A gyógypedagógia története

Az előadások a következő témára: "A gyógypedagógia története"— Előadás másolata:

1 A gyógypedagógia története
1.

2 A gyógypedagógia történet tudományközi kapcsolatai
Társadalomtörténet, Pedagógiatörténet, gyermekkortörténet, családtörténet Pszichológiatörténet Orvostörténet

3 A pedagógiatörténet alapkérdései
Milyen emberkép, gyermekkép határozta meg az adott kultúra nevelésének-oktatásának gyakorlatát? Milyen nevelő-oktató intézmények működtek az adott korban? Melyek voltak az elterjedt nevelési-oktatási módszerek? Volt-e és ha igen milyen tartalmú tudományos igényű reflexió a nevelés-oktatás gyakorlatára?

4 A gyógypedagógia-történet alapkérdései
Kit tekintettek fogyatékosnak az adott korban, kultúrában? Milyen elnevezésekkel illették a fogyatékosság egyes típusait? Milyen volt a fogyatékosok helyzete az adott kor társadalmában? Milyen volt az adott társadalom fogyatékos-képe? Kik és hogyan nevelték, oktatták őket? Hogyan foglalkoztatták őket? Milyen szintű tudományos reflexió alakult ki a fogyatékosok nevelésével kapcsolatosan?

5 1. Folyammenti kultúrák, antikvitás

6 Források Winzer, Margret A.: The History of special education. From isolation to inegration. Gallaudet University Press, 1993. Gordosné Szabó Anna: Gyógypedagógia-történet. I. Egyetemes gyógypedagógia-történet a XX. Századig. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. Kálmán Zsófia és Könczei György: A Taigetosztól az esélyegyenlőségig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Kőszeghy Miklós és Parragh Szabolcs: „…nem voltak fogyatékosok a történelemben…” A fogyatékosság jelensége a történettudományban. URL:

7 Bevezetés A régi korok embereinek élete nem értelmezhető „légüres térben”, a korabeli viszonyok ismerete nélkül. Ez érvényes a fogyatékos emberekre is. Ahhoz, hogy ezeknek az embereknek a helyzetét megértsük, átfogó képet kell alkotnunk arról a korról és kultúráról amelyben éltek. „Kultúra”: egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják.

8 A fogyatékosok helyzete, a róluk alkotott kép változásai
Megnehezíti az értelmezést az a hatalmas időbeli távolság, amely bennünket ezektől a kultúráktól elválaszt. Ám nem nehéz elképzelnünk a szegénységet, a mocskot, a betegségeket és halálos kimenetelű járványokat, amelyek között ezeknek az embereknek a többsége élt. A huszadik századi modern orvostudományok kialakulása előtt az emberek rövid ideig éltek, és állandó nehézségekkel kellett küzdeniük.

9 Egy példa a nem oly régi korból: még 1800 körül is, amikor Európa lakosságának száma csak 150 millió körül volt, a népesség fele 20 év alatti volt, és az átlagos életkor 35 év körül mozgott. Az ókori kultúrákban élő emberek általában rosszul tápláltak volta, hétköznapjaik betegségek járványok, és háborúskodások között teltek. A nőknek állandóan a szülés fájdalmaival és veszélyeivel kellett szembenézniük. Egészen a 19. századig a nők többsége szinte állandóan gyermeket várt. Felnőtt életkorukban – egyéb kötelességeik mellett – folyamatosan szültek, gyermekeiket gondozták és gyakran el is temették őket.

10 A férfiakat az állandó háborúk tizedelték.
De veszélyt jelentettek számukra az otthonukba betörő és fosztogató hordák, a gyakran kaotikus társadalmi-politikai viszonyok, a nyomorúságos életkörülmények, amelyeket sokszor számukra ismeretlen betegségek tettek még elviselhetetlenebbé. Azok az emberek, akik túlélték például a himlőt vagy a tífuszt, sokszor a barbár orvosi eljárásoktól vagy éppen fogaik romlásának következményeitől szenvedtek.

