1972. Események: Kezdetét veszi a Watergate-botrány…

Az előadások a következő témára: "1972. Események: Kezdetét veszi a Watergate-botrány…"— Előadás másolata:

1 1972. Események: Kezdetét veszi a Watergate-botrány…
január 1. – hivatalba lép az ENSZ új főtitkára, Kurt Waldheim. január 30. – Tizenhárman meghalnak, amikor brit katonák tüzet nyitnak ír tüntetőkre Londonderryben. Ez az ún. Véres Vasárnap. február 21–25. – Richard Nixon pekingi útjával kezdetét veszi az enyhülés a kínai –amerikai kapcsolatokban. március 15. – Budapesten több százan tüntetnek a függetlenségért – a rendőrség szétveri a tüntetést április 6. – újabb amerikai bombázási hullám Észak-Vietnam ellen május 22–29. – Richard Nixon amerikai elnök hivatalos látogatást tesz a Szovjetunióban. május 26. – Aláírják az október 3-án hatályba lépő SALT-1 szerződést július 3. – békeszerződés India és Pakisztán között szeptember 5. – Olimpiai tragédia: arab terroristák túszul ejtenek tizenegy izraeli sportolót: valamennyi túsz életét veszti, nagyobbrészt a rendőrség szabadító-akciójának következtében június 17. – Washingtonban a Watergate irodaházban tetten érnek öt személyt, amint a Demokrata Párt választási főhadiszállásán lehallhgató berendezést szerelnek fel. Kezdetét veszi a Watergate-botrány…

2 1972. június 17-én a Washington Post városi szerkesztője a Woodward-Bernstein párosra bízta a Watergate-betörés sztoriját. S bár fel tudták tárni a kapcsolatot a betörés és a Fehér Ház egyes hivatalnokai, valamint a Nixon-kampánystáb között, az elnök és közvetlen környezete szerepét nem sikerült bizonyítani sem a betörésben, sem annak módszeres eltussolásában. A média ejtette a történetet, és Nixont elsöprő győzelemmel választották újra. A páros azonban tovább nyomozott szerkesztőjük, Ben Bradlee teljes támogatásával, és fokozatosan leleplezte a hatalommal való visszaélés és az igazságszolgáltatás akadályozásának nagy ívű történetét. Munkájuk végül Nixon lemondásához vezetett. Carl Bernstein és Bob Woodward 1972 Az austini Texas Egyetem 5 millió dollárért vette meg Bob Woodwardtól és Carl Bernsteintől a Watergate-iratokat. A megvásárolt 75 fióknyi archívum a Watergate-botrány teljes történetét tartalmazza. Az anyag több mint 250 spirál jegyzettömböt, gépelt jegyzeteket, magnókazettákat foglal magába. A jövedelmen Woodward és Bernstein osztoznak. Döntöttek viszont egy dolláros alapítvány létrehozásáról. Az alapítvány a Watergate-botrány, az újságírói etika, illetve magának az archívumnak a tanulmányozását célozza.

3 A Watergate botrány Az igazság ideát van... Álomszövők 14.rész
Tények és vélemények a huszadik századi amerikai történelem legkomolyabb alkotmányos válságáról. A Watergate komplexum az olasz Società Generale Immobiliare cég kivitelezésében, Luigi Moretti építész tervei alapján épült ben. A hat épületből álló komplexum: egy szálloda, két irodaház, három lakóház és egy kiskereskedelmi centrum. Az igazság ideát van...

4 Helyszíni tudósítás: Barri Serafin CBS News 1972

5 A Demokrata Párt fôhadiszállása a washingtoni Watergate komplexumban.
-CBS NEWS

6 A Watergate betörők 1972. június 17-én betörőket fogtak a Demokrata Párt főhadiszállásán, a washingtoni Watergate komplexumban. A Demokrata Párt fôhadiszállásának a washingtoni Watergate komplexumban lévő irodája. -CBS NEWS

7 A Watergate poloskák: A betörőknek vissza kellett menniük az épületbe, mert az általuk telepített eszközök bizonytalanul működtek… A Watergate betörésnél használt „poloskák” Mai szemmel (2007) nézve az eszközök „óriási” méretűek, nehéz elhinni, de ezek a készülékek 1972-ben akcióképes berendezéseknek minősültek.

8 A vevőkészülék és ahangszínellenőrzés-modul, amit a vételi ponton, a lehallgató helyen alkalmaztak.
A vezérlő egységen a „BE” gombot kellett megnyomni a poloska aktiválásához, a „KI” gombbal kapcsolták ki a poloskát, hogy spóroljanak az elem energiájával és megelőzzék a műszeres felderítésből adódó lebukást. Nehéz elhinni, de ennek a poloskának a telepítés megbuktatta a Nixon adminisztrációt.

9 Boszorkánymesterek: A Watergate betörés szervezői és irányítói
G. Gordon Liddy Richard Nixon amerikai elnök White House „Plumbers” egység főnöke.E Howard Hunttal egyetemben Liddy a háttérből irányította az első betörést a Watergate épületben lévő Democratic National Committee főhadiszállására E. Howard Hunt Egykori CIA ügynök (aki szintén tagja volt a „Plambers” egységnek) volt az, aki az öt betörő közül négyet felfogadott a munkára. Hunt telefonszámát megtalálták az egyik lebukott betörő noteszében, ami az egyik első fontosabb nyom volt azok közül, amik a Fehér Ház felé terelték a figyelmet.

10 Ajakbalzsam tokokba szerelt rejtett mikrofonok
ChapStick mikrofonok, amiket a betörés alatt használt E Howard Hunt és G Gordon Liddy.

11 A Watergate-ügy forgatókönyvét az elnöki politikai gépezet boszorkánykonyhájában főzték ki és írták meg, szálait pedig több segítője útján maga az elnök fogta össze. Az elnök Újraválasztási Bizottsága, amit (angolul) gyakran rövidítettek CRP-nek vagy CREEP-nek, Nixon újraválasztási kampánya során működő adománygyűjtési szervezet volt. Erről a szervezetről úgy vélték, hogy pénzmosást és titkos pénzalapokat alkalmaz. Ez szintén jelentős szerepet játszott a Watergate Botrányban. A szervezet tagjai: John N. Mitchell – kampányigazgató Jeb Stuart Magruder – kampánymenedzser G Gordon Liddy – kampány tag E Howard Hunt - kampány tag Maurice Stans - kampánypénzügyi elnök Kenneth h. Dahlberg - kampány pénzügyi elnök Hugh W.Sloan,Jr. – kampánypénztáros James w. McCord – kampánybiztonság koordinátor Donald Segretti - kampány politika (operatív) Fred LaRue - kampány politika (operatív)

12 A többpárti demokráciák működési költségeinek döntõ részét kitevõ pártfinanszírozás vizsgálatához a fogalom minél pontosabb meghatározása szolgálhat kiindulópontként. Alapvetően két megközelítési mód választható: a törvények és más elõírások által szabályozott jelenségek elemzése és egy másik – tágabb – megközelítés a pártok „eredményes” mûködéséhez szükséges „egyéb” (üzemeltetési és kampány-) költségek vizsgálata. A PÁRTFINANSZÍROZÁS FOGALMA A pártfinanszírozásról szólva a politikai pártok három fõ bevételi forrása különböztethető meg: a pártok bevételei származhatnak egyrészrõl a./ magánszemélyektõl és szervezetektõl pl. tagdíjak, adományok, szolgáltatások/tárgyak kedvezményes/ingyenes rendelkezésre bocsátásából, gyűjtésekbõl stb. ; vagy b./ a pártok gazdasági tevékenységébõl származó bevételekbõl (pártok tulajdonában lévõ vállalkozások nyereségébõl, helyiségek bérbeadásából, kamatjövedelmekbõl stb.; vagy pedig c./ a központi költségvetésekbõl. A szélesebb értelmezéshez áll közelebb az alábbi lényegre törő definíció: A politika finanszírozása a politikai vezetõk, pártok és a közigazgatási vagy állami posztokért versengõ jelöltek pénzügyi hátterének biztosítása. Ebben a megközelítésében a demokratikus társadalmi intézményrendszer költségeit a párt- vagy politikafinanszírozás tárgykörébe kell sorolni. Ez jelenti egyrészrõl a parlamenti pártok költségeinek megtérítését, másrészrõl a politikához kapcsolódó tudásipar (a politikai osztály utánpótlásképzését, az egyetemi és tudományos kutatásokat végzõ agytrösztök és más háttérintézmények, esetleg pártokhoz közel álló alapítványok stb.) támogatását.

