Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

A szembenézés regényei Sorsregények a felvidéki magyar irodalomban.

Hasonló előadás


Az előadások a következő témára: "A szembenézés regényei Sorsregények a felvidéki magyar irodalomban."— Előadás másolata:

1 A szembenézés regényei Sorsregények a felvidéki magyar irodalomban

2 •Én úgy érzem, az elszakított magyar szigetek irodalmának ugyanaz a sorsa és rendeltetése, mint az egész magyar irodalomnak. •A magyarság is el van szakadva. S nem is tudjuk, honnan, s nem is tudjuk, mitől. •És íme, ezer év alatt egy szép, terebélyes, lombos, nagy kultúrát termelt ki. Egy ezredéves nagy gyümölcsfát, amelynek ágai átnyúlnak a határokon, s gyökerei átfutnak a mesgyék alatt. •Ennek a fának gyökérhajtásból sarjai támadtak. Ezeknek a fiatal sarjaknak ugyanaz a karaktere lehet csak, ami az anyatörzsnek volt: de engedni kell, hogy a fiatal fák saját életüket éljék. •Móricz Zsigmond: Új magyar irodalmak /Pesti Napló, április 23. •– Nehéz helyzetben vagyunk – tette hozzá Görög járásbíró. – Egymás nyelvét, lelkét, kedvét talán jobban megértjük, mint egymás szándékait. Együtt kell élnünk, és egyikünk sem tud lemondani a meggyőződéséről. •– Nincs is szükség rá – jegyezte meg a református pap. – Hanem arra, hogy tiszteletben tartsuk egymás vélekedéseit, annál inkább. •– Nincs ennél nehezebb dolog a világon – mondta Bránszky. •Görög járásbíró szétmutatott a két templom között nyüzsgő hetipiacon. •– Az élet erre is rákényszerítheti az embert. A földnek azt a teremtményét, aki a különbségeket keresi. És ha keresi, rosszul teszi. Annyit mondhatunk. •Igen – mondta a magyar pap. – A rossz ember gyakran vét saját életének törvényei ellen is. •Darkó István: Deszkaváros, részlet

3 Így készülünk szelíd háborura, mindig magunkért, soha mások ellen, sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítnek, lassan megnövünk. (Dsida Jenő: Tükör előtt) Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk. (Győri Dezső: Magyar hegyibeszéd)

4 Néhány szó a javasolt esztétikai megközelítés módszeréről: egészséges önbizalommal kell megvizsgálnunk önelvű esztétikai értékeink és műfaj-megújító munkánk felől a világirodalmat; a magunk írói felől, nemcsak a Budapest-centrumú magyarországi, hanem a „szétszakgatott ” Kárpát-medencei magyar kultúr-centrumok (erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki műhelyek, s a szélrózsa különböző irányaiba szétvetett 20. sz-i emigrációnk szellemi közösségeinek (s kiemelkedő személyiségeinek) figyelembe vételével. Fordítva, mint eddig a legtöbben tették honi irodalmáraink közül is. Nem a szocializmus realistának hazudott szempontjai, vagy a múlt század posztmodernista divathullámai felől kívánjuk elemezni nemzeti irodalmunk ( hamisan tételezett „irodalmaink ” ) 20. sz. századi – sokszorosan gátolt, de mégis megtörtént – kibontakozását. Az álságos stílusirányzatok - a velük járó totális térnyerési szándék igényével! - nem is oly messziről, csak Moszkvából, Bécsből és Belgrád felől árasztották el kultúránk csak nyomokban kitapintható sajátos szellemiségét, de eljutottak Pozsonyig Kassáig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig is. Mire is bukkanunk? Milyen lehet - önmagunkat megtöbbszörözött centrumként tekintve – innen nézvést 20. századi irodalmunk panorámája? Milyenek vagyunk mi, az 1. Világháború és a trianoni trauma - elemzésünkben is megkerülhetetlen - időpontjától származtatható, majd szátszóratásunkban már a 20-as évek kezdetétől is egymásra figyelő, s később innen távolba száműzött magyar írók? Szégyenbélyegesek vagy letörölhetetlen reménnyel megcsillagozottak?! Szabó Dezső Nincs menekülése 1917-ben (!) már jelezte, hogy a magyar írónak „nincs mód kitörnie ” (Pilinszky János nagyszerű versbeli képével kifejezve) sorskérdéseink elől, s egyben – írjuk le bátran – a Létbe – közösséghez tartozáson túl is – beágyazott egzisztenciánk „sziszifuszi ” munkája elől. Tormai Cecillia Bújdosó könyvének csak Gide Naplójához hasonlítható alapvetése és Reményik Sándor Petőfi igazságkeresését idéző „végvári ” lírája kötelezően vállalható kiindulópontja ennek a máig tovagyűrűző irodalmi fejlődésvonalnak (1949) még súlyosabb atlantisziságra kárhoztatta nemzeti irodalmunkat. A kendőzések, fátyolozások, irányzat-hamisítások felbecsülhetetlen kárt okoztak az eszmélődő írónemzedékek soraiban éppúgy, mint irodalmunk esztétikailag aligha nevezhető recepció-történetében… Persze esztétikai „saját utunk ” föltárásának a századi világirodalom folyamataival való együttlátásban kell megtörténnie. Kisprózánk, regényeink és líránk – egy műfaj-esztétikai nézőpont magaslatából (távlatából!) nézve – Közép-Európa irodalmának, de akár a lélekszámban kisebb nemzetek irodalmaival együtt értelmezett világirodalomnak is egy „atlantiszi ” fölhajtó erővel rendelkező nagyfejezete! Itt már mondhatjuk, az általunk föltárni, és értékeiben megvilágítani kívánt irodalmiság és esztétikum a – nyelvi különbségeken túlmutató – nemzeti kultúrák prizmarendszerének egyik csiszoltságában egymásra utaló, s nem lebecsülendő része után az un. irodalmi-kulturális filizációk (kiscentrumok) kialakulását éppen a felvidéki és délvidéki területeken lehetett (irodalomtörténetileg is) tetten érni.