11 A társadalmi viszonyok is teljesen mások voltak, mint manapság.
Az írástudatlanság, az analfabetizmus minden társadalmi osztályban általános volt. Noha az iskolák már viszonylag korán megjelentek. (Mezopotámia: tábla háza, kb. Kr. e. 3000), de a minden gyerek számára elérhető alapfokú oktatás és nevelés társadalmi igénye viszonylag új keletű fejlemény (18. század).

12 A premodern időkben (kb. a 16
A premodern időkben (kb. a 16. századig) a gyerekeket a társadalmak, kultúrák többségében szüleik tulajdonának tekintették. Nem rendelkeztek autonómiával, jogaik nem voltak. Hatalmas arányú volt a gyermekhalandóság. Egészen a 18. századig csak a gyerekek fele élte meg a felnőttkort.

13 Mindezekből adódóan ezekben a társadalmakban az állandó viszontagságok közepette a fogyatékkal élő gyerekek és felnőttek helyzete, élete gyökeresen más volt, mint manapság. A 19. század előtt életük folyamatos nehézségekből állt. Többségüknek nem volt saját otthona, nem rendelkeztek önálló jövedelemmel és emberi kapcsolataik is szegényesek voltak. A szembetűnően fogyatékos emberekkel szembeni bánásmódot a babonák, a fatalizmus és az széles körben elterjedt előítéletek határozták meg. A segítő gesztus, az együttérzés és az empátia nagyon sokáig nem jelent meg a fogyatékosokkal való együttélés során. Sőt, sokkal inkább a kiközösítés, a kiátkozás, az üldöztetés volt osztályrészük ezeknek a másságuk miatt feltűnő embereknek, akiket az áltagos többség a sors csapásának tartott.

14 A „láthatatlan kisebbség”: a fogyatékosság elterjedtsége, a fogyatékos-kép
Nagyon nehéz megbecsülni a korai társadalmakban élő fogyatékos emberek számát. A történeti források, mindenekelőtt az írásos dokumentumok csekély száma miatt csak feltételezhetjük, hogy a régi kultúrákban a veszélyeztető tényezők jóval nagyobb mértékben álltak fenn, mint manapság. A nyomor, a járványok folyamatosan fennálló halálos fenyegetést jelentettek az emberiség korai történelme során.

15 A fennmaradt írásos források szerint a fogyatékosok már a legrégibb időktől kezdve jelen voltak az emberi társadalmakban. Az ókoriak történetírást sokkal inkább kötetlen történetmesélésnek tekintették, és nem annyira a tények gondos rögzítésének. Gyakran találkozunk a különböző fogyatékkal élő emberek leírásával a görögöknél vagy a rómaiaknál. Az ókori irodalom egyik kiemelkedő alakja, Homérosz egyes források szerint vak volt. A hagyomány szerint hét város versengett azért, hogy fiának mondhassa. Ám azt sem tudjuk pontosan, hogy élt-e egyáltalán, és hogy a neki tulajdonított két nagy eposz, az Iliász és az Odüsszeia az ő műve volt-e.

16 Az ember testi és szellemi kondícióit fenyegető tényezők ezekben az évezredekben rendkívül elterjedtek voltak. A várandós anyák modern értelemben vett gondozása (prenatális gondozás) teljesen ismeretlen volt, táplálkozásuk sem volt megfelelő, ki voltak téve számos megbetegedés veszélyeinek. Mindezek következtében igen magas volt a halvaszületések száma, illetve számos gyermek fizikai vagy mentális anomáliával jött a világra.

17 A pestis és más epidémiák évezredeken keresztül megtizedelték a felnőtteket, de a gyerekekre még veszélyesebbek voltak. A skarlát például ősi betegség, nevét – „scarlet fever” – mégis csak 1685-ben kapta. Ez a betegség már a kereszténység előtti időkben is rendkívül elterjedt volt, és felelős lehetett számos olyan szerzett fogyatékosság kialakulásáért, mint például a siketség, a vakság és az értelmi fogyatékosság. Ezek a pusztító járványok elvonulásuk után az élve maradottak számára sokkal rosszabb életfeltételeket hagytak maguk után, mint amilyenek előttük voltak.

