Az antikvitástól Lutherig

Az előadások a következő témára: "Az antikvitástól Lutherig"— Előadás másolata:

1 Az antikvitástól Lutherig

2 Gyermekáldozatok Az elsőszülött gyermekek feláldozásának gyökerei mélyre nyúlnak. Archeológusok Kr. e ig visszamenőleg feláldozott gyermekek csontjainak tömegére leltek Jerikóban. De ismert volt a rituális gyermekáldozat Egyiptomban, Föníciában, a moabitáknál és ammonitáknál, az ír kelta, a gall és a skandináv törzsek történetében is.

3 Egyes felfogások szerint ez a szokás termékenységkultusz gondolatvilágában gyökerezik: „Kiindulópontja az az elképzelés, hogy a termékenységet nyújtó, az élet folytonosságát fenntartó és ezen belül a gyermekáldást is biztosító isten részesedését kívánja saját adományából, éspedig mindannak a legjavát, a „legelejét”, amit ő maga adott: a termés zsengéjét, az állatok első ellését, a házastársak első gyermekét.” (Hahn-Máté, 1972, 12.) A zsidóknál ősi szokás volt, hogy nagy veszély esetén a város vagy az ország királyának fia halt meg az egész népért, hogy a haragvó démonok kiengesztelődjenek (Frazer, 1995, 183.).

4 Évezredeken keresztül vissza-visszatért az a barbár szokás, amely szerint élő gyermekek befalazásával kívántak építményeknek hosszú életet biztosítani. A példák sora bizonyítja ezt Jerikó falaitól egészen egy 1843-ból származó német leletig. Gyermekjátékokban is fennmaradtak ennek a rítusnak a maradványai: Angliában a „London Bridge Falling Down”-játékának végén egy gyereket képletesen feláldoznak a folyó istenségének. (DeMause, 1989, 49.)

5 Az ókori népek közül a punoknál találkozunk a gyermekáldozat legkirívóbb példáival. Karthágó történetében végig jelen volt a tényleges emberáldozatnak valamilyen formája. Az archeológusok több áldozati máglyát, ún. hekatombát találtak, amelyekből tömegével kerültek elő a halott gyermekek csontait tartalmazó urnák. A sírkövekbe vallásos jelképeket és alakokat véstek. Az egyik ilyen sztélén feláldozásra szánt gyermeket tart kezében egy pap. Az idő múlásával a szülők már egyre kevésbé tartották be a rítus ősi előírásait, így a Kr. e. 4. században a gazdagok saját gyermekeiket már rabszolgákkal helyettesítették. Később ún. „helyettesítő áldozatot” mutattak be, amelynek során gyermekek helyett bárányokat áldoztak fel, de ezt sohasem tartották teljes értékű engesztelésnek (Zolnay, 1983, ).

6 Sorsfordító pillanatokban, végveszélyben azonban Karthagó népe az istenektől való félelmében mindig visszatért a tényleges emberáldozat ősi formájához. A legismertebb ilyen esetről Diodórosz, görög történetíró tudósít: Kr. e. 310-ben, amikor Agathoklész, szürakuszai hadvezér seregei a Karthágó városának kapui előtt áltak, a város urai arra szólították fel a legelőkelőbb családokat, hogy az istenek kiengesztelésére áldozzák fel elsőszülött gyermekeiket. Diodórosz szerint kétszáz nermesi származású csecsemő halt tűzhalált, de további háromszáz család önként ajánlotta fel elsőszülöttjét (Hahn-Maté, 1972, 14.).

7 Karthágó népe sajátos atavisztikus kivételt képezett egy olyan korban, amelyben a gyerekáldozatot más népek már - a Kr. e. 2. évezred vége óta - jelképes rítusokkal vagy helyettesítő áldozatokkal váltották fel. DeMause szerint az antik Görögország és Róma felvilágosult gondolkodásmód szigetként emelkedett ki a fejlettség alacsonyabb szintjén álló népek tengeréből. Ezzel együtt a rómaiak hasztalan próbálták felszámolni a gyermekáldozat ősi rítusát, ez még az előkelő rómaiak „kollektív tudattalanjában” is tovább élt. Gyakori volt az ellenséges családok gyermekeinek túszul ejtése, sőt meggyilkolása - különösen a politikai élet szereplőinek körében.

8 Gyermekáldozatra készülő karthagói pap

9 1. Egyiptom Képzőművészet: az állandóság kultusza, tradicionális stílus. A változatlan világ örökérvényű normáiba vetett hit. Nevelés: a gyermek „belehelyezése” a statikus világba. Az írnok Mer-eb fiával. Kr. e

10 Ekhnaton és Nofretiti gyermekeikkel (14. század)
A statikusan merev stílus kötelmei csak Ekhnaton (IV. Amenhotep) fáraó uralkodásának időszakában enyhültek. A fáraó maga is festett, és szívesen ábrázolta magát családi körben gyermekeivel a térdén. Ekhnaton és Nofretiti gyermekeikkel (14. század)

11

12 Az egyiptomiak gyermekszemlélete meglehetősen ellentmondásos volt.
Egyfelől az kívánták, hogy gyermekeik váljanak mihamarább felnőtté! Másfelől viszont figyeltek a gyermekkor sajátosságaira. Tiltották a csecsemőgyilkosságot. Az újszülötteket nem pólyázták be. A kicsiket elhalmozták fából készített játékszerekkel. Játékszerek Kr. e körül

13 Egyiptomi játékszerek

14 Ízisz és Hórusz – A „Maria lactans”-toposz előképe

15 A gyermekfonat ábrázolása
Nefer és leánya – A gyermekfonat ábrázolása

16 A képek és szöveges források tanúsága szerint egyiptomiak általában érdeklődtek a gyermekkor sajátosságai iránt, foglalkoztatta őket gyermekeik sebezhetősége, esendősége. A virágzó, gazdag birodalom megengedhette magának a bőséges gyermekáldást. A csecsemőgyilkosságot tiltották – szemben a korabeli egyéb népek gyakorlatával. A gyermekeket általában három éves korukig szoptatták, maguk az édesanyák foglalkoztak velük, csak az előkelő családok fogadtak fel dajkát. A kicsik babával, labdával, fából készült állatfigurákkal játszottak, a nagyobbak körében pedig a különféle társasjátékok voltak közkedveltek.