13 Egy párt bevételei és kiadásai nagymértékben függenek az adott párt kormányzati és pártrendszerben elfoglalt helyétõl (nem mellékes kérdés, hogy a szóban forgó párt például a nemzeti vagy szövetségi parlamentben foglal helyet; a párt a kormánykoalíció tagja-e vagy ellenzéki; regionális vagy országos szervezettségű párt; megyei/tartományi önkormányzati szinten képviselt párt; protesztpárt stb.). Mindez ugyanis döntõen befolyásolja bevételeik forrásait és struktúráját, illetve kiadásaik prioritásait. A nyugat-európai pártok állandó intézményrendszerük kiadásai (irodák üzemeltetése, kiadványok elõállítása és terjesztése, fõállású alkalmazottak utáni bérjellegű kiadások, nemzetközi szervezetek tagdíja, propagandamunka, utánpótlásképzés stb.) a tömegpártok és a törzsválasztókat mozgósító kampányok idején még meghaladták az idõszakos kampányokra fordított kiadásokat. A törzsválasztói táborok olvadásával és a bizonytalan szavazók számának ezzel egyidejû növekedésével felértékelõdtek az átalakuló társadalom egészét megszólító és elérõ kampányeszközök. Ezt jól érzékelteti a kereskedelmi médiában elhelyezett hirdetések költségeinek növekedése. A hagyományos törésvonalak (osztály alapú önbesorolás, lakóhely, vallási hovatartozás stb.) által jellemzett társadalmakat átrajzolta a szociális mobilitás felgyorsulása. A kiszámítható szavazói magatartás helyét fokozatosan átvette az individualista alapú politikai döntés és szerepvállalás. A tudományos-technikai forradalom következtében egyre több háztartásba eljutó kereskedelmi elektronikus média ehhez kitünõ csatornának bizonyult. A rádió, kábeltévé, majd műholdas sugárzású kereskedelmi csatornák a nivelláló fogyasztói társadalom kialakulásának kedveztek. A politikai pártok kampányukat egyre nagyobb mértékben építették az ilyen médiumokra, mellyel nagyon sok döntésében bizonytalan vagy ingadozó szavazót is el tudtak érni.

14 Amerikai Egyesült Államokban Richard Nixon és J. F
Amerikai Egyesült Államokban Richard Nixon és J. F. Kennedy között zajlott le ismerten az elsõ televíziós vita, és szintén itt használtak elsõként közvélemény- kutatásokat, direkt leveleket és más, a reklámokból és a marketing területérõl átvett kampányeszközöket. (Az amerikai kampányköltségek emelkedését jól mutatja a következõ adat. A évi elnökválasztási kampányban a két elnökjelölt összesen 300 millió dollárt költött, és további 500 millió dollár értékû „természetbeni” hozzájárulásra is számíthattak. Ez az összeg közel tízszer akkora, mint amennyit az 1974-es kampányra költöttek.) A kampányok finanszírozásának legújabb kori amerikai története1907-ben kezdõdött, amikor Theodore Roosevelt elnökségének idején a kongresszus a Tillman-féle törvényben megtiltotta, hogy a vállalatok politikai kampányokat finanszírozzanak. 1947-ben Harry Truman elnöki vétójával szemben is elfogadásra került a Taft–Hartley-törvény, amely a szakszervezetek számára tiltotta meg politikai kampányok anyagi támogatását. A kampányok szabályozásának mai formája Nixon elnök illegális pénzgyűjtése és törvénysértõ kampánytechnikái miatt 1974-ben elfogadott törvénymódosítás során alakult ki. Ekkor alapították meg a szövetségi választási bizottságot (FederalElectionCommittee). Szintén ekkor szabályozták az egyéni hozzájárulások és az egy jelölt által elkölthetõ kampánykiadások felsõ határát is. Utóbbit a legfelsõbb bíróság 1976-ban alkotmány - ellenesnek ítélte és megszüntette.

15 Fejétől bűzlik a hal? John Newton Mitchell (1913. -1988.)
John Mitchell igazságügy-miniszter, aki Nixon újraválasztási kampányát irányította március 30-án megbeszélést tartott Jeb Stuart Magruderel Nixon tanácsdójával, melynek keretében azt az elképzelést vitatták meg, ami szerint be kell hatolni a Demokrata Párt irodájába egy lehallgató készülék elhelyezésére céljából. Felvázoltak egy tervet, amelyben a megfelelő csapat összeszedésének feladata G.Gordon Liddy-re, egy volt FBI-ügynökre hárult volna. Majd felhívták H.R. Haldemant, Nixon kabinetfőnökét, hogy döntse el, valóban szükség van-e erre a lépésre. Haldeman igennel válaszolt. Utána maga Nixon, aki egy másik készüléken valószínűleg végighallgatta a beszélgetést, vette át a szót. "John – mondta Mitchellnek – kellenek nekünk az információk O,Brienről és ez az egyetlen mód, hogy megszerezzük. Meg kell csinálni." John Newton Mitchell ( )

16 Bob Haldeman, a „Kefe” A hirhedt Watergate mágnesszalagokon elhangzó június 23-i leleplezõ párbeszédben Nixon és személyzeti fõnöke, H.R. Haldeman arról tanácskoztak, hogy miként kellene az FBI-nyomozást a CIA Watergate betörési ügyében leállitani. Féltek, hogy a nyomozás felfedheti kapcsolatukat a "Disznó-öböl-üggyel". Haldeman könyvében, a The Ends of Power-ben leirja, hogy Nixon mindig kódszavakat használt ha az 1963-as Kennedy-gyilkosság szóba került. Haldeman szerint Nixon a JFK-gyilkosságot "Disznó-öbölként" emlegette. A szóban forgó felvételen Nixon George Bush partnerének, Robert Mosbachernek a szerepét tárgyalja, aki mellesleg jelentõs kampánypénzekkel segitette Nixont annak idején. A felvételeken Nixon "texasiakat" és "kubaiakat" emleget. A texasiak Bush, Mosbacher és Baker. Ez egy újabb közvetlen kapcsolat amely Busht és Nixont a Kennedy-gyilkossághoz köti. H. R. Haldeman A Fehér Ház személyzeti főnöke (18 hónap börtönre ítélték)

17 John Dean, a Fehér Ház jogi tanácsadója
A kongresszusi meghallgatások során a Fehár Ház volt jogi tanácsadója, John Dean tanúsította, hogy a Watergate-betörést jóváhagyta a volt igazságügy-miniszter, John Mitchell, és tudott róla a Fehér Ház két tanácsadója, John Ehrlichman és H. R. Haldeman. Dean szerint Nixon tudott az ügy eltussolásáról. Cox ügyész és csapata közben számos bizonyítékot talált arra, hogy a Nixon újraválasztásán dolgozó bizottság politikai kémkedést végzett, valamint hogy a kormányzat több ezer állampolgárt hallgatott le illegálisan. Az is kiderült, hogy a republikánusok adományokat fogadtak el politikai szívességekért cserébe. John Dean, a Fehér Ház jogi tanácsadója

18 John Ehrlichman belügyi tanácsadó.
John Ehrlichman, Nixon „régi embere”, aki dolgozott az 1960-as Kalifornia kormányzói kampány során és résztvett az elnökválasztó korteshadjáratban 1962-ben, valamint közreműködött Nixon évi elnökválasztási kampányában. Nixon győzelmét követően Ehrlichman a Fehér Ház tanácsadója lett (később felváltotta John Dean). Ezt követően Nixon legközelibb tanácsadóinak bennfentes tagja lett. Őt és meghitt barátja H R Haldemant a Fehér Ház belső munkatársai a „Berlini Fal”-ként emlegették, mert erős hajlamuk volt elszigetelni Nixont a többi tanácsadótól. Ehrlichman létrehozta a „Plumbers” csoportot és helyettesként kinevezte Egil Kroghtot, hogy felügyelje a titkos műveleteket, miközben arra koncentrál, hogy 1971-ben a „Pentagon Papírok” kibocsátása után leállítsa a bizalmas információk kiszivárgásait. John Ehrlichman belügyi tanácsadó.

19 Az egykori elnöki tanácsadó, Jeb Stuart Magruder egyike az ügy még életben lévő néhány szereplőjének. Ő határozott választ ad arra a kérdésre, amelyet Howard Baker szenátor tett fel a Watergate ügyet vizsgáló bizottságban. "Mit és mikor tudott az elnök?". Magruder szerint Nixon kezdettől fogva mindent tudott, hiszen az akciót ő maga rendelte el. Magruder, aki hat hónapos börtönbüntetést kapott a Watergate-ügyben való részvételért, szabadulása után új életet kezdett. Elhagyta a fővárost, a politikai pályát, presbiteriánus lelkész lett és 30 évig hallgatott. Hallgatását, majd megszólalását két okkal magyarázta a madridi lapnak: egyrészt csaknem meghalt egy szívbillentyű-betegség miatt, és azóta bizonyos dolgokat más perspektívából néz, másrészt senki nem tett fel neki ilyen irányú kérdést. Ebben igaza lehet, mert a nyomozás annak idején inkább koncentrált azokra a manőverekre, amelyekkel el akarták fojtani a botrányt, mint Nixon közvetlen részvételére. Jeb Stuart Magruder