18 A járványok csapásai után az egyes társadalmakban a házasságkötést szabályozó törvényeket is szigorították élve maradtak védelme érdekében. Elképzelhető például, hogy a Kr. e. 4. századi Athént sújtó pestisjárvány késztette Platón arra, hogy kiálljon egy olyan törvényszigorítás mellett, amely csak a fizikailag és mentálisan ép arisztokrata elit számára engedélyezte a házasságkötést és a gyermekek nemzését. Az ilyen és ehhez hasonló, a későbbi eugenikát idéző eljárások egyébként sem voltak ritkák az ókorban.

19 A premodern – tehát a 16. század előtti – társadalmakban a fogyatékosok egy olyan kisebbséget alkottak, amely mindig ki volt téve a többség előítéleteinek, nem csak azért mert a szokásos életvitelben nem tudtak maradéktalanul részt venni, hanem azért is, mert a többség számára ők testesítették meg a közösségre járványok formájában újra és újra lecsapó gonosz erők állandó fenyegetését. A látható fogyatékkal születő gyermek rossz óment jelentett a közösség számára: az istenek haragszanak rájuk.

20 Ezt fejezik ki a következő babiloni mondások is:
„Ha egy asszony torz csecsemőt hoz a világra, az országban az ínség lesz az úr.” „Ha egy királynő torz csecsemőt hoz a világra, az ellenség elrabolja a király vagyonát.” A közösség érzéketlen, sőt kegyetlen reakciói mindennaposak voltak ezzel a kisebbséggel szemben. Ám akadtak példák a fogyatékkal élők elfogadására, sőt megbecsülésére is.

21 Bizonyos kultúrákban a fogyatékkal élők megítélése a mai fogalmaink szerint meglehetősen ellentmondásos volt, alkalmanként jó, máskor pedig rossz ómennek is tekintették jelenlétüket. A mezopotámiai omenlisták (előjeljósló szövegek) arról tudósítanak bennünket, hogy a városok utcáin találkozni lehetett a legkülönfélébb testi vagy értelmi fogyatékossággal élő emberekkel. Úgy tűnik, hogy a társadalom ezeket az embereket egy különálló csoport tagjainak fogta fel, ám jelenlétüknek olykor pozitív jelentést tulajdonított. A szöveg tanúsága szerint ugyanis ilyen csoportok jelenléte a városban azt jelzi, hogy a városnak jó sora lesz:

22 Ha egy városban a némák számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz”
A mai olvasó számára, talányos, hogy a némákkal szemben a vakok jelenlétét miért tekintették rossz ómennek: „Ha egy városban a vakok számosak: szenvedés a városnak” Ismét más helyen a fogyatékkal élők kifejezetten jó előjelként jelennek meg: „Ha egy városban a bénák számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban a béna nők számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban az idióták számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban az idióta nők számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz” (Forrás: CT – Cuneiform Texts from Babylonian Tablets of the British Museum, London, 1868 óta folyamatosan)

23 A fogyatékosokkal való bánásmód alakulása Prehistorikus idők, Egyiptom
A földművelés előtti társadalmak többnyire csal kevés támogatást nyújtottak a fogyatékosoknak, így túlélési esélyük igen csekély volt. Mivel nem járultak hozzá a közösség anyagi javakkal való ellátásához és védelméhez, létük általában terhet jelentett a többieknek.

24 Ellenpélda az írott történelem előtti időkből: Az észak-iraki Sanidar-barlang paleolit csontvázleletei között egy olyan férfi csontvázát is megtalálták, akinek egyik karját amputálták. A vizsgálatok szerint túlélte az amputációt, és csak évekkel később halt meg. Életének utolsó szakaszában tehát fogyatékkal élő volt. A műtét után – gazdasági szempontból – már nem volt többé a közösség teljes értékű tagja. Léte a többiek számára terhet jelentett. Bizonyos, hogy a közösség tagjai fogyatékossá vált társukról gondoskodtak. Ez az eset az egyik legkorábbi bizonyítéka a fogyatékosokról való gondoskodásnak.