17 Nagy fontosságot tulajdonítottak gyermekiknek: őket tekintették a jövő letéteményesének.
A gyerekeket oktatni, nevelni kell, csak így felelhetnek meg a velük szemben támasztott követelményeknek. A nevelés legfontosabb célja a tradíciók, az örökérvényű normák, az istentől származó igazság megismertetése volt.

18 Ebbe a statikus, változtathatatlan világba kellett őket belehelyezni.
A gyermekre jellemző sajátosságokat kevéssé vették figyelembe a nevelésben: minél hamarabb a felnőttek életszabályai szerint kellett élniük. A legnagyobb elismerést az váltotta ki, ha egy gyerek „felnőtt módra” beszélt: szabatosan, választékosan.

19 Lányok nevelése Az egyiptomiak a leányok születésének éppúgy örültek, mint a fiúkénak. A gyermekgyilkosság, a kitevés főbenjáró bűnnek számított a leánycsecsemők esetében is. Hérodotosz írja, hogy az egyiptomiak mindekét nemhez tartozó gyermekeik táplálását és felnevelését elsőrendű kötelességüknek érezték. A nagy hőség miatt a csecsemőt nem pólyázták be, nem úgy mint a görögök vagy a rómaiak, akik azután a szoros pólyába kötözés testet-lelket deformáló szokását áthagyományozták a középkori Európa népeire.

20 Egyiptomban a gyermek tízéves koráig nagyfokú szabadságot élvezett: tudatlannak és ezért ártatlannak tartották. A családi életet ábrázoló képeken leányokat éppen olyan gyakran láthatunk, mint fiúkat – a lányok általában az anya mellett helyezkednek el, a fiúk pedig az apa közelében. Mindkét nemű gyermekek egyaránt részt vettek a család életében: például gyakran ábrázolják őket szüleik kíséretében a templomi szertartásokon. Nevelésük során a lányoknak inkább az esztétikai kifejező képességeit fejlesztették (pl. tánc, labdajáték), a fiúknak pedig fizikai erejét és ügyességét. A lányok már kiskoruktól fogva hamar részt vettek anyjuk irányításával a háztartás vezetésében.

21 Arról viszont szinte semmilyen forrás nem szól, hogy jártak-e az egyiptomi lányok iskolába. Feltételezések szerint nem szorgalmazták, de nem is tiltották a lányok iskolai tanulását. Bizonyos területeken az írástudó nők száma az átlagos felett volt, de ez inkább kivételnek számított. A magasabb társadalmi osztályokba születő lánygyermekek írni-olvasni tanításával többet törődtek. Az egyiptomi férfi büszke volt feleségére, akinek anyaként köztiszteletben volt része. A lány ugyanannyit örökölt, mint a fiú. Válás esetén visszakapta az örökségét, eltartásáról pedig volt férjének kellett gondoskodnia. A házasságtörés megítélése viszont teljesen eltérő volt férfiak és nők esetében: a hűtlen asszony büntetése máglyahalál volt, míg a férjnek elnézték kicsapongását.

22 Egyiptomi nők gyermekeikkel

23 Gyermekét játszani küldő és fenyítő görög édesanya
2. Görögök A gyermekek első nevelő közege a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Gyermekét játszani küldő és fenyítő görög édesanya

24 A görögök felismerték a gyermekek számos olyan sajátosan gyermeki vonását, amelyek a felnőttektől különböztetik meg őket. Így például a gyermek ijedős, félénk, vágyik a szeretetre, gyöngédségre. A családias idill szép példája az Iliászban a Hektór és felesége, Andromakhé találkozásáról szóló jelenet. „... vele tartott szolgaleánya, ölében hozva fiát aki zsenge kicsiny csecsemő volt, egyfia Hektórnak, s gyönyörű, mint csillag az égen....”

25 Hektór, a hős katona nyugtatja: nincs félnivalója apja ijesztően ragyogó fegyverzetétől:
„Szólt ragyogó Hektór, s karját nyújtotta fiáért; csakhogy a szépövü dajkához pityeregve simult most vissza a gyermek, mert megijedt, így látva az apját, félt a sok érctől és a sisak lószőr-tarajától, látva, hogyan leng az föntről iszonyú lobogással Fölnevetett szerető jó apja, meg anyja, az úrnő, És ragyogó Hektór tüstént lecsatolta sisakját, és maga mellé tette a földre a messzesugárzót. Megcsókolta fiát, szeliden ringatta a karján...” (Iliász, 6. ének, Devecseri Gábor fordítása)

26 Plutarkhosz azt javasolta az anyáknak, hogy maguk szoptassák csecsemőiket, mert a szoptatás révén az anyák „kedvesebbek lesznek gyermekeikhez és szívesebben kimutatják szeretetüket”. Ugyancsak ő apákat is ellátta tanácsokkal: ne legyenek túlságosan kemények és szigorúak, hanem inkább „sok esetben ismerjék be hibáikat a fiatalabb személynek, és ne feledjék, hogy ők is voltak fiatalok... (és) a nem helyénvaló cselekedeteket derűs kedvvel viseljék el... Barátaink hibáival szemben elnézőek vagyunk; miért meglepő, ha gyermekeink hibáit is elnézzük?”