5 A Történetiség meghatározása. Tudjuk, a magyar irodalom egy nemzet, a magyar nemzet önkifejezése is egyben. Megelőzve minden politikai és történelmi kibontakozást, sőt mindezek nélkülözhetetlen muníciója is. Megdöbbentő a 20-as és 30-as évek irodalmi műhelyteremtő láza. Oda a Nyugat folyóirat és nemzedékeinek mindenek fölötti modernség-kultusza. Ugyanakkor Babitssal, Kosztolányival, majd Szabó Lőrinccel az élen ők is – az elszakított nemzetrészek írói is! - részt vállaltak a sors-kifejezés terheiben és szépségeiben. Minket most nem is a magyar művelődés- és irodalomtörténet különböző országokba szabdalt fejezetei érdekelnek, hanem az irodalmi, s különösen a próza- és regényirodalmi kor-feldolgozás és lét-kifejezés eredményei, megvalósulásai! Az egységben látás előfeltétele az idő- és térbeli metszetekre bontás. Mindez látszatra ellentmond a bevezetőmben kifejtettekkel, de munkamódszerként valóban a teljes 20. századiság megismerésének egyik első szakasza. Világháborútól-világháborúig, a 20. században, a kárpát-medencei magyar irodalmon belül – mit mutat fel a felvidéki magyarság prózája? A következőkben ismertetett regények a Kráter Műhely egyesület Aranyrög regénytár sorozatában ma már ismét olvashatóak. Közszemlére tétettek tehát, az újbóli megmérettetés igényével, mint a felvidéki irodalomtudat reneszánszának ígéretes hodozói. Az 1. Csehszlovák Köztársaság megalakulására és Kárpátalja elcsatolására emlékekező művekkel kapcsolatban írja a fiatal, felvodéki származású irodalomtörténész, Gál Éva az összegzésnek is tetszhető gondolatokat: „Az új generáció már összeforrasztotta a különös nemzeti regionalizmust a szociális tendenciákkal, és a.kisebbségi sorsot., az új mentalitást hangsúlyozta. Ennek az új mentalitásnak a megragadására kívánták megírni a kisebbségi regényt. A megvalósítással többféle módon próbálkoztak. Tamás Mihály, Darkó István és Vécsey Zoltán egy-egy művön keresztül bontják ki a kisebbségbe kerülés folyamatát.” Ezzel együtt mi inkább maradjunk a felvidéki magyar sorsregény műfaji besorolásnál.

6 ÖT REGÉNY, A MAGYAR FELVIDÉK ÖT REGÉNYE TRIANON UTÁN. SORSREGÉNYEK. A szlovenszkói – felvidéki – önerejének, független, de az összmagyarsággal egybefüggő sorsképletének tartópillérei, regény-kariatiadái: Vécsei Zoltán Síró városa élő történelmi képeskönyv, az áldozattá vált szemtanú vallomása. Kassa nagyregénye ig. Darkó István Deszkavárosa hasonlóan az impériumváltás napjainak regénye, de az Otthonmaradás és a talpra állás életparancsának hangja is: Losonc végzetképlete és élni akarása 1918-tól 1920-ig Tamás Mihály Két part között fut a víz című munkája az terjedő időszak Beregszászénak regénye. A Csehszlovák állam alakulathoz való alkalmazkodás és az anyaországtól való külön út vállalásának haza- és népszerető hangja: „A föld a haza, és nem a király, haza a hegyek és az erdők, de nem a kupec, aki a bort megveszi, és nem a gatter, anely a fák törzsét deszkává aprítja. Haza a virágos almafa és az ácsorgó emberek a templom kerítésén. Én nem maradhatok, nekem haza kell mennem ” – mondja a Pesten egyetemre járó főhős, mikor feleségét is a határtól elválasztott Kárpátaljára telepíti.

7 Neubauer Pál A jóslat című regénye az I. Világháború kezdeteitől az 1920-évek közepéig vizsgálja a nagy történelmi apokalipszis emberi helytállásait, végzetes torzulásait és mindezek korszakos válaszlehetőségét. A szétszabdalt és függetlenségét vesztett magyarság sorsa csak röpke utalás az új harcokat szülő békediktátumok Árnyékában. A fő kérdés: Gandhi és követőinek válasza! A kifeszített történelmi keret két végpontja, az 1914-es német bombatámadás Löwen városkája és az erőszak-nélküliség függetlenségi harcát meghirdető Delhi. A felvidéki Vágújhelyen született, majd Prágában dolgozó író a harmincas években maga is a sorsvállalók Mellett jelentette meg novelláit, s egyetemes, egzisztencialista nagyregényével nemzetközi pályázaton is díjat nyert 1938-ban. Szombathy Viktor a magyar kisebbségi sors kulcsregényét, a hétköznapi polgári kurázsi szlovenszkói változatát írta meg És mindenki visszatér című regényében. Főhőse Kosztolányi Aranysárkány c. regénye tanár alakjának méltó párja. A történeti szálak egyenes sodrásban vezetnek az időlegesen pozitív végkifejlethez: az 1. Bécsi döntés boldog pillanatáig, Komárom és a magyar felvidék nagy részének anyaországhoz történő visszaegyesítéséig.

