a visszamaradottság szintjére. Ugyanabban az évben a Párizsi Akadémia bizottsága kijelentette, hogy Seguin minden bizonnyal megoldotta az idióták nevelésének problémáját.

62 Seguin rendszeres jelentései és szakkönyvei állandó referenciák lettek ezen a területen, a 19. században széles körben elfogadták a fiziológiai módszert, és ez világszerte megalapozta a mentálisan retardált emberek nevelését. Seguin 1848-ban az Egyesült Államokba emigrált és ott folytatta a munkásságát.

63 A gyógypedagógia alakulása a 19. századi Nagy Britanniában

64 Ahogyan a 18. század a vége felé közeledett, Nagy Britannia kezdeményezte a fogyatékos populáció nevelését, de társadalmi-politikai megszorítások következtében ez élesen különbözött a francia filozófusok és gyakorló szakemberek irányvonalától. A francia forradalmat mozgató politikai különbségek és félelmek hatással voltak a brit élet valamennyi területén, beleértve a fogyatékkal rendelkező egyének nevelését is. Franciaország Britannia ősi ellensége volt a csatamezőkön, és újra az volt Napóleon uralkodása alatt. A forradalom erőszakossága és a terror uralma megrázta Európát, és ez sehol nem volt érezhetőbb, mint Britanniában.

65 Még mindig neheztelt az amerikai gyarmatok elvesztése miatt, félt az 1780-as belső polgári zavargások miatt, a belső viszályok miatt az ipari forradalom hajnalán. A britek a stabilitásuk miatt aggódtak, amelyet a brit osztályrendszer és politikai rendszer biztosított. Még ha a köznapi emberek örvendtek is a paraszt fivérek ereje miatt, az uralkodó osztályok reszkettek a belső viszályok és a francia tapasztalat hírei által kirobbantott forradalom hírei miatt. Hogy megvédjék magukat a csatornán átszivárgó fertőző miazma ellen, a britek konzervativizmusukba zárkóztak, melynek egyik megnyilvánulása volt a mindenféle francia eredetű jelenséggel szembeni ellenséges érzület.

66 Bár a britek elszigetelték magukat, elfordulásuk a francia filozófusoktól és tanároktól nem jelentette azt, hogy nem vettek tudomást az Európában elterjedt új társadalmi filozófiákról. A 18. század végére a brit társadalmi klíma a kivételes emberek számára tette lehetővé a nevelést. Mindazonáltal a vallási fanatizmus, politikai konzervativizmus és a sztereotip társadalomfilozófia tiltotta és gátolta a spekulatív gondolkodást. Ahelyett, hogy a franciák szigorú intellektuális megközelítését követték volna a gyógypedagógiában, a britek alapvetően haszonelvű nevelési módszert követtek. Félresöpörték a fogyatékos populációt érintő pszichológiai és filozófiai elveket, és arra törekedtek, hogy a fogyatékos egyének zavartalanul beilleszkedjenek a többségi társadalomba.

67 Nagy Britanniában a fogyatékos gyermekek gondozása és képzése logikus folytatása volt annak, hogy voltak kezelési tervek a szegények és rászorulók részére, akik a 18. század korai évtizedeiben bukkantak föl. Az 1730-as évek tanúja volt a csecsemőgyilkosság elterjedésének, főleg a turbulens és zaklatott Londonban. Ez a tendencia elősegítette a menhelyek iránti igény elfogadását, amit az angolok korábban elleneztek. Árvaházak és dologházak szaporodtak, nagy igény támadt a szegények iskoláinak és a vasárnapi iskoláknak a kiterjesztésére.

68 A fogyatékos emberek nevelésének feladatát Britanniában leginkább az elszánt evangélikus reformerek vállalták magukra, ők váltak a legjelentősebbé az angol tárasadalom-filozófusok körében. Az evangélikusok erkölcsi és vallási prioritásai nagyon eltávolodtak a felvilágosodás korabeliektől, bár fontos kapcsolat is létezett közöttük. Akárcsak a felvilágosodás hívei, ők is az ember erkölcsi tökéletesedésére helyezték a hangsúlyt.