27 Az antik görögök eszmei síkon a gyermekséget, a gyermekkort pozitívan értékelték, a polisz fennmaradása szempontjából fontosnak tartották. Ez természetesen csak általánosságban érvényes és a felnevelésre méltónak tartott gyerekekre korlátozódott. A pozitív és romantikus összetevőkkel színesített gyermekkép azonban nem párosult egyértelműen pozitív gyermekfelfogással. A hétköznapok praxisában úgy fogták föl a gyermekkort, mint a felnőttkorba való „vad átmenet” korszakát.

28 A gyermeknevelést, főleg a gyönge gyermekek gondozását gyakran élték meg teherként.
Nagyon magas volt a csecsemőhalandóság. Csak akkor adtak nevet az újszülöttnek, ha megérte az első hét napot. A hétköznapokban a szülők készsége hiányzott arra, hogy gyermekeiket önálló, autonóm lényeknek tekintsék. Ez azonban nem volt egyenlő a szeretet hiányával. A szentimentalizmus jeleitől mentes, mégis szeretetteljes hétköznapi gyermekfelfogás állt szemben az eszményített gyermekkép romantikus vonásaival.

29 A görög bölcselők gyakran foglalkoztak a gyermekkor, a gyermek sajátosságaival.
Platón például a Törvények című dialógusában meghökkentően pontos leírását nyújtja a gyermekek fejlődéstani fokainak. A gyermek lelkét alakíthatónak tartja, mit a viaszt. Ez a toposz évszázadokkal később újra és újra felbukkan, míg Locke „tabula rasa”-tanában leli meg végső formáját.

30 3. Róma Róma még szigorúbb volt a gyakorlatban a gyermekekhez, mint Hellász. Csak a hasznosnak ítélt gyermekeket nevelték fel, őket gondozták odaadással. Az édesanya szerepe viszont megbecsültebb volt, mint a görögöknél. Az apa fiával annak 7 éves korától 14 éves koráig törődött. Ekkor kapta meg a felnőttek tógáját (toga virilis). Az apa teljhatalma viszont elvileg egészen a gyermek élete végéig tartott (patria potestas). Szélsőséges esetben akár meg is ölhette gyermekét.

31 A rómaiak is felismerték a gyermek gyengeségét, félénkségét, kiszolgáltatottságát. Új tulajdonságokat is felfedeztek benne, mint például a tanulásra való hajlam, a kíváncsiság és a versenyszellem. Az antik görögök és rómaiak gyermekképében viszonylag kevés nyomát találjuk a romantikus vonásoknak. A gyermekkorra alapjában véve úgy tekintettek, mint egy „hiányállapotra”, amelyet mihamarább le kell küzdeni, hogy a gyerekből értelmes felnőtt váljék.

32 Közös vonás a rómaiak és görögök gyermekfelfogásában a gyermeki lélek „tabula rasa”-ként való értelmezése. Mélyen hittek abban, hogy a követendő példa döntően befolyásolja a jellem alakulását. Ezért próbálták óvni fiaikat és leányaikat a káros hatásoktól.

33 Rómában bizonyos tekintetben kiszolgáltatottabbak voltak a gyerekek, mint görög földön. Noha a rómaiak átvették a görög kultúra számos elemét, a gyerekek iránti attitűdjeik több pontban eltértek hellén elődeiktől. Ezek közül a két leglényegesebb: 1. a „patria potestas” (atyai hatalom), 2. a római felsőbb társadalmi osztályok folyamatos küzdelme azért, hogy „újratermeljék” önmagukat.

34 A patria potestas révén a római családfő, az apa élet-halál ura volt, feltétlen uralommal rendelkezett családja minden tagja felett. Jellemző, hogy például a leányok Rómában csak házasságkötésük után kerültek ki apjuk hatalma alól: A lakodalom napján az ifjú pár házában áldozatot mutattak be az isteneknek, majd az asszony meggyújtotta a ház tűzhelyén a tüzet. Ezzel a szimbolikus gesztussal apjának „patria potestas”-a alól véglegesen férje uralma alá került.

35 Rómában apa tradicionális teljhatalma (ius vitae) élete végéig megmaradt gyermekei felett, akár meg is ölhette őket. A birodalom történetében számos jelét tapasztaljuk a tradicionális apai teljhatalom korlátozására irányuló törekvéseknek. A Kr. e. 2. században Hadrianus rendelete szerint száműzni kellett azt az apát, aki megölte gyermekét. A római szülőket egyébiránt éppannyira foglalkoztatta gyermekeik nevelése, mint a görögöket. A gyerekek születését és névadását ünnepi szertartás tette emlékezetessé. Foglalkoztak a gyerekkor sajátosságaival, fejlődési szakaszokat különböztettek meg: a csecsemő neve infans (‘beszélni nem tudó’) volt, a gyermekkor (pueritia) kb. 15 éves korig tartott, a felserdült ifjút adolescensnek hívták.