8 „VÉCSEY ZOLTÁN A síró város (1931) című munkájában az objektív elbeszélői nézőpontot helyezi előtérbe. Jelzi ezt a mű alcíme is: négyrészes regényes riport. A háború végeztével a sebesüléséből felgyógyuló Végh Pista haza kerül Kassára, ahol újságíró lesz. Munkája megköveteli, hogy mindenhol ott legyen, ahol történik valami hírértékű esemény. Így nyílik lehetőségünk arra, hogy szokatlanul nyers, kendőzetlen formában lássuk az átalakulás folyamatát. Az elbeszélő egyetlen témát sem hagy érintetlenül, alcíméhez hűen egyszerre regényes is és riportszerű is. A szokatlan nyíltság, őszinteség, az igazság, valóság bemutatására való törekvés jellemző erre az írásműre. Talán ezért érezzük inkább dokumentumnak, mint regénynek.” (Gál Éva) Kassa demográfiai változása: A síró város megalkotásának az idején Kassán a lakosság háromnegyedét alkotta a magyarság, a könyv mostani (2010-es) megjelenésekor pedig nem egészen négy százalékát. Vécsey regénye erőteljes vádirat a felszabadítóként várt vörös hatalom katonai expanziójáról. A cselekmény fő kifejletét, sőt apokaliptikus infernóját a bevonulás semmihez sem hasonlítható kegyetlenkedései adják: Már nem lobogott zászlóerdő a városon, lekonyult arccal jártak az emberek, az első szörnyű csalódás véres sebet ejtett a lelkeken. Egy-két épületen vörös lobogó, de hol van a tegnap mámora? Hol a riadó lelkesedés, az égre törő boldog gyönyörűség? Mintha forró vízzel öntötték volna le a várost, érzékenyen reagálnak a lelkek… És már jönnek a plakátok, az új rendeletek. Te jóságos Isten, mennyi új törvény, mennyik új tudnivaló. Hogy mit szabad, és mit nem. Hiszen hetek telnek el, míg ki lehet okosodni belőlük. És mindegyik plakát záró mondata az az idétlen fenyegetőzés a forradalmi törvényszékkel. Hát nem szenvedett fél éven át eleget ez a megpróbált város, hogy most kancsukával jönnek a nyakára? És ezek a csapások annál jobban fájnak, hogy testvérkéz zúdítja rájuk…

9 •Önmagáért beszél a szemtanúként átélt korrajz a vörösökről: •Sok a panaszkodás, sok a keserűség, de azért a felszabadulás öröme még mámorban tartja a lelkeket. Ezt még el lehet bírni, ez még mind jobbra fordulhat, elvégre harcban áll a nemzet, és mindenkinek meg kell hozni az áldozatot. Persze azt csak nagyon kevesen tudják, hogy katonai megbízottak, pesti kiküldöttek, mindenfajta népbiztos sűrűn járja a falvakat, és a drága, jó holmi, a sok-sok csirke, kacsa, liba, tojás, vaj, nem az éhező városba kerül, hanem vagonszámra szállítják Pestre. Nem is sejtik, hogy az ő felszabadításukat csak azért hajtották végre a szovjet urai, hogy új rekvirálási területeket nyerjenek, mert a pesti munkásság éhezik, és a hangulat odafenn már a kirobbanáshoz van közel. Csak akkor húzódik keserű grimaszba az arc, amikor a Grand Hotel konyhájának a szaga kicsap az utcára. Ott bizony borjúpecsenyét sütnek, és a szag után ítélve sertéskaraj is kerül az asztalra. De hát erre a konyhára csak a kiváltságosak juthatnak, akiknek igazolványt állított ki a szovjetház parancsnoksága, a sok-sok pesti emisszionárus és a sok-sok illatos és kifestett arcú pesti tyúk, akik az emisszionárus elvtársakat az építés nehéz munkájában támogatják. •A gyilkosság, a katonai engedetlenség a hazai katonák egyetlen válasza a vörösök megfontolt kegyetlenségére és visszavonulási parancsára: •Lehet-e harcosra nagyobb megaláztatás, mint hogy győzelmi mámorában törik le és parancsolják vissza? Bezzeg most nincs énekszó, csak szitok és átkozódás… És most nem éltetik Kun Bélát, hanem a pokol fenekére kívánják. •Rönk újból Fügnerrel feleselget… •Kétségbeesetten szaladgál a politikai biztos egy társzekér körül. Hadonászik a karjaival, valamit erősen magyaráz. A zsákok tetején egykedvűen ül egy drabális baka. Úgy látszik, ezzel polemizál a biztos… Az egész jelenet másodpercek alatt pereg le… A katona lassan, kényelmesen húzza elő revolverét. Lövés dördül, és a biztos elvágódik… •A tisztek mind kirontanak… A biztosban már nincs élet. A legény egykedvűen ül a zsákok tetején. •– Mit tettél, szerencsétlen? – rivall rá Rönk. •– Nagyon szájalt. Mindig szájalt velem. Most aztán meguntam. Ezek mernek ágaskodni?… Akik eladtak bennünket az ellenségnek? •Mai olvasatunkban megérthetjük, miért kellett a premontei szerzetestanárnak zúzdába küldetni az 1931-ben megjelentetett regényt, és 1939-es Nyugat-beli kiadása után 60 évig várakoznia újraolvasására. Elsősorban Kassa város es harcának nagy mementója a regény.

10 „DARKÓ ISTVÁN a Deszkaváros (1938) című regényében újra a kisebbségi tematika válik központi témává. Míg az Égő csipkebokorban a kisebbségi helyzetről, mint történelmileg adott léthelyzetrő l szól, addig jelen regényében a folyamaton van a hangsúly, a kisebbségivé alakulás történetét mondja el. Egy fiatalembert ismerünk meg, Gáth Tamást, aki a háború után hadnagyból taxisofőrré lesz, miután szembeszegülve apja akaratával, otthon marad Véghelyen. Az ő sorsán, kiútkeresésén keresztül érezhetjük át az államfordulat hatásait. Tamás polgári származása révén nehezen talál a városi munkások közé, ám katonatársa segítségével többé-kevésbé beilleszkedik új környezetébe. A deszkavárosban, mely a háború alatt Épült kórháztelep találnak menedéket az otthon maradtak, ide vezeti Tamást katonatársa. A deszkaváros szimbolikus nevet kap: Végújhelynek keresztelik lakosai. Egyszerre jelzi egy korszak lezárását és az új korszak kezdetét is. Ez az új korszak azonban nemcsak egy történelmi szakaszt indít, hanem gondolkodásbeli, szemléletbeli változásokat is jelöl. Tamás, az építész fia, a régi város vezető polgári rétegének tagja, a kisemmizettek között talál otthonra. Tőlük tanul, közöttük kezdi új életét, majd fokozatosan vezetőjükké válik.” (Gál Éva) •Losonc demográfiai változásai •1910-ben lakosából magyar, 1675 szlovák és 428 német, 9 roma, 1 ruszin, 12 horvát, 18 szerb és 162 egyéb volt.1910 •1930-ban lakosából 8725 csehszlovák, 4007 magyar, 889 német, 870 zsidó, 17 ruszin, 66 egyéb volt.1930 •1941-ben lakosából magyar, 1735 szlovák volt.1941 •1991-ben lakosából szlovák (80,6%), 4830 magyar (16,7%), 388 cigány, 194 cseh, 37 morva, 5 ukrán, 4 ruszin, 1 sziléz és 130 egyéb volt.1991 •2001-ben lakosa közül már (81,6%) szlovák, 3713 (13,1%) magyar, 656 roma, 173 cseh, 9 bolgár, 8 német, 7 ukrán, 7 orosz, 6 morva, 6 ruszin, 5 lengyel, 1 zsidó, 574 nem kiderített és 40 egyéb volt.2001