25 A gyógyulást a gonosz szellemek elűzésétől remélték.
Archeológiai leletek bizonyítják, hogy az abnormálisnak tartott viselkedést sámánok és papok gyógyították. A sámán a spirituális világból merítette gyógyító erejét, és azt a szerepet töltötte be az ősi társadalmakban, amit a modern korban az orvos. A gyógyulást a gonosz szellemek elűzésétől remélték. A barlanglakók azzal enyhítették a szenvedők fájdalmát, hogy koponyájukat meglékelték azért, hogy a démonok távozhassanak. Héber írásos emlékek arról számolnak be, hogy ezekben az ősi társadalmakban az átlagtól elütő, bizarr viselkedést annak tudták be, hogy a beteg testét megszállták a gonosz szellemek. A papok szörnyű exorcizáló rítusokat hajtottak végre, amelyek gyakran a szerencséetlen ember halálával végződtek.

26 Körülbelül Kr e. 10 000 után az emberiség kultúrája egy jól érzékelhető fejlődésen ment keresztül: kezdetét vette a föld megművelése. Előbb a Közép Keleten, majd a mai Európa területén is megjelent ez a termelési mód, amely felváltotta a korábbi vadászatot és gyűjtögetést. A Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny földterületen a sumérek megteremtették az emberiség történetének első írásos kultúrával rendelkező városállamait.

27 A földművelés elterjedésével az emberiség nagy lépést tett előre azon az úton, amely az élő és élettelen környezet megváltoztatását eredményezte. Uralkodni kezdett a természeten, átalakította saját céljainak megfelelően. Ezzel a termelési módbeli változással párhuzamosan ment végbe az emberi kultúra olyan összetevőinek a kialakulása is, mint a szimbolikus gondolkodás, a nyelvi kommunikáció és az egyre nagyobb csoportokban való együttélés. Városok sokasága jött létre

28 A fejlettebb földművelő termelési mód megjelenése és az urbanizáció jelentősen javította a fogyatékosok túlélési esélyeit. Az ókori Egyiptomból már írásos nyomai is fennmaradtak a fogyatékosokkal való bánásmódnak. Az Ebers-papirusztekercs (Kr. e. 1550), amely feltehetően még korábbi írásokat idéz egy Imhotep nevű orvosról (Kr. e. 3000), egy egész sor receptet, életvezetési tanácsot, és orvosoknak szánt mágikus gyógymód-leírást tartalmaz a vetéléstől kezdve egészen a daganatok kezeléséig. A papirusz tartalmaz utalásokat a mentális retardáció megjelenési formáira, taglalja az epilepsziát, és először írja le részletesen a siketség jelenségét.

29 Tekintettel arra, hogy a szennyezett víz által előidézett vakság a mai Egyiptom területén is gyakori, nem meglepő, hogy az ókori egyiptomi orvosok megkülönböztetett figyelmet fordítottak a vakságnak. Egészen korai kéziratokban már találkozunk a trachoma leírásával, és kezelésének módozataival. Ezek között volt a rézoldat szembe csepegtetése ráolvasás kíséretével, valamint a mirhafű és ciprusmagok szembe juttatása lúdtoll segítségével. Az egyiptomiak nemcsak foglalkoztak a fogyatékosok gyógyításának lehetőségeivel, hanem igyekeztek szenvedéseiken enyhíteni és társadalmi helyzetükön javítani.

30 A papok a vak gyermekeket zenélni tanították, sokan vettek részt közülük a különféle templomi szertartásokban. Bizonyos korszakokban a vakokból került ki a zenészek és a költők többsége. Az értelmi fogyatékosok védőistene Ozirisz volt, a legjobban tisztelt egyiptomi isten. A siketek már korántsem voltak ilyen kedvező helyzetben.

31 Vak hárfás

32 Figyelemreméltó, hogy az ókori Egyiptomban a a törpe növésű emberek esetenként fontos társadalmi pozícióra is szert tehettek. Példa erre a Kr. e. 23. századból Szeneb, aki súlyos fogyatékossággal született, mégis a fáraó udvarának textilüzemét vezette. Ez nemcsak a társadalmi elismerés jele, hanem foglalkozási rehabilitációs szempontból is jelentős tény. Szeneb a fáraó iránti hűsége jutalmául számos kiváltságban részesült, például hordszékben közlekedhetett. Igen nagy vagyonra tett szert.