20 Magruder, aki hat hónapos börtönbüntetést kapott a Watergate-ügyben való részvételért, szabadulása után új életet kezdett. Elhagyta a fővárost, a politikai pályát, presbiteriánus lelkész lett és 30 évig hallgatott. Hallgatását, majd megszólalását két okkal magyarázta: egyrészt csaknem meghalt egy szívbillentyű-betegség miatt, és azóta bizonyos dolgokat más perspektívából néz, másrészt annak idején senki nem tett fel neki ilyen irányú kérdést. Magruder elmondja, hogy március 30-án megbeszélése volt John Mitchell igazságügy-miniszterrel, aki Nixon újraválasztási kampányát irányította. Azt az elképzelést vitatták meg, mely szerint be kell hatolni a Demokrata Párt irodájába egy lehallgató készülék elhelyezésére. Felvázoltak egy tervet, amelyben a megfelelő csapat összeszedésének feladata G.Gordon Liddy-re, egy volt FBI-ügynökre hárult volna. Majd felhívták H.R. Haldemant, Nixon kabinetfőnökét, hogy döntse el, valóban szükség van-e erre a lépésre. Haldeman igennel válaszolt. Utána maga Nixon, aki egy másik készüléken valószínűleg végighallgatta a beszélgetést, vette át a szót. "John – mondta Mitchellnek – kellenek nekünk az információk O,Brienről és ez az egyetlen mód, hogy megszerezzük. Meg kell csinálni." Amikor Nixon letette a kagylót, Mitchell azt mondta Magrubernek: "Adj 250 ezer dollárt Liddynek, aztán meglátjuk, mi történik." Egyes történészek kételkednek ebben a verzióban és zavarosnak tartják Magruder "vallomását". Véleményük szerint talán csak egyetlen ember tudná elmondani, hogy valóban úgy történt-e, ahogy a tanácsadó mondja: "Mély Torok", aki annak idején a leleplező információkat szolgálatatta a sajtónak Nixon közvetlen környezetéből. Csakhogy senki nem tárta még fel, ki volt valójában "Mély Torok": ő az újságírás történetének legjobban titkolt informátora.

21 Maurice Stans kampánypénzügyi elnök
Maurice Hubert Stans (1908. március április 14) Nixon elnök Újraválasztási Bizottságának volt a pénzügyi elnöke. Stans egy periferikus alak volt a Watergate botrányban. A kampány során felhasznált pénzekből finanszírozták a törvénytelen akciókat, mindazonáltal, Stans mindig hangoztatta (és nem tudták bizonyítani az ellenkezőjét), hogy neki nem volt tudomása a különféle Watergate bűnökről ban hamis esküvel és az és az igazság akadályoztatásával vádolták, de a következő évben felmentették. Maurice Stans kampánypénzügyi elnök

22 Kenneth H Dahlberg (1917- ) sikeres amerikai üzletember és II
Kenneth H Dahlberg (1917- ) sikeres amerikai üzletember és II. világháborús vadászrepülőász, aki érintett lett a Watergate botrányban . Kenneth H. Dahlberg

23 1948-ban Dahlberg és a testvére magalapították saját üzletti vállalkozásukat a Dahlberg Electronics céget, amely főleg hallókészülékek gyártásával foglalkozott. A cég 1956-ban bemutatta a Dahlberg Model D-10 Magic Ear, háromtranzisztoros erősítőre épülő hallókészülékét.

24 1959-ben ez a vállalkozás a Motorola része lett, de 1964-ben a Motorola megszabadult minden fogyasztói projekttől, és Dahlberg visszvásárolta saját vállalatát. Az évek során Miracle Ear a hallókészülékek legismertebb márkájávvá lett az Egyesült Államokban ben Dahlberg eladta vállalkozását a Bausch and Lombnak és létrehozott egy kockázati tőkebefektető vállalatot a Carefree Capitalt. Dahlberg jelenleg igazgatósági tag a számos neves cégben: Buffalo Wild Wings Inc. The Allant Group, Air Force Academy Foundation, Fighter Aces Association. Az üzleti karrierén felül Dahlberg a politikában is aktív részt vállalt. A háborús barátsága Barry Goldwaterrel arra késztette őt, hogy 1964-ben Goldwater elnökválasztó korteshadjárata során az adománygyűjtés helyettes elnöke legyen ben ő Richard Nixon választási kampányában az adománygyűjtés Midwest elnökeként Maurice Stans írányítása alatt dolgozott. Ekkor hozták összefüggésbe a nevét a XX. század legnagyobb amerikai politikai botrányával amely a köztudtban Watergate botrányként híresült el.

25 A pénz volt az elnök és a Watergate betörők közti egyetlen közvetlen kapcsolat, ezért Dahlberg egy élénk tüzetes vizsgálat tárgya lett a szövetségi nyomozók számára, akik feszítővassal próbáltak meg kiszedni ki belőle az adományok forrásaira vonatkozó információkat. Dahlberg ellenállt, ezért megidézték Floridába egy meghallgatásra. „Küldtek egy állami az ügyvédet, ez a buta ember vett fel engem a kocsijába a Doral Hotelnél. A meghallgatásom az első osztályú értelmiségi kínzás két órája volt, de én elmondtam a törvényt nekik, és közöltem velük, hogy „ez nem volt ő üzletük”. Utóbb ugyanaz az ostoba ember vitt vissza a szállodába. Mivel közel azonos korúak voltunk elkezdtünk a háborús emlékeinkről beszélgetni. Megemlítettem, hogy a II. világháború idején vadászpilótaként szolgáltam a légierőnél. - Én a háború alatt egy tankparancsnok voltam, mondta az ügyvéd. És öt év alatt amíg a seregben voltam, csak egyetlen vadászrepülő pilótát láttam, ő volt a legnémább ember, akivel valaha találkoztam. Ez a Bulge ütközet során történt, amikor a tankom vezetője látott egy vadászrepülőgépet lezuhanni. Mondtam a vezetőnek, menjünk oda és nézzük meg a lezuhant gépet. Amikor oda értünk, a pilóta egy P-47 roncsán állt. Egyik kézben tartotta a pisztolyát a másik kezével tartotta az oldalát és kiabálva kérdezte tőlünk a napi jelszót… Erre az ügyvédhez fordultam és azt kérdezetem tőle: - és hogyan érzi magát a vezetőd manapság Charlie? Az ügyvédet megdöbbentették ezek a szavak, de a 26 évvel korábbi történet egy kapcsolat alapjává vált kettőnk között. Én és az ügyvéd, Martin Dardin, barátok lettünk és ezt követően havonta minimum egyszer felhívtuk egymást telefonon. Kapcsolatunk az egymás iránt érzett kölcsönös tiszteleten alapult.” - Kenneth H Dahlberg-

26 Nixon demokrata párti kihívója, George McGovern fölött elsöprõ gyõzelmet aratott.
Az 50 szövetségi államból 49 támogatását tudhatta maga mögött, majd 1973 tavaszán a Washington Post oknyomozó újságírói tollából született cikkben a lap megszellõztette,hogy a Nixon újraválasztását támogató bizottságok illegális eszközökkel szálltak versenybe. Ezek között szerepelt 1972 nyarán egy betörés a demokrata párt választási kampányközpontjának otthont adó Watergate Hotelba, ahol lehallgató berendezésekkel akarták kifürkészni a politikai vetélytárs szándékait. Az 1973 májusa és novembere között a televízió élõ adásában közvetített meghallgatások során Nixon számos munkatársa került olyan helyzetbe, hogy le kellett mondania magas politikai tisztségérõl. Amikor a vizsgálódások során kiderült, hogy maga Nixon elnök próbálta megakadályozni egyes, rá nézve terhelõ bizonyítékok kiadását, a kongresszus 1973 októberében elindította a felmentési eljárást (impeachment). Miután ennek kimeneteléhez nem fért sok kétség, Nixon még az eljárás lezárulta elõtt, augusztus 8-án önként lemondott hivataláról. Utódja, az addigi alelnök, Gerald Ford jogosítványával élve kegyelemben részesítette Nixont, aki így elékerülte a bírósági ítélettel járó megaláztatást.

27 ,,Feszült és keserves idők" jártak 1973 táján Amerikában, és ha valaki ezt nem veszi figyelembe, félreérti azokat a döntéseket és eseményeket, amelyek elvezettek a Watergate-ig - védekezett Nixon évekkel a botrány után visszaemlékezéseiben. Lehet ezt másnak tekinteni, mint egy megszégyenített politikus szánalmas magyarázkodásá- nak? Harmincöt esztendővel a Watergate-botrányt után, amely a huszadik századi amerikai történelem legkomolyabb alkotmányos válságát idézte elô, egyre többen vannak, akik szerint igen. Az utóbbi években revizionista történészek és újságírók meggyőző érveket fogalmaztak meg amellett, hogy a Watergate - ahogy a közvéleményben és a történelemkönyvek lapjain hosszú ideig élt - legalábbis részben mítosz. Olyan mítosz, tehetjük hozzá, amely a hatvanas és a Nixon-évek megrázkódtatásai után rendkívül hasznos funkciót töltött be az amerikai politikai intézményekbe vetett bizalom helyreállításában. A Watergate-botrányt ortodox módon nagyjából a következőképpen lehet összefoglalni június 17-én betörőket fogtak a Demokrata Párt főhadiszállásán, amely a washingtoni Watergate komplexumban volt. Szinte azonnal kiderült, hogy a hét betörő a Bizottság az elnök újraválasztásáért nevű szervezetnek dolgozott, miként az is világos volt, hogy ez a szervezet szoros kapcsolatban állt a Fehér Házzal. De arra nem volt bizonyíték, hogy Nixon vagy stábjának valamelyik tagja adott volna utasítást a betörésre. És talán soha nem is lett volna, ha a Washington Post két fiatal riportere, a később mozivásznon is megörökített Bob Woodward és Carl Bernstein, nem lát neki makacs szorgalommal és halálmegvető bátorsággal az igazság felderítésének. Fáradozásuk - meg persze a demokrata többségű kongresszus vizsgálódása - kilenc hónappal a betörés után hozta meg első gyümölcsét.

