Mucsi Georgina - Csürke József - B

Az előadások a következő témára: "Mucsi Georgina - Csürke József - B"— Előadás másolata:

1 Mucsi Georgina - Csürke József - B
Mucsi Georgina - Csürke József - B. Erdős Márta - Brettner Zsuzsanna - Kelemen Gábor PTE BTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék Élet –halál metaforák a spirituális önsegítő csoportok tagjainak narratíváiban Éles határvonal húzódik élet-halál, szermentesség és függőség között. Az alkoholos/drogos múlt a halál analógiájaként értelmezhető, az alkohol/drog metaforikusan egy olyan ellenség, amely ha győz az egyén felett, akkor egyértelműen halált okoz. Egyetlen kiút a józan élet elérése és megtartása a közösségben rejlő erő segítségével. Ez az életforma jelenti számukra az ÉLETET. Sokan a közösséghez tartozást – AA, NA tagok esetében a 12 lépéses programot - azonosítják az életükkel „A halálhoz? Nem nagyon. Nem. Olyan értelemben, hogy az alkohol az én halálos ellenségem. Tehát ilyen értelemben. Vagy a halál, vagy ez a józan élet. A program szerinti életmód. És a felsőbb erővel kapcsolatos hit. Természetesen ez ott van, csak nem beszélünk ott a csoportban alkoholisták róla. Mert ez számunkra természetes. Mióta egymásról tudjuk. Tehát az beszéd nélkül köztünk van. Mi, akik ismerjük egymást és többször járunk. De hogyha én mondjuk Balatonlellén vagyok nyáron, és oda lemegyek egy AA gyűlésre, vagy bárhol az országba, vagy a világba, akkor is megért a másik. Elmegyek egy ilyen csoportba, aki ismeri ezt a programot.” „Mindenképpen azt jelenti, hogy nekem ez az életemet jelenti. Ha oda nem járnék, akkor előbb-utóbb megfognám a poharat, és újból alkoholista lennék. És az a legkevesebb, hogy padlóra kerülnék, esetleg meg is halnék.” A halál, mint határhelyzet metaforái Irvin Yalom szerint „bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt” (2003, 30. o.) éppen azáltal, hogy „az emberi életet nemcsak létként ruházza fel valósággal, hanem értelemként is” (Mora idézi Csejtei, 2004, 30. o.). „Amíg én nem voltam ott a halál szélén, addig én ezt nem tudtam ezt a váltást. Vagy nem tudom, vagy az Isten nem csinálta meg bennem ezt a váltást? Én nem tudom.” Heidegger úgy véli, a halál tudata segíti hozzá a jelenvalólétet (Daseint) a különböző rendű, minőségű létformák - a „létfelejtés” és a „felfedő-lét” állapotai - közötti váltás véghezviteléhez, megvalósításához. Így ír erről a Lét és időben: „a halállal a jelenvalólét a magam legsajátabb létképességében áll küszöbön önmaga számára. (…) Ekképp a halál, mint legsajátabb, vonatkozásnélküli, meghaladhatatlan lehetőség mutatkozik meg. Mint ilyen, a halál kitüntetett küszöbönállás” (Heidegger, 1989, o.). „Jajaja. Hát most az hogy túlélni egy napot, azzal csak azt akartam mondani, hogy hogy hát én a terápián azt éreztem, hogy olyan közel vagyok a halálhoz, hogy én például úgy imádkoztam ott a terápián, hogy Istenem itt vagyok a halál völgyének, ezt ugye a Bibliában olvastam ezt hogy a halál völgyének a szélén, én egy ilyen magaslatot képzeltem el, hogy én ott így megyek azon a magaslaton ahogy így kanyarodik a halál völgye, és alul ott a halál.” Egzisztencialista nézőpontból tehát a küszöbönálló halál mindig határhelyzetet teremt az emberek számára. A határhelyzet fogalmát Karl Jaspers (1987, 2000, 2004), német filozófus gondolkodásának központi elemévé emelte, amelyben a halál, mint kényszerítő körülmény jelenik meg. „Igen, és hát ilyeneket írnék bele elsősorban, aztán a legfontosabb hogyha tömören ugye, a lényeges dolgokat ma már így gondolom, hogy mennyire mély pontomnak kellett lenni, mennyire a halál szélén, az utolsó pont és hogy akkor már mennyire