36 A csecsemőt anyja dajkálta, s ő lett gyermek első nevelője hétéves koráig. A gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a helyes viselkedést. A lányok nevelése férjhezmenetelükig megmaradt a család keretei között: a házkörüli teendők elvégzésére anyjuk oktatta őket. A nő férje hatalma alatt állt, a család belső életét azonban ő szervezte. Édesanyaként tekintély övezte. Vezette a háztartást, irányította a szolgák munkáját, a legfontosabb feladata azonban a gyermekek nevelése volt. Otthon domina (úrnő) megszólítás járt neki. A nyilvános életben azonban csak férje tudtával vagy éppen annak kíséretében vehetett részt.

37 A fiúk nevelését hétéves korukban apjuk folytatta
A fiúk nevelését hétéves korukban apjuk folytatta. Megtanította őket írásra, olvasásra, számolásra, elsajátíttatta velük a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták. Később elment velük a Fórumra, ahol – akárcsak görög társaik az agórán – részt vehettek a közügyek intézésében. Kezdetben ez a részvétel szemlélődésre korlátozódott: megtanulták a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolytatását.

38 A családi nevelés a fiúknál tizenhét éves korukban, a lányoknál férjhezmenetelükkel ért véget.
A fiú ekkor érte el a nagykorúságot, levehette a nyakában eddig hordott amulettet (bullát), hosszú haját levágatta és felöltötte a felnőttség jelképét, a toga virilist. Ettől kezdve vehetett részt a nyilvános életben, a szavazásokon. Katonának kellett jelentkeznie, hiszen a fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Táborokban készítették fel a őket arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére.

39 3.1. Quintilianus A gyermekek képezhetőségét a rómaiak közül legékesebben Marcus Fabius Quintilianus (30k.-100k.) fogalmazta meg. Római retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként. Fő műve: A „Szónoki képzés tizenkét könyve” (Institutionis oratoriae libri duodecim) í

40 Pedagógiai alapelvei A kisgyerekek korai nevelése életre szóló nyomokat hagy. (Mai pszichológia: imprinting, alap-személyiség kialakulása stb.) „Az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét.” A dajkák kiválasztásának fontossága. Az édesanyák beszédének nevelő hatása. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a „gondolkodás és a szellemi mozgékonyság”. A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Korán kell kezdeni a tanítást. Kár volna az első éveket kihasználatlanul hagyni.

41 Játék legyen a tanulás „De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan, hogy az egészen fiatal gyermekeknek mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tőlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meggyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is visszarettenjen. Játék legyen a tanulás.” Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető. Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket ajánl.

42 „Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók
„Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemőt nekiszabadítjuk a gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemő) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában megkívánni? Alig ejti ki az első szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb műveljük ínyöket, mint erkölcseiket.” Magánnevelés helyett az intézményes nevelést pártolja.

43 3.1.3. Az ideális tanuló Az ideális tanuló Quintilianus szerint:
„Az én kedvem szerint való fiú az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az előadás menetét, nem siet előre.” „Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír.”

44 Az antik görög-római kultúra köznapi felfogásában a gyermek inkább mint a jövendő felnőtt fejlődőképes előképe szerepelt, mintsem önálló értékekkel rendelkező lény. A vallási kultuszban ezzel szemben kifejezetten fontos szerep jutott a gyermekségnek. Ebben a szférában nagyra értékelték azt, amit a másikban hiányoltak. A gyermek gyöngesége, kiszolgáltatottsága, esendősége itt erénynek számított. A gyermek mint az érintetlen tisztaság szimbóluma jelent meg a vallási kultuszban.

45 Ez a kultikus tisztelet például abban is megnyilvánult, hogy a római fiúk gyermektógája (toga praetexta) megszentelt ruhadarabnak számított, olyannak, amilyenben a papok áldozataikat bemutatták. E szent ruhadarab jelezte azt, hogy a gyermeket – az eszményi gyermeket! – ártatlansága, tisztasága a felnőtt fölé emeli.

46 4. Későhellén kultúra A gyermeki ártatlanságnak ez a kultusza római-későhellén kultúrában tovább erősödött, és a sztoikusok munkáiban kapott filozófiai hátteret. Ebben a felfogásban a gyermek mint az ember őseredeti morális integritásának szimbóluma jelenik meg. Ez a teljesség és háborítatlan tökéletesség enyészik el az élet első napja után, amikor már a külvilág hatásai befolyásolják a gyermek lelkét.

47 Ebben a korszakban a kultikus gyermektisztelet az egekig szökött
Ebben a korszakban a kultikus gyermektisztelet az egekig szökött. Egyfajta „gyermek évszázada” vette kezdetét. Augustus császárt igazi gyermekbarátnak írták le kortársai. A gyermektelenek gyermeket vásároltak a piacon, hogy otthon élvezhessék társaságát. Ha a „puttók” közül egy meghalt, szívbe markoló hangú feliratokkal látták el sírját. A gyermekséget istenítették, az isteneket pedig gyermeki tulajdonságokkal ruházták fel.

48 A gyermekkultusz java részt az ideál, a gyermekkép szintjén maradt, s a kultikus imádat kevéssé befolyásolta a valóságban a gyermekek hétköznapi életét. A szülők, a pedagógusok a legkeményebb testi fenyítéktől sem riadtak vissza, ha annak szükségét érezték. A romantikus elemekben gazdag gyermekképpel szemben a gyakorlatban ebben a kultúrában is egy pesszimista, represszív gyermekfelfogás hatása érvényesült.

49 Összegzés Az ókori társadalmakban a gyermekeknek fontos szerepet tulajdonítottak. A rituális gyermekáldozat ősi hagyománya tovább élt, de egyre ritkábban folyamodtak hozzá. A gyermekek különleges jellemző vonásait a legtöbb ókori kultúrában felismerték. Tisztában voltak szeretetigényükkel, játékszükségletükkel. Jogi védelemben részesítették őket a túlkapásokkal szemben.