28 1973 márciusában James McCord, az egyik betörő - saját bőrét mentendő - vallomást tett, amelyben John Mitchellt, az elnök jó barátját és a Bizottság az elnök újraválasztásáért elnökét nevezte meg a betörés elrendelőjeként. Egy hónappal késôbb Patrick Gray, az FBI igazgatója beismerte, hogy a Watergate-tel kapcsolatos bizonyítékokat semmisített meg az elnök munkatársainak kérésére. A két beismerés következményeként a Fehér Ház több munkatársa lemondásra kényszerült, köztük John Erlichman belpolitikai tanácsadó, Robert Haldeman, az elnöki kabinetiroda vezetôje és John Dean elnöki tanácsadó. Ezt követően Nixon maga is támadások célpontja lett. John Dean elmondta egy szenátusi bizottságnak, hogy Nixon személyes jóváhagyásával fizettek hallgatási pénzt a betörôknek. Három hét múlva a bizottság azt is megtudta, hogy az Oval Office-ban folytatott minden beszélgetést magnóra rögzítettek, vagyis mód van John Dean vallomásának megerősítésére. (Nixonnak nem voltak sötét szándékai, amikor az Oval Office bemikrofonázását elrendelte: csak azt akarta, hogy az ott elhangzott szavak fennmaradjanak. Már Johnson elnök is ezt tette - a mai történészek nagy örömére.) Nixon - a végrehajtó hatalmat megilletô privilégiumra hivatkozva - megtagadta a magnószalagok kiadását. Miután Archibald Cox különleges ügyész bírósághoz fordult a szalagok megszerzése érdekében, Nixon októberben elbocsátotta hivatalából. A kongresszus azonnal vitát nyitott az elnök vád alá helyezésérôl azzal a céllal, hogy elmozdítsák hivatalából. Amikor Nixon a következô év áprilisában kiadott néhány szalagot, ez csak olaj volt a tûzre, mivel 18 percnyi felvételt valaki letörölt.

29 Az sem elégítette ki a vizsgálódókat, hogy Nixon írásos, szerkesztett változatban az összes magnószalag anyagát kiadta: ebben is annak bizonyítékát látták, hogy takargatnivalója van. (Pedig a szerkesztés pusztán abból állt, hogy kipontozták az elnök indulatszavait. Ezek trágárságáról is azonnal legendák keletkeztek, pedig igen ártatlan kiszólások voltak. Nixon jámbor kvéker volt - ezeket is restellte.) Júliusban a Legfelsőbb Bíróság a szalagok kiadására kötelezte Nixont, aki ezt augusztus 5-én megtette, majd négy nap múlva a kongresszus tekintélyes republikánus tagjainak tanácsára - a kongresszus általi elmozdítását megelőzendő - lemondott az elnökségről. Nixon ellenségei szerint - ekkora már a közvélemény-formáló elit szinte egésze és egyre inkább a közvélemény is ebbe a kategóriába tartozott - a felvételek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Nixon szinte semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy az igazságszolgáltatás munkáját, az igazság napvilágra kerülését akadályozza. Még sokkolóbbnak találták, hogy a Watergate nem elszigetelt jelenség volt, hanem csak a jéghegy csúcsa. Az elvetemült Nixon és hasonszőrű bandája rutinszerűen alkalmazta a betörés, a lehallgatás és a politikai szabotázs eszközét a politikai küzdelemben. Nixon - hangzik a szokásos következtetés - a rendelkezésére álló jelentős hatalmat kihasználva alattomos belső kémkedési programot indított el és vezérelt, és ily módon gúnyt űzött a demokráciából. Szerencsére a demokrácia képes volt megvédeni önmagát. A szabad sajtó tette a dolgát, és a Fehér Ház fenyegetőzése ellenére bátran feltárta a feltárandókat. Az igazságszolgáltatás is tette a dolgát, amikor megvédte a sajtót a végrehajtó hatalom zaklatásaitól.

30 És a törvényhozás is tette a dolgát: a mélyére ásott a sajtó által megfogalmazott vádaknak, és amikor bizonyítottnak találta őket, nem riadt vissza a legradikálisabb eszköz igénybevételétől sem a demokrácia védelmében. A tanulság: a fékek és ellensúlyok rendszere működik, Amerikában nem lehet a hatalommal túl hosszú ideig visszaélni, és különösen nem lehet puccsot szervezni. Len Colodny és Robert Gettlin 1990-ben megjelent Silent Coup (Csendes puccs) című könyvében más következtetésre jutott: szerintük legalábbis egyszer igenis lehetett Amerikában sikeres puccsot végrehajtani, és ez a puccs Nixon lemondatása volt. A rendkívül jól dokumentált munka nem konstruál nagyszabású összeesküvés-elméletet. Miként Roger Morris történész, egy sokat dicsért Nixon-életrajz szerzője fogalmaz: a szerzôpáros egy amerikai államcsínyt ír le, amelyet nem tankok vittek sikerre, hanem ,,a könnyelmű dőreség és a számító alattomosság, a kereskedelmi számítás és a public relations, az intézmények manipulálása és ugyanezeknek ebbe való gyáva beletörődése, a hideg szándék és egy jó adag vigyázatlanság". Sem Colodny és Gettlin, sem pedig a többi, a Watergate-et árnyaltabban látó történész (többek között Jim Hougan, Jonathan Aitken és Roger Morris) célja nem az, hogy Nixont rehabilitálja. Nixon valóban rendkívül erőszakos, erkölcsi, jogi és alkotmányos korlátokat semmibe vevô politikus volt, aki sok mindent elkövetett abból, amivel a Watergate-ügyben vádolták, és még több mindent vett fontolóra, majd vetett el - nem morális vagy jogi aggályok miatt, hanem mert nem tartotta őket kivitelezhetőnek. De nem követett el mindent, amivel vádolták, nem ördögi, hanem ellentmondásos figura volt, és főleg nem angyalok ellen harcolt korábban sohasem hallott nemtelen eszközökkel.

31 A Watergate-ügy egyebek mellett az investigative journalism apoteózisa is volt. A Watergate-mítosz szerves alkotó része az a diadalittas meggyőződés, hogy a sajtó, a demokrácia házőrző ebe, jó munkát végzett. Nem biztos, hogy ez így volt. Nem biztos, hogy a ,,források", a kiszivárogtató politikusok az igazsághoz vitték közelebb a sajtót. Több esetben is bizonyítható, hogy a kiszivárogtatók saját céljaik érdekében használták az újságírókat. Néhány esetben az is valószínűsíthető, hogy a kiszivárogtató maga fabrikálta azt a bizonyítékot, amelyet aztán kiszivárogtatott. Ebből a szempontból érdekes, amit Colodny és Gettlin Bob Woodward múltjáról kiderített. A Nixon megbuktatásában kulcsszerepet játszó két újságíró egyike ben a tengerészet hadnagyaként fontos és bizalmas beosztást töltött be a Pentagonban, de erről a tényről a Silent Coup megjelenéséig mélyen hallgatott. Úgynevezett briefer volt, akinek az volt a feladata, hogy terjedelmes anyagokat olvasson el, és azok tartalmáról röviden és intelligensen tájékoztassa az adott téma iránt érdeklődést tanúsító katonai vezetőt. Ebben a minőségében kapcsolatba került több tábornokkal, többek között Alexander Haiggel is, aki elôször Kissinger helyetteseként, majd a vezérkari fônökök testületének fejeként szolgált a Nixon-adminisztrációban. Különféle és együttesen elég meggyőző megfontolások alapján Colodny és Gettlin arra a következtetésre jutott, hogy Woodward fő informátora - ha úgy tetszik: Deep Throat - Haig volt. Ha nem is vesszük ezt a következtetést készpénznek, annyi akkor is biztos, hogy Deep Throat nem egy kriptoliberális ártatlan bárány volt, aki azért merészkedett be az oroszlán barlangjába - és tömte onnan származó információkkal Woodwardot -, mert véget akart vetni Nixon antidemokratikus praktikáinak. Sokkalta valószínűbb, hogy a fő informátor a Pentagon megingathatatlanul antikommunista tábornokai szándékainak és érdekeinek megfelelően vágta Nixon alatt a fát.