függtem tőle, tehát ma már tudom, hogy egy függőségi állapot, és egy öröklött gén, egy olyan ami egy gyógyíthatatlan betegség, amit beismertem magamnak, elfogadtam és beismertem magamnak, meg érzem, érzem, tudom és elfogadtam és hitem van ahhoz hogy minden nap józan tudok maradni. A hitem amikor megérintett lelkileg, mert ez ugye végül is a lelkem beteg tőle, tehát a lélek nem a szívem, nem szervből hanem lélekből fakadó. És mikor ez engem így megérintett és hogy amikor a mámorból felébredtem akkor már ott találtam magam egy olyan közösségbe, egy olyan helyen ahol már segítő kezek voltak és mindenki olyan volt mint én.” (nevet) A halál és meghalás élményének elkerülhetetlensége és megváltoztathatatlansága zökkenti ki az egyént a mindennapos létformából, s a tudatos létforma felé segíti. „Igen, igen. És érezni azt a halálérzetet. Meglátni azt, hogy fehéredik a pont az égboltot. Úgyhogy én ezt láttam. Úgyhogy én találkoztam a felsőbb erővel. Én nem szeretnék még egyszer úgy találkozni, ilyen formán vele.” Jaspers úgy vélte: az életnek vannak határhelyzetei, amelyekben a tudat alá nyomott halál-gondolat felszínre kerül; e határhelyzet lehet akár tragédia, akár nagy öröm, olyan szituációt takar, amely kizökkent a hétköznapokból, s az ember óhatatlanul szembesül a végső kérdésekkel: „mi az élet értelme, kellünk-e valakinek vagy senkinek nincs szüksége ránk?” „igen, addig az egy próbálkozás, addig az.. Próbálkozás, ismerkedés, nincs azzal semmi baj,de, de az igazi hajtóerő az a halálfélelem, még olyan embereknél is akik pedig előtte többször próbáltak öngyilkosok lenni, tehát előtte, mert én is, én többször gondolkodtam ezen, hogy nekem öngyilkosnak kell lennem. Még úgy konkrétan végig is gond….nem láttam neki, de, de majdnem. És amikor elindul a felépülés, akkor meg jaj jaj csak meg ne halljak.” A Jaspers által kidolgozott négy szintet felvonultató személyiségképből - a puszta meglét, az egyáltalában vett tudat, a szellem és végül az egzisztencia szintje - az első három nem tesz képessé a felismerésre. Ez csak a negyedik szinten, az ember, mint egzisztencia szintjén következik be, ezáltal „a határszituáció felismerése bizonyos értelemben egyenlő az ember egzisztenciára «kényszerítésével»” (Csejtei é.n., 24. o.). „Tehát mintha újjászülettem volna, mert kellett bizony egy hónap amíg teljesen tisztán láttam, tényleg a halál szélén voltam.” Kutatásunk célja a magyarországi 12-lépéses mozgalmak társadalmi szerepének, sajátos kultúrájának és pszichoszociális hatásmechanizmusainak vizsgálata. A felépülés folyamatát, mint a józan kultúra elsajátításának folyamatát vizsgáljuk. A 12 lépéses mozgalmak a rendszerváltozást követően vertek gyökeret Magyarországon. Ezek a közösségek kinyilvánítják, hogy nem a társadalmi változás, hanem tagjaik mentális egészsége érdekében fejtik ki tevékenységüket. Ugyanakkor ezek a közösségek olyan „gyenge kapcsolatokat” hoznak létre a társadalomban, amelyek az eltérő társadalmi rétegekhez tartozókat egy toleráns övezetben kapcsolják össze, erősítve ezzel a szolidaritást és stabilizálva a társadalom működését. A kutatás során interjúkat készítettünk józan alkoholistákkal és józan drogfüggőkkel, akik vagy a 12-lépéses közösségek, vagy a hazánkban már a rendszerváltás előtt is működő Alkoholizmus Ellenes Klubok tagjai. A keletkezett szövegeket kvalitatív és kvantitatív tartalomelemzéssel vizsgáltuk. A szerzők G. Lakoff kognitív metafora-elméletének keretei között gondolkodva elemeznek 28, felépülő szenvedélybetegekkel készült interjút. Az interjúk a siklósi Alkoholellenes Klub, valamint a magát spirituális önsegítő csoportként definiáló Anonim