50 A görögök - asszimilálva a keleti civilizációk hagyományait, értékeit - tovább léptek ezen a téren.
A formálás, nevelés szükségességét felismerve egészen kis korban elkezdték gyermekeik alakítgatását. Legnagyobb filozófusaik műveit olvasva fejlődéslélektani megfigyelések sokaságára bukkanhatunk, melyek esetenként rendszerbe is szerveződnek. A megfigyelt gyermeki jelenségekre reflektáló tudatos neveléssel, pedagógiával tehát a görögök kultúrájában találkozunk első ízben.

51 5. Az Ótestamentum Az ótestamentumi teokratikus zsidó agrártársadalom az eszmény szintjén (gyermekkép) nagyra értékelte a gyereket – utódként, a közösség fennmaradásának zálogaként. A gyermeket nem önmagáért becsülték, hanem úgy mint Jahve kegyes ajándékát, jóindulatának bizonyítékáét. Születése ezért áldás volt, a gyermektelenség pedig sorscsapás. A fogamzásgátlás módszereit és a gyerekek kitevését – a görögökkel és rómaiakkal ellentétben – ezért a zsidók nem alkalmazták.

52 Mivel minden gyermek áldásnak számított (még a fogyatékos is), ezért a patriarchális háromgenerációs család elemi kötelessége volt a gyermekek felnevelése (beleértve a leánygyermekeket is). A fiúkat hétéves koruktól iskolába küldték. A gyermeki egyéniség mindazonáltal még kevésbé érdekelte őket, mint a görögöket vagy a rómaiakat. A kötelező engedelmesség alapján a gyerekek dolga az alkalmazkodás és a szorgalmas tanulás volt, „fejlődéslélektani” szempontok vagy tanulás-módszertani megfontolások nem jöttek számításba.

53 Az volt az elterjedt nézet, hogy az apa fenyítő szigora (a testi fenyítés is) gyermeke iránti szeretetének ékes bizonyítéka. A családban az apa kultikus-szakrális funkciót, papi szerepet is betöltött, szélsőséges engedetlenség esetén akár meg is ölhette gyermekét (ld. patria potestas). A gyakorlati élet gyermekfelfogása ezért a gyermeket értetlen, fejletlen lénynek tekintette, aki hibái és fogyatékosságai miatt állandó isteni és emberi nevelésre szorul.

54 A zsidók sokkal gyanakvóbban tekintettek gyermekeikre, mint a görögök vagy rómaiak. Ártatlanságról szó sem volt, sőt az átöröklött eredendő bűn tana miatt úgy gondolták, hogy már a magzat is vétkezik anyja méhében. A megszülető gyermeket különösen fogékonynak tartották az bűnökre (akár az érzéki bűnökre is). A születésétől bűnös, gonoszságra hajlamos gyermek lelkét csak az Isten (a szülők és nevelők) iránti tisztelet és feltétlen engedelmesség mentheti meg.

55 Albrecht Dürer: Jézus levétele a keresztről
6. Jézus Krisztus Názáreti Jézus tanításaiban gyökeresen eltért a saját népének köztudatában élő gyermekképtől. Elutasította az ótestamentumi rigorózus felfogást („gyermek nevelésre szoruló hiánylény”), és a későhellén kor mentalitásához kapcsolódott („a gyermek tiszteletre, követésre méltó lény”). Albrecht Dürer: Jézus levétele a keresztről

56 Jézus Krisztus szavaiból egy olyan új gyermekkép bontakozott ki, amely még az őskeresztény közösségeken belül is ellenállásba ütközött. A krisztusi felfogásban a gyermek a társadalmi kiskorúság, a peremre taszítottság szimbólumként jelenik meg. A gyermek a szegények, a betegek, a fogyatékosok kiszolgáltatottságának megtestesítője. A Jézus gyermekekkel kapcsolatos újtestamentumi szavait tartalmazó szöveghelyeken, az ún. gyermek-perikópákban a gyermek egyszerűsége, tudatlan, de áhítatos hite felmagasztosul.

57 A felnőttek elé állítja követendő például a gyermeki lelki nyitottságra és önátadásra való képességet. Az igazi keresztény ember hitélete a gyermekéhez hasonlatos: kész a krisztusi tanítás lelki befogadására és a vallási közösségben való lelki föltárulkozásra. Isten birodalmában Jézus a gyermekeknek és a gyermeki lelkű felnőtteknek központi szerepet szán. Figyelemre méltó, hogy nem beszél a gyermek ártatlanságáról, hanem kiemeli jóhiszemű jámborságát, lelki alázatát, naivitását, egyszerűségét.

58 Jézus parancsa a felnőttekhez szól: legyetek olyan jámborak, egyszerűek és nyitottak, mint a gyerekek! „Ekkor kis gyermekeket hozának hozzá, hogy kezeit vesse azokra, és imádkozzék; a tanítványok pedig dorgálják vala azokat. Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa. És kezeit reájuk vetvén, eltávozék onnan.” (Máté, 19, ) A közismertebb szöveghely szerint Márk evangéliumából: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Márk, 10, 14.)

59 Ha jól belegondolunk, Krisztus a „feje tetejére állítja” a tradicionális patriarchális társadalom hierarchiáját, amikor a gyermeket, a gyermekies magatartást állítja a középpontba követendő példaként. Mint korábban láttuk, Aleida Assmann a krisztusi gyermekképet a relatív gyermekkép kategóriájába sorolta.