32 Ezek a tábornokok mérhetetlen gyanakvással szemlélték Nixon és Kissinger külpolitikáját (az enyhülési politikát, a Kína felé való nyitást, a vietnami politikát) és a Kissinger vezette Nemzetbiztonsági Tanács hatalmának a szokásjoggal ellentétben álló megnövekedését. Ez a gyanakvás odáig ment el, hogy a Pentagon kémet alkalmazott a Fehér Házban, aki 1971 nyarán bekövetkezett lebukásáig mázsaszámra másolt le titkos iratokat a gyakran sötétben tartott tábornokok számára. Nixon pragmatikus megfontolásokból - és talán azért is, mert imponált neki a tábornokok csibész viselkedése - szőnyeg alá söpörte az ügyet. Bárki informálta is a sajtót Nixon bűneirôl, és bármilyen megfontolásból tette is ezt, fontos marad a kérdés, hogy mennyire voltak súlyosak ezek a bűnök. Elôször is érdemes leszögezni, hogy a Watergate-tel kapcsolatban kevesebb bűne volt, mint amennyit lemondásakor a közvélemény bizonyítottnak látott. Egészen biztos, hogy Nixon nem tudott előre a betörésről, még kevésbé rendelte el azt. A betörés John Dean magánakciója volt, aki az akció megszervezésekor azért hivatkozott a szintén mit sem tudó Mitchellre, mert saját hatáskörében ilyesmit nem rendelhetett volna el. De ő sem igazi politikai titkok után akart kutattatni a Demokrata Párt főhadiszállásán, hanem egy olyan lista után, amelyen tudomása szerint call girlök szolgáltatásait igénybe vevő demokrata politikusok nevei szerepeltek. Amikor később bizonyítékot tüntetett el, azt sem Nixon utasítására vagy védelmében tette, hanem saját kezdeményezésére és barátnője jó hírének védelmében, akinek neve félreérthető kontextusban szerepelt egy luxus-prostituáltakat közvetítő ügyvéd telefonfüzetében.

33 Bizonyosan ártatlan Nixon a hírhedt letörölt tizennyolc perc ügyében is, amelynek óriási szerepe volt abban, hogy a közvélemény ellene fordult. Több mint valószínű, hogy a felvételt ugyanaz a személy törölte le, aki aztán a hiányra felhívta Woodward figyelmét. Persze ennek ellenére is maradt elég a rovásán. Tényleg gyűjtetett információkat titkosszolgálati eszközökkel politikai ellenfeleiről, barátságtalan újságírókról, kiszivárogtatással gyanúsított hivatalnokokról, a vietnami háborút ellenző aktivistákról. Ez természetesen rettenetesen ronda dolog volt tőle, de hogy mennyire volt jogellenes, az kérdéses. A Legfelső Bíróság csak 1972 nyarán mondta ki, hogy a titkosszolgálati eszközök bírói jóváhagyás nélküli alkalmazása sérti az alkotmány negyedik toldalékát, amely tiltja az alapos ok nélküli, ésszerűtlen kutakodást. Az is felhozható Nixon védelmében, hogy a kiszivárogtatási járvány visszaszorítására tett kétségkívül durva, de teljesen sikertelen próbálkozásait nem lehet eleve illegitimnek tekinteni. Ami pedig a háborút ellenző aktivisták megfigyeltetését illeti: ezek egy része minden kétséget kizáróan az ,,ellenséggel cimborált", egy kisebbségük pedig a forradalmi recept szerint ,,haza akarta hozni a háborút", vagyis terrorista cselekményeket tervezett és követett el. Végül pedig lehet ugyan, hogy Nixon gátlástalanabb volt, mint korának bármelyik másik amerikai politikusa, de nem minőségileg különbözött kollégáitól, csak mértékben: a titkosszolgálati eszközök alkalmazásától nem riadt vissza két közvetlen - demokrata párti - elődje, Kennedy és Johnson sem.

34 Maradnak az igazságszolgáltatás akadályozásával, a hamis tanúzásra való buzdítással kapcsolatos vádak. A Watergate óta mindenki tudja, és ha alkalma adódik rá, ritkán mulasztja el megjegyezni, hogy az amerikaiak az ilyesmit nagyon komolyan veszik. De az igazság, hogy az amerikai politikai kultúrának ezt a fényűzően moralizáló hagyományát sok tekintetben és nagymértékben Nixon elveszejtése céljából találták fel a Watergate-botrány idején. Nem kizárt, hogy sokkal jobban ellen lehetett volna állni e hagyomány erejének, ha a Watergate-botrány idején a kongresszusban nem demokrata, hanem republikánus többség van. Vagy ha nincs olajválság, infláció és vietnami háború. Ha nem olyan hiszterizált a politikai légkör, mint amilyen volt. Jellemző a hisztérikus légkörre - és arra, hogy mennyire nem lehetett kibújni hatása alól -, hogy nem az elnök valamelyik megveszekedett politikai ellenfele, hanem honvédelmi minisztere vette fejébe: lemondatását elkerülendő Nixon puccsra készül. Ezért James Schlesinger Nixon elnökségének utolsó napjaiban parancsban tiltotta meg a vezérkari főnököknek, hogy ellenjegyzése nélkül harckészültséget vagy nagyobb katonai mozgást rendeljenek el. És ezt a politikai légkört nem egyedül Nixon teremtette meg. Javára vált-e az amerikai politikai életnek a Watergate? Kétségtelen, hogy a Watergate után tisztább lett az amerikai politika óta egyetlen elnök sem teheti meg azt, amit Nixon, Kennedy és Johnson még magától értetődő módon megengedett magának. De mindennek van ára: az is a Watergate következménye, hogy az amerikai politikába, úgy tûnik, kiûzhetetlenül befészkelte magát az álszent képmutatás. Miként az is, hogy a kitalált hagyomány erejénél fogva ügyes manőverezés esetén nyilvános gyónásra lehet kényszeríteni a politikai ellenfelet.

35 Richard Milhous Nixon (Yorba Linda, Kalifornia, 1913. január 9
Richard Milhous Nixon (Yorba Linda, Kalifornia, január 9. – New York, április 22.) az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke, aki a Watergate-botrány miatt lemondásra kényszerült. Poltikai pályája: A Duke Egyetemen szerzett jogi diplomát; 1937 és 1942 között ügyvédként dolgozott és 1946 között a haditengerészetnél szolgált tól az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságnál dolgozott. Republikánus politikusként 1947 és 1950 között kongresszusi képviselő, majd 1950 és 1953 között szenátor és 1960 között alelnök volt és ő volt a republikánus párt elnökjelöltje az évi elnökválasztáson. Az 1960-as években ismét ügyvéd, illetve jónevű ügyvédi irodák üzlettársa (partner) és 1974 között az Amerikai Egyesült Államok elnöke volt. Nagy taktikusként tartották számon (gúnyneve Tricky Dicky volt.) 1972-ben az amerikai elnökök közül elsőként látogatta meg a Szovjetuniót és Kínát. Ugyanebben az évben megkötötte a Szovjetunióval a fegyverzetkorlátozásról szóló SALT-1 szerződést ban fegyverszünetet kötött Vietnamban, ami gyakorlatilag a vietnami háború végét jelentette.

36 1974. augusztus 8-án Richard Nixon, az Egyesült Államok elnöke televíziós beszédben jelentette be: az amerikai történelemben elsőként lemond az elnöki tisztségről. "Remélem, hogy ezzel a lépéssel elősegítem annak a gyógyulási folyamatnak az elindulását, melyre Amerikának borzasztó nagy szüksége van" - Richard Nixon -

37 … „nem tisztelik Amerika intézményeit, a sajtó elvadult, az emberek köpnek a katonákra, az államtitok már semmit nem jelent, sajnálom, aki utánam jön.” (Richard Nixon)

38 Másnap délben hivatalosan is véget ért Nixonnak, az Egyesült Államok 37. elnökének megbízatása. Mielőtt beszállt volna a Fehér Ház gyepén várakozó helikopterbe, a leköszönt elnök mosolyogva búcsúzott az amerikaiaktól, és a győzelem kézjelét mutatta a kameráknak. Majd becsukódott a helikopter ajtaja, és a Nixon-család elrepült kaliforniai otthona felé. A győztes vesztes…

39 Néhány perccel később Gerald R
Néhány perccel később Gerald R. Ford addigi alelnök, az Egyesült Államok 38. elnöke a Fehér Ház Keleti Termében letette a hivatali esküt. Gerald Rudolph Ford Jr. (Nebraska, Omaha, július 14. – Kalifornia, Rancho Mirage, december 26.) politikus, az Amerikai Egyesült Államok alelnöke, majd 38. elnöke. 1974. augusztus 9-ei elnöki hivatali eskütételének kapcsán kijelentette: „Különleges körülmények között veszem át az elnöki hivatalt… A történelem egy olyan időszakában élünk, amely gondolkodásra késztet mindannyiunkat és fájdalmat okoz szívünkben.” Valóban rendkívüli idők voltak. Ford volt az első alelnök, akit a Huszonötödik Alkotmánykiegészítés alapján jelöltek ki és aki, a Watergate-botrány következményeként az első lemondásra kényszerült elnök utóda lett december 26-án hunyt el 93 évesen. Az amerikai elnökök között ő élt a legtovább.