11 Nemzeti zászló… a Csaba-szimbólum… és a fekete zászló előérzete Néha misztikus, sejtelmes cselekedetekre vágyott Tamás, és ilyenkor puha gyolcsba takart nyelvű harang himbált a mellében. Fellopózott a padlásra, odatámolygott reszketősen a kéményhez, borzongott, és meghatározatlan, nagy cselekedetre, meghízott bátorságra vágyakozott. Szülei és testvérei, a véghelyi kedvesek vagy a haza érdekében fogadta meg magában a ragyogó tettet. Bambára merevedett ujjakkal bontotta ki a kéményhez támasztott nemzetiszínű zászlót. Körbesétált vele a padláson, meglobogtatta, jókorákat botlott a tetőtartó gerendákon. Aztán behunyta szemét, és pár pillanatra kidugta a szellőztető nyíláson át a zászlót az utcára. Vastag nyelét elegendő erőfeszítéssel tartotta, és erős kezekkel hintáztatta. Hívogató vagy inkább bátorítást üzenő jeleket küldött távoli jó barátok, erős hadseregek, az égen vágtató Csaba királyfi vagy Mátyás király felé, aki fekete csapataival hirtelenében estét hozott az imént még alig megszürkült délután helyébe. Ezek az elővigyázatos jeladások azonban nem szolgáltak mindig ilyen hazafias célt. Néhanapján egyszerűen csak a Krivány felé szaladó felhőnyájaknak, a szelet jelző, pirosra színezett égboltozatnak, a naranccsal váltakozó citromhéja színű, égperem alatti erdővonulásnak, a háztetők fölött előbukkant és araszos közelinek tetsző Alacsony-Tátrának küldözte a zászlóüzeneteket. Ritkásan néha szép éber álmainak, a befont hajú Zobor Ilcsinek, Dragmár Jolánkának, Draskóczy Bözsinek szólt a titkos jeladás. Sokáig Timóth tanár úr fekete hajú kincsének, Timóth Marikának is. Egyetlenegyszer pedig, utoljára a vashegyi gyógyszerész lányának, Badinyi Klárinak. Akkor irgalmatlan józan erővel szégyellte el magát a zászlóval űzött cselekedet miatt. Elbúcsúzott sebesen a fakó vászontól. Megcsókolta egy lehelettel, s miközben meleg vízbe mártódott a szeme, gyorsan visszagöngyölte, és helyére állította a kéményhez. A fekete zászlóhoz, nem mert nyúlni egyszer sem. Sötét rúdra szegezett rojtos, nagy lepel volt az. Az éjszakából nyírhatta ki az óriási olló, amelyet rossz ember keze csattogtatott, és ide tette a kéményhez figyelmeztetőnek. Mekkora sűrű baj és szétterjedt bánat kellene ahhoz, hogy ilyen gyászolósan egyszínű zászlót kelljen kitenni a vidám, piros háztetőre. Nem emlékezett Tamás, hogy hosszú évek alatt egyetlenegyszer is kitűzték volna a fenyegető fekete zászlót.

12 „Zászlóbontás ” a Csehszlovák érában – a szimbólum visszavág… A kályha melletti falhoz támasztott zászlókon akadt meg a tekintete. Fakultan, szótlanul nézte a sokat használt színes leplet és csavarosan kifestett, jócskán megkopott vastag rúdját is. Végében a valamikori csillogós, most már elfeketült díszes dárdahegyet. Hozzálépett, kézbe szólította, és a tetőablakon kiküldte a szabadba. Ujjai megkapaszkodtak a rúdjában, körbe mozgatták a lobogót, és a harsogó némaságú halott kinti csendbe szétküldték izgatott üzeneteit: „Jöjjetek hozzám, egyedül vagyok, várlak benneteket! ” Kinek, hová, miért integetett a zászlóval? Hajdani emlékvágyai, régvolt, bolondos, éber gyermekálmai egybefolytak felnőtt tanácstalansága csendes, perzselődő kínjával. A játékos jelképezés és a halálos komolyságú segélyt kérés egyforma kábultsággal, közösen cselekedtették a karját. – Így tettem valaha, régen – magyarázata magának, és a nyomába lépő pillanatban a lomokkal teli padlásüreg poros gerendáin állva üzent a zászlóval. Kijjebb dugta a nehéz rudat. Nehezen tartotta vissza, és maga is majdhogynem kihajolt megnövekedett, kinyúló testtel a tető cserepei fölé. A zászló leple egyszerre nehezebb lett, mint a vízbe mártott szőttes. Üreges rúdjába hirtelen mintha ólmot öntöttek volna. Nem tudta többet moccantani sem. Maradék testi erejét hátrafeszítette, és befelé húzta a mázsás lobogót. Visszamegy a szobába, és odaállítja a kandalló mellé. Többet nem is nyúl hozzá. A zászlóba temérdek mozgó súly gyülekezett. Nagyot rántott a karján. Attól felszisszent, s a két vállában tépő fájdalmat érzett. A kiszökkent zászló után kapott. Már nem tehetett egyebet, elengedte, és hátrabillent testtel leült a padlóra. Hibátlanul hallotta, hogy miként szánkázik a karcsú szökevény a tető cserepein. A csatornához érkezett, ott megkapaszkodott egy sóhajtásnyit, azután reccsent a szövete, kitépett foszlányát a bádogcsövön hagyta, és elmerült az utca fölötti ürességben. Megkoppant, jajdult a köveken, és összezúzva, holtan terült el. Tamás feltápászkodott a padlóról. Sajgó tagokkal ült vissza a karosszékbe. Hideg kezét a fellobbant lángok felé nyújtotta. – Elveszett. Elveszítettem. Elpusztult – ilyen apró horgokkal próbált megkapaszkodni szétáradt gondolataiban. A háborúra, családjára, a zászlóra, Badinyi Klárira, önmagára gondolt váltakozva, és egyformán a veszteség fájdalmával. Az árva fekete zászlóra kalandozott a nézése. Eltávozott onnan irdatlan messzeségbe, s ott Sümegire szállt, hajdanvolt kertészükre. Az idegsokk elpusztította szegény embert. Marika úgy beszélte, hogy alig egy hónapja halt meg, de kétszer egymás után. Már a ravatalon feküdt, amikor éjidőben felkelt, kiment a kertbe, sokat cirógatott virágai közé. A nemes őszirózsákból szedett egy nyalábbal a holdfényen, ágyat vetett magának a melegágyban, csak keménygallérját és nyakkendőjét dobta le magáról, azt életében sohasem szerette, végezetül szép rendes fekete ruhájában rádőlt az őszirózsából készített derékaljra, s végérvényesen elhagyta az életet. Az pedig őt. Úgy lelték dérütötten, amikor a jajduló és ájuldozó síró asszonyok előbb üresen találták a szobai ravatalt.