69 Ez segített biztosítani, az evangélikus irányzat, bár visszatért a 17
Ez segített biztosítani, az evangélikus irányzat, bár visszatért a 17. századi puritán erkölcsiséghez, eltávolodott az eredendő bűn hangsúlyozásától. Az evangélikusok szerint a gyerekekben megvan a fogékonyság a bűnre, de egészében véve ezek a bűnök – a felnőttekétől eltérően – megbocsáthatók. E szálat követve részben azért különítették el a fogyatékos gyerekeket, hogy megvédjék a fogékony fiatalokat a felnőttek szennyétől.

70 A lelkek megmentésén buzgón fáradozva a britek magán jótékonykodás és magánoktatás védnöksége alatt védték a fogyatékosokat. A gyógypedagógiát nem filozófiai vagy tudományos kutatás tárgyának tartották, sőt nem is humanitárius feladatnak, hanem egy olyan folyamatnak, melyben a kivételes embereket nevelni és evangelizálni lehet azért, hogy belépést nyerjenek a következő világba. Az evangélikusok hittek a fogyatékos gyermekek nevelhetőségében, de nagyobb hangsúlyt helyeztek a hitbéli tökéletesedésre, mint az értelmi fejlődésre.

71 Folytatván a sort, ami már kialakult a gyógypedagógia terén, először a siketekkel foglalkoztak, de ahogyan Jean Paul Seigel hangsúlyozza (1969) szinte a teljes viktoriánus korban a siket emberek nevelését Britanniában a siketség pszichológiája iránti tudatlanság jellemezte, valamint az, hogy a brit teoretikusok nem tudták alkalmazni legújabb pszichológiai és filozófiai koncepciókat. A feltörekvő brit nevelők mellőzték John Wallis, Bulwer és a többiek eredményeit, akik a francia eredmények figyelembe vételével lefektették a gyógypedagógia alapjait az országban.

72 Britanniában a hangsúly nagyon egyszerű volt: a jelnyelvet dehumanizálónak vélték, ennélfogva a beszédet akarták minél gyorsabban és hatékonyabban kifejleszteni. Ennek következtében a siket tanulók nevelése Britanniában a beszéd elsődlegességére összpontosult. A filozófus Dugald Stewart szerint a tanárok szerették volna meglepni a egyszerű embereket azzal, hogy a néma gyereket milyen gyorsan átalakulnak „beszélő géppé”.

73 Józan gondolkodású skót filozófusok terjesztették de l’Épée és Sicard eredményeit, egy ezzel ellentétes csoport legalább annyi időt szentelt a francia rendszer gyalázására. De l’Épée jelrendszerét „teljességgel haszontalannak” minősítették, „képtelen és megbocsáthatatlan időpazarlásnak” tartották. Ezek a kritikusok elvetették a nyelv komplexitását, és a módszerben rejlő széles kommunikációs távlatokat, és a Zürichi Akadémia véleményét sem fogadták el. Nem adtak teret „egy bonyolult mesterséges nyelv tanításának, amely teljesen érthetetlen a világon mindenki más számára”.

74 1760-ban, amikor d Épée első próbálkozására került sor Párizsban, Britanniában, Edinburgh-ban Thomas Braidwood ( ), az oralista felfogás képviselője megalapította az első intézményt siket tanulók számára. Braidwood eredetileg matematikatanár volt, és elvállalta, hogy egy vagyonos kereskedő siket fiának a tanítását 1760-ban. Vállalkozása annyira sikeres volt, és annyira bízott a saját képességeiben, hogy hirdetést adott fel „elfogadható képességekkel rendelkező bármely személy a tanítását vállalom hároméves kortól. Megtanítom beszélni és érthetően olvasni”.