33 Szeneb hihetetlenül nagyívű karrierjét azonban feltehetően nem csak saját kiemelkedő képességeinek köszönhette. Közrejátszhatott ebben egyfajta pozitív irányú előítélet is (Könczei). Az egyiptomiaknak voltak külsőre nem mindig vonzó, törpe növésű istenei is, mint például Ptah. Ő teremtette a világot, és tőle ered minden fejlődés. Sokat megtudhatunk Szeneb rangjáról és emberi kapcsolatairól a szobor alapján, amely őt felesége társaságában ábrázolja. Egy hatalmas kőtömbön ül törökülésben, felesége átkarolja. Az asszony mosolya sokat elárul kapcsolatukról.

34 Szeneb felesége társaságában. Kr. e. 23. század, Kairó

35 A görögök emberképében kitüntetett helyen szerepelt a test és a lélek egészsége, épsége. Érzékletesen fejezi ki ezt a kalokagathia fogalma, amely a szép és jó kapcsolatára utal: a test és a lélek egymásrautaltságát fejezi ki. Ennek ellenére a görögöknél is találunk olyan mitológiai alakokat, akik fizikai fogyatékosságuk ellenére, egyéb képességeik révén tekintélynek és megbecsülésnek örvendtek. Az ügyeskezű kovácsisten, Héphaisztosz például Héra gyermeke, akit anyja veleszületett torz lába miatt vetett le az Olümposzról:

36 „Istenek és istennők mind, hallgassatok énrám,
mint kezd sérteni engem a fellegtorlaszoló Zeusz, mert szeretőszívű feleségül vett maga mellé és most nélkülem is megszülte a bagolyszemű Pallaszt, boldog öröklétűek közt aki úgy kimagaslik; míg akit én szültem, nyomorék volt, minden örökké- élők közt, a fiam Héphaisztosz, torz vala lába; szégyenem és csúfságom az égben, kit magam egykor fogtam és messzehajítva a nagy tengerbe ledobtam.” (Homérosz: Iliász, Devecseri Gábor fordítása) Tehát a görög gondolkodásban is megtalálhatjuk a fogyatékosság isteni eredetére vonatkozó elképzelést.

37 Az Ószövetség által leképezett ókori világ fogyatékos-képe az előbbiekben bemutatottnál zordabb lehetett. Ézsaiás próféta könyvének egyik szöveghelye a súlyosan testi fogyatékos ember érzékletes bemutatását tartalmazza: „Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz, nem emberi volt a külseje, emberhez nem méltó volt alakja” (Ézs 52,14). „Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, Sem olyan külseje, amiért kedveltük volna.

38 Megvetett volt és emberektől elhagyatott,
fájdalmak férfija, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. […] Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta” (Ézs 53,2–4). A testi fogyatékos embert a közösség megvetette, talán még embernek sem tartották. Isten büntetését látták nyomorúságos állapota hátterében.

39 Gyermekgyilkosság, kitevés
Az ókori medicina vajmi keveset tudott tenni a beteg vagy fogyatékos újszülöttek életének megmentése érdekében. A korabeli kultúrák többségében mindennapos volt a gyermekgyilkosság. A görögök és a rómaiak például úgy vélték, hogy az életképes állam erejét a polgárainak veleszületett életereje kölcsönzi. Ezért az életképtelennek ítélt csecsemőket elpusztították. Arisztotelész egyenesen törvénybe kívánta iktatni, hogy az életképtelen csecsemőket szüleik „tegyék ki” (depositio). Hippokratész pedig így tette fel a kérdést: Mely csecsemőket kell felnevelni? A válasz egyértelmű: csak az ép testű, egészséges gyermek méltó az életre.

40 Spártában „senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Bp., I. kötet, 117. o.) A polisz vezetői beleszólhattak a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is: házasságkötés, újszülöttek kiválogatása. A vének tanácsa döntött a csecsemők sorsáról.