60 A krisztusi gondolatokban manifesztálódó relatív gyermekképben az apafigurához való kötődés fejeződik ki. (Pszichológiai kifejezéssel: a dependencia-igény kifejeződése.) A „gyermekiség” itt metaforaként jelenik meg: a keresztény embernek a mindenható Atya iránti kötődését és alázatát fejezi ki érzékletes módon. Assmann rávilágít, hogy ez új eszmei impulzust jelentett a kereszténység számára, mivel a gyermeki jámborságot emelte az ideál szintjére. A relatív gyermekkép tehát a célt tűzi ki a keresztény ember számára: „amilyenné válnunk kell”.

61 Emlékeztetőül: Az abszolút gyermekkép ezzel szemben a múlthoz kapcsolódik: „amilyenek voltunk”. Gyökerei a kései antikvitás pogány kultúrájába, az individuum eredendő integritásáról megfogalmazott gondolatig nyúlik vissza. (Pszichológiai kifejezéssel: az independecia-késztetés kifejeződése.) Az újplatonista-gnosztikus filozófiában a gyermek a felnőtt számára példakép. Kicsiny és gyenge testében földöntúli-szellemi eredetű lelke még nem teljesen lelt otthonra, egész lénye megőriz valamit abból a tökéletes egységből, amely az őseredeti „világlélekre” jellemző. A gyermeki teljességnek ez az eszménye az újkori gondolkodásban kap ismét erőre.

62 7. Keresztény egyházatyák
A keresztény egyházatyák Jézus Krisztus nyomdokain járnak, amikor a gyermeki egyszerűséget, a lelki nyitottságot, a jámbor, áhítatos hitéletet magasztalják. A görög-hellén hagyományokhoz kapcsolódva kultikus magaslatokra emelik a gyermeki ártatlanságot, tisztaságot.

63 Alexandriai Kelemen (kb
Alexandriai Kelemen (kb ) számára az Isten számára tetsző gyermekiség nem tudatlanságot, oktalanságot, balgaságot jelent, hanem a képezhetőséget és a tanulás iránti vágyat. A „Logos Paidagogos” szerzője számára a „gyermek” szimbólum: a atyja (Isten) felé bizalommal forduló és anyjába (Egyház) lelki segítségért kapaszkodó keresztény ember szimbóluma.

64 A 2-3. századból származó görög és latin szövegek füzére, amely Corpus Hermeticum címen vált ismertté érdekes gyermekkép-elemzésekre ad alkalmat. E szövegekben az újplatonikus-gnosztikus filozófia alapjain nyugvó abszolút gyermekkép elemei mutathatók ki: „Tekints fiam a gyermek lelkére, amely még nem tapasztalta meg a saját lényegétől való elszakadást. Nézd a gyermek kicsiny és tökéletes testét, amelyet még nem kerítettek hatalmukba a szenvedélyek, s amely még a világlélekhez kötődik. A gyermek lelki-testi fejlődésével ez az ősi szépséges harmónia elenyészik. Az ősi szép és jó felejtése a szenvedélyek bűnéhez vezet.”

65 A „hermetikus” iratok szerzői szerint a gyermeki lélek közvetlenül kötődik a világlélekhez, és így az őseredeti kozmikus harmónia letéteményese. A materiális világ bűneivel még nem szennyezett gyermeki lélek a felnőttek számára példaképpé válik. A gyermekre a Corpus Hermeticum szerzői úgy tekintenek, mint egy kultikus személyre, akinek példáját követve a világi bűnöktől terhes felnőtt lelkek ismét eljuthatnak majd az ősi harmóniához. A gyermek ebben a kultuszban itt nem kötődik az isteni apafigurához, hanem maga válik istenséggé. (Abszolút gyermekkép)

66 8. Pelagius Pelagius (megh. 418 után) brit szerzetes eltért az ortodox keresztény felfogástól és több szállal kapcsolódott a későantik gnosztikus-hermetikus gondolkodáshoz. Elvetette az eredendő bűn dogmáját, és vitatta a gyermekkeresztséget. Az Isten képmására teremtett embernek szabad akaratán múlik, hogy követi-e Ádám bűnét.

67 Minden újszülött ártatlan, mint Ádám a bűnbeesés előtt.
Az ember képes Isten parancsának követésére. A bűn útjára való lépés tudatos döntés eredménye. Szükségtelen a makulátlanul tiszta lelkű gyermeket a keresztség szentségével feloldozni olyan bűnök alól, amelyeket el sem követett.

68 A pelagianizmusnak az eredendően harmóniával teljes emberi természetről szóló tanítása konfliktusba került a keresztény ortodoxia képviselőinek felfogásával. Pelagius tanítását a 432-ben tartott efezoszi zsinat eretnekségnek bélyegezte. Ebben nagy szerepe volt Ágostonnak és az általa képviselt gyermekképnek.

69 9. Ágoston A korszak egyik nagy dogmatikai vitája a gyermekkeresztség körül bontakozott ki. Ágoston (Aurelius Augustinus) ( ) szerint az eredendő bűnnel terhelt gyermeki lélek a keresztség felvételével lesz részese a keresztények közösségének.