75 Házát, amelyben főleg siket gyerekek tanultak, Walter Scott is megemlíti egyik regényében (Heart of Midlothian). „Siketlak”-nak (Dumbiedikes) nevezték, mert Braidwood itt lakott siket tanítványaival. Samuel Johnson és életrajzírója, James Boswell is meglátogatta Braidwoodot. ‘Braidwood's Academy for The Deaf and Dumb’ in Photograph taken in 1935

76 1806-ban Braidwood unokaöccse kiadta a siketnémák tanítása című könyvet. Ez és több más jelentés azt mutatja, hogy Braidwood szájról olvasást és írást alkalmazott. A beszédet úgy tanította, hogy kis ezüst rudacskát helyezett a nyelvre különböző pozíciókban. Először hangokat, majd szótagokat, végül szavakat tanított.

77 A tanulók vizsgáztatása után dr
A tanulók vizsgáztatása után dr. Johnson azt mondta, hogy nagyon örvendetes látni, hogy az embert sújtó sorscsapások egyikében ilyen jelentős segítség várható. Braidwood is ugyanolyan titkolózó volt, mint oralista kollégái a kontinensen. Az érdeklődőkkel csak annyit közöltek tanárai, hogy megfogadták Braidwoodnak, hogy egy jótékonysági iskolában tanítanak, és nem árulják el senkinek a tanítási módszereket, és ennek döntő hatása volt az észak-amerikai siketoktatás fejlődésére.

78 Módszerénél fontosabb volt önmaga imádata.
Figyelemre méltó helyzetet teremtett, a siket emberek nevelésének monopóliumát, amely 59 éven át ő volt az első számú szaktekintély a siketek oktatása terén. 1773-ban unokaöccsével, Joseph Watsonnal Londonba költözött, és Hackney-ben megnyitották második iskolájukat siketek számára, amely magánintézmény volt. E kezdetektől fogva a család szinte teljesen az ellenőrzése alá vonta az akkoriban létrejött magániskolák és jótékonysági intézmények szervezetét és pedagógiáját.

79 Olyan szorosan ellenőrizték mindezt, hogy kinyilvánított engedélyük nélkül senki nem működhetett ezen a területen. Amikor a magánvállalkozások Braidwood iskoláinak keretei közt megalakultak, akkor az evangélikus reformerek jótékonysági iskolákat hoztak létre szegény gyerekek számára. John Townshend a kongregációs egyház lelkésze, miután találkozott egy anyával, aki siket gyermekéért 1500 fontot fizetett a Braidwood családnak, azt állította, hogy célszerű létrehozni egy jótékonysági intézményt a szegény siket gyermekek számára. A Clapham-szekta, aminek Townshend tagja volt, egy élénk reformcsoportosulás volt szoros kapcsolatban a kvékerekkel.

80 Tagjai közé tartoztak olyan ismert személyiségek, mint Henry Thornton, Henry Cox Mason és William Wilberforce. Ők voltak a rabszolgaság elleni brit mozgalom hátterében. Segítségükkel és az amerikai Francis Green bátorításával Townshend létrehozta a Bermondsey Intézetet szegény siket gyerekek számára 1792-ben. Hat tanulót helyeztek el egy bérelt házban Joseph Watsonnal mint tanárukkal. Kezdetben a szervezőknek együtt kellett élniük azzal a megcsontosodott hiedelemmel, hogy a siketekért semmit nem lehet tenni, de gyorsan nőtt a potenciális tanulók száma, és amit eredetileg egy helyi intézménynek szántak, hamarosan fontos országos jótékonysági szervezetté vált - messze túllépve kapacitását.