Alkoholisták/Anonim Narkománok pécsi csoporttagjaival készültek. Lakoff felfogásában tudásunk strukturálásában, fogalmaink, kategóriáink kialakításában a metaforáknak alapvető szerepe van. (Lakoff, 1993; Lakoff, Turner, 1989) Az ő meghatározásában a metafora nem más, mint forrástartomány és céltartomány közötti megfeleltetés, amelyet sajátos, a tapasztalat szabta törvényszerűségek irányítanak. Hamis feltevésnek tekinti azt a meggyőződést, hogy a metafora irodalmi kérdés, és a köznapi, konvencionális beszéd sohasem metaforikus. Számos gyökérmetaforát, vagyis bázis-megfeleltetést azonosít, amelyeknek segítségével napi tapasztalatainkat elrendezzük. (“metaphors we live by”) Lakoff tehát hangsúlyozza, hogy a metafora konceptuális sajátosságként kezelendő (pl. ezért értjük nehezen az eredeti, képszerű, de gyakran hibás megfeleltetést alkalmazó skizofrén szótársításokat. Gyakran metaforikusan fejezünk ki olyan fogalmakat, amelyeket megfelelő apparátus hiányában nem érzékelünk közvetlenül: így például az időt csak a térbeli mozgás analógiájára tudjuk megérteni. Hasonló természetű absztrakció élet és halál is. Lakoff szerint az alapvető konceptuális metaforák köre a következő (ezeket a “mélyszerkezeteket” írásában nagybetűvel jelöli, hogy megkülönböztesse az aktuálisan alkalmazott metaforáktól, amelyek formailag akár azonosak is lehetnek):    AZ ÉLET UTAZÁS A HALÁL ELINDULÁS (túlvilág, az élet folytatódása más formában) AZ EMBER NÖVÉNY (a “Kaszás”) AZ ÉLET EGY ÉV (“Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár…”) AZ ÉLET EGY NAP (“neki már bealkonyult”) A HALÁL ÁLOM, A HALÁL PIHENÉS  (“elaludni örökre”) AZ ÉLET AJÁNDÉK (“eldobta az életét”) AZ ÉLET SZÍNJÁTÉK (vagy: JÁTÉK) AZ ÉLET TŰZ/LÁNG (“isá por es homou vogymuk”) AZ ÉLET FOLYADÉK (“utolsó csepp vérünkig”) AZ ÉLET KÖTELÉK AZ ÉLET TEHER (“nem bírom tovább”) (Lakoff, Turner, 1989, 52; közismert/saját kutatási anyagból vett magyar példákkal)   Az átmeneti rítusok elméletének első jelentős megfogalmazása Van Gennep (1960) nevéhez fűződik. Van Gennep számos eltérő kultúra gyakorlatában egyetlen alapvető mintázatot azonosított. A változás, az átmenet első fázisában a személyt elválasztják korábbi státuszától, szerepeitől, kapcsolataitól, s a szeparáció tényét változatos módokon (általában valamiféle csonkítással, vágással, elvágással) jelölik. A szeparáció tehát a veszteségről szól, a korábbi kapcsolatok és a bennük megélt biztonság megszűnéséről, amelyet a soron következő személyes fejlődési fázis elérésének szükséglete kényszerít ki. A kiindulópont lehet valamilyen természetes fejlődési fázis elérése, vagy váratlan trauma. A következő, liminális (küszöb-) fázis a köztes és elszigetelt lét, amelyben a korábbi konvenciók szerint többé nem működhetünk, azonban az új szabályok, szerepek még nem elérhetőek. A változás egyik kockázata, hogy az átmenet során a személy alacsonyabb státuszba kerülhet, vagy akár kitaszítottá válhat, marginalizálódhat. Reményeit csupán a sorstársak példája, a beavatást végző személyek biztonságot nyújtó tekintélye, végső soron pedig valamilyen felsőbb erőbe vetett hit táplálja. Ennek a bizonytalan létállapotnak a nehézségeit a későmodern kor individualizmusa tovább fokozza: a beavatandó gyakrabban marad magára, és egyre kevésbé érheti el a hit által nyújtott kapaszkodókat. A harmadik szakaszban, a reinkorporáció során a személy visszatér az eredeti közösségbe, megváltozott szerepekkel, új identitással. A rítus nem csupán az átváltozó személy, hanem a teljes közösség számára is erőforrásként működik, mert lehetővé teszi a korábbi fejlődési állomások, a velejáró élmények újraélését, fontos identitás-komponensek megújítását, valamint a rákövetkezők előrevetítését (Tacey 2005).    