41 A csecsemők „kitevésének” archetípusa: Taigetosz-hegy.
A csecsemőt édesapja „…karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 107. o.)

42 Spártai táj a Taigetosz hegyével

43 Noha a gyermekgyilkosság gyakorlat volt az ókori világban, általában nem elhamarkodottan, hanem hosszas lelki vívódás után hajtották végre ezt cselekedeteket. Valerie French szerint a gyermekek megölésétől való húzódozást leginkább három tény jelzi: Az első: a források gyakran említenek olyan beteges vagy deformált gyermekeket, akiket nem tettek ki. A második: bár a kisgyermekek megölését ritkán ítélték el nyíltan és ritkán minősítették gyilkosságnak, találhatók olyan feljegyzések, melyek a felnőttek nyugtalanító érzéseit tükrözik. A harmadik: Sok történet maradt fenn a kitett csecsemők életét megmentő férfiakról és nőkről. A gyermekgyilkosság intézménye ellen sokáig semmit nem tettek, de az egyes kisdedek tehetetlensége kiváltotta együttérzésüket. A görög felnőtteket nem rendítette meg annyira a szenvedő csecsemő gondolata, mint a ténylegesen szenvedő és magatehetetlen kisded látványa.

44 A gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak
A gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak. A csecsemőket – akárcsak az egyiptomiak – nem pólyázták be, hogy testük szabadon fejlődjék. Fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk nem volt szabad. A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött. Táborba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban.

45 Róma átvette a görögök gyermekképét, így a fogyatékos gyermekekkel szembeni ellenérzés attitűdjét is. A rómaiak a családot tekintették a gyermeknevelés legfőbb közegének. Élén a családapa (pater familias) állt megkérdőjelezhetetlen tekintélyével (patria potestas). A tradicionális római szokásjog által kölcsönzött hatalom révén a római családfő élet-halál ura volt a családban. Jellemző, hogy például a leányok Rómában csak házasságkötésük után kerültek ki apjuk hatalma alól: A lakodalom napján az ifjú pár házában áldozatot mutattak be az isteneknek, majd az asszony meggyújtotta a ház tűzhelyén a tüzet. Ezzel a szimbolikus gesztussal apjának „patria potestas”-a alól véglegesen férje uralma alá került.

46 Akárcsak más ókori társadalmakban, itt is a földre helyezett újszülött csecsemő felemelésével fejezte ki szándékát a gyermek felnevelésére. (Az újszülött felemelésének aktusát „levatio”-nak nevezték. Az édesanyák Levana istennőhöz imádkoztak, hogy lágyítsa meg az apák szívét. A felemelés gesztusa ugyanis a „vertikalizálásra”, a felnevelésre való készséget jelképezte.) Rómában apa tradicionális teljhatalma (ius vitae) élete végéig megmaradt gyermekei felett, akár meg is ölhette őket. A birodalom történetében számos jelét tapasztaljuk a tradicionális apai teljhatalom korlátozására irányuló törekvéseknek.

47 Romulus és Remus

48 Egy idő után a rómaiak és a hellén kori görögök már egyaránt lépéseket tettek a gyermekgyilkosság és -kitevés visszaszorítása érdekében. A negyedik században például olyan csecsemők menekültek meg a haláltól, akiket korábban kitettek volna. Ezeket a gyerekeket ekkor már megkeresztelték, mivel szüleik az őskeresztények közösségébe tartoztak.

49 Az életben maradt fogyatékos gyermek egy részét Rómában különféle – szüleik számára jövedelmező – mesterség űzésére is kiképezték. A vak fiúkból csónakosok lettek, a vak leányokból prostituáltak. Az értelmi fogyatékos gyerekeket rabszolgának adták el vagy koldulásra kényszerítették őket. Sokszor szándékosan megcsonkították őket, hogy szánalmat keltve adakozásra ösztönözzék a járókelőket. Egyes tehetős családok a mentálisan retardált gyerekeket azért vásárolták meg, hogy szórakoztassák a családtagokat és a vendégeket. Seneca ír egy vak értelmi fogyatékos lányról, aki felesége tulajdona volt. Speciális piac alakult ki, ahol adták-vették a testi fogyatékos (karnélküli, lábnélküli, háromszemű, óriás vagy törpe) gyerekeket és felnőtteket.