81 Sőt a Bermondsey Intézet szervezeti tervét sok más akkoriban megnyíló jótékonysági iskola is átvette. 1834-re a brit szegénytörvényben volt egy záradék, amely felhatalmazta a gyámügyi bizottságokat, hogy fizessenek a menhelyeken élő siket és vak gyermekek ellátásáért, és felmentette a siket és vak embereket a szigorú dologházi vizsgálat alól, amely által az embernek fel kellett adnia mindent, hogy belépjen a dologházba. 1802-ben újabb Braidwood nyitotta meg a siketnémák általános intézményét Birminghamben.

82 Edward Rushton vak költő ösztönözte a vakok nevelése-képzése iránti érdeklődést.
Egy rabszolgahajón veszítette el látását, amikor egy szemgyulladás-járványban segédkezett. Rushton 1791-ben szegény vak gyerekek számára iskolát nyitott Liverpoolban, ahol 14 és 45 év közötti embereket tanítottak szakmára, templomi éneklésre és orgonálásra. Az év szemtanúja volt a edinbourgh-i vak intézet és a bristoli vakok azyluma és ipari iskolája megnyitásának.

83 A londoni vakok iskolájában, amely 1799-ben nyílt meg, és sok más hasonló iskolában semmiféle értelmi nevelést nem nyújtottak, pusztán szakmát tanítottak és némi zenét. Úgy vélték, hogy a szegény vak embereknek a szakmájukon, azaz feltételezett társadalmi hovatartozásukon túl kívül nincs szükségük tudásra.

84 Angliában a pszichiátria és pszichológia állítólag William Tuke York melletti menhelyének a megnyitásával kezdődött 1796-ban. Tuke ( ) angol kereskedő elborzadt a tébolydák körülményein, és Baráti Társaság (kvékerek) segítségével egy határozottan humánusabb intézményt hozott létre. A Tuke-család új megvilágításba helyezte az elmebetegek gondozását, elsősorban Pinel erkölcsi kezelését fogadta el. Néha kedves, gyakran szigorú fegyelemmel, jutalmazások és büntetések rendszerével a Tuke család úttörő szerepet töltött be az elmebetegség nem orvosi kezelésében.

85 A hangsúlyt egy sor rendszeres házimunkában való részvételre helyezték, ide tartozott a munka, az istentiszteleten való részvétel, a különféle társadalmi eseményeken való részvétel, mind-mind azzal a végső szándékkal, hogy az elmebetegeket a menhelyen kívüli világ elvárt viselkedésének megfelelően formálják, „reszocializálják”.

86 A York menhely fejlődése ösztönzést adott a parlamenti bizottságnak, a britanniai tébolydák állapota ügyében, és olyan szörnyűséges jelentések voltak, hogy legalább a Bedlamet megreformálták, és kiadták 1828-ban és 1844-ben az elmebetegekkel foglalkozó törvényeket. Az elmebetegek helyzetét szabályozó reform beköszöntével, a 19. század elején a menhelyet tekintették az elmebetegségek mindenféle megjelenési formájával összefüggő problémákra adott elfogatható válasznak után hoztak létre Nagy-Britanniában köztébolydákat a szegény elmebetegek számára.

87 William Hogart: Bedlam, 1763

88 Egy másik tipikus szekvencia a gyógypedagógiában, hogy az elmebetegek kezelése megelőzi az értelmi fogyatékos egyének kezelését és oktatását. Látható Nagy Britannia esetében: a mentálisan fogyatékos tanulók iskoláztatása később történt. A mentálisan retardált gyerekek oktatása 1846-ban kezdődött a bathi iskola létrehozásával.

89 A felvilágosodás kora a gyógypedagógia történetében filozófiai keretek között indult, spekulatív, elméleti módon fejlődött, de határozottan gyakorlati tevékenységekkel és reformokkal zárult. Amint a racionalizmuson alakuló intenzív hit elhalványult, nyomában sok új intézmény maradt a fogyatékos emberek kezelésére és ellátására. Kezdetét vette a szegregáció, a menhelyek, „azylumok” kora. * * *