70 Ágoston előtt a keresztelés – egészen Keresztelő Szent János óta – a felnőttek keresztelését jelentette. A Bibliában nem találunk egyértelmű utalást a csecsemők és kisgyermekek megkeresztelésének szükségességére. Nem kötelező, de megengedett. Az Apostol Cselekedeteinek könyvében például a következőket olvassuk: „Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét.” (Csel, 22, 16.) Itt tehát egyértelműen felnőttek keresztelésére történik utalás. A keresztelést megelőzte a tanítás, a keresztény tanok elsajátítása az ún. kathekéta-iskolákban. Körülbelül 400-ig a keresztelés felnőttek és a keresztény tanításban részesített gyermekek keresztelését jelentette. Az első csecsemő-keresztelésre 200 körül került sor, de csak az 5-6. században vált általánossá.

71 A 418-ban tartott karthágói zsinat szerint a megkereszteletlen gyerekek elkárhoznak.
A nyugati egyházatyák közül Ágoston volt az, akinek az eredendő bűnről szóló tanítása döntő mértékben járult hozzá a csecsemő-keresztelés általánossá válásához. Ágoston az emberiség „kollektív bűnösségéről” beszél, ez alól kell feloldozni az újszülöttet.

72 Ha megkereszteletlenül hal meg, lelke a „pokol tornácára” kerül, s ott fog szenvedi az örökkévalóságig. Ágoston szerint a világ minden szenvedésének oka Ádám bűnére vezethető vissza. Minden gyermeket ez az átok sújtja születésekor, ezért jön sírva és nem nevetve a világra. A gyermek különösen esendő és kiszolgáltatott a „hús vétkének”, mivel az értelem még gyenge ahhoz, hogy az isteni parancsokat kövesse.

73 Az eredendő bűn csapdájából az ember csak a lelki újjászületés, a keresztség felvétele révén szabadulhat meg. Figyelemre méltó, hogyan szorul háttérbe az antik görögök eszméje az ember nevelés révén történő kiteljesedéséről, s hogyan lesz általánossá a vízió a „Gonosz karjaiba ájuló”, vétkező emberről. Ágoston azt követeli a keresztény embertől, hogy „tekintsen befelé”, ismerje meg saját ingatag természetét, majd az értelem erejével legyen úrrá saját magán.

74 Ágoston a kereszténység legsötétebb misztériumát teremtette meg: az eredendő bűnről szóló tanítást.
A tétel, mely szerint minden egyes ember örökli Ádám bűnét, „traducianizmus”-nak hívjuk. Tanainak alátámasztására Ágoston kijózanítóan szigorú analízis alá vonja a gyermekkort, elsősorban saját gyermekkorát.

75 Arra a kérdésre, hogy milyen bűnöket követhet el egy újszülött, Ágoston válasza:
A gyermek sírása, akár az éhség okozza, akár más, az alantas ösztönök kifejeződése: „Ezen a földön senki sem tiszta a színed előtt a bűntől, még az egynapos csecsemő sem… Talán bűn volt, hogy sírva kívántam az emlőt? Most, ha ilyet cselekednék, nem ugyan anyamellel, hanem koromhoz illő ételre kapkodással, nevetnének rajtam és méltán gáncsolnának… Ártatlan ugyan a gyönge csecsemőtest, de a lélek immár nem ártatlan benne.” (Augustinus: Vallomások. Bp., )

76 Ágoston traducianizmusra alapozott negatív gyermekképe félresöpörte az antik-hellén és az újtestamentumi-korai keresztény-pelagiánus tanokat a gyermek, a gyermekkor nagyszerűségéről. Ágoston évszázadokra befolyásolta a középkor gyermekeszményét és gyermekfelfogását. Kialakult a meggyőződés, hogy a gyermekkor a szenvedések kora. A domináns ágostoni dogma árnyékában azonban tovább élt a gyermekkort dicsérő újtestamentumi gondolat is, és érdekes tológiai-pedagógiai vitákat eredményezett a reformáció korában és az újkor évszázadaiban. („A gyermek mint a gonosz zsákmánya és a felnőtt példaképe.” /Snyders/)

77 10. Erasmus A humanizmus és a reneszánsz életigenlése, természetközpontúsága, egyéniség kultusza lehetőséget teremtett egy új, pozitív gyermekkép kialakulására. Az antik kultúra egyéb elemeinek újjászületése mellet az „isteni gyermek” képe is újjáteremtődött. A humanisták – elsősorban Erasmus ( ) írásaikban a gyermek jóságát, szeretetreméltóságát, taníthatóságát, mindenoldalú fejleszthetőségét hangsúlyozták.

78 „Hát először is ki ne tudná, hogy az ember életében az első évek a legvidámabbak és legkedvesebbek?” (A balgaság dicsérete. Bp., ) „A természet fiat adván, csak durva tömeget ad. A te kötelességed, hogy az engedékeny és bármily alakba gyúrható anyagnak a legjobb formát megadd. Ha késlekedve végzed munkádat, vadállat kerül ki kezed közül, ha gondos leszel, úgyszólván isteni lény.” (A gyermekek korai erkölcsös és tudományos nevelése. Bp., )

79 Ez a néhány mondat több olyan egymással összefüggő, toposzt tartalmaz, amelyek később, tovább vándorolva az eszmék történetében pedagógiai irányzatok egész sorának tartalmát befolyásolták: 1. A „tabula rasa”-elv, amelyet később majd John Locke gondolataiban látunk kifejlett formában megjelenni. 2. A nélkülözhetetlen nevelés hatalmas emberformáló ereje - ezt a szálat majd a felvilágosodás filozófusai, pedagógusai viszik tovább. 3. Az elmaradt nevelés veszélyei: ezt például a Pestalozzi által is leírt önző, egocentrikujs „természetes létállapot”-ot előlegezi meg. 4. A tipikus humanista csodálat, amellyel e korszak gondolkodói – köztük Pico della Mirandola – az ember mérhetetlen értékei, lehetőségei, „dignitása” előtt adóztak.