A rítuson átesett személyeket újjászületettnek tekintik; s magában a rítusban, mint a mélyreható pszichoszociális változások egyetemes mintázatában nyomon követhetjük az első élet-átváltozásának, a születésnek a tapasztalatait. Ilyenformán minden egyes nagy átmenet visszavisz bennünket a születési traumához és annak megoldódásához. A regresszió bizonyos szintje az élet-átváltozás szükségszerű velejárója. Stanislav Grof (1985) az átváltozás során a kiinduló, születés előtti állapotot mint „óceánélményt”, kozmikus egységet írja le: ám az elérhető fejlődési források korlátai miatt erről a védettségről le kell mondani. A szeparáció során az egyre fokozódó külső nyomás és belső igény következtében el kell távolodnunk a megelőző állapottól. A tápláló és biztonságos környezet kényelmetlenné, szűkössé, elégtelenné válik, szükségszerű a továbblépés az ismeretlenbe. Ez a továbblépés azonban veszélyes és szorongató helyzetbe hoz: a következő szakaszban a bezártság, megrekedés, kiúttalanság élménye a meghatározó. Berguno (2001) egy találó kifejezését alkalmazva a helyzetre, ez a feltétel nélküli várakozás (unconditional waiting) állapota, amelyben mintegy „beékelődve” egy kínos szituációba, a személy szorongva éli meg saját tehetetlenségét, s a szabadulás gyakran éppen akkor következik el, ha feladja a kontrollt, megadja magát a sorsának. Az önsegítő csoportok tagjainak célja a halál felségterületéről visszatalálni az élet felségterületére. Az AA vagy NA tagok önértelmezése szerint az az út, amelyen szerhasználóként jártak, a halálba vezetett volna, amelyet csak az adott kultúrából való radikális kiszakadással, egy Felsőbb Erő segítségével történő újjászületéssel, s új kultúrába való belépéssel lehet elkerülni. Az Alkoholizmus Elleni Klub tagjainál is hasonló mélypontokat, fordulópontokat azonosíthatunk. A felépülők közösségeinek egyik központi szervező, legitimáló eleme a halál és az újjászületés elbeszéléseiben tükröződik. „Mintha újjászülettem volna, mert kellett bizony egy hónap amíg teljesen tisztán láttam, tényleg a halál szélén voltam. Úgyhogy meggondolandó, hogy még egy pohárral is valaha, vagy egy kortyot, vagy még a közelébe se, úgyhogy hála Isten ma elmondhatom, hogy nagyon, teljesen, mintha nem is lett volna az életembe. Mintha egy teljesen külön más személy lett volna az a szakasz, tehát végül is ez egy olyan 40 éves korban alakult ki nálam, amikor nagyon függtem tőle, meg ez a másik betegség, de ezért is hálás vagyok a….mondjuk én a hitem, az Istenbe teszem a hitem evvel kapcsolatba, hogy így még dolga volt vagy az életbe, hogy számomra megadta ezt.” A poszter a K es OTKA pályázat támogatásával készült. A főnix a lélek újjászületésének szimbóluma -      A lepke az átalakulás szimbóluma, míg a kígyó az újjászületésé Teremtő és pusztító, élet és halál forrása. A mennyet és a földet a sumer mitológiában két kígyó szülte. A szivárvány kígyó a születés szimbóluma. A kígyó azokat pusztítja el, akik a természettel, annak törvényeivel való harmonikus együttélés törvényeit szegik meg (özönvíz). A germánoknál halálszimbólum, a kígyó az élet fájának gyökereit rágja. Az északi népek hitvilága szerint a Földet körbeölelő Midgard kígyó felébresztésével lesz vége a világnak. Továbbá fontos, hogy a kígyó az élet és a halál közötti átmenet szimbóluma is. (orvoslás: Aszklépiosz, aki kígyóvá tudott alakulni) Forrás: O'Connell, Airey, 2006 (Signs&Symbols) . William Blake festménye Hekatéról, aki egyszerre bába és boszorkány, holdistennő, a szellemvilág úrnője és a halál-születés kettősségének szimbóluma