40 Gerald Ford, az egyetlen olyan amerikai elnök, akit soha nem választottak meg sem az elnöki, sem az alelnöki posztra. Ford nyolc évig volt a republikánus képviselőcsoport vezetője, így 1974-ben az alkotmány alapján neki kellett betöltenie az Agnew Spiro lemondása után megürült alelnöki posztot. Alig egy évvel később már ő lett az Egyesült Államok 38. elnöke, azt követően, hogy a Watergate-botrányba bonyolódott Richard Nixon is lemondott az elnökségről.

41 Ford elnöki hatalmánál fogva felmentette Nixont valamennyi bűne alól, amit azzal magyarázott, hogy véget akart vetni annak a kettéosztottságnak, amelyet a Watergate-botrány okozott a nemzetnek.

42 White House

43 1971-ben Nixon elnök titkos lehallgató berendezéseket szereltetett be a Fehér Ház helyiségeibe, az Ovális irodába, az Executive Office Buildingben lévő „rejtekhely-irodába”, a Kabinetszobába és a Camp Davidben lévő elnöki rezidencián. A lehallgatórendszer beszélgetéseket vette fel az február 16-tól július 18-ig terjedő időszakban. A műszaki rendszert az US Secret Service (Amerikai Titkosszolgálat) telepítette és üzemeltette. Az Ovális Irodában összesen hét mikrofont telepítettek. Ötöt az elnök íróasztalába és egyet-egyet a kandallóköpeny mindegyik oldalán. Két mikrofont szereltek a kabinetszoba asztal alatt az elnök széke előtt. Ezek a rejtett mikrofonok egy helyen a Nyugati szárny alagsorában csatlakoztak egy hang-aktivált magnetofonhoz, amit egy szekrényben rejtettek el. Négy mikrofont telepítettek Nixon Old Executive Office Building épülettömbjében lévő „rejtekhely” irodájában a mikrofonok egy másik helyiségben elheleyzett magnetofonhoz csatlakoztak. Az íróasztal magnetofonja az Ovális Iroda, a The Executive Office Building „rejtekhely” és a Lincoln Hálószobában a Fehér Ház lakhelyében csatlakozott a magnófelvétel-rendszerhez és a telefonokhoz, melyek hívásait automatikusan felvette. A felvételeket csatlakoztatták az US Secret Service Presidential Locator rendszerbe. Ez egy olyan rendszer volt, ami az elnök tartózkodási helyéről informálta a biztonsági szolgálatot. Az automatikusan működő (hang-aktivált) rendszer csak akkor lépett működésben, ha az elnök az adott (ellenőrzött) helyiségben tartózkodott. A rendszer automatikusan rögzítette az elnök jelenlétét. Richard Nixon nem az első volt az amerikai elnökök sorában, aki titkos felvevő rendszert használt. Kennedy és Johnson is titokban rögzítette néhány találkozó és telefonhívás hanganyagát. Valójában a titkos lehallgatások egész Franklin D. Roosevelt elnökségének időszakáig vezethetők vissza.

44

45 A Fehér Ház poloskái -telepítési vázlat-
A telepítési vázlaton az Ovális irodában csak négy mikrofon van feltüntetve

46 A Fehér Ház (angolul White House) az Amerikai Egyesült Államok mindenkori elnökének hivatalos lakóhelye és munkahelye Washingtonban. Mivel az elnök hivatala itt található, a Fehér Ház kifejezést gyakran használják a kormányzat metonímiájaként. Fekvése Az elnöki rezidencia épülete klasszicizáló stílusban, homokkőből épült. Nevét homlokzatának fehér színéről kapta. Pontos címe Pennsylvania Avenue NW 1600, Washington D.C., USA. Az épület kódneve az amerikai titkosszolgálon belül Crown. A telek része a President's Park-nak és tulajdonosa a National Park Service. Története A Fehér Ház kongresszusi határozatra épült 1790-ben, a District of Columbia létrehozása után. A telek kiválasztásában Herceg Norber, angol nyelvtanár személyesen segített a várostervező Pierre L'Enfant-nak. Az építészt pályázat alapján választották ki kilenc jelentkező közül. Az ír James Hobant érte a megtiszteltetés, hogy lerakhatta az épület alapkövét október 13-án. Az épület földszintjét és emeletét a dublini (Írország) ikerpalota, a Leinster House alapján tervezték és építették meg. (A Leinster House ma az ír parlamentnek ad otthont.) Az építkezést 8 hósszú év után november 1-jén fejezték be és ,83 dollárba került. Az infáció figyelembevételével ez mai áron kb. 2,4 milliárd dollárnak (kb. 450 milliárd Ft) felel meg. A különböző korszakoknak megfelelően többféle neve is volt az épületnek. Eredetileg Presidential Palace-nak (Elnöki Palota) vagy Presidential Mansion-nek (Elnöki kúria) nevezték, majd Dolley Madison idejében Presidential Castle (Elnöki Kastély) lett a neve. Azonban már 1811-ben is megemlítették a Fehér Ház nevet – amit fehér színűre festett külső burkolatával érdemelt ki.

47 Hivatalosan sokszor használták az Executive Mansion (Igazgatói Kúria) elnevezést is egészen addig, míg Theodore Roosevelt elnök 1901-ben be nem vezette Fehér Ház feliratot a levélpapírjain ezzel hivatalossá téve az elnevezést. John Adams volt az első elnök, aki november 1-jén beköltözhetett az épületbe. Az 1812-es háború során az angol csapatok 1814-ben Washington nagy részét felégették és a Fehér Házat kirabolták. Egyedül a külső falak maradtak épen, azonban az épületet sikeresen újjáépítették és a falakat újra fehérre festették. (Fontos megemlíteni, hogy a Fehér Ház egészen 1798-tól fehérre volt festve, és a nevét nem a tűz utáni újrafestéskor érdemelte ki, mint azt egy népszerű legenda állítja.) A whig párt dühös hívei augusztus 16-án megostromolták a Fehér Házat, mert John Tyler elnök megvétózta a Second Bank of the United States létrehozásáról szóló törvényjavaslatot. Az amerikai történelemben a mai napig (2007) ez volt Fehér Ház körül a legerőszakosabb demonstráció. A Fehér Ház – hasonlóan a mintájául szolgáló angol és ír vidéki házakhoz – rendkívül nyitott volt egészen a 20. század elejéig. Thomas Jefferson elnök 1805-ben második beiktatása alkalmából a Kék szobában üdvözölte mindazokat, akik az eskü után a Kapitóliumból követték őt haza, a Fehér Házba. A nyílt napok néha igen lármássá váltak: 1829-ben Andrew Jackson eskütétele után körülbelül húszezer ember ünnepelte az új elnököt, akinek emiatt szobát kellett bérelnie egy szállodában. Embereinek valósággal ki kellett csalogatnia az tömeget narancsleves whiskys koktéllal, amit fürdőkádakba töltöttek. Mindezek ellenére egészen 1885-ig tartottak nyílt napokat, amikor is az újonnan megválasztott Grover Cleveland elnök a nyílt nap helyett seregszemlét rendezett a Fehér Ház előtt, melyet az ott felállított tribünről követte figyelemmel.

48 A Fehér Ház északi oszlopcsarnoka

49 Thomas Jefferson arcképe - Rembrandt Peale, 1800
Thomas Jefferson elnök engedélyezte a nyilvánosság számára, hogy szervezett kirándulásokat tegyenek a Fehér Házban és ez a hagyomány azóta is él, csak háborús időben szüneteltetve azt. Ő kezdte el a nyilvános fogadásokat Újév napján és július 4-én, amiket egészen 1930-ig évente megtartottak. A Fehér Ház azonban más szempontból is nyitott volt; Abraham Lincoln elnök panaszkodott, hogy reggelente folyamatosan zaklatják őt állást keresők politikai támogatást vagy egyéb szívességeket remélve tőle. Lincoln azonban inkább elviselte ezt, mert félt hogy a visszautasítással esetleg ellenségeket szerezhet. 1960. december 19-től a Fehér Ház National Historic Landmark (Nemzeti Történelmi Emlékmű). Thomas Jefferson arcképe - Rembrandt Peale, 1800

50 Nyugati szárny A 20. század elején az elnök egyre növekvő személyzetének az elhelyezésére épület mindkét szárnyát bővíteni kellett, mivel az elnök áthelyezte munkahelyét a Fehér Házba (korábban a Kapitóliumban dolgozott). Mindkét szárnyat igyekeztek a főépülettől alacsonyabbra építeni. A nyugati szárnyban vannak ez elnök és politikai személyzetének (körülbelül 50 fő) az irodái. Theodore Roosevelt elnök idején az épület többi részével együtt a nyugati szárnyat is átépítették és kibővítették a New York-i McKim, Mead & White építésziroda irányításával és létrehoztak egy négyzet alakú kabinet szobát az elnök irodája mellett. Az új nyugati szárny megépítése előtt az elnöki személyzet a második emeleten dolgozott. William Howard Taft elnök szintén átterveztette a nyugati szárnyat és egy új, ovális alaprajzú elnöki irodát hozott létre, amit alakjáról az Ovális Irodának neveztek el. A nyugati szárny december 24-én leégett. Franklin Delano Roosevelt 1933-as elnökké választásakor végrehajtotta a harmadik és egyben azóta is utolsó komoly átalakítást az épületen létrehozva egy új Ovális Irodát, mivel elégedetlen volt az előző fekvésével (ablakok helyett a tetőn keresztül volt megvilágítva). Az iroda új helye az egyéb szempontokból is kedvezőbb volt, mert innen az elnök könnyedén félre tudott vonulni a Fehér Házba anélkül, hogy ezt az egész iroda látta volna. Ekkor építették az úszómedencét is, hogy az elnök edzeni tudjon.