50 A fogyatékosság orvosi szemmel
A történelem folyamán az egyes fogyatékosságtípusokat többnyire orvosi nézőpontból közelítették meg. Hippokratész (Kr.e ) az európai orvostudomány atyja, a fogyatékosságok kezelésének módozatait az egyiptomiaktól vette át. Az ókori ember a fogyatékosságot az istenek büntetésének tekintette, akik ezt azokra szabták ki, akik kivívták a haragjukat. A középkorban többnyire a sátáni erők művének tekintették a fogyatékosság megjelenését. De volt olyan felfogás is, miszerint az Úr fogyatékkal születő gyermekkel bünteti a bűnös szülőket. A siketséget például a babonaság büntetésének tartották. Az orvostudomány művelői – Hippokratésszel kezdődően – viszont úgy vélték, hogy a fogyatékosság természetfeletti eredete kevésbé lényeges, mint azok az okok, amelyek egy diagnózis felállításával kideríthetőek.

51 Hippokratész medicinális rendszerének középpontjában a testnedvekről szóló tanítása áll.
Négy testnedvet különböztet meg: vér, nyálka, sárga epe és fekete epe. Mind a négy testnedvet egy-egy alapvető minőséggel hozta összefüggésbe, mint meleg, hideg, száraz és nedves. Ezekből vezeti le az egyes karaktertípusokat. A szangvinikus típusú ember például hajlamosabb szerinte a gyulladásos megbetegedésekre, de könnyebben elviseli a nagyobb vérveszteséget, a kolerikus ember gyorsan és hevesen reagál. Megbetegedés akkor lép fel, ha a külső és belső tényezők valamelyik testnedv-típus túltengését idézik elő, illetve akkor, amikor ezeknek az alapvető testnedveknek az egyensúlya megbomlik, és ez károsan hat az ember belső szerveire.

52 Hippokratész és követői szerint az értelmi fogyatékosság egy betegség, vagy egy betegség tünete, amelyek ugyanúgy jönnek létre, mint a test más megbetegedései. Az értelmi fogyatékosságot tehát valamelyik testnedv túltengése idézi elő. A fekete epe túltermelődése és bizonyos más feltételek megléte például olyan mentális megbetegedéseket idézhet elő, mint a melankólia.

53 Az érzékszerveket érintő fogyatékosságok eredetére vonatkozó téves elképzelések széleskörű elterjedését az okozta, hogy nagyon sokáig nem boncoltak emberi holttesteket, illetve az, hogy a szem, a fül és az agy „in vivo” vizsgálatára érzékenységük és hozzáférhetetlenségük miatt nem volt lehetőség. A vakság keletkezésének kóroki tényezőit világosabban meg tudták ragadni, mint a siketségét. Halláscsökkenés esetén az ókori orvosok csak a külső és középső fület vették tekintetbe. Hippokratész például csak a középfülgyulladás gyógyítását kísérelte meg.

54 Az első évszázad első felében, Augustus és Tiberius császárok korában a világ elérhető medicinális tudását Aulus Cornelius Celsus (Kr. e. 25 – Kr. u. 50) gyűjtötte össze és rendszerezte De Medicina című munkájában. Celsus leírja, hogy miben követi nagy elődje, Hippokratész tanításait, de azt is feltünteti, hogy mely gyógymódok esetében tér el tőle. Amikor például Hippokratész nyugalmat, hasznos munkavégzést és jó társaságot javasolt gyógymódként, akkor Celsus egy egész sor állati, növényi és ásványi eredetű gyógyszer szedését írja elő.

55 Az egyik legelterjedtebb gyógyszer a helleborum (hunyor) nevű gyógynövény volt, amelynek említése a szépirodalomban is gyakori. (Lásd pl. Rabelais: Gargantua című szatirikus regényét.) Elterjedtsége a mai „Aspirin”-hoz volt hasonló. Tisztító hatása ismeretében elmebetegek gyógyítására is megkísérelték használni. Depresszió esetén Celsus fekete helleborum alkalmazását javasolta, mániás tünetek esetén pedig fehér helleborumot írt elő. Ha a medicinális kezelés nem használt, akkor maradt a korbácsolás és a leláncolás.