13 Másodiknak a fekete zászlót vette kezébe Tamás. Életében először tette ezt. Fázva és vacogva vitte az ablakhoz, kibontotta és kidugta rajta. Megnyugodott, és néhány mozdulásnyi időre hibátlan élességgel látott maga körül. Játszadozik most, mint gyerekkorában. A játék mögött kutató gondolatai követik a hangos szót és a bátor cselekvést. Eltelt az idő. A tüzet nézte, a testét melengette, és megfeledkezett a zászlóról. Éles kiáltás szólította az ajtóhoz, onnan a lépcsőn le az előszobába. A hangok odalent jócskán meg is szaporodtak. Fegyveres katonák tolongtak a lépcső alatt. Kiáltozásukat szétszórták az üres lakásban. Tiszt állott elöl, és szólt valamit. Ismét mondotta ugyanazt. Tamás végezetül megértette. – Gáth hadnagy vagyok – és hozzátette: – Mi tetszik? – Valaki egy zászlót dobott ki a padlásablakon. Mit jelentsen ez? – Kiejtettem – mosolygott, és magyarázni próbálta. – Kidugtam, nem fogtam elég erősen, és kiesett a kezemből. A tiszt hitetlen mozdulatot tett. – Mi végre akarta kitenni ezt a zászlót? Mi célja volt vele? Mi célja? Akkor nézne nagyot ez a szőke fiatalember, ha megmondaná neki. – Játszottam – mondta ki hirtelen. – Ki akartam próbálni. Hiába emelte magasba és erősítette haragosra a hangját, a tiszt arcára szigorú csodálkozás és röppenő mosolygás telepedett. – Ne tréfáljon, kérem… Tudnia kell, hogy ennek a zászlónak odakint semmi keresnivalója… Azonkívül meghalt valaki ebben a házban? Valaki vagy valami, így felelte magában Tamás, és hangosan is mondott ennyit: – Igen. Sümegi. – Ki az? – A kertészünk. – Mikor halt meg? – Van úgy vagy egy hónapja. A tiszt arcát pirosság öntötte el. Közel lépett Tamáshoz, és kiáltva mondotta: – Elég volt a tréfából, kérem. Gondolja meg, hogy kivel beszél! Éppen befordultam az őrjáratommal a sarkon, amikor kizuhant a zászló. Kis híja, hogy a fejünkre nem esett. Utána pedig megjelent a másik, a gyászzászló… Ön nem lehet olyan korlátolt, hogy ne lenne tisztában a cselekedetei értelmével. Vitesse be, kérem, mindkét zászlót, és hagyjon fel ezekkel a bolondságokkal. Mint egyik tiszt a másiknak, ezúttal még semmi kellemetlenséget sem akarok okozni önnek. De elég legyen! Térjen, kérem, az eszére. Lássa be, hogy mi, csehek itt rendet akarunk teremteni. Az államfordulat nagyon idejében következett be, mert itt minden felbomlott. Mit várjunk, ha művelt embereknek is ilyen ötleteik vannak, mint önnek! – Beveszem a zászlót – Tamás testében szúrós jégcsap futkosott. – Köszönöm a figyelmeztetést, hadnagy úr. – „ Amikor itthon marasztottál, nem maradhattam – így mondta végzetesen Tamás. – Most vinni akarsz, és nem mehetek. ” Darkó István: Deszkaváros