51 A riporterek egyre növekvő számának ellátására Richard Nixon elnök 1969-ben befedette az akkor már nem használt medencét és ebből a helyiségből lett a sajtóközpont, ahol az elnöki szóvivő a napi sajtótájékoztatókat tartja. Nixon át is nevezte a helyiséget (ami az 1929-es átépítést megelőzően az első Ovális Iroda volt) Roosevelt Szobá-nak, a két Roosevelt elnök tiszteletére: Theodore, aki eredetileg megépíttette a nyugati szárnyat és Franklin, aki a mai Ovális Irodát kialakíttatta. A 20. század második felében az elnöki személyzet növekedésével a nyugati szárny egyre szűkebb lett és így nem tudta ellátni a feladatát. Manapság az elnöki személyzet egy része a közelben lévő Eisenhower Executive Office Building-ben (EEOB, régebben Old Executive Office Building, OEOB) van, ami korábban a védelmi minisztériumot szállásolta el. 1999-től kezdődően a The West Wing (magyar címe: Az elnök emberei) című televíziós sorozat bemutatta a nyugati szárnyban dolgozó elnöki személyzet mindennapi munkáját (a Fehér Ház nem témája a filmnek). Nyilatkozók szerint a sorozat kissé nagyobbnak és zsúfoltabbnak mutatja be az irodát, mint amilyen az valójában. Keleti szárny A keleti szárnyat 1942-ben építették és további irodák vannak benne, amelyekben általában ez elnöki feleségek és személyzetük dolgozik. Elsőként 1977-ben Rosalynn Carter foglalta el és Az Elnöki Feleség Irodájá-nak nevezte el. Eredetileg azért építették, hogy elrejtse egy föld alatti bunker építésének nyomait, amelyet vészhelyzetek esetére építettek és Presidential Emergency Operations Center-nek (Elnöki irányítóközpont vészhelyzet esetére) neveztek el.

52 Az Ovális Iroda

53 Executive Office Building

54 Camp David, Maryland Naval Support Facility Thurmont Camp David kis üdülőhely Maryland államban, Washington D.C.-től hetven mérföldnyire északra. A telep a Catoctin-hegység erdőségei közt rejtőzik, a tengerszint felett körülbelül hatszáz méter magasságban. Jelzőtábla nincs, és a Catoctin Hegyi Park erdőkerülőitől pedig szintén nem lehet megtudni, pontosan hol is bújik meg a nyaraló. Egyetlen jel utal rá, hogy jó helyen jár az utas: a hegyekbe vezető út szélén, ott, ahol annak idején Eisenhower elnök felállíttatta a Camp David feliratú táblát, most egy felhívás látható:Megállni, lassítani, kanyarodni vagy várakozni tilos! Főbejárat

55 Ovális iroda/Fehér Ház felvevő A Sony TC-800B audió felvevő a titkos Fehér Ház felvevő rendszer használt egy Sony TC-800B tipusú megnetofont. Ez egy olcsó és egyszerű, könnyen kezelhető berendezés. Apró Lavalier mikrofonokat használtak az elrejtették az Oval irodán és Nixonon keresztül van az OEBban lévő búvóhelyiroda. A felvételek 0.5 mm-es szalagra készültek. A kis felvételi szalagsebesség gyenge jel/zaj viszonyt eredményezett, ezzel magyarázható a rögzített hanganyag gyenge minősége.

56 Nixon Uher 5000 típusú magnetofonja. Recorder And The 18
Nixon Uher 5000 típusú magnetofonja. Recorder And The 18.5 Minute Gap While a felvételeket felvették a Sony TC-800B, Nixon lejátszotta őket és áttekintette őket egy Uher A híres 18.5 perces rés határozott volt hogy okozzák, nem Rosemary Woods által egy átíró balesetben, de okozott nyolc radírokat választ el.

57 Az Uher tipusú magnetofon közelképe
Ezt a berendezést Rose Mary Woods az elnök titkárnője használta, ezzel a készülékkel történt az ominózus hangfelvétel, amelyből kitöröltek egy 18.5 perces időtartamnak megfelelő részt.

58 Rosemary Woods Nixon titkárnője bemutatja, hogyan törölhetett ki magnófelvételeket.

59 Kiderült a Mély Torok titka WATERGATE-BOTRÁNY - Az FBI második embere volt az informátor
„Csak a kötelességemet teljesítettem” – állítja az FBI egykori második embere, Mark Felt. Több mint három évtized elteltével fény derült az amerikai történelem legféltettebb titkára. A névtelen informátor, aki kirobbantotta a Watergate-botrányt, megnevezte magát. „Mély Torok” álnéven Mark Felt (91) volt az, aki a Washington Post riporterét káprázatos titkokkal ismertette meg, s a lap által közölt írások végül elvezettek ahhoz, hogy Richard Nixon elnök 1974-ben lemondásra kényszerült. „Mély Torok” – aki a nevét egy akkoriban közkedvelt pornófilm címéből kölcsönözte – eredetileg csak a halála után akarta személyazonosságát nyilvánosságra hozatni. Az informátor így egyezett meg Carl Bernsteinnel és Bob Woodwarddal, valamint a korabeli főszerkesztővel, Ben Bradlee-vel. Hogy Felt most mégis megnyilatkozott a Vanity Fair című magazin előtt, az a családja nyomására történt. Pedig még három évvel ezelőtt is titkolta kilétét a rokonság előtt, csupán nemrégiben avatta be bizalmasát, Yvette La Garde-ot, aki aztán a titkot továbbadta a családnak. Amikor lánya számonkérte rajta a híresztelést, csak vállat vont: „Nos, rendben, én voltam”. A család nyilvánosságra hozott nyilatkozatát végül a sokáig vonakodó Bernstein, Woodward és Bradlee is megerősítette, hogy a forrásuk Felt volt. Mély Torok tisztában volt azzal, hogy mi történik a Fehér Házban, az FBI-nál, az igazságügy-minisztériumban és Nixon választási kampányirodájában. Éjszaka egy mélygarázsban találkozott az újságírókkal, hogy megossza velük az információkat. A Washington Post emberei riportertörténelmet írtak, megalkották az oknyomozó újságírást.

60 Bernstein és Woodward Mély Torok segítségével egymás után fedte föl, hogy a Demokrata Pártnak a washingtoni Watergate-épületben (innen az ügy neve) berendezett főhadiszállásába történt titokzatos betörés szálai egészen az Ovális irodáig vezetnek. Ezek a leleplezések megalapozták a két riporter hírnevét, amelyeket aztán A megvesztegethetetlenek című hollywoody film is megörökített. Bernstein és Woodward a megvesztegethetetlen újságírás példaképeivé vált. A találkozók megbeszéléseihez titkos kódot használtak. Amikor Woodward találkozni akart az informátorával, üres virágcserepet állított egy építkezést jelző piros zászlóval lakása hátsó erkélyére. Ha Mély Torok akart találkozót, titokzatos módon egy óra mutatói jelentek meg Woodward New York Times példányának huszadik oldalán. Miközben a riporterek a garázst megközelítették, az informátor félreérthetetlen jelzéseket adott, hogy merre találják a megfelelő utat a rejtekhelyhez. Az eltelt harminc esztendőben Mély Torokról semmi nem került napvilágra. Az elnök emberei című könyvében Bernstein és Woodward alig árult el valamit informátorukról – mindössze annyit, hogy szívesen itta a whiskyt, dohányzott és állandó félelemben élt, hogy megfigyelik és lelövik. Ám nemcsak a whisky illett Feltre, aki a Vanity Fair szerint korábban a Scotch-ok és a Bourbonök rendszeres fogyasztója volt. Az FBI elnökhelyettese gyűlölte a Fehér Házat, amely arra kényszerítette a nyomozó hatóságokat, hogy lehetőségeikkel visszaélve politikai célokat szolgáljanak. Felt, aki négy esztendővel ezelőtt könnyebb agyvérzést kapott és a kaliforniai Santa Rosában él, mégsem akarja vállalni a felelősséget az elnök bukásáért. „Nem, nem állt szándékomban idáig juttatni az ügyet” – mondta a magazin szerint a lányának, Joannek. Sokkal inkább „a kötelességét teljesítette”.

61 „Mély Torok” (Deep Throat) a rejtélyes informátor
Mark Felt, a Salt Lake Cityért felelős különleges ügynök január 20-án a Deseret Newsnak pózol William Mark Felt, Sr. (született augusztus 17, 1913) Az FBI egykori ügynöke, aki 1973-ban az FBI igazgatóhelytteseként vonult vissza hivatalából. Harminc évi hallgatás után (miközben tagadta kapcsolátát Bob Woodward és Carl Bernstein riporterekkel), Felt május 31-én felfedte magát hogy azonos a Watergate botrányban elhíresült informátorral, elismerte, hogy ő volt „Deep Throat”.