56 Az anatómiai ismeretek hiányosságai miatt írhatott elő Celsus hallásproblémák esetén olyan gyógymódokat, amelyek csak súlyosbíthatták a dobhártya állapotát egy középfülgyulladás esetén. Gennyes fülfolyás esetén például különféle növények (pl. lícium, póréhagyma) levét kellett a betegnek a fülébe öntenie. Az időskori halláscsökkenés esetén pedig forró olajat. A rómaiak számtalan orvosa közül Galénosz ( ) volt a legjelentősebb. Továbbfejlesztette Hippokratész tanát a testnedvek és a karakter összefüggéseiről.

57 Írásai egészen a reneszánsz korig mélyrehatóan befolyásolták az orvostudomány fejlődését.
Hippokratész álláspontját vette át, amikor elvetette a természetfölötti hatalmak befolyásáról szóló tanítást az értelmi fogyatékosság kialakulásának megítélésében. A hallás és a beszéd fiziológiáját illetően már az agyi kérgi tevékenység szerepét is megfogalmazta. A némaság gyógyítása érdekében követőivel együtt gyakran végzett sebészi beavatkozást a nyelvet rögzítő szalagokon. Ezt az eljárást a huszadik századig alkalmazták az orvosok.

58 A rétorika és a beszédhibák leküzdése
Két példa: Démoszthenész (Kr. e ) görög szónok állítólag saját erőfeszítésével: a tükör-kontroll és a nyelve alá tett kavicsdarab segítségével gyógyította beszédhibáját:

59 „Testi fogyatkozásain a phaléroni Démétriosz előadása szerint a következő gyakorlattal segített Dékoszthenész: kavicsokat vett a szájába,hogy bizonytalan és akadozó kiejtését legyőzze és kijavítsa, közben pedig beszédszövegeket szavalt. Azzal is erősítette hangját, hogy futás közben vagy meredek lejtőn felfelé menet, bár lihegett, beszédrészleteket vagy verseket adott elő. Házában volt egy nagy tükör, és az előtt állva tanulta beszédeit.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Magyar Helikon, Budapest, )

60 Quintilianus (Kr. u ) pedig a szónokképzésről írt könyvében óv a hibás beszédű dajkáktól, mivel a gyermek lelkében az első benyomások kitörölhetetlenül rögzülnek.

61 „Mindenekelőtt ne legyen hibás a dajkák beszéde, akikkel szemben Khrüszipposz azt az igényt támasztotta, hogy ha lehetséges, legyenek bölcsek, de legalábbis, amennyire a dolog engedi, a legjobbakat válasszák ki erre a célra. Kétségkívül az ő esetükben is az erkölcsök szerepe az elsődleges, mégis fontos, hogy helyesen beszéljenek. Először őket fogja hallani a gyermek, az ő szavaikat próbálja majd meg utánozni. Természetünk szerint is fogékonyabbak vagyunk azon dolgok iránt, melyeket zsenge értelmünkkel felfogtunk. Amiképpen annak a dolognak az íze is megmarad, amelyekkel az új edényeket megtöltöd, és a gyapjúból sem lehet kioldani azokat a színeket, melyekkel természetes fehérségét megváltoztatták.” (Quintilianus, Marcus Fabius: Szónoklattana. Kalligram, Pozsony, )

62 Összefoglalás A fogyatékosok megítélése, a róluk alkotott kép az ókorban nem volt egységes. Egyes kultúrákban találkozhatunk bizonyos fogyatékosság-típusok pozitív megítélésével, de általában a közösség szempontjából rossz előjelnek tartották jelenlétüket. A látható testi fogyatékkal születő csecsemőket a legtöbb ókori kultúrák többségében kíméletlenül elpusztították, „kitették”. A fogyatékosokkal kapcsolatos társadalmi attitűdök jelentős pozitív irányú változásáról csak a kereszténység megjelenésétől kezdve beszélhetünk.