80 Erasmus nemcsak megelőlegez későbbi eszméket, hanem követ is régieket.
Tovább viszi a Quintilianus által már megfogalmazott gondolatot a korai nevelő hatások fontosságáról. (Pszichológiai szakkifejezéssel: imprinting.) Szinte szó szerint idézi a római rétort: „Nyújtsd a viaszt, amíg lágy, alakítsd az anyagot, amíg enged; a legkellemesebb szagú folyadékkal töltsd meg az új edényt, akkor fesd meg a gyapjat, mikor a kallóstól hófehéren haza kerül és még semmi szenny nem rútítja el. (A gyermekek … nevelése. 54.) A nevelés hatalmáról szóló gondolat majd később válik túláradóan optimista aufklérista meggyőződéssé, egyebek közt Kantnál: „Az ember csak nevelés által lesz emberré. Semmi más, mint amivé a nevelés teszi.” (Kant, )

81 Az eddigi felhőtlen optimizmust beárnyékolja Erasmus aggodalma az ifjúkor bűnre való hajlamossága iránt. Ágoston eredendő bűnről szóló tanítása is felbukkan: „De az ifjúkorra épen azért jobban kell vigyázni; minthogy az ifjut inkább természeti ösztönök, mint itélő erő vezeti, azért egyforma könnyűséggel, vagy talán még nagyobbal szívja magába a rosszat, mint a jót. Sőt ami jót tanultunk, azt is könnyen elfelejtjük, mint hibáinkat.” (A gyermekek … nevelése. 74.)

82 Erasmusra tehát nem jellemző a kritikátlan, szélsőséges gyermekkultusz.
Sajátos köztes szerepet tölt be az antik hagyomány optimista gyermek-antropológiája és az augustinusi pesszimista gyermekkép között. A humanizmus optimizmusát kissé tompítja, az eredendő bűnről szóló ortodox tanítást pedig relativizálja.

83 11. Luther Martin Luther ( ) írásaiban hangoztatta, hogy nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. Az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. A jó nevelés pedig elképzelhetetlen a harmonikus, erkölcsös családi élet nélkül. Az ideális család élén a férj áll megkérdőjelezhetetlen tekintélyével, felesége és gyermekei feltétlen engedelmességgel tartoznak neki.

84 A gyermek ebben az eszményi családban nem a „világi örömök forrása”, hanem Isten által a szülőkre bízott „örök kincs”, amellyel jól kell sáfárkodni. A család felnőtt tagjainak legfontosabb feladata éppen ezért gyermekeik minden szempontból következetes, szigorú erkölcsi elvek szerint való nevelése. Szó sincs itt tehát semmiféle „romantikus” gyermekkultuszról, Luther inkább Ágoston tanaihoz kötődik.

85 A Luther által népszerűsített új, polgári családeszmény szerint a szülők megkérdőjelezhetetlen abszolút hatalommal rendelkeznek gyermekeik fölött: „Nincs nagyobb, nemesebb eredetű hatalom a földön, mint a szülők hatalma gyermekeik fölött.” Az 1529-ben írt Nagy Katekizmusban ezt a hatalmat egyenesen Istentől eredezteti: „Ezt az állapotot Isten adományozta a szülőknek, akik az ő képviselői ezen a földön.” A szülők így ettől kezdve Isten teljhatalmú földi helytartójaként jelentek meg a családon belül, gyermekeik feltétlen engedelmességgel tartoztak nekik.

86 A jámbor szülőknek a gyereket már kis korától kezdve Isten szolgálatára kell nevelni: szavakkal és hathatós tettekkel. A gyermek saját akaratát „folyamatosan meg kell törni”; a gyereknek „el kell szenvednie a büntetést akkor is, ha az néhanapján jogtalan”. A gyerek akaratossága eredendően rossz természetének bizonyítéka, ezt pedig le kell győzni minden áron. Nevelés nélkül a gyerek „önző vadállatként él, semmire sem jó, csak evésre”. A házasságról szóló prédikációjában (1519) Salamonra hivatkozik, aki szerint „aki a vesszőt kíméli, gyermekét gyűlöli”. Aki gyermekét veri, a lelkét menti meg a pokol tüzétől. A testi fenyíték Luther tanításában így tesz szert dogmatikai alapozásra.

87 Azonban ugyanúgy, mint ahogyan Ersamus sem egyértelműen optimista, Luther sem kizárólagosan pesszimista gyermekről való gondolkodásában. Írásaiban kiemeli a gyermekek bensőséges, őszinte hitélet iránti fogékonyságát. Az antik újplatonikus-gnosztikus örökség nála is fellelhető egyes motívumokban: A gyermekek teste még „Ádám testét idézi a bűnbeesés előtt”. A hitélet tekintetében a felnőttek elé a gyermekek jámborságát, kegyességét állítja példaként: „a felnőttek legyenek ismét gyerekek” („widderumb kinder werden”).

88 1. A keresztséggel kezdődő hitbéli tudatosulás folyamata. 2. Az ember örökös kiszolgáltatottsága az eredendő bűn csapdájának. 3. A ösztönös, bensőségese őszinte istenhit képességének fokozatos csökkenése. Friedrich Schweitzer nyomán

89 A kortárs humanistákkal szemben, akik meg voltak győződve az emberi természet önfejlesztő erejéről, Luther a bűntől való megszabadulás zálogának az isteni megváltást tekintette. * * *