62 Mint minden mítosz, az Amerikai Álom eszménye is a valóság elemeiből építkezett. Európából nézve különösen vonzónak tűnt a határtalan területek meghódítása, a munka alapú társadalom, melyben a munka és ellenértéke, a felemelkedés, a meggazdagodás általában arányban álltak egymással, s az individuumot csak a törvények korlátozták, de azok is a szabadság tág tereit biztosították az érvényesülésre. Közhelyszerű része volt a mítosznak, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, ahol a születéstől, társadalmi helyzettől függetlenül a maga erejéből bárki akár az elnöki pozícióig emelkedhetett. Kezdetben a mítosz jól takarta a valóságot, később azonban levált róla. A hétköznapokban a lehetőség jobbára csak lehetőség maradt, beválthatatlan „ígéret”. Gyengült a társadalmi csoportok nyomásgyakorló ereje a stratégiai lépések kialakításában. Az állam olykor kiszabadult az államot alkotó egyének ellenőrzése alól, a szabadság kezdett beszűkülni.. Nixon gyermekkorában szigorú erkölcsi szabályokat követő protestáns nevelésben részesült. Példa lehetett apja becsületessége, küzdelmes, magát meg nem adó életvezetése, de az már kevésbé, hogy élete végére egyetlen dollárja sem maradt. Az anyai útravaló a bibliai parancs hangján szólt: sose vétkezz, a hazugság súlyos bűn! Miután testvérei fiatalon meghalnak, ő az, aki rendíthetetlenül törhet előre célja megvalósítása felé. A család szegény, de taníttatásához előteremtik a szükséges pénzt, ha nem is járhat olyan előkelő egyetemre, mint a Harvard, ahol későbbi politikai ellenfeleit képzik

63 Nixon hamar megtanulja, a politika háború, és az emberek félelemből szavaznak valaki ellen, vagy mellett. Tehát az ellenfelet minél sötétebb színekben kell feltüntetni, míg saját magát a lehető legvonzóbbnak. Manipulálni kell, az eszközök megválasztásában pedig nem szabad finnyásnak lenni. Nixon 1952-ben Eisenhower mellett alelnökjelölt, akit már akkor titkos pénzalapok kezelésével vádolnak. Nyilvános televíziós vallomást tesz saját anyagi helyzetéről, a legkisebb ajándékozást is megemlítve. A reakció kettős, a média szégyentelennek és manipulatívnak minősíti, míg a közönség körében hatalmas sikert arat. Most tanulja meg igazán, hogyan lehet az oroszlánt az oroszlán barlangjában legyőzni, azaz a média eszközeivel a médiát térdre kényszeríteni. Az 1960-as elnökválasztás és az 1962-es kaliforniai kormányzóválasztás kudarc. Nixon eltűnik a politika színpadáról, az is felrémlik benne, hogy távozása talán végleges, s mint alig ismert ügyvéd fogja pályáját befejezni. A 60-as évek pezsgése, politikai zűrzavara azonban előhozza rejtekhelyéről. Egy fogadáson meglepetten fedezik fel alakját. Az egyik hölgy nagyon fontosat mond neki: bárcsak szinkronba tudnám hozni az arcát és a mosolyát, de ezen még dolgozni fogunk. Igen, igen, Nixon váratlanul szélesre húzódó ajkai optimizmust, derűt, elszánástságot sugároznak (még ha olykor ez a mosoly kényszeredett, félelmetes vigyorként jelenik meg), míg arcának sötét barázdáiban a vereségek, az elszenvedett gyalázkodások, az elfojtott indulatok lapulnak.. Ami hajdani híradó- és dokumentumfelvételeken jól látható és valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzést okozott az emberben. Aztán itt van Nixon enyhén púpos testtartása, válla fölötti egybenyakú (hangsúlyos) fejformája. Lehetetlen nem gondolnunk III. Richardra, „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”

64 Pedig Nixon nem akar gazember lenni, ő nemzetegyesítőként, a politikai és társadalmi káosz felszámolójaként, béketeremtőként, új külpolitikai viszonyrendszer kialakítójaként (külön Kínával és külön a Szovjetunióval) akar tevékenykedni, és bekerülni a történelembe. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, és ne ellenfelei kerüljenek hatalomra, gátlástalannak kell lennie, eszközökben nem válogatva, embereket lefizetve, saját hírszerző és -elhárító apparátust létrehozva. Amikor aztán a Watergate-ügy nyomán egyre jobban szorul nyaka körül a hurok, mint egy sarokba szorított vadállat szűköl és dühöng, végül már csak felesége van mellette, amint a homályos, rideg, márvány oszlopcsarnokban ténfereg elveszetten. Nem tudni, mitől fél jobban, attól, hogy kitudódik, az etikailag és jogilag elítélendő cselekedetek tudója és mozgatója volt, vagy hogy le kell mondania hatalmáról. Önmaga előtt sem lehet mentsége: elárulta és sárba taposta a szüleitől kapott erkölcsi örökséget. Igaz, megnyert két választást, és tűzszünetet kötött Vietnamban (bár ezt a „tisztes békét” már 1969-ben felajánlották a vietnamiak). De Laoszra és Kambodzsára is kiterjesztette a bombázásokat, s Hanoi ellen az USA történetének legbrutálisabb bombatámadását intézte, mielőtt békét kötött. Közben negyedmilliónyi béketüntetővel kellett szembenéznie Washingtonban, a Lincoln Emlékműnél. (A tüntetés előtti éjszaka néhány munkatársával megjelenik a szobornál, ahol szembesül a tüntetők képviselőinek vádjaival, s van módjuk közösen elmélkedni a hatalom természetéről, a hatalmi apparátuson belül a ki kit tart fogva „vadállati” szituációjáról.) És megtette a nagy lépést, elsőként látogatott Kínába, hogy új alapokra helyezze a kapcsolatokat.

65 De a Watergate-botrány mindent elhomályosított, főképp elnöki periódusainak pozitív vonásait. Kényszerű lemondása utáni búcsúbeszédében, civil emberként mintha visszatalált volna korán elvesztett önmagához: „Visszaemlékszem apámra. Valószínűleg egyszerűen egyfajta kisembernek nevezték volna, hétköznapi embernek, de ő nem annak tartotta magát. Tudják, mi volt, először villamosvezető, azután gazdálkodó. Később volt egy citromültetvénye, a legszegényebb citromültetvény egész Kaliforniában, elhihetik nekem. Eladta, mielőtt olajat találtak volna rajta. Azután szatócs lett, de nagy ember volt, mert tette a dolgát. És minden foglalkozás számít, mindegyik, történjék bármi. Azt hiszem, senki sem fog könyvet írni az anyámról. Úgy vélem, ezt mindegyikünk elmondhatja az édesanyjáról. Az én anyám szent volt, és a két fiára gondolok, akik meghaltak tüdővészben, mindkettő a szeme láttára halt meg. És amikor meghaltak, khmm, soha senki nem fog könyvet írni róla. Pedig ő szent volt. Most viszont nézzünk előre, a jövőbe. Hadd idézzem fel, mit írt Theodore Roosevelt, miután meghalt az első felesége, nagyon fiatalon. Úgy érezte, hogy a fény örökre eltűnt az életéből, de folytatta tovább, és nem csak elnök lett, de nagy elnök, és szolgálta a hazáját, mindig az arénában, tele szenvedéllyel és erővel, hol igaza volt, hol tévedett, de mindig ember maradt. Most, amikor távozom, ez legyen a példa, amelyre emlékezünk…” De Nixon negatív példa lett, az egyetlen amerikai elnök, akinek hivatali ideje alatt le kellett mondania. A lemondatáshoz nagyban hozzájárult az ötödik hatalmi ágként számon tartott sajtó, mely a halványuló Amerikai Álom bizalmi forrása is egyben.

66 Vége a tizennegyedik résznek
1974 fordulópont Amerika történetében és közgondolkodásában. Az átlagpolgár előtt is világossá vált, hogy formális demokráciában él. A törvények, az intézmények, a társadalmi működés keretei megvannak, de az állam legfelső szintjén álló szűk hatalmi-baráti kör bármikor magához ragadhatja a kezdeményezést, kivonhatja magát az ellenőrző szervek illetékessége alól, vagy éppen annak vezetőit vonja be maffiaszerűen működő illegális tevékenységébe. Ha Nixon nem mond le, Amerika történetében - mint elnöknek - a legsúlyosabb vádpontokkal kellett volna szembenéznie: munkatársak hamis vallomásra bírása, igazságszolgáltatás akadályoztatása 36 esetben, az adóhivatal, az FBI, a CIA, az igazságügyi minisztérium törvénytelen befolyásolása. És a végkövetkeztetés: ilyen körülmények között vajon érvényesnek tekintendők-e a ’72-es választás eredményei? Vége a tizennegyedik résznek