14 „ Ha úgy dönt a kisebbségi-nemzetiségi léthelyzetben lévő egyén, hogy otthon marad szülőföldjén, biztosítania kell a maga és családja számára életszükségleteit. Ezt a gondolatsort járja körbe Tamás Mihály Két part közt fut a víz című regényében. A főhős a nemzeti-nacionalista csoportosulásoktól eltávolodik és saját nézetei, elgondolásai szerint halad tovább, az idegen államtól - Csehszlovákiától – fogad el munkát. Ezért sokan bírálják környezetében, még a.pártból is kizárják (a regényből nem derül ki, milyen vagy melyik pártról van szó). A férfi útját mutatja be, aki családja boldogulásáért dolgozik, ugyanakkor egy egész közösségnek tud tartást, tisztességet ajándékozni azzal, hogy munkát biztosít nekik építkezési vállalkozásánál. Ez látszik járható útnak, gazdaságilag megerősödve az új körülmények között életet teremteni.” (Gál Éva) A beregszászi író talán a legkifejezőbben fogalmazza meg a vesztes anyaország Trianon utáni állapotát és a mindenhol felülkerekedők önzésével állította szembe az elszakított nemzet polgárainak sorsparancsát: A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki sem hitte, hogy az állapot állandó maradhasson. Mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt, hogy odaát még mindig létezik egy húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túloldalon egy agyonsújtott ember fekszik a porban, aki magán sem tud segíteni, nemhogy még a gyermekei védelmére siethetne. A munkásnép a nemzetköziséget, a minden embert ölelő nagy testvéri közösséget úgy magyarázta, hogy a saját fajtáját kell gyűlölnie. Félő, alázatoskodó barátsággal közeledett a csehekhez, akik a hódító okosságával fordították ezt a félszeg szimpátiát a maguk hasznára. A munkájából élő középosztály, a fizetéséből élő hivatalnok forgott a saját tengelye körül, mint a perdített orsó, és nem tudta, hogy milyen irányban álljon meg, merre lendüljön. Ez az osztály sohasem engedte meg egy országban sem magának azt a fényűzést, hogy elvek szerint éljen. Évszázadok alázatos hajlongása puhává érlelte a hátgerincét, ott állt meg, ahová állította, és olyan formát vett fel, amilyenre idomította valamelyik felsőbbséges hatalom. A pesti minisztériumokból érkeztek néha emberséges, okos tanácsok: maradjatok a helyeteken, de utána nyomban jött Daróczy üzenete: kitartani, jövünk! Mint a kolomp nélkül maradt űzött birkahad, bámész tekintettel meredt a körülötte elömlő történelem felszínére, és az elveszett kolomp szavát várta. A Daróczy kolompja szólott erősebben. A megye hajdani ura új megyét talált odaát, innét kolompolt át az ittrekedt magyaroknak.

15 Iván a könyvesboltban egy tanárral akadt össze, aki őt is tanította latinra és magyar irodalomra. Politikáról kezdtek beszélni, másról nem is beszéltek az emberek, a politika mindennapi sajgó sebe lett mindenkinek. – Bizony jobb lenne, ha a tanár úrék a helyükön maradnának… Be se tudta végezni a mondanivalóját, tanáros gőggel förmedt rá volt tanára: – Úgy látom, fiam, te is a csehek szógája lettél már… Iván elhallgatott, vette a kalapját, és szótlanul ment ki a boltból. Iszonyatos emberutálat fogta el: hát ezekért az emberekért járta le már két hét óta a lábát, ezekért teszi álmatlanná az éjszakáit? Hadd rohanjanak a vesztükbe. Hadd szenvedjenek, a szenvedés tán keményre acélozza ezeket az ellágyult gerinceket, amelyek nem képesek egy önálló, nagy lendületre. Mert hiszen a külső, szent keménység nem a lelkük, ez csak a cifra, tetszelgő öltözet, amely eltakarja a vacogó féltését annak a kolduskenyérnek. Ezek az emberek attól félnek, hogy ha itt a helyükön maradnak és küzdenek és kitartanak, akkor odaát nyegle ficsúrok hazaárulónak fogják őket kikiáltani és jön majd a változás, és ők kipenderülnek az állásukból. Nem látják meg, hogy ebben a nehéz pillanatban nincsen szentebb hivatásuk, mint a helyükhöz körömszakadtáig ragaszkodni, és ha arcul ütik őket az új hatalmasok, akkor a másik arcukat kell kitartaniuk a sújtó tenyér elé. Nagy és válságos történelmi pillanatokban nincs egyén, és nincs egyéni fájdalom és egyéni megszégyenülés, hanem van egy nagy, erős, kollektív csak azért is. Barsi Dénes így ír róla:.Nincs ráírva a könyvre, hogy regény, mert valóban több annál: könyv. Történelem, politika, társadalomtudomány, közgazdaság, líra,érzékiség, emberi jóság, egyszerű magyar igazság: élet.„ Bodák Iván megtalálta azt, amit keresett, révbe ért, megnyugodhat. A család lesz fontos számára, a külvilágot is innen, belülről szemléli. A család keretei azonban kitágulnak, kiteljesednek: „ Itt bent pedig az ő élete folyt: az ott kint és ez itt bent együtt az élet egyetlen formája; most már biztosan tudta, hogy az egyetlen, és a folytatás, amely örök és mindenek fölött való. Páncéllá keményült a szoba négy fala.Ők hárman belül maradtak és kívülre záródott a külső világ. Itt bent csodálatos fényben ragyogott minden." A regény címét akár innen is értékelhetjük: a két part a kinn és benn, és közte folyik a víz, ami az élet vizét asszociálhatja az olvasó számára. A két part lehet Budapest és Beregszász, mint konkrét helyszín, tágabban értelmezve az államalkotó nép sorsa az egyik oldalon, és a kisebbségi lét a túloldalon. (Gál Éva)

16 Neubauer Pál eddigi munkáitól eltérően, A jóslatban érinti a kisebbségi témát. Egy konkrét képpel utal a trianoni döntéshozásra. Braganza Párizsban jár a békediktátumok aláírása idején..Ott lent trónolnak a fehér istenek. Most osztják fel a földet. Aki ért az ördögök nyelvén és egy húron pendül velük, ajándékba kap egy jókora darabot. A többiek üres kézzel térnek haza, felkophat az álluk. Jó ideig el fog tartani, amíg ez a pillanat ismét elérkezik. Aki ért az ördögök nyelvén és van magához való esze, most ott ül a húsosfazék mellett."( ) Éppen azzal a Braganzával láttatja a jelenetet az elbeszélő, aki Gandhival együtt India függetlenségéért harcol. Közvetett módon utal a nemzetiségi problémára. Hasonló gondokkal küzdenek a határon túl rekedt magyar közösségek, mint India hindui: bizonyos függetlenséget, kulturális szabadságot kívánnak maguknak. A jóslat testvériséget, harmóniát ígér. A hinduk vállalják a jóslat megismertetését a világgal: az erőszak után véget kell vetni a harcnak. Szimbolikus jelenet, amikor a szikhek szentélyükbe vonulnának megülni ünnepüket, és az angol katonák útjukat állják. Napok óta tartó áthaladási kísérlet a hídon az angol brutalitás bizonyítéka, és a szikhek, a legharciasabb hindu törzs főhajtása Gandhi erőszaknélküli forradalma előtt. (…) (Gál Éva)

17 „ A híd kapocs két világ közt: harc és béke, kultúra és kultúra, erőszak és erőszakmentes világ között. Ezt a kapocs, híd szerepet a csehszlovákiai magyar irodalom kezdetektől vállalta feladataként. Ez volt az egyik hátrányból kovácsolt erénye, mely segített megtalálni a kisebbségbe került magyarság identitását az első Csehszlovák Köztársaságban. A jóslat ily módon értelmezhető reményként a nemzetiségek számára. Ha megküzdünk a lelkünk mélyén szunnyadó fenevaddal, elérkezik a várt harmónia. A regényt indító mottót értelmezhetjük ily módon is. Egyiptomi, latin, görög Tovatűntek, elmúltanak, A mi nevünk mégis örök, A törzsünk, fajtánk fennmarad. Nem csodája a világnak Hogy még élünk? - csak azt kérdem, Hisz a menny úgy gyűlöl minket, Ősidőktől, réges-régen?"(mottó) A mottó a nagy kultúrájú népeket sorolja fel, akik isteneik kegyeltjei voltak. Mégis a történelem átlépett rajtuk. Talán nem tudtak szembenézni a fenevaddal lelkükben. Ha a mottó csodának tartja, hogy egy nép megmaradt, a csoda megtörténhet más népekkel is. Hátha megtörténhet a csoda mindannyiunkkal.” (Gál Éva)

18 A gyilkosság eszméje, a fölvállalt gyilkosságé: Erre az éjszakára csak akkor következik hajnal, ha az erőszak-nélküliség, a szeretet megtestesítőjét meggyilkolták? … Ezt fejezi ki Kämpfer tekintete? Gyilkosság rejlik élcelődése mögött?... Nem, ez az éjszaka ebben a pillanatban véget ér!... Vége kell hogy szakadjon!... Érzem, őrület hajt… Világosan magam előtt látom Maryt, hallom a hangját: „Meg fogod ölni Mahatma Gandhit! ” … A sötét gazember sugalmazta neki az orgyilkosságot!?... Itt ül előttem, gúnyolódik, próbára tesz… Ha az éjszakának azonnal nem vetek véget, megeshetik, hogy a következő pillanatban Gandhi szobájába lopódzom, és megölöm a virrasztó szentet… Testem elnehezedik, ereimben mintha olvasztott ólom folyna… Gondolataim összezavarodnak. Idegen akarat lett úrrá rajtuk… Ez az utolsó perc… Mérhetetlen pompával és hatalommal csábít Lucifer, ördögi gúnyt űz belőlem, mert mindenről le akarok mondani… – Még nincs elveszve! – kezdi biztatóan. – Mi ketten még megmenthetjük, de magának becsülettel kell vállalni a feladatot! Holnap persze már késő lenne! De ma még megmenthetjük… – Mahatma Gandhiról beszél? – kérdezem, és lassan felemelkedem, hogy elkerüljem a tekintetét, melyben a pokol izzik. Vontatottan felel, minden szavát latolgatja: – Tehát nem tart velem, Braganza? Egyméternyire állunk egymástól. Világosan látom, amint tekintetét a kis házra irányítja, ahol Gandhi virraszt. Undorító fintort vág, és mekegve nevet. – Rozsdásan csörömpöl a kacagása!... Szép az éjszaka, Hans Kämpfer!... Mit szólna hozzá, ha végtelenné nyúló eszmecseréinket végül is ésszerűen befejeznénk? – Megismétli a kérdésemet? Kérdezze meg Mary Montagutól! Az elbájoló, okos asszony azt fogja válaszolni, hogy egy Braganza de Cunha nevű hinduhoz többé semmi köze, mégpedig nagyon is érthető okokból. Egy európai asszony nem rabszolganő, és elvárja… Revolverlövéseim kísértetiesen dörrentek a halotti csendben. Mint dühöngő őrült, úgy lőttem ki a töltényeket. Nem tudtam, mit cselekszem. Tébolyult ordítást hallottam, utána hosszan csengő gúnykacajt, mely mint korbácsütés ért. Aztán rohanni kezdtem. Látomásszerűen még annyit láttam, hogy egy árnyalak összerogy. Néhány ugrással tekervényes utcácskák útvesztőjébe értem. Nesztelenül futottam. Sehol ajtó nem pattant fel, senki sem állt az utamba. Nem néztem hátra. Raisina Hill szikladombja fénylett felém, mint világítótorony a hajótörötteknek. Fedezte menekülésemet, megvédett. Mikor villánk előtt álltam, fellélegzettem. Órámra néztem. Pontosan éjfélt mutatott.

19 Szombathy Viktor És mindenki visszatér... című kiváló regénye az I. bécsi döntést megelőző hónapok politikai manőverezésének hátterében játszódik, amikor a csehszlovák hatalom éppen a húszéves fennállásának ünneplésére készül a felvidéki magyar kisvárosban. A rezisztenciát a főhős Berinkei tanár úr beszéde robbantja ki, ezzel máris kirajzolódik a tűhegyes konfliktushelyzet a korabeli államhatalom és a kisebbségben élő magyarság között. S miközben a prágai és a pozsonyi hivatalok folyton az európai értékekre, a nyugati kultúra szellemére hivatkoznak, összevont szemöldökkel állampolgári hűséget várnak el a mindenhonnan kiszorított, sokszor megalázott magyaroktól. Az álságos hivatalosság folyton toleranciát emleget, de már rég kicserélte a képeket a falon, eltűntek Kossuth, Petőfi, Deák Ferenc képei, helyükre akasztották Masarykot, Benešt és Wilsont… „Ha Szombathy Viktorról esik szó, két írói vonása bizonnyal fölemlítődik: a Mikszáthra emlékeztető fordulatos-érzelmes meseszövés és könnyed hangnem, valamint az az eltökélt szándéka, hogy kisebbségi íróként mutassa föl a szlovákiai magyarság sorsának alakulását. ” -T-P-

20 „Az ügyész összecsomagolta írásait, s külön megbízott emberrel küldte vissza Pozsonyba, igazi szerepe csak most kezdődik el. Már ismerte az eljárást: most majd hetekig semmi sem fog történni azon kívül, hogy az összeszedett tizennégy bűnöst egy szép napon a vonat harmadik osztályán, külön szakaszban felszállíttatják a pozsonyi államügyészségre. Mert tizennégyet sikerült összeszedni, ezúttal nehéz munkát végeztek a nyomozók, s az ügyész attól tartott, hogy nem fogja tudni ezt a vádat jól s a kívánságnak megfelelően felépíteni. Titkos feladata az volt, hogy ügyesen és logikusan illeszkedjék bele a többi hazaárulási perbe, amely most az ország minden részében folyt, Munkácson, Huszton, Kassán, Besztercebányán, Pozsonyban, Brünnben, Égerben, Karlsbadban, Aschban, mert csak így lehet megfélemlíteni az izgékony, türelmetlen, feszülő tömeget. A nyilvánossággal közölni a tárgyalás és kihallgatás eredményeit most tilos. Néhány évvel ezelőtt még a belföldi s a külföldi közvélemény előtt meghurcolták az elfogottakat, azért, hogy igazolják a lázadó s nyugtalan kisebbséggel szemben elkövetett fenyítő módszereket, most azonban nagyobb lett a nyugtalanság, s egyre több államellenes pör született: mégsem volt tanácsos ezekkel hetenkint a külföld elé szaladni, mert a pörök elszaporodása gyanút kelt, s megrendíti a wilsoni elvekre felépített republika hitelét. Az állam egyre szilajabban s egyre következetlenebbül védekezett, végül támadóként lépett föl saját polgáraival szemben. Elég olykor egy gyanús énekeskönyv, amelyből Garam-völgyi parasztok a magyarok Istenéhez fohászkodnak, elég egy célzatosság nélkül kiejtett „Nem, nem, soha ” – a kopók már körül is veszik a kiszemelt áldozatot, s hurcolják törvény elé. A csendőr, a jegyző, a Liga-tanító, a kisember félelme volt ez a titokzatos szárnyakba burkolt, döbbenetes, ellenállhatatlan igazsággal szemben. ” / old

21 „Láz, vihar, földrengés rázta, fullasztotta Európát, mindenki úgy érezte, hogy fuldoklik, s nem bírja tovább. Az apró veszedelem-csírák váratlanul a magasba szöktek, s veszély- óriásokká terebélyesedtek. Európa nagyjai lázasan keresték egymást, sietve és sürgősen találkozgattak, a kisvárosban már táborokra oszlott a nép s gyanakodva foglalta el hadállásait. Magyarok s csehszlovákok: így különült el az egyik réteg, jobboldaliak s baloldaliak: így keresztezte ezt a másik, ez újabb hatványozódást jelentett, végül összekeverődtek eszmék, hitek, vallások, társadalmi javító szándékok, különváltak a hivatalosak s a hívatlanok, a csehek s a szlovákok, a csoportok hol összeolvadtak, hol élesen, repedve szakadtak el egymástól. Aki ma magyarnak vallotta magát, az holnap azért kapott ki a sötét utcasarkon az Alkotás című szervezet ifjú tagjaitól, mert a magyar nemzeti meggyőződés a bujkálók szerint egyenlő a fasizmussal, márpedig a fasizmus ellensége a szovjetnek s így az Alkotásnak, a Szikrának vagy más szervezetnek is. (…) A hivatalokba megérkeztek a titkos parancsok, hogyan mozgósítsanak, de megjöttek az utasítások is: jól bánni a kisebbségekkel, legalábbis látszatra. Hirdetni, mindent bizonyítani a külföld felé, hadd lássa a világ, hogy a kisebbségek rendkívül meg vannak elégedve, s a szudétanémetek mozgolódása nem más, mint hadüzenet Prágának, az európai demokráciának, lázítás, szemfényvesztés, amelyet gyorsan s ügyesen el lehet nyomni az aktivisták segítségével. Prága rendkívül ügyesen tudott valamit egyik kézzel adni, a másikkal észrevétlenül mindent visszahúzni, de úgy, hogy minden ilyen csereberének törvényes látszata legyen, s a paragrafusoknak elég tétessék. ” / old

22 A kérdés: az 1945 utáni megfélemlített felvidéki magyar írótársadalomban volt-e egyáltalában készség ennek az egzisztenciálisan igazságkereső és igazságkimondó irodalom folytatására? A polgári és nemzeti értékek vállalására? A 20. Század második felében kétszeres irodalomszemléleti – és világlátási – eltéríttetésről, dezorientálásról kell szólnunk: a marxista un. valóságirodalom álságos csapdájáról és a posztmodernség provinciális, utánérző térhódításáról. A felvidéki irodalomban is erőteljes visszametszéssel kell élnünk a magyar irodalom két világháború közti értékálló alkotásainak felkutatása terén. Megtalált kariatiáda-regényeink tartópilléreire kell fölemelnünk mai irodalomszemléletünk emeleteit… Kutatóknak, tanároknak, olvasóknak együttes tájékozódási pontjaivá válhatnak a bemutatott regények. A budapesti Nyugat írói és a francia, német ill. angol modernek, egzisztencialisták színvonalán alkotó írókról kell beszélnünk Darkó István, Neubauer Pál és társai sokáig feledésre ítélt életműve esetében. Ők magyar íróként egyként utasították el a szlovák asszimiláció és internacionalista üdvtan pályakínálatait, ill. a provincializmus és a baloldali irányzatosság kortársi szirénhangjait, alkotói megalkuvásait! A fiú mindenkori egzisztenciális döntést halljuk a megalkuvást választó apával szemközt Darkó István Deszkavárosának hősétől, a zászlólengetős, Csaba-várós Tamástól: „ Amikor itthon marasztottál, nem maradhattam – így mondta végzetesen Tamás. – Most vinni akarsz, és nem mehetek. ”


Letölteni ppt "A szembenézés regényei Sorsregények a felvidéki magyar irodalomban."

Hasonló előadás


